Ez most olyan, mint az 1939-es furcsa háború – nem járnánk jól egy új világrenddel
A Japán feletti győzelem 80. évfordulóján Pekingben tartott ünnepségen készült egy sokatmondó fénykép a résztvevő vezetőkről. Ezen jól látszik, hol lesz Magyarország helye a régi-új világrendben. Valahol Kína, Oroszország, Észak-Korea és Belarusz mögött, messze hátul – állapítja meg vendégszerzőnk, Pecze Zoltán nyugalmazott nagykövet, aki közel negyedszázadon át dolgozott a Külügyminisztériumban. Most úgy látja, a nagyhatalmi érdekszférák visszahozatala, az egyes érdekszférákba eső kisebb államok korlátozott szuverenitása, a háború elfogadása, mint az államok közötti problémák megoldása, egyáltalán nem lesz jó a kisebb országoknak. Az emberi és kisebbségi jogok háttérbeszorulása pedig különösen veszélyes lesz a határon túli magyarok számára.
Idén 80 éve, hogy véget ért a II. világháború. 80 éve békekorszakban élünk, ami nem jelenti azt, hogy nem lettek volna közben helyi háborúk, de a fejlett világon belül egyáltalán nem voltak katonai konfliktusok. Tehát nem volt német-francia háború, vagy japán-koreai háború, és a fejlett világon kívül is kevesebb volt a konfliktus, mint a történelem korábbi korszakaiban. Az átlagember nem tudja, hogy ez a 80 éves békekorszak rendkívül erős katonai, nemzetközi jogi és nem utolsósorban gondolkodásbéli alapokon nyugodott.
Az I. és a II. világháború között csak 21 év telt el. Mi lehet az oka annak, hogy a másodikat nem követte néhány évtizeden belül a harmadik? Az, hogy az államok és különösen a nyugati demokráciák levonták a tanulságot a 1920-as és 1930-as években elkövetett hibákból, és a II. világháború után pontosan az ellenkezőjét csinálták annak, mint amit a két háború között tettek. Ez a tanulság kezd kikopni nemcsak a köztudatból, de egyes döntéshozók fejéből is.
A világbékét fenntartó pillérek
Az első pillér az Amerikai Egyesült Államok kötelezettségvállalása európai és ázsiai szövetségesei mellett, vagyis az amerikai katonák jelenléte Európában, Japánban és Dél-Koreában. A NATO révén nyújtott biztonsági garancia, különösen a washingtoni szerződés híres 5. cikkelye, mely szerint minden NATO tagállam a maga elleni támadásnak tekinti egy másik NATO tagállam elleni támadást. Továbbá az elrettentés (beleértve a nukleáris elrettentés) doktrínája, szemben az 1930-as években megbukott megbékéltetési politikával. A második pillér a nemzetközi jog, mely szerint az államok közötti konfliktusokat nem szabad erőszakkal megoldani. Ez az elv az ENSZ Alapokmány 1. cikkelyének 1. pontja. A nemzetközi jog hangsúlyozza a határok egyoldalú, erőszakos megváltoztatásának tilalmát, ahogy azt a helsinki záróokmány III. cikkelye tartalmazza. A harmadik pillér pedig az Európai Unió, melyet az európai országok közötti háborúk kizárása céljából alapítottak.
Magyarországon nagyon sokan lekezelően tekintenek a nemzetközi jogra, az EU-ra és a NATO-ra. A nemzetközi jogot képmutatásnak tartják, amit úgysem tart be senki. Az EU-t és a NATO-t megbénult, széteső szervezeteknek látják. Ugyanakkor
Magyarország határait, sőt puszta létét ez a három tényező garantálja.
Magyarországnak nincsenek hegyek, tengerek által védett természetes határai. Demográfiai helyzete nem jó. Az utóbbi harminc évben (a Bokros-csomag óta) 100 ezer főnél kisebb korosztályok születtek, tehát évente kevesebb, mint 50 ezer fiú. A fiatal férfiak közül sokan alkalmatlanok katonai szolgálatra, vagy már külföldön élnek. Több mint húsz éve nincs sorkatonaság, tehát a fiatal generációk nem kaptak katonai kiképzést. Évtizedekig nagyon keveset költöttünk haditechnikára. Ha most hirtelen a nemzeti jövedelmünk 20 százalékát a védelemre költenénk, Magyarország ereje önmagában akkor sem lenne elég az ország megvédésére az előbb felsorolt földrajzi és demográfiai adottságok miatt. Tehát Magyarországnak, sőt az egész kárpát-medencei magyarságnak létérdeke a nemzetközi jog érvényesülése, a NATO és az EU működőképessége.
