Macronnak vége, Le Penék a kapuk előtt – még másfél év kínlódás Franciaországban
Emmanuel Macron francia államfő zsákutcába manőverezte magát. Egymást váltó kisebbségi kormányok próbálnak túlélni, miközben üres az államkassza és a lehetetlenséggel határos átvinni a kiadáscsökkentést éppúgy, mint a bevételnövelést. Bár két ciklus után Macron nem indulhat újra, korábban még esélye nyílt öröksége továbbéltetésére. Ennek vége, már korábbi miniszterelnöke is lemondásra szólította fel, „népszerűsége” mindössze 11 százalékon áll. Nem jó hír ez az Európai Uniónak: második legnagyobb és legbefolyásosabb tagállamának gyengesége az egész szervezetre kihat.
Kevéssé fantáziadús amerikai forgatókönyvírók Párizsban játszódó romantikus komédiáiban olyanok a franciák, ahogy a Francia ágyú (Canon français) elnevezésű vállalkozás bankettjein látjuk őket. A 2020-ban alapított cég vacsoráira befizetők svájci sapkákban, egymásba karolva énekelnek közismert sanzonokat vidám tangóharmonikás kíséretével, majd jóízűen nekilátnak a helyi termelők alapanyagaiból készült, ízlésesen tálalt ételeknek és a vacsorához pompás italokat isznak. Vizuális közhelyszótár bagettel, vörösborral, jól átsütött marhahússal, könnyedséggel – az estekről készült videók francia életérzéséből tényleg csak a kényelmes, ámde gyakran problémás elektronikával felszerelt Peugeot-k vagy Renault-k hiányoznak.
A látszólag ártalmatlan szórakozás azonban nemrég politikai dimenzióba került. Egy bretagne-i kastély szélsőbaloldali aktivisták petíciójának nyomására lemondta, hogy ilyen bankettnek otthont adjon, s az ügyből országos botrány kerekedett. A radikálisok szerint a Francia ágyú „szélsőséges”, merthogy a két barát által alapított cégbe tavaly beszállt a Marine Le Pennel rokonszenvező milliárdos, Pierre-Édouard Stérin. Az eseményt törölték, mégis megtartják: rögtön jelentkezett egy másik kastély, s az országos hírverés hatására a fizetős vendégek száma megötszöröződött, négyszázról kétezerre ugrott.
Ez a kis történet, mint cseppben a tenger mutatja, milyen töréspontok, társadalmi-ideológiai feszültségek állnak a lassan kormányozhatatlannak tűnő Franciaország politikai és gazdasági problémái mögött. Egy év alatt immár a negyedik, parlamenti többséggel nem rendelkező kormány próbál úrrá lenni a krónikus gazdasági bajokon. Kevés sikerrel:
a francia államadósságot már kedvezőtlenebb feltételekkel finanszírozzák a piacok, mint az olaszt.
Sok tízmilliárd eurót kellene megspórolni a 2026-os büdzsében, ám ez nehéz feladatnak ígérkezik. Mindenki a 2027-es elnökválasztásokra sandít, a hagyományos jobb- és balközép pártok egymást marják, s igyekeznek úgy tenni, mintha nem lennének lemaradva a felméréseket magabiztosan vezető Marine Le Pen-féle Nemzeti Tömörülés mögött. Közben a radikális baloldal a „gazdagokkal” és a „fasisztákkal” való leszámolásról álmodozik, a közbeszéd identitárius és woke szélsőségek között csapong. A megélhetési problémák miatti szorongás a megállíthatatlannak érzékelt Európán kívüli bevándorlás miatti aggodalommal keveredik.
