„A nap 24 órájában nyitva áll az irodám Orbán Viktor előtt” – Sándor Fegyir első nagyinterjúja
„Értjük, hogy közeledik 2026. április 12., és sok mindent nem lehet csinálni. Úgyhogy meg kell őrizni azt, ami megmaradt” – mondja a Válasz Online-nak a magyar–ukrán kapcsolatokról Ukrajna budapesti nagykövete. Sándor Fegyir, aki e beosztásában első nagyinterjúját lapunknak adja, úgy véli, csak akkor javulhat érdemben a viszony, ha létrejön egy Orbán–Zelenszkij-találkozó – amit el is kezdtek szervezni. Miért tartott majd’ két évig a kinevezése? Mi volt kétéves frontszolgálata legmegrázóbb emléke? Mit mondana Orbán Viktornak, és miért pont Székesfehérváron beszélne vele? Exkluzív interjúnk az ungvári őrmester-nagykövettel.
– Miért kellett ennyit várni önre? A budapesti nagyköveti kinevezéséről szóló első hírek még 2023 márciusában jelentek meg, állomáshelyére azonban csak 2025 februárjában érkezett meg.
– Hosszú volt a bürokrácia. Az ellenőrzésemmel kezdődött a folyamat, Budapest pedig 2023 áprilisában kapta meg az agrément-kérelmet. Ezután a magyar fél ellenőrzött le. A befogadó nyilatkozatot Novák Katalin akkori államfő 2023 augusztusában írta alá. Négy hónap a diplomáciában nagyon gyorsnak számít.
– Pedig ezt a négy hónapot annak idején a magyar–ukrán feszültség jeleként érzékelték. Hibásan?
– Igen. Más államokba akkreditált nagyköveteink esetében sincs meg gyorsabban az agrément.
– Mi történt, miután Novák Katalin aláírta?
– Mivel katona voltam, előbb ki kellett, hogy kerüljek a hadsereg állományából. Aztán, mivel soha nem dolgoztam az államigazgatásban, mindenféle hiányosságok merültek fel. A saját vagyonbevallásom meg a rokonaimé, például. De nyolc hónapba telt az is, hogy – összeférhetetlenségi szabályok miatt – kiválhassak az általam alapított turisztikai cégből.
– Ukrajna legismertebb katona-nagykövete, Valerij Zaluzsnij egykori hadsereg-főparancsnok leváltása után pár héttel már Londonban volt nagykövet…
– Ő tábornok, én meg őrmester.
– Úgy értesültünk, hogy a csúszás az elnöki adminisztráció és az ukrán külügy közti szkander eredménye.
– Andrij Szibiha jelenlegi külügyminiszter még az elnöki hivatal helyettes vezetőjeként személyesen felelt az ügyemért, vele egyeztettem.
Szibiha 2024 szeptemberében kezdődött minisztersége után látványosan felgyorsult a kinevezési folyamatom.
– Igaz, hogy nagykövetsége Olena Zelenszka ukrán first lady ötlete volt? Akkor már az egész világ ismerte önt mint „a lövészárokban tanító professzort”; nem lett volna logikátlan, ha meglátják ebben a PR-potenciált.
– Valóban az előadók között voltam Olena Zelenszka first ladyknek szervezett első csúcstalálkozóján, de nem a lövészárokban készült fotó miatt, hanem azért, mert a fronton katonák pszichológiai rehabilitációjával is foglalkoztam. Ha valakinél elszakadt a cérna, a parancsnok mellé rendelt, hogy beszélgessek vele. Hamar megismerkedtem azokkal, akik más alakulatoknál csinálják ezt, és felkerültem Kijevbe, ahol az egyik találkozón megismerkedtem Julija Laputyina akkori veteránügyi miniszterrel. Ő javasolt engem a first ladyk csúcstalálkozójára, Zelenszkával pedig ott találkoztam.
– Az ő ötlete volt tehát a nagykövetsége?
– Szerintem nem. A csapatával a pszichológiai munkám miatt voltam kapcsolatban. Nem tudom, ez játszott-e szerepet abban, hogy budapesti nagykövetnek jelöltek.
– Ha már felmerült az a híres kép: elmondja, hol és hogyan készült?
