Csurka és Hollywood – néhány gondolat a magyar kultúra öngyarmatosításáról
Hogyan lett a Fidesz kultúrpolitikája amerikai öngyarmatosítás, ráadásul az amerikai kulturális gyarmatosítás ellen felszólamló Csurka István pajzsra emelése közben? Ezt fejti meg vendégszerzők, Gulyás Ábel a híres-hírhedt Csurka-dolgozat megjelenésének 33. évfordulójára. Esszé.
Holnap lesz 33 éve, hogy megjelent Csurka István Néhány gondolat című hírhedt pamfletje. 1992. augusztus 20-án nagyot durrant a szöveg. Annak idején Kövér László antiszemita, náci szellemű tanulmánynak minősítette például. Mára viszont eljutottunk oda, hogy Schmidt Mária, a Terror Háza főigazgatója – a Fidesz teljes vezérkarának egyetértésével – kifejtette: „Csurkának mindenben túl korán volt igaza”. A magyar történelem leginkább filoszemita rezsimjét természetesen nem a zsidó-, hanem a liberalizmus- és nyugatellenesség vezette a MIÉP egykori vezetőjéhez.
Csurka azonban nemcsak politikus, hanem a magyar kultúráért aggódó író és publicista, ennek révén pedig a globális kapitalizmus kritikusa volt. A globalizáció ugyanis kulturális értelemben mindenekelőtt amerikanizálódást jelentett.
Korunkban, amikor a fiatalok már-már szabatosabban tudják magukat kifejezni az anyanyelvüknél angolul, a magyar írásbeliség megőrzéséért hivatott MTA-ban elsősorban az angol nyelvű publikációkat honorálják, sőt még a keleti rokonságot hangsúlyozó kormánypárt is amerikai mintára szervezi meg online harcosait, bizonyos szintig érthető, hogy miért láthat valaki Csurkában prófétát. Történt azonban egy radikális fordulat az elmúlt évek Magyarországán: egyenesen az állami kultúrpolitika kezdte propagálni az amerikanizálódást.
Mit adott nekünk az Orbán-korszak?
A kormánypropaganda hű nézője minden bizonnyal a békeharcot említené a fenti kérdésre válaszolva. Holott a helyes válasz: kulturális háborút. Annak ellenére, hogy 2010-ben megszűnt az önálló kulturális tárca és az önkormányzatokból is radikálisan visszaszorult az ezért felelős tisztviselők aránya,
a kultúra mégis kardinális kérdésnek számít az Orbán-korszakban.
A 2010-es kötcsei pikniken fogalmazta meg a miniszterelnök, hogy a „modern jobboldal számára szükséges, de már nem elegendő a régi, hagyományos magyar nemzeti keresztény kultúra, amely 1945 előttről származik, és túl nagy ívet fog át. Itt már egy egyszerű restauráció nem segít, hiszen egész nemzedékek maradtak ki ebből a kultúrából: a régit megőrző, de új, modern jobboldali kultúrára van szükség”.
A nyugati értelmiség nagy része gyanakvóan figyelte Orbánék kulturális építkezését. Kis túlzással, egyetlen új intézmény volt, melynek nemzetközi díjak tömkelegével halmozták el a projektjeit: az Andy Vajna által vezetett Magyar Nemzeti Filmalap. Vajnát még életében utolérte a hazai Kulturkampf: nem sokkal halála előtt (2019-ben) azzal a céllal hozták létre a Nemzeti Filmintézetet, hogy végre a „nemzeti oldalhoz” tartozó alkotóknak a magyar hősök tetteit bemutató művei is megfelelő támogatásban részesüljenek. A „nyugatos és/vagy liberális” művészeszmény helyett a „nemzeti szuverenitást” szolgáló filmesek támogatása lett a prioritás.
Na de a sokszor elátkozott liberális, kozmopolita művészek alkotásaival szemben ugyan miként kell elképzelni eme szuverenitás szellemében fogant műveket?
Nemzeti politika?
A hazai kormányzat paradox viszonyban áll a szuverenitással. Nemcsak arról van szó, hogy érdemi reakció nélkül tűrte a kabinet, hogy a közép-európai államok szuverén létét hagyományosan veszélyeztető oroszországi hekkerek vették célba a magyar külügy szervereit, vagy hogy a magát az iszlám terjeszkedéssel szemben a kereszténység védelmezőjeként aposztrofáló rezsim át akarta adni Budapest egy részét az Egyesült Arab Emírségeknek, illetve a határontúli kisebbségek jogainak bajnokaként a magyarellenes George Simiont támogatta a legutóbbi román elnökválasztáson…
A külföldi nyomásgyakorlás ellen küzdő kormány háttérintézeteiben hatalmas befolyásra tettek szert a nyugati, elsősorban amerikai kutatók és tanácsadók: az MCC-től kezdve a Danube Institute-on át a Hungarian Conservative-ig
folyamatosan bukkannak fel a republikánus párthoz kötődő entellektüelek,
még a trumpista erők első számú konferenciáját, a CPAC-et is importálták, ráadásul a szuverenista külpolitikai stratégia megalkotásáért felelős kormányzati agytröszt (Magyar Külügyi Intézet) vezetését is egy, a Trump-adminisztrációhoz közel álló politológusra, Gladden Pappinra bízta a Szijjártó Péter vezette tárca.