Az 1920-as és 1930-as évek tanulságai
Érdemes megnézni, hogyan alakították ki a 80 éve tartó békekorszak fenti pilléreit a II. világháború után, és mely jelek mutatják meggyengülésüket az utóbbi időben.
Az első pillér a kötelezettségvállalás és elrettentés. Az I. világháború után az amerikai katonák hazamentek Európából, miközben az Egyesült Államokban az elszigetelődés hívei kerültek túlsúlyba a törvényhozásban. Érveik megegyeztek a Republikánus Pártot ma domináló MAGA (Make America Great Again) mozgalom érveivel: „Amerika ne foglalkozzon mások háborúival, törődjön a saját problémáival.” Az 1935. évi semlegességi törvény megtiltotta az USA-nak, hogy fegyvereket szállítson háborúban álló országoknak. Ma Magyarországon kísértetiesen hasonló érveléseket lehet hallani miszerint: „ha Ukrajna nem kapna több fegyvert, véget érne a háború.”
Az I. világháború sokmilliós embervesztesége miatt az Egyesült Államok, Nagy Britannia és Franciaország választott politikusai szavazóik háborúellenes érzéseinek foglyai voltak. Ezért az úgynevezett megbékéltetési politikával (appeasement) próbálták kezelni a diktatúrák egyre agresszívabb lépéseit. (Németország – 1935: Rajna-vidék, 1938: Ausztria és a Szudéta-vidék; Olaszország – 1935: Abesszínia, 1939: Albánia; Japán – 1931: Mandzsúria, 1937: Kína). Mivel a háborúellenes közhangulat katonai téren megbénította a demokráciákat, ezért népszövetségi szankciókkal próbáltak nyomást gyakorolni az agresszorokra, sikertelenül. Ez az eljárás is ismerős lehet a mai helyzetben.
A megbékéltetés politikája abból indult ki, hogy a diktátorok egyszer csak „jól laknak,”
és leállnak a további hódításaikkal miután országgyarapítóként tudták bemutatni magukat saját népüknek. A megbékéltetési politika mélypontja az 1938. évi müncheni egyezmény volt, melyben Nagy-Britannia és Franciaország – a háború elkerülése érdekében – beleegyezett, hogy Németország bevonuljon Csehszlovákia németek lakta területeire, a Szudéta-vidékre. Hitler azonban folytatta a terjeszkedést, ami Lengyelország megtámadása után végül a II. világháború kitöréséhez vezetett. Tulajdonképpen az 1939. évi Molotov–Ribbentrop-paktum is egyfajta megbékéltetési politika volt Sztálin részéről, de végül ez sem hárította el a Szovjetunió elleni német támadást 1941-ben. Az 1939–40-ben a nyugati fronton folyó furcsa háború, azaz a britek és franciák passzivitása is valahol a megbékéltetési politika folytatása volt. Ez vezetett el Franciaország gyors összeomlásához. Japán Pearl Harbor elleni támadása mögött is az egyik okként az amerikai elszigetelődési politikát látják egyes történészek. A japánok ugyanis látták, hogy az USA nem avatkozik be Nagy Britannia mellett a háborúba, és ebből arra következtettek, hogy az amerikaiak gyávák és nem fognak harcolni.
Tehát a megbékéltetési és elszigetelődési politika mindenhol, mindenkor és minden vonatkozásban teljes kudarc volt. Ezért furcsa, hogy
ma az orosz-ukrán háborúval összefüggésben hasonló a mondatokat lehet hallani, mint amiket a megbékéltetési politika 1930-as évekbeli hívei ismételgettek.
Például a Franciaországban propagált híres „Miért halnánk meg Danzigért” mondat (Pourquoi mourir pour Dantzig?) a „Mi nem akarunk meghalni Ukrajnáért” mondatban született újjá.