– Kelet-Ukrajnában, egy Izjum és Szlovjanszk közötti faluban. A mi zászlóaljunk védte azt a területet, a szakaszomban pedig Viktor Sadej, Ungvár egykori polgármestere is szolgált – sőt, még mindig szolgál –, aki minden bajtársáról írt. „De hát te tanár vagy! Lefotózlak és írok rólad valamit” – mondta nekem. Kiposztolta, és onnan terjedt szét. A parancsnoknak az agyára mentem, mert őt a saját felettesei utasították, hogy engedjen beszélni a sajtóval. Én pedig beszéltem – CNN-nek, BBC-nek, Fox Newsnak, de még afrikai médiumoknak is –, talán könnyebben, mint mások. Merthogy nem én voltam az egyetlen, aki tanított: 54 professzor ment harcolni. Három év covid alatt hozzászoktam az online órákhoz, úgyhogy a fronton sem hagytam abban az előadásaimat. Előbb az ukrán–lengyel határnál, Uzsok környékéről tartottam őket – akkoriban a Kárpátokban gyakorlatoztunk és őriztük a régiót a hóban –, keleten pedig csak ezt folytattam. A félévet valahogy be kellett fejezni, ráadásul mindenki azt hitte, május 9-re tényleg befejeződik a háború.
– 2022. május 9-re?
– Igen. Addigra ugyanis, gondoltuk, Oroszország megérti, hogy nagy területet nem tud elfoglalni, így megáll az akkori frontvonalaknál és tárgyal. Nem így történt.
– Mennyi időt harcolt?
– Öt nap híján két évet. Lövészárokban másfél évet, aztán még fél évet egy drónvédelmi alakulatnál. Közben pedig időről időre hátravontak a bajtársaimmal folytatandó pszichológiai beszélgetésekre.
– Jól hallottuk, hogy megsérült?
– Igen, de nem harc közben. Fegyverszállítás közben egy vasdarab vágta szét a kezemet. Az árokban szóródott rám repesz is a ránk ejtett drónbombákból, de szerencsére felfogta a mellény. Az nem számít sérülésnek.
– „Minden éjjel a háborúval álmodom” – mondta nemrég a Népszavának. Kifejtené?
– Minden katonának vannak pszichológiai problémái, mert a háború nem normális állapot. Mivel félünk – mindannyian, még a legnagyobb hősök is –, a szervezetünk adrenalint termel, amitől az aktív harci cselekmények végeztével valamiképp meg kell szabadulni. Drog, alkohol, szex, bűnözés… A legegyszerűbb persze az alkohol. Olcsóbb, mint a gyógyszer, és egyszerűbb hozzájutni. Előfordul, hogy valaki a családjával erőszakoskodik, vagy az utcán viselkedik agresszíven, mondván, „ti tehettek az én problémámról”. Mások pedig csak ülnek otthon és isznak. Bekapcsolják a tévét vagy hülyeségeket kommentelnek. Aztán másnap elnézést kérnek. Mint sok hadirokkant barátom. Én viszont írni kezdtem. Már van négy könyvem. Nézze meg a Facebookomat, minden nap kikerül rá valami. Éjjel 2 körül felkelek, mert álmodom a háborúval, aztán írok. Nekem ez a kiutam.
– Mi a legerősebb emléke?
– Harkiv megye orosz határvidéke, 2022 novembere. A bázisunk nagyon közel volt az orosz állásokhoz, de behajtani csak feléjük haladva tudtunk. Gyorsan kellett mozognunk, mert bármikor ránk lőhettek. Aznap én vezettem a csapatot. Bejutottunk a bázisra, összeszedtük az üres lőszeres ládákat. Visszafelé ugyanezen a veszélyes szakaszon jöttünk, és egyszer csak azt vettem észre, hogy az egyik katonám csurom véresen jön felénk. Találat érte a mögöttünk haladó autót, szanaszét repültek a benne ülők. Az evakuációra csak ketten voltunk, közben pedig aknatűz alatt tartottak minket. Hat sérültet bedobtunk az autóba, de közben drónok repültek fölénk, és gránátokat kezdtek dobálni ránk. Két halottunk a földön feküdt. Tudtuk, hogy vagy ott szedjük össze őket, vagy soha. Kárpátaljai srácok voltak. Egyikük, akit fél órával azelőtt még élve láttam, fej és láb nélkül. A társam, akivel mentettünk, hányni kezdett a látványtól.