Ha meg akarjuk érteni, hogy mit ért a Fidesz szuverenitáson, érdemes visszanyúlnunk az alapokhoz. Az először a 12. században előforduló szó gyökere (a klasszikus latinban nem található) superanus. A hegyekkel és a tornyokkal kapcsolatos hétköznapi használat mellett elsősorban Istenre alkalmazták, majd egy idő után a „legfőbb pap” értelemben, a 13. század végén pedig a királyra vonatkozóan is megjelenik a kifejezés. A 16. századtól a politikai irodalomban is bevetté válik a szó, azonban a kormány szuverenitásfogalmának megértéséhez maradjunk még a teológiai kontextusnál.
A nép akaratának papjai
Az 1600-as évek vitáiban újra felelevenítették azt a dilemmát, miszerint Isten akarata szerint mindenkinek üdvözülnie kéne, mégis vannak, akik elkárhoznak – a klasszikussá vált ágostoni válasz megkülönbözteti az Úr bűnbeesés előtti általános és a bűn utáni következményes/partikuláris akaratát (eszerint csak azokra vár üdvözülés, akiket erre kiválasztott a Mindenható). A magyarázatok közül Nicolas Malebranche-é a számunkra érdekes, aki szerint Isten általános akarata megfeleltethető a maga teremtette egyetemes elveknek, a világban történő rosszért felelős partikuláris akaratok pedig az egyedi intelligenciák attribútumai. Miként Nyirkos Tamás kifejtette (Politikai teológiák – A demokráciától az ökológiáig. Typotex, Budapest, 2018, pp. 34-41), eme teológiai megfontolást fordította át a politika nyelvére – a kormány szuverenitásfelfogása szempontjából kulcsfontosságú szerzőnek számító – Rousseau az ő népszuverenitás-elméletével.
A többség egyhangú döntését általános, az ettől eltérőt pedig partikuláris/téves akaratnak nevezte a genfi filozófus, aki szerint az előbbinek kell a főhatalmat (a törvényhozást) gyakorolni, aminek a jogát elvileg nem lehet másokra átruházni – hiszen a képviselhető érdekekkel szemben a személyes képességként értett akaratról beszélünk. Azonban mégse egy közvetlen részvételi demokráciát festett le a szerző: az empirikus társadalom fölött áll a nép idealisztikus akarata. Az ezt képviselő főhatalom isteni attribútumokkal (szent, téved- és sérthetetlen, illetve oszthatatlan) bír. Hasonlóan a Malebranche által jellemzett Úrhoz, az általános akarat sem hasonulhat önmagával, következésképpen a pártok nem tudják megtestesíteni azt. Egy pártviszályok által szétfeszített társadalomban pedig előfordulhat, hogy senki sem képviseli a volonté générale-t. Hiszen (A társadalmi szerződésről egy keveset idézett passzusa szerint) „a nép önmagától mindig jót akar, de nem mindig látja önmagától, hogy mi a jó”, következésképpen vezetőre van szüksége – elsőként a társadalom alapításánál az igazi általános akaratot megfogalmazó Törvényhozóra –, aki közvetít a nemzet akarata és az empirikusan létező nép között.
A francia gondolkodó politikai meglátásaira a magyar jobboldalon is felfigyeltek már. A Rousseau által kifejtett „közakarat filozófiája populista kormányzást implikál” – von párhuzamot a genfi teoretikus és a NER filozófiája között Békés Márton kurzustörténész, sőt, az illiberális (populista) demokrácia egyik elméleti előfutáraként azonosítja a filozófust.
A nemzeti szuverenitás az általános/többségi akaratot megtestesítő ideális nép szellemével feleltethető meg.
Óhajait kizárólag a rendszer papjai (a kormányzat és hátországa), valamint inkvizíciós hivatala (Lánczi Tamás hivatala) értelmezhetik. Mint fentebb utaltam rá, ha nem fogadjuk el, hogy az idealisztikus akaratot megtestesítő kormány kiváltsága meghatározni, mi számít nemzetinek, meglehetősen érthetetlennek tűnik, hogy miért is szolgálná a jelenlegi magyar külpolitika hazánk szuverenitását. Mint látni fogjuk, a kultúrpolitika is hasonló ellentmondásokkal terhelt.
Kisebbségből hegemóniába
A Vajnát a kultúrharc jegyében kritizálók szerint a választásokon kifejezett „nemzeti” akarattól idegen művészeket tolt előtérbe a filmes mecenatúra, és ezáltal a magyar sorskérdések iránt érzéketlen, liberális szerzők kerültek hegemón helyzetbe. A baloldal által bitorolt filmes világban pedig „mindig mindenre volt pénz, csak magyar témákra nem” – írta az azóta a Mi Hazánk Mozgalomhoz átpártolt kulturítész, Szakács Árpád. Ennek megfelelően a kisebbségbe szorult nemzeti alkotók helyzetbe hozását jelölték ki feladatul. A legnagyobb ütközetként a magyar filmes és színházi képzés fellegvára, a Színház- és Filmművészeti Egyetem (SZFE) elleni támadás szolgált.