A II. világháború utáni világrend
A nyugati demokráciák és főleg az Egyesült Államok vezetői a II. világháború után levonták a tanulságot az 1920-as és 1930-as évek elszigetelődési és megbékéltetési politikájának teljes kudarcából. Az amerikai katonák Nyugat-Európában és Kelet-Ázsiában maradtak. Szerződéses kötelezettségek jöttek létre az 1949. évi washingtoni szerződés révén az észak-atlanti térségben és kétoldalú alapon Ázsiában. De a legfontosabb a gondolkodásmód megváltozása volt, megbékéltetés helyett az elrettentés doktrínája, ahogy azt Ronald Reagan plasztikusan megfogalmazta 1964. évi Time for Choosing beszédében: „Megmondjuk az ellenségeinknek, hogy van egy ár, amit nem vagyunk hajlandók megfizetni, és van egy pont, amin túl nem léphetnek.”
Az amerikai nukleáris védőernyő évtizedeken át elrettentette a Szovjetuniót attól, hogy megtámadja a nyugat magállamait. Ezért a kommunista Kelet és a demokratikus Nyugat küzdelme a harmadik világba tevődött át, Koreába, Vietnámba, a Közel-Keletre és Afrikába.
Ma visszatekintve a hidegháború évtizedei a stabilitás és kiszámíthatóság korszakának tűnnek. De ne feledjük el, akkor is voltak nyugaton szépszámmal baloldaliak, pacifisták, kommunisták és maoisták, akik ellenezték a nukleáris fegyverek telepítését, az amerikai támaszpontok jelenlétét és a Szovjetunió, vagy Kína győzelmére számítottak a világrendszerek közötti versenyfutásban.
A megbékéltetési politika újjászületése
Nem nehéz észrevenni a 2014. és 2015. évi minszki megállapodások és a müncheni egyezmény közötti hasonlóságot. A német és francia bábáskodással elfogadott Minszki Megállapodások mögött az a kimondatlan várakozás volt, hogy Putyin megelégszik a Krím-félsziget bekebelezésével és a Donyec-medence elszakításával, melyekkel otthon learathatta az országgyarapításért járó népszerűségnövekedést. Bár de jure nem ismerték el a határváltoztatásokat, de facto mégis együtt éltek vele.
Ez a megbékéltetési politika sem akadályozta meg az újabb háborút. Az Ukrajna elleni 2022. évi orosz támadással a történelem ismétli önmagát.
Jelenleg a furcsa háború szakaszában vagyunk,
azzal a különbséggel, hogy míg Lengyelország 1939-ben csak 35 napig tudta tartani magát, addig Ukrajna már 3 és fél éve áll ellen.
Trump második elnöksége
Donald Trump 2025 januári második hivatalba lépése után az amerikai kötelezettségvállalás az európai és kelet-ázsiai szövetségesek felé látványosan megreccsent. Zelenszkij első, rosszul sikerült látogatása, az Ukrajnának nyújtott támogatások megakasztása, az Európában állomásozó amerikai csapatok létszámcsökkentésének lebegtetése, a különböző nyilatkozatok, melyek feltételessé tették az európai és ázsiai szövetségesek esetleges megvédését, mindezek
a nyolc évtizedes amerikai elköteleződés meggyengülésére utalnak.
Úgy tűnik, mintha a Trump-adminisztráció nem értené azokat a tanulságokat, amik az 1920-as és 1930-as évek elszigetelődési politikájából következnek.
A hidegháború alatt létrejött szövetségi rendszerek nemzedékeken keresztül vasbetonként fogták össze a nyugat államait. A nyugati államokban minden döntéshozó tisztában volt a fent részletezett tanulságokkal, sőt a közvélemény jelentős része is értette. Mára úgy tűnik, mintha megkopott volna ez a tudás.
Hasonló felejtés mutatkozik meg a vámok területén. Donald Trump ma pontosan ugyanazokkal az érveket hozza fel vámjai mellett, mint amelyekkel az 1930-ban elfogadott Smoot-Hawley vámokat indokolták. Az amerikai munkahelyek védelmében elfogadott Smoot-Hawley vámok következtében az amerikai külkereskedelem kb. a harmadára csökkent. E vámok nagyban hozzájárultak az 1929-ben kezdődött nagy gazdasági világválság elmélyüléséhez.
