Visszatérhet-e még Helsinki szelleme? – Ötvenéves a finn remény
„Lehet-e reménykednünk egy olyan világ eljövetelében, melynek a kiszámíthatóság, a kompromisszum, a jogok garantálása és a bizalmon alapuló csere a főbb ismérvei?” – teszi fel a kérdést Papp István történész, az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának főosztályvezetője. Az intézményben ma rendezik az 1975-ös Helsinki Záróokmányt és annak sokrétű hatását vizsgáló, Két világ határán – A helsinki záróértekezlet és következményei című konferenciát, amelynek megnyitóbeszédét szerkesztett formában közöljük. Papp István nem csak Kelet és Nyugat nagyjelentőségű megállapodására emlékezik, de az 1975-ös tanácskozásnak helyet adó Finnország filozófiáját is megidézi, amelynek középpontjában nem a nemzet mint politikai test, hanem a nemzetet alkotó emberek állnak. Elgondolkodtató, áthallásos esszé.
A tökéletes nyelv keresése és megtalálása az emberiség egyik legősibb vágya. A bábeli torony óta kísért minket a szándék, hogy megleljük azt a médiumot, melynek segítségével félreértés nélkül meg tudjuk értetni magunkat. Umberto Eco nevezetes könyvében sorra vette az ókortól kezdve az eszperantó mozgalom születéséig azokat a próbálkozásokat, melyek egy pontos, világos és univerzális nyelv megteremtésére irányultak. A kötet legfőbb tanulsága, hogy mindez a jelek szerint hiábavaló próbálkozás. Lehet, hogy más irányban kellene keresgélnünk a megoldást? Ha megpróbálunk elszakadni mindattól, ami az egyes nyelvekben az adott kultúra függvénye, akkor elérhetjük az egyetemesség állapotát. Lehetséges-e ez egyáltalán?
Úgy vélem igen, ha más kommunikációs csatornát választunk. Leggyakrabban a zenét, a táncot, a vizuális művészeteket szokás a nyelvi határok átlépésére példaként hozni. Kérdés, hogy egy olyan szikár politika-, ezen belül diplomáciatörténeti esemény legfőbb üzenetének érzékeltetésére, mint amilyen a helsinki konferencia volt, létezik-e olyan művészeti alkotás, melyet segítségül hívhatunk? A feltételezés az első pillanatban talán abszurdnak tűnhet. De csak első pillantásra. Ha a történelmet, a történelmi eseményt úgy fogjuk fel, mint emberek találkozását emberekkel, akkor nagyon lényeges a helyszín, ahol erre a találkozásra sor került. Mint az talán köztudott, 1975-ben a nyugati és a keleti tömb országainak, illetve a korabeli harmadik világ képviselőinek egy része a finn fővárosban ült tárgyalóasztalhoz.
Egy olyan országban, amely maga is valamiféle egyedi modellt testesített meg.
Ha abból indulunk ki, hogy Finnország többpárti parlamentáris demokrácia és piacgazdaság volt, akkor egyértelműen a nyugati világhoz sorolhatjuk. Viszont egyik nagy integrációs szervezetnek, sem a NATO-nak, sem a Közös Piacnak nem volt ekkor még tagja. Ráadásul az országot kormányzó stabil koalíció a politikai élet bal oldalán tanyázott, és negyedszázadon keresztül ugyanaz a személy, a centrista-agrárius politikus, Urho Kekkonen töltötte be az államfői posztot. Az állami újraelosztás mértéke, a szociális gondoskodás jelentősége sokkal nagyobb volt, mint példának okáért az Egyesült Államokban. Ezek a jellemvonások a keleti tömbhöz közelítették a finneket. Igen, Helsinkiből komp járt Leningrádba.