„A hatvanas-hetvenes években nemcsak az irodalmi berkekben, hanem a filmesek között is dúlt az urbánus-népies vita, ahol alulmaradt a népies oldal” – mondta a korábbi támogatási rendszer és az SZFE kapcsán Vajna utódja, Káel Csaba, aki szerint ezzel „a hatvanas évek filmes aranykorának” a sokszínűsége is elveszett, ahogy a népi mozgalom tradícióját folytató Sára Sándort és Kósa Ferencet „szép lassan félretették”.
Hát, eddig még nem sikerült a kortárs Sára Sándorok közönségsikert arató műveinek teret adni. A Rákay Philip-féle Petőfi-film és Aranybulla-sorozat, az osztrák elitet rosszindulatú félhülyének ábrázoló Hadik- és Semmelweis-filmek után idén jelent meg egy nagy költségvetésű, jó színvonalú alkotás, ami joggal tekinthető a Káel-féle rendszer első komoly sikerének. A Bán Mór regényfolyamából készült Hunyadi-sorozatban viszont nyoma sincs a filmügyi kormánybiztos által megénekelt „népi mozgóképes tradíciónak”. Ellenkezőleg. A magyar kultúra amerikanizálódása szellemében egy a török időkre szabott Trónok harcát kaptunk.
A kormányoldal kulturális krédójával – miszerint létezik a szocializmusban és a „posztkommunista korszakban” elnyomott hagyomány, amely csak arra vár, hogy felszínre törhessen – szemben azt látjuk, hogy a magyar filmes világ első vonalát a Balázs Béla Stúdió, Szabó István vagy épp Enyedi Ildikó művei jelentették. Ezek fő örököse, az SZFE ellen hirdetett kereszteshadjáratot a kormánypárt. A nemzeti témákat állítólagosan negligáló, liberális, posztszocialista filmesek elleni kultúrharc következtében a hazai művészeti tradíció formanyelvét elutasító, amerikai popkulturális mintákat propagáló mecenatúrarendszer váltotta a Vajna-korszakot. Abban az időszakban, amikor az amerikanizálódás egyik legnagyobb kritikusát, Csurka Istvánt emelte pajzsára a kormánypárt.
Valami amerikai, ez kell a dolgozóknak
Miként arra Babits is utalt Németh László-kritikájában, a kultúrharcosok „mélymagyar” témákat és művészeti nyelvet priorizáló felfogása agresszív kertészhez hasonlóan csonkolja meg a spontán folyamatok alakította nemzeti kultúrát. A külföldi minták átvétele szerves része egy egészséges kulturális térnek, azonban azt döntően az egyes alkotók érdeklődése és nem állami direktívák alakítják. A nemzeti témák amerikai formanyelvbe csomagolása kínosan emlékeztet a Rákosi-éra szocreál stílusban készített népies tematikájú műalkotásokat propagáló kultúrpolitikájára.
További hasonlóság az átkos korszakkal, hogy
a nem megfelelő politikai hátterű elvtársak kiszorultak az új rendszerből
– legalábbis erről tájékoztatták az amerikai típusú közönségfilmek rendezőjeként ismert Herendi Gábort, aki támogatás nélkül is összehozott egy nézettségi rekordot döntő vígjátékot. Gazdasági szempontból ez a mű kétségtelenül jobban hajaz a tengerentúli modellre a Hunyadinál, hiszen itt nem állami, hanem magánfinanszírozásból próbáltak megvalósítani egy popkulturális alkotást.
Bár még most is visszhangzik a „liberális kulturális hegemónia” velünk maradt entellektüeljeinek mormogása az esztétikai értékről és a magaskultúra fontosságáról, a párt bölcs vezetése belátta: az államnak nem értelmiségi úri huncutságokat, hanem a dolgozó nép szórakozását kell támogatnia. A „nem biztos, hogy jót tesz neked, ha kiszolgálják az ízlésedet”-feddése rég a múlté, a kurzusművésszé lett Kovács Ákos is megtalálta helyét a Csurkát Hollywooddal házasító rendszerben. Pedig mintha csak erről az állapotról írta volna anno profetikus sorait: „Egyszerre sivatag, egyszerre dzsungel/jövőd még nincsen, a múltad már nem kell”.
Nyitókép: Schmidt Mária történész, a Terror Háza Múzeum főigazgatója és Lezsák Sándor, az Országgyűlés fideszes alelnöke, Csurka István mellszobrának avatásán Lakiteleken, a Hungarikum Ligetben 2024. december 7-én (fotó: MTI/Ujvári Sándor)
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a biztonságos, magyar fejlesztésű platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