A nemzetközi jog
A békerend második pillére a nemzetközi jog, mely kimondja az államok szuverén egyenjogúságát. Az államok nincsenek egymás alá rendelve, jogi értelemben a legkisebbek és a legnagyobbak is egyenlőek. Az államok szuverén egyenlőségének tartalmát az ENSZ Közgyűlés 2625 (XXV). számú határozata foglalja össze:
- az államok jogilag egyenlők,
- minden állam rendelkezik a szuverenitásból eredő jogok teljességével,
- minden állam köteles tiszteletben tartani más államok jogalanyiságát,
- az állam területi épsége és politikai függetlensége sérthetetlen,
- minden állam joga, hogy szabadon válassza meg és fejlessze politikai, társadalmi, gazdasági és kulturális rendszerét,
- minden állam köteles jóhiszeműen és teljesen eleget tenni nemzetközi kötelezettségeinek és békében élni más államokkal.
Magyarországon sokan lebecsülik a nemzetközi jog és a szabályokon alapuló világrend jelentőségét, mondván, a nagyhatalmak úgysem tartják be.
Valóban, a nemzetközi jog nem mindig és nem teljesen érvényesül, de nagyon nem mindegy, hogy egy régióban mennyire érvényesül és mennyire nem. A lakásbetörés is tilos, üldözi a Btk., mégis vannak betörések. De nagyon nem mindegy, hogy egy településen milyen gyakori a lakásbetörés.
Az emberek szeretnek oda költözni, ahol érvényesülnek a törvények,
ahol kevesebb a betörés és nagyobb a biztonság. Európában érvényesül a nemzetközi jog, a Közel-Keleten kevésbé. Ezért jobb Európában élni, mint a Közel-Keleten.
Az erőszakos határváltoztatás tilalma
Van egy dolog, amiben a Nyugat és a globális dél egyetért: egyik sem szereti a határváltozásokat. Az emberi és kisebbségi jogok megítélésében nagy különbség van, de határváltozások kérdésében nem, mivel sokkal több olyan ország van, amelyik a status quo fenntartásában érdekelt, mint olyan, amelyik a megbontásában. Például a kurdok négy országban vannak szétosztva: Törökország, Irak, Irán és Szíria. Négy ország érdekelt abban, hogy a kurdokról a lehető legkevesebb szó essék, míg a kurdoknak – állam hiányában – nem hallatszik a hangjuk.
A Kárpát-medencében hasonló a helyzet. Magyarország mind a hét szomszédja kapott kisebb-nagyobb területet a történelmi Magyarországból. Tehát hét ország érdekelt abban, hogy senki ne bolygassa a határkérdéseket.
Az államok óriás többsége nem szokta jogilag elismerni az erőszakos határváltoztatásokat,
mint Izrael 1967-es hódításai, vagy az Észak-Ciprusi Török Köztársaság. De facto együtt élnek vele, de nemzetközi jogi szempontból nem ismerik el.
Jellemző, hogy a történelmileg orosz szövetséges Szerbia sem siette el a Donyecki és Luhanszki Népköztársaságok elismerését, mert maga sem ismeri el a tőle elszakadt Koszovó függetlenségét. Gyönyörű illusztrációja a fentieknek a kenyai nagykövet 2022. február 22-én az ENSZ Biztonsági Tanácsában elmondott beszéde. Az afrikai diplomata visszautasítja az orosz érvelést az ukrajnai orosz nyelvű kisebbséggel kapcsolatban és kiáll Ukrajna területi integritása mellett. Azzal érvel, hogy a gyarmatosítók által meghúzott afrikai határok is szétszabták az etnikai területeket, ezért az afrikai államok is háborúzhatnának a határkiigazítások céljából. Ehelyett azonban az együttműködést választották.
Ezért volt tabudöntő, amikor Trump különmegbízottja, Steve Witkoff arról beszélt, hogy
az USA esetleg de jure elismerné a Krím-félsziget orosz annexióját.
Ezzel beláthatatlan precedenst teremtene, és a világ más részein is arra ösztönözné az erősebb országokat, hogy területeket csatoljanak el gyengébb szomszédaiktól.
Az Ukrajnával szembeni orosz követelések üzenete
Az Ukrajnával szembeni orosz követelések világosan megmutatják, hogyan fog kinézni az a világ, ahol a nagyhatalmaknak érdekszféráik vannak és a kisebb államok szuverenitása korlátozott. Érdemes összevetni az orosz követeléseket az 1975. évi helsinki záróokmány pontjaival. Emlékeztetőül: Oroszország mint a Szovjetunió jogutódja részese a záróokmánynak, csakúgy, mint az összes európai és közép-ázsiai állam.