Én vettem kézbe a fejet, a teste maradékát pedig magamhoz szorítottam. Bedobtam az autóba, visszamentem a másik halottért, és kiabáltam, hogy szedjük össze a végtagjait. A testét húzva vettem észre, ki ő: az egyik ungvári diákom.
Egy bajtársam sisakján volt egy GoPro, felvette az egészet. Innen tudjuk, hogy 47 perc volt az evakuáció. Jelentettem egyből mindent, majd automatikusan elkezdtem darálni a történteket a felettesemnek. Neki kellett leállítania: „De hiszen most írtad meg. Olvastam.” Ezt utólag mesélték. A helyettesem két hétig nem tudott megszólalni a sokktól. Másnap jött egy különleges alakulat Kijevből. Mondtuk, hogy ne menjenek arra, mégis mentek. Öten haltak meg közülük, tőlünk meg még egy bajtárs. Őket is mi hoztuk ki; ha nincs velünk egy tűzszerész, gyalogsági aknára léptem volna közben.
– Magát okolta az alárendeltjei haláláért?
– Persze. Hiszen én voltam a parancsnok. Enyém a felelősség is. Elmagyarázhattam volna jobban a dolgokat nekik.
– 2022 őszén Harkiv megyében önök is foglaltak vissza falvakat az oroszoktól. Az milyen érzés?
– Az nem is adrenalin, hanem efedrin. Azon gondolkozol, mit csinálj még, miután a lyukas magyar zászlóval már pózoltál. Már tart az aknamentesítés, de már tudod, hogy a falu a tied. Akkoriban több falut szabadítottunk fel naponta, és még Oroszország területére is behatoltunk. Nem tudom, hol álltunk volna meg, ha tudjuk, hogy nem járunk tilosban. Hajtja az embert a drive, ha halad előre, az ellenség meg menekül. Meg is nő az étvágy. Ami probléma. Mert nem figyelsz annyira. Az ellenség el tud menekülni, aztán beássák magukat. A zászlóaljunkból hét tisztet lőttek így le: egy falu elfoglalását ünnepelték a levegőbe lőve – ez lett a vesztük.
– Milyen utasítással küldték Kijevből Budapestre: „Fegyir Fedorovics, javítsa meg a magyar–ukrán kapcsolatokat”?
– Megőriznem kell őket. Értjük, hogy közeledik 2026. április 12., és sok mindent nem lehet csinálni. Úgyhogy meg kell őrizni azt, ami megmaradt: a sportbaráti viszonyokat, a testvérvárosi kapcsolatokat. Hat hónap múlva fog igazán látszani, mit jelent ez.
A testvérvárosok például kölcsönösen félnek. „De hát kitől? Mondjatok egy nevet, és felhívom!” – unszolom őket. Nemcsak Magyarországon, Ukrajnában is. „Inkább várnánk” – mondják. De várni 100 évig is lehet, az árkok meg csak mélyülnek.
– Nagykövetként belátja hát, hogy a nagy dolgokon nem tud változtatni?
– Be.
– Nem frusztráló?
– Nem. Képzeljen el két egymás mellett harcoló dandárt! Az orosz ellenség be tud nyomulni kettejük közé, mert a parancsnokok nem beszélnek egymással. Az én feladatom az, hogy fenntartsam köztük a kommunikációt. Ezt pedig akármivel lehet: faültetéssel, emlékhely-avatással, gyerekek táboroztatásával, testvérvárosi és más kulturális együttműködéssel. A lényeg, hogy ne hagyjam továbbhaladni az ellenséget. Azt az ellenséget, amely létezése alatt semmi jót nem hozott létre – lopott történelem, művészet, zene –, de az információs játékot évszázadok óta kitűnően játssza: hazudik arról, hogy mások hazudnak. Csakhogy a magyaroknak Paszkevics tábornagy soha nem fogja tudni elmondani az igazat az aradi tizenhármakról.
– Tetszetős a metafora a két dandárról, csakhogy az egyik parancsnoka éppen azzal vádolja a másikat, hogy az ellenséget segíti.