Úgy vélem, hogy összességében a finn politikai modell nagyon hasonlít arra a magyar történelemben is nem egyszer megfogalmazott harmadik útra, melyet nálunk sosem próbáltak ki a gyakorlatban, legfeljebb sokat emlegették. Ennek az elgondolásnak a lényege, hogy az adott ország társadalmi, gazdasági, kormányzati rendszerét az ott élők testére szabják. Hasson bármilyen furcsának a feltételezés, de nem a nemzet mint politikai test, hanem a nemzetet alkotó emberek állnak e filozófia középpontjában. Ha nem lenne furcsa és félreérhető a kifejezés, akkor azt mondhatnám, hogy Finnországnak emberszabású berendezkedése volt. Olyan, melyet az ott élők igényei és lehetőségei szerint alakítottak ki, így a haza polgárai magukénak tudtak érezni. Ezt többek között az tette lehetővé, hogy akkoriban az elit és a nép jóval közelebb állt egymáshoz Suomi történetében, mint akár napjaikban, akár a mindenkori Magyarországon. S ez nem valamiféle különleges néplélekből, végzetből, ideológiából fakadt, hanem a valóság tiszteletéből.
Ez a fajta respektus tükröződött a Finlandia Palota épületében is, mely az értekezletnek és a záróokmány aláírásának is otthont adott. 1971-ben fejezték be a Töölö-öböl partján álló, Alvar Aalto tervezte pompás kongresszusi központ építését. A jeles mester nem csupán a külső arculatot álmodta meg, hanem a belső formavilágot is. Nevéhez fűződik a lámpák, az ajtókilincsek, a székek és más bútorok megalkotása. Mindez meglepőnek hangozhat a magyar fül számára, hiszen nálunk az építészet gyakran valami monumentálisat: hatalmas oszlopok, tekintélyes boltozatok, égbe szökő csúcsok tervezését jelenti.
Mintha az elveszett nagyság igézete tükröződne ebben, a valaha volt kivételesség és hatalom tudata, amelyet, ha másban nem, legalábbis az építészetben megmutatkozó düh érzésében szeretnénk kiélni. Nálunk egy középület megalkotása nem csupán műszaki vagy kivitelezési kérdés, nem csak művészi munka eredménye, hanem némi túlzással szólva egy-egy csata megnyerésével ér fel. Holott egy épület elsősorban mégis azokról az emberekről szól, akik az adott helyen dolgoznak, tanulnak, élnek. Mindez akkor válhat számunkra nyilvánvalóvá, ha egyszer lehetőségünk nyílik behatóbban megismerkedni Alvar Aalto munkásságával. A hajdan fényes napokat látott hungarológia legfontosabb finnországi központja, Jyväskylä ad helyet e komoly művész életútját bemutató múzeumnak.
A tárlat legkülönösebb alkotásai az apró székek és a pöttöm asztalok. Mi legfeljebb akkor láthatunk ilyet, amikor gyermekeink, esetleg unokáink bölcsődébe és óvodába járnak, ahol a gyerekek magasságának és igényeinek megfelelő bútorok töltik be a szobákat. Ezt azután hamar elfelejtjük, így az a kedvesség, játékosság és meghittség is elenyészik, amelyet ilyen térben megtapasztalhat az ember. A második világháború utáni Finnországban úgy érezték, hogy a legmélyebb sebet, a legtöbb fájdalmat, a leglassabban gyógyuló bánatot a gyerekek szenvedték el. Ők azok, akik a háború számukra végképp érthetetlen és riasztó világát a legnehezebben és életkorukból adódóan a legtovább kénytelenek hurcolni. Így azután Alvar Aalto és számos építész barátja gyerekeknek tervezett bútorokat, játékokat, használati tárgyakat, hogy a rájuk irányított figyelem révén segítsék a felnövekvő nemzedéket.
Kell-e ennél szebb, nemesebb küldetés egy jeles művész számára?
Úgy vélem ez a szellem határozta meg a Finlandia Palota születését is. Az ember biztonságra, együttműködésre, harmóniára vágyó lény, ám ezek a hallatlanul fontos értékek csak akkor valósulhatnak meg, ha mindenki számára egyetemes jogokként határozzuk meg őket. S úgy vélem, hogy ebben rejlik az 1975-ös konferencia és a belőle fakadó folyamat legfontosabb öröksége.