Emmanuel Macron elnök népszerűségét emlegetni kedves túlzás, hiszen csak mikroszkóppal látható jelenségek jobb társaságokban nem szolgáltathatnak beszédtémát. Valóságos politikai bombát robbantott a tekintélyes Figaro Magazine által megrendelt, csütörtökön megjelent közvéleménykutatás, amely szerint az államfőről csupán a franciák tizenegy százalékának van kedvező véleménye. Ez nem pusztán szinte értelmezhetetlenül alacsony érték, de olyan szám, amelyet maga Macron is jól ismerhet. Pontosan itt állt 2016 szeptemberében elődje, a szocialista François Hollande, akinek kormányában Emmanuel Macron gazdasági miniszter volt. Ám ő korábban, 2016 augusztusában lemondott és saját politikai mozgalom szervezésébe fogott, majd mindenki meglepetésére meg is nyerte a 2017-es elnökválasztást: a második fordulóban 66-34 arányban söpörte le Le Pent. (2022-ben azonban már csak 58-41 volt ez az arány.)
Macron programja sokak számára vonzó volt: a régi jobb-bal megosztottság meghaladása, magabiztos Európa-politika, gazdasági liberalizmus és szociális érzékenység – mindez egy szemtelenül fiatal, megválasztásakor még csak negyvenéves politikustól. Valószínűtlen választási koalíciót hozott létre dinamikus start-up nemzetről álmodókból, biztonságra áhítozó vidéki középosztályiakból, ideológiai törésvonalakon átlépni akaró jobb- és baloldaliakból, centristákból. Donald Trump 2016-os megválasztása és a brexit miatt sokkolt nyugati eliteknek Emmanuel Macron maga volt a megnyugtató remény: a dolgok mégsem alakulnak olyan rosszul. Azonban a britek azóta sem tértek vissza az EU-ba, Donald Trump második elnöki ciklusát tölti, Emmanuel Macron pedig szabadesésben van, s lényegében mára megbukott. Nemcsak ő, hanem jobb- és balközép elemeket vegyítő liberalizmusa is.
Egykori szövetségesei azon tülekednek, hogy ki tud messzebb kerülni tőle, a radikális jobboldal elleni gátszerep csupán illuzió.
Sőt, Macron személyisége és politikája az egyik katalizátora Le Pen előretörésének. Maga a főszereplő pedig úgy tesz, mint XVI. Lajos, aki a minden francia által jól ismert adoma szerint 1789. július 14-én, a Bastille elfoglalásakor azt írta naplójába az aznap történtekről: „Semmi.” (Igaz, történészek szerint az uralkodó szenvedélyes vadászként alapvetően a napi zsákmányról írt, s mivel aznap semmit nem ejtett el, ezért a híres-hírhedt bejegyzés.)
A franciaországi helyzet nem pusztán a frankofón érdeklődésűek belügye. Az Európai Unió működésének meghatározó eleme a francia–német tandem – ha a kettős egyik tagja gyengélkedik, az egész felépítmény rosszabbul működik. Márpedig nem lehet hatékony együttműködésről beszélni, ha egy év alatt három miniszterelnök és négy kormány váltja egymást – az európai partnerek Brüsszelben rendszeresen panaszkodnak a francia paralízis miatt. Fontos ügyek nem haladnak, s
Berlinben rendszeresen felteszik a kérdést, vajon mennyire számíthatnak még Párizsra?
Mario Draghi, az Európai Központ Bank volt elnöke és egykori olasz kormányfő jelentésében évi 800 milliárd befektetést javasolt stratégiai iparágakba (védelem, energetika, infrastruktúra, távközlés, digitalizáció), hogy az EU ne maradjon le még jobban kínai és amerikai versenytársai mögött. E javaslatcsomagot az Ursula von der Leyen vezette Európai Bizottság be is építette 2024-2029-es programjába. Nagy kérdés azonban, hogy pénzügyi terhek alatt rogyadozó Franciaország miként tud majd a közös tervekhez hozzájárulni, amikor csak adósságszolgálatra évi 67 milliárd eurót költ. Többet mint védelemre.
Bár nyilván külső tényezők is befolyásolják a francia válságot, annak jelentős részéért Emmanuel Macront terheli a felelősség. Ő manőverezte zsákutcába az országot, amikor a Nemzeti Tömörülés sikerét hozó 2024. júniusi európai parlamenti választás estéjén (ahol Le Pen pártja 31 százalékot szerzett) előrehozott parlamenti voksolást jelentett be. Új kezdetet, a radikális jobboldallal szembeni polgárok aktivizálódását várta, ehelyett lényegében kormányozhatatlanná tette az országot. Az előrehozott választást követően Macron elveszítette többségét, s
a Nemzetgyűlésben három, egymással élesen szembenálló nagy tömb állt föl.