– Lehet, hogy az egyik tábornok nem akar beszélni a másikkal…
– … melyik nem akar?
– Erre a kérdésre 2026. április 13-án fogok válaszolni. A metaforára visszatérve: egy tábornok sem létezik a katonái nélkül. Én pedig nem a tábornokokkal beszélek – őket előbb-utóbb úgyis leváltják –, hanem a katonákkal. Azt szeretném, ha nem engednék át az ellenséget. Hogy ne pusztuljon el az európai civilizáció nevű frontvonal.
– Nincs is véleménye az itteni tábornokról?
– Van, de azt neki fogom elmondani Székesfehérváron.
– „Orbán Viktorral nagyon sok mondanivalónk lesz egymásnak” – válaszolta abban a 2023-as HVG-interjúban, amelyben először beszélt Fehérvárról. Miért pont ott találkozna vele?
– Ott született, oda járt iskolába. Mindenkivel ott kell találkozni, ahol az élete becsületesen zajló részét élte. Ahol először volt szerelmes, ahol az első barátait szerezte. Még a mimikrik nélkül. Ami a „sok mondanivalót” illeti: szeretném, ha körbevezetne Székesfehérváron, szeretném, ha elmondaná, hogyan kerülhettek ukrán történelmi személyek nevei a Romkertbe, és arra is kíváncsi lennék, hogyan hatnak rá a városban szerzett első érzelmei. A negyedik kérdést egyelőre nem szeretném elmondani.
– Kissé fura, hogy az évek óta tartó Ukrajna-ellenes állami hergelésre a nagykövet nem mond semmit.
– A nagykövet találkozni szeretne. A végsőkig hajlandó vagyok kopogtatni az ajtón, akkor is, ha nem nyitja ki senki. A keresztény tanítás is erre int: „Zörgessetek, és megnyittatik!” Az én ajtóm pedig a nap 24 órájában nyitva áll.
– Ön érti, mit szeretne Magyarország Ukrajnától? A legutolsó nyom a tavaly nyáron belengetett 11 pont.
– Ezt nem Magyarország akarja, hanem a tábornoka, aki azt is nagyon jól tudja, hogy a tizenegyből tizet már végrehajtottunk. A lista nem a kárpátaljai magyarok érdekében született. Magyarország ugyanis ezeket a pontokat – vagy még többet – Szlovákiának, Romániának vagy Szerbiának is átadhatná.
– Nincs is semmi tennivaló a kárpátaljai magyarok ügyében?
– De van. De akármiről egyeznek meg odafent, azt a helyi szakembereknek kell betartatni. Belőlük pedig nincs elég.
– Az nem létszámhiány kérdése, hogy Kijevben belássák például azt, hogy a magyar anyanyelvű gyerekeknek az ukránt mint idegen nyelvet lenne jó elkezdeni tanítani.
– Semmi bajom a gyerekekkel. A tanárok azok, akik nem ismerik az ukrán nyelvet. Tudom, mert én jártam ellenőrizni. Kinyitom a naplót, átnézem a pénzügyi dokumentációt – egy állami ukrán iskolában, nem a református egyházéban –, és magyarul van. Ha másért nem is, a bürokrácia vezetéséhez tudni kell ukránul. A Beregszászi járásban ezt most úgy oldották meg, hogy egy helyre hordják a beszámolókat az iskolákból. Oda, ahol beszélik az államnyelvet. Mert minden adatot a Gyijában (az ukrán DÁP – a szerk.) kell rögzíteni. Ami viszont csak ukránul működik.
– Nagy presztízsveszteség lenne teljesíteni az utolsó magyar kérést, amely a magyar nyelv korlátozásának és az ukrán államnyelv kötelező ismeretének eltörléséről, illetve a magyar közösség parlamenti képviseletéről szól?
– A tizenegy pont után huszonkettő lesz. Aztán meg harminchárom. Az egyetlen, ami ezen változtatni tudna, a közvetlen beszélgetés. Kizárólag ez temethetné be az árkot, amelyet az egyik fél folyamatosan mélyít.
– Jól olvasunk a sorok között: Orbán–Zelenszkij-találkozót szerveznek?