(1) Az első orosz követelés, hogy Ukrajna nem csatlakozhat a NATO-hoz. Ezt Magyarországon is sokan hirdetik. Ez a követelés egyértelműen szembe megy a helsinki záróokmány I. paragrafusával, miszerint a résztvevő államoknak „…joguk van ahhoz, hogy nemzetközi szervezetekhez tartozzanak vagy sem, részesei legyenek két- vagy többoldalú szerződéseknek vagy sem, beleértve azt a jogot, hogy résztvevői legyenek szövetségi rendszereknek vagy sem; úgyszintén joguk van a semlegességre.
(2) A második követelés, hogy Ukrajna mondjon le az Oroszország által annektált ukrán megyékről. Erről a záróokmány III. és IV. paragrafusa ezt mondja:
- III. A résztvevő Államok sérthetetlennek tekintik egymás valamennyi határát, valamint minden európai állam határait, és ezért most és a jövőben tartózkodnak attól, hogy e határokra törjenek. Ennek megfelelően úgyszintén tartózkodnak minden olyan követeléstől vagy cselekménytől, amely bármely résztvevő Állam területe egy részének vagy egészének elfoglalására és bitorlására irányul.
- IV. A résztvevő Államok tiszteletben tartják minden egyes résztvevő Állam területi épségét. Ennek megfelelően tartózkodnak minden olyan, az Egyesült Nemzetek Alapokmányának céljaival és elveivel összeegyeztethetetlen cselekménytől, amely bármely résztvevő Állam területi épsége, politikai függetlensége vagy egysége ellen irányul és különösen bármely olyan cselekménytől, amely erőszakkal való fenyegetést vagy erőszak alkalmazását jelentené. A résztvevő Államok hasonló módon tartózkodnak attól, hogy egymás területét katonai megszállás alá vonják, vagy ellene más közvetlen vagy közvetett erőszakos intézkedést tegyenek a nemzetközi jog megsértésével vagy ilyen intézkedések révén megszerezzék azt vagy az ilyen intézkedések megvalósításával fenyegetőzzenek. Semmiféle ilyen természetű megszállást vagy szerzeményt nem ismernek el törvényesnek.
(3) A harmadik követelést úgy fogalmazzák meg, mint a „kijevi rezsim nácitlanítása,” azaz Oroszország mondja meg, milyen kormány legyen Ukrajnában. Erről ezt mondja a helsinki záróokmány I. paragrafusa: „Úgyszintén tiszteletben tartják egymás azon jogát, hogy szabadon válasszák meg és fejlesszék politikai, társadalmi, gazdasági és kulturális rendszerüket, valamint azt a jogukat, hogy maguk határozzák meg törvényeiket és rendeleteiket.”
(4) A negyedik követelés, miszerint Ukrajnának ne lehessenek nagyhatótávolságú fegyverei, nem érinti a helsinki záróokmányt, de egyértelműen a korlátozott szuverenitás körébe tartozik.
Az új világrend nagyon is régi
A fentiek fényében meglehetősen aggasztó, amikor Donald Trump Kanada, Grönland, vagy a Panama-csatorna elfoglalásáról beszél. A világ csak kapkodja a fejét, hogy ezt most komolyan gondolja-e, vagy nem? Mintha száguldanánk vissza a 18-19. századba, amikor szuverén uralkodók kinéztek maguknak valami meghódítandó területet. Ezt próbálta az emberiség meghaladni a két világháború után.
Amikor az új világrendről beszélnek, akkor általában az új játékosok – Kína, India, a globális dél államai – felemelkedésére gondolnak. De ennél sokkal fontosabb, hogy nem csak a játékosok, de a játékszabályok is változnak. Ezek a szabályok nem újak, hanem nagyon is régiek:
a nagyhatalmak erőszakkal is érvényesíthetik akaratukat az érdekszférájukban.