Le Pen pártja és szövetségesei 142, az elnöki koalíció 166, a szélsőbalt, a zöldeket, a balközepet és a kommunistákat összefogó balos népfront 196 mandátumot szerzett. (Ott vannak még a jobbközép republikánusok is 47 politikussal.) Előbb a volt európai biztos és Brexit-főtárgyaló, a Republikánusoktól érkező Michel Barnier kínlódott egy kisebbségi kormánnyal, de alig három hónap után megbukott. Ugyanígy járt a centrista François Bayrou, igaz, ő legalább kilenc hónapig bírta, s 2025 szeptemberében dobta be a törülközőt. Az 1958-ban, még Charles de Gaulle által megalapított V. Köztársaság politikai rendszere egyszerűen nincs felkészülve arra, hogy nemcsak az államszervezet piramisának tetején helyet foglaló elnök gyengül meg végletesen, de a Nemzetgyűlésben sincs kormánytöbbség.
A helyzetet nehezíti Macron személyisége. Nemzetközi színtéren kifejezetten innovatív ötletekkel állt elő (például Európa stratégiai autonómiájáról, az amerikai függés veszélyeiről már bőven az ukrajnai háború előtt beszélt), mindig nagy hangsúlyt fektetett mások meggyőzésére. Sokáig ő volt az egyetlen uniós államfő, aki próbált Vlagyimir Putyin lelkére beszélni az invázió megindítását követően, és Orbán Viktor miniszterelnökkel is nyitva tartotta a kommunikációs csatornákat. Odahaza viszont teljesen máshogy viselkedik. Még a meglehetősen arrogáns francia politikai közegből is kitűnt, ahogy sokszor a választókkal vagy a választókról beszélt, például a sárgamellényesek válsága idején. Nem is akarja palástolni a francia államot működtető struktúrákkal szembeni ellenérzését, mert értelmezése szerint ezek korlátozzák a hatalmát. Jelentősen visszanyeste például a diplomáciai és köztisztviselői kar autonómiáját, megszüntette a francia politikai, adminisztratív és gazdasági elit keltetőjének számító Nemzeti Közigazgatási Iskolát (ENA; az intézményben különben korábban maga Macron is szerzett diplomát).
Az elnök még saját pártja, a Renaissance embereit is semmibe veszi. Hiába könyörögtek a választói közhangulatot az elnöknél jobban ismerő képviselők, hogy ne oszlassa fel a Nemzetgyűlést a 2024-es európai parlamenti választások után, mert az politikai katasztrófához vezet majd. Az őt 2017-ben hatalomba segítő politikusok nagy többsége már szakított vele, korábbi miniszterelnöke, Édouard Philippe nemrég egyenesen lemondásra szólította föl.
Ilyet a hatalomhoz végsőkig ragaszkodó Emmanuel Macron aligha tesz majd, de kérdés, hogy meddig képes kitartani az új, de szintén parlamenti többség nélkül kormányzó kabinet. Sébastien Lecornu volt védelmi minisztert Macron szeptember 9-én nevezte ki miniszterelnöknek, aki azonban pár órával azután, hogy október elején kabinetje megalakult, beadta lemondását. Macron újra őt nevezte ki kormányfőnek, azaz az egykor a jobbközép pártban politizáló Lecornu-nek kell az egyre zavarosabb vizeken hajóznia.
Míg elődei a parlamenti jobboldallal való egyeztetésekkel igyekeztek többséget szerezni, Lecornu a baloldal felé nyit.
Támogatásukért cserébe felfüggesztette a nyugdíjreformot, Macron második elnöki ciklusának egyetlen érdemi lépését – ennek értelmében 2028-ig nem fogják emelni a korhatárt.