– Igen. Nincs még dátuma és helyszíne, de már folyik a kommunikáció. A magyar fél eddig nem mondott nemet.
– Tehát akármit mond Szijjártó Péter vagy Bóka János a kárpátaljai magyarok ügyéről, az addig nem oldódik meg, amíg a két vezető nem találkozik?
– Ebben teljesen biztos vagyok. Azt pedig Szent István és Nagy Volodimir kijevi nagyfejedelem szerződése óta tudjuk, hogy nem lehetetlen az ilyesmi. Az oroszokkal viszont időpocsékolás találkozni. Azon kívül, hogy „po morgye” (arcon csapás), mást nem értenek. A velük kötött szerződés még annak a papírnak az árát sem éri meg, amelyre írják.
Nekünk viszont más viszonyunk van a magyarokkal, mert élnek a történelmi, gazdasági, földrajzi kapcsolataink. Plakátokkal kiabálni persze lehet, de Ukrajnát kivágni a térképről nem.
– Segíthetne azon is egy Orbán–Zelenszkij-találkozó, hogy a kárpátaljai magyarokat Ukrajnában ne nevezzék szeparatistáknak, és ne gondolják őket illojálisnak az ukrán államhoz, csak mert budapesti idő szerint jár az órájuk?
– Ez is teljesen biztos. Ismeri valamennyire az elnököt: higgye el, ha valamit jóváhagy, abból parlamenti döntés lesz. Például a tizenegyedik magyar pontból.
– És ehhez tényleg az kell, hogy találkozzon Orbánnal?
– Az. Mert Orbán nélkül huszonkét pont lesz a tizenegyből. Magyarország, miközben számos kárpátaljai segítsége – templomfelújítások, ösztöndíjak, beregszászi főiskola – pozitív, hajlamos elfeledkezni arról, hogy a kárpátaljai magyarok ukrán állampolgárok. 500 magyar szolgál az ukrán hadseregben… Mi legyen az olyanokkal mint én, aki apai ágról magyar? Ki vagyok én?
– Kicsoda ön?
– Kárpátaljai. A magyarok szerint nem magyar, az ukránok szerint nem ukrán. Hogy még bonyolultabb legyen: a beregszászi magyarok nem tartják tiszta magyarnak az ungváriakat. Brovgyi Róbert például, hiába magyarok a felmenői, Beregszászban nem magyar. Mi legyen aztán a vegyes házasságokkal, ahol hiába tudják jól a magyart, mégsem magyarok? Amikor pedig tennél valamit a magyar történelemért – mint én az ungvári 56-os emlékműállítással –, nem gondolják, hogy szeretnéd Magyarországot. Persze most mindenki oda jár – a két magyar párt, a KMKSZ meg az UDMSZ is, akik egymásra vártak vele –, én meg iszogatom a kávémat. Az a fontos, hogy elkészült, nem az egóm. Két év frontszolgálat után amúgy sem aggódom semmiért: se pénzért, se a saját beosztásomért. Mert láttam megölt embereket.
– Ha már Brovgyi: Sebestyén József halála és a palágykomoróci templom megrongálása után a kétoldalú kapcsolat újabb mélypontja volt a kitiltása, amire válaszul melegebb éghajlatra küldte Szijjártó külügyminisztert. Nem gondolja, hogy durva volt?
– „Magyar” az ukrán hadsereg legjobb katonája. Ismerni kell. Nem bírt magával. Hogy durva volt-e? Az volt. De ez az ő énje. Robertnek tényleg mindegy. Nem beszélhetek arról, mit tett meg engedély nélkül, kétszer is. És harmadszor is meg fogja tenni. Nem tudnak vele mit csinálni. Mert szimbólum: egyszerű katonából lett a drón haderőnem parancsnoka. Mintha valami regény lenne. Ukrajna Hőse, az új drónjaink megalkotója: nem fogják sem elbocsátani, sem letartóztatni. Háború van. Háborúban pedig megengedettek a hibák. A kifejezések terén is. Amikkel viszont – nagykövetként – nekem vigyáznom kell.
Nyitókép: Sándor Fegyir Ukrajna Magyarországi Nagykövetségén 2025. szeptember 4-én (fotó: Válasz Online/Vörös Szabolcs)
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a magyar fejlesztésű platformon! Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