A legrosszabb forgatókönyv szerint most egy tökéletes vihar előtt állunk. A nyugati közvélemény pacifizmusából következő megbékéltetési politika felbátorítja a potenciális agresszorokat. Az amerikai védőernyő és vele a NATO meggyengül. Az EU válságba kerül – ahogy azt sokan hirdetik. A nemzetközi jog pedig jelentőségét veszti. Végső soron Magyarország olyan helyzetbe kerülhet mint, amiben most Örményország van – egyedül lesz az erősebb hatalmak között. A határon túli magyaroknak pedig az örmény Székelyföld, a Hegyi-Karabah sorsára kell emlékezniük, ahonnan 2023-ban egy hét alatt kiűzték az egész lakosságot, 100 ezer keresztény örményt. Ilyen az élet az EU-n és a NATO-n kívül.
Ma Magyarországon számos ún. „realista” szakértő hirdeti a nyugat által dominált világrend végét. Teszik ezt a NATO és az EU által biztosított védelemből és kényelemből. Egy gondolatkísérlet erejéig
gondoljuk végig milyen lenne Magyarország helyzete a NATO és az EU nélkül? Kinek az érdekszférájába kerülnénk?
A „realista” szakértők valószínűleg úgy gondolják, Oroszországéba, amit talán nem bánnának. De mi lenne, ha ukrán, vagy román érdekszférába kerülnénk, hiszen ezek is nagyobb országok hazánknál. Nem kell erre legyinteni, hiszen Örményországot sem egy nagyhatalom, hanem erősebb szomszédja, Azerbajdzsán győzte le.
Az új világrendben a legrosszabbul a határon túli magyarok fognak járni. A szomszéd államok kormányai most is változatos módon, apró lépésekkel folyamatosan morzsolják le a magyar kisebbségek életlehetőségeit. Például megyék és tartományok határainak előnytelen kialakításával. Vagy a magyar nyelvű kisiskolák összevonásával többségi iskolákkal a gyermekhiányra hivatkozva, és folytathatnánk a sort, az eszköztár kimeríthetetlen. Ugyanakkor az EU és a jogállamiság garantálja a magyarok fizikai biztonságát, nem lehet őket kitelepíteni, szavazati joguk van, pártokat alapíthatnak, tulajdonuk lehet, vállalkozhatnak, szabadon utazhatnak, szabadon gyakorolhatják vallásukat stb.
Csupa olyan dolog, amit most természetesnek veszünk, de például Kínában a tibetieknek vagy az ujguroknak nem adott. A magyar miniszterelnök 2023. évi tusványosi beszédében úgy fogalmazott: „az egyetemes értékeket a kínaiak egyenesen kinevetik”. A beszéd erdélyi hallgatósága bizonyára nem realizálta, mi történne velük, ha Románia is kinevetné az „egyetemes értékeket” és a kínaihoz hasonló kisebbségpolitikát folytatna. Ha Romániában – ne adj isten – teljesen felszámolnák a magyar nyelvű oktatást, akkor a kínaiak erre két dolgot mondanának: 1) román belügy, 2) egy államban egy nyelven kell beszélni.
A magyar kormány 2025 áprilisában kiléptette Magyarországot a Nemzetközi Büntetőbíróságból (ICC), hogy így támogassa az izraeli miniszterelnököt, aki ellen az ICC elfogatóparancsot adott ki a Gázában elkövetett háborús és emberiség elleni bűntettekért. Magyarország kilépése a Nemzetközi Büntetőbíróságból gyengít egy eszközt, ami a sérülékeny kisebbségeket – köztük a határon túli magyarokat – védi a legrosszabbtól, a népirtástól.
A Japán feletti győzelem 80. évfordulóján Pekingben tartott ünnepségen készült egy sokatmondó fénykép a résztvevő vezetőkről. Ezen jól látszik, hol lesz Magyarország helye a régi-új világrendben. Valahol Kína, Oroszország, Észak-Korea és Belarusz mögött, messze hátul.
A szerző nyugalmazott nagykövet, 24 évig dolgozott a Külügyminisztériumban. Korábban a Határon Túli Magyarok Hivatalában és a Honvédelmi Minisztériumban is dolgozott.
Nyitókép: a nagyhatalmak vezetői 2025. szeptember 3-án Pekingben, a Japán felett aratott győzelem 8. évfordulóján; a lehátsó sorban Szijjártó Péter magyar külügyminiszter (fotó: STR / KCNA VIA KNS / AFP)
Ezt az írást nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