A baloldal, különösen a választók elpártolása miatt szenvedő szocialisták, vérszemet kaptak. Azt követelik, hogy az új költségvetés tartalmazza a Gabriel Zucman közgazdászról elnevezett Zucman-adót, amely a 100 millió eurót meghaladó vagyonnal rendelkező háztartásokra kétszázalékos adót vetne ki. A korábbi, elsősorban az ingatlanokra és a pénzügyi befektetésekre kivetett vagyonadóktól eltérően a Zucman-adó mindent, így például a birtokolt vállalati részvényeket is beleszámítana a 100 milliós alapba. Támogatói szerint így akár húszmilliárd euróhoz is juthat a szorongatott költségvetés, míg az ellenzők szerint valójában rosszul járna az ország. Hiszen a tehetősek kimenekítenék vagyonukat és eszük ágában sem lenne befektetni Franciaországban, miközben az államnak égetően szüksége lenne a gazdasági növekedés beindulására. Ráadásul – szól az érvelés – Franciaország már így is azon államok közé tartozik, ahol a legnagyobb az adóteher, az újabb intézkedés végképp gyöngítené a gazdaság helyzetét.
A jobbközép Republikánusok és Marine Le Pen Pártja egyaránt elutasítja a Zucman-adót, és a kormány bukását jelentő bizalmatlansági indítvánnyal fenyeget, amennyiben a sarc szerepel majd a jövő évi költségvetés tervezetében. Ha a baloldal ragaszkodik az adóhoz, s emiatt bukik a kormány, alighanem ismét előrehozott parlamenti választás jön – Marine Le Pen sikerével.
Pártja stabilan tartja 33 százalékos népszerűségét, miközben Macron pártja és szövetségesei mindössze 15 százalékon állnak, s a baloldal is gyengült a tavalyi előrehozott választás óta.
Le Penék esélyeit erősíti, hogy az elmúlt években a republikánus front már kevésbé működik.
Korábban, amikor egy egyéni választókerületben a második fordulóba bejutott a három legtöbb szavazatot kapó politikus – általában a jobbközép, a balközép és a lepenista jelölt –, a kevesebb szavazatot kapó mérsékelt visszalépett a másik javára, így a radikális jobboldalit elütötték a mandátumtól. Ahogy azonban nőtt a szakadék jobb- és baloldal között, már kevésbé hajlandóak gesztust tenni a másiknak. Ráadásul Le Penéket is egyre nehezebb fasisztának beállítani, miután az elmúlt másfél évtizedben hatalmas energiákat mozgósítottak a néppártosodás érdekében, s lenyesték magukról a vadhajtásokat.
A helyzet iróniája, hogy a Nemzeti Tömörülés még soha ilyen közel nem volt a hatalomhoz, de lehet, hogy Marine Le Pen soha nem léphet be az ígéret földjére. A politikust tavaly márciusban bűnösnek mondták ki az Európai Parlament támogatásainak hűtlen kezelésében, s azonnali hatállyal öt évre eltiltották közhivatal viselésétől. (A párt párizsi központjában dolgozó adminisztratív munkatársakat a strasbourgi intézmény kontójára foglalkoztatták.) A fellebviteli tárgyalást jövő januárban és februárban tartják, egyelőre megjósolhatatlan végeredménnyel. Amennyiben fenntartják az ítéletet, Le Pen nem indulhat sem egy esetleges előrehozott parlamenti-, sem pedig elnökválasztáson. Igaz, még így is jobban jár, mint Nicolas Sarkozy, az első volt államfő, akinek börtönbe kellett vonulnia, miután a bíróság bűnösnek mondta ki a 2007-es kampány illegális finanszírozása ügyében.
Le Pen pártjának elnöke, a mindössze 30 éves Jordan Bardella azonban kész átvenni a stafétát főnökétől. A francia válság mélységét ez a helyzet mindennél jobban jelzi. Míg korábban egy hosszú karrier végén indulhatott el egy politikus a nevetségesség veszélye nélkül, most még egy Macronnál fiatalabb is szóba jöhet.
Nyitókép: Emmanuel Macron francia elnök palesztin kollégája, Mahmúd Abbász érkezését várja kétoldalú megbeszélésük előtt az egyiptomi Sarm es-Sejkben 2025. október 13-án (fotó: AFP/Pool/Yoan Valat)
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