Természetesen nem táplálok csalóka illúziókat. A Helsinki-folyamatot, csakúgy, mint minden politikai, diplomáciai megállapodást, az érdekek kölcsönös kompromisszuma jellemezte, s ezekben a nyers hatalmi szándékok, az időhúzás, a taktikai engedmények, a kommunikációs trükkök éppen úgy teret kaptak, mint más esetekben. S persze fontos volt a határok garantálása, a szellemi termékek és a technológiai újítások transzfere is. Arról is kell és érdemes vitatkozni, hogy a kollektív biztonság rendszere a meglévő status quo-t garantálva a nagyhatalmaknak kedvezett-e, vagy megbénította a kis nemzetállamok cselekvési lehetőségeit. Azt is számba kell vennünk, ki érezte magát nyertesnek vagy vesztesnek a tanácskozás és az utókonferenciák során, s egyáltalán mennyire tulajdonított jelentőséget a multilaterális egyezkedésnek.
A fentiekben elmondottakon túl, azt tartom a legfontosabbnak, hogy
az egyetemes emberi jogok kérdése napirendre került és ott is maradt a politika első vonalában.
Ama bizonyos harmadik kosár révén tudta elkerülni Helsinki, hogy egy újabb Szent Szövetséget megalapozó Bécsi Kongresszussá váljon. Külön érdemes hangsúlyozni, hogy nem értékek, hanem jogok fogalmáról van szó. Az előbbiek nagyon széles skálán mozognak, hiszen egy közösségen belül nagy szórást mutatnak az egyes embernek fontos értékek. Neked a szabadság, nekem a biztonság az első. Nektek a tisztességes verseny, nekünk az óvó szolidaritás. Ugyanakkor a jogok, s ezen belül az egyetemes emberi jogok, a szólás- és a vélemény szabadsága, az emberi méltóság tisztelete olyan garanciák, melyek kicsinek és nagynak, erősnek és gyengének, gyereknek és felnőttnek egyaránt járnak. Ezt akkor értjük meg igazán, ha megtapasztaljuk milyen állapot és érzés kicsinek, gyengének és kiszolgáltatottnak lenni, és később sem felejtkezünk el minderről.
Fontosnak tartom visszatekinteni egy korszakra, melynek alighanem a végén járunk. E találkozó eredményei és következményei éppen úgy hatottak a magyar ellenzéki mozgalmak világára, mint a határon túli magyarság sorsára a rendszerváltás előtti másfél évtizedben.
Kevés olyan eseményt ismerünk a történelemben, amikor tér és idő ilyen szép összhangban szólalt volna meg. Mintha a kiváló finn építész Finlandia Palotája éppen arra született volna, hogy egy emberléptékű és emberszabású világ hírnöke legyen. Egy olyan korszak kiinduló pontjáé, amely azokra is figyel, akik ma még kicsinyek, esetleg gyöngék, netán sebezhetők. Talán még a világ is más lenne, ha nagyhatalmú vezetői olyan apró székeken és mesés asztalkák mellett tárgyalnának egymással, mint amelyek Alvar Aalto múzeumában találhatók.
Vajon visszatérhet-e még Helsinki szelleme? Lehet-e bizakodnunk, reménykednünk egy olyan világ eljövetelében, melynek a kiszámíthatóság, a kompromisszum, a jogok garantálása és a bizalmon alapuló csere a főbb ismérvei? Nem pedig az erő, a diktátum, az érdekek kíméletlen érvényesítése és a félelemből fakadó bezárkózás. A jövő nyitott könyv számunkra. Mindenesetre 1921-ben Alvar Aalto így fogalmazott: „Semmilyen régi dolog nem születhet meg újra. De nem is tűnhet el teljesen. És ami egyszer már létezett, ismét eljöhet új formában.”
Nyitókép: Henry Kissinger amerikai külügyminiszter, Leonyid Brezsnyev szovjet pártfőtitkár, Gerald Ford amerikai elnök és Andrej Gromiko szovjet külügyminiszter (b-j) az Európai Biztonsági és Együttműködési Értekezlet helsinki konferenciáján 1975. július 30-án, két nappal a záróokmány aláírása előtt (fotó: AFP/Lehtikuva)
Ezt az írást nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
