Csak egy villa Budán: benéztünk a 100 éves brit nagyköveti rezidenciába
Van egy ház Budán, ami megúszta az elmúlt száz év összes szokásos viszontagságát: nem sérült meg a háborúban, nem darabolták fel szükséglakásokra, egyszer sem belezték ki. A Scitovszky-villa kivételes szerencséjének az a magyarázata, hogy 1946 óta ez a brit nagykövetek budapesti rezidenciája. Az épület jubileumát idén ünnepli a nagykövetség, és nekik köszönhetően benézhettünk a történelmi levegőjű szobákba. Megmutatjuk Budapest egyik rejtett értékét, amit csak a diplomáciai protokollesemények vendégei láthatnak.
A nagykéri Scitovszky család egyike volt azoknak az arisztokrata famíliáknak, amelyek 20. század első felében az ország elitjét alkották. Budai villájuk is ezt a magas társadalmi státust tükrözte. Ha azonban jobban beleássuk magunkat a történelembe, hamar kiderül, hogy a sztori messze nem ilyen egyértelmű.
A történelembe azért érdemes kissé beleásnunk magunkat, hogy megértsük, mitől különleges ez a krémszínű, neobarokk villa a Fillér és a Lorántffy Zsuzsanna utca sarkán, ami idén éppen 100 éves. A ház a budapesti brit nagykövet rezidenciája, és a jelenlegi nagykövet, Paul Fox gondoskodott róla, hogy ebből az alkalomból a nagyközönség előtt egyébként zárt épületet megismerhesse a nyilvánosság. Nemcsak sajtóbejárást szerveztek, hanem számtalan olyan fényképet, eredeti dokumentumot is a rendelkezésünkre bocsátottak, amiből megismerhető a villa múltja.
A brit nagyköveti rezidencia építésekor egyike volt a legelegánsabb budapesti magánházaknak. Igazán kivételessé azonban egy szerencsés történelmi véletlennek köszönhetően vált. Míg a 20. század második felében szinte minden ilyen villát államosítottak és feldaraboltak,
a Scitovszky család egykori otthona még azt megelőzően a brit nagykövet rezidenciája lett, hogy ez a sors utolérte volna.
Ennek köszönhető az a Budapesten szinte példátlan folyamatosság, amivel az épületet száz éven át lakták és használták anélkül, hogy tönkretették volna. Még egykori berendezésének jó néhány eredeti darabja is a helyén van. A kapuján belépve szinte azt hihetjük, visszautaztunk az időben a két háború közötti időszakba, amikor a korabeli Európa legnevesebb írói vendégeskedtek a Scitovszky házaspárnál. Egészen különleges épületsors ez tehát, és olyan érték, amiről a rezidencia zárt funkciója miatt kevesen tudnak. Mindeddig inkább csak azok a vendégek, akik megfordultak itt a hivatalos protokolleseményeken, például a brit uralkodó születésnapján rendezett követségi fogadásokon.
A Scitovszky név lengyel eredetű. Noha a családot a villa építésekor, az 1920-as években az arisztokráciához sorolták, társadalmi státusuk valójában folyamatosan változott. Nem tartoztak ugyanis a nagy történelmi családok közé, felemelkedésüket kizárólag annak köszönhették, hogy egy felső-magyarországi szlovák tanító legkisebb fia, Scitovszky János tehetségének köszönhetően gyorsan felemelkedett az egyházi ranglétrán, és 1849 nyarán esztergomi érsek lett. Tizenhét évig vezette a magyar katolikus egyházat, ő fejezte be az esztergomi bazilika régóta tartó építését.
Scitovszky érsekkel együtt – a kor szokása szerint – rokonai is felemelkedtek a névtelen szegénységből. Unokaöccseinek nemesi rangot és birtokot szerzett, a Scitovszkyak pedig úgy belesimultak a hivatalviselő megyei középnemességbe, mintha mindig is oda tartoztak volna. A birtok Nógrád megyében volt, és tartozott hozzá egy szerényebb kastély is Nőtincsen. A 20. század elején azonban ez a dzsentri réteg válságba került: egy közepes méretű uradalom önmagában már nem biztosította a megélhetést, a társadalmi státus egyre inkább a fizetéssel járó magas állástól vagy annak hiányától függött. A Scitvoszky család tulajdonképpen hasonlóan járt, mint az Eötvös bárók: végül teljesen lemondtak az esetükben nem is annyira ősi nőtincsi birtokról, szereztek viszont helyette olyan jövedelemforrást, ami sokkal magasabb életszínvonalat biztosított számukra.
A rezidencia földszinti szalonjában függ két kalandos történetű festmény. László Fülöp, a korabeli nyugat-európai elit közkedvelt portréfestőjének alkotásai, amelyek a villát felépítő házaspárt, Scitovszky Tibort és Hódosi Hannát ábrázolják. Olyanok ezen a képen, mintha brit vagy német arisztokraták lennének, méltóságteljes tartás, magabiztosság és hibátlan elegancia sugárzik belőlük. A valóság azonban ennél kissé bonyolultabb.
A budai villa építtetője, Scitovszky Tibor az 1903-ban elhunyt Scitovszky János nógrádi alispán harmadik fia volt. A Monarchia elitképzőjébe, a kalksburgi jezsuita kollégiumba járt, utána a párizsi Sorbonne-on tanult, hazatérve pedig a Kereskedelemügyi Minisztérium tisztviselője lett. A nőtincsi birtokot özvegy édesanyja igazgatta, de a fiúk közül csak Tibor próbált besegíteni, kötelességtudó módon a hétvégeket és a nyári szabadságot rááldozva. Végül 1918-ban, közvetlenül a háború befejezése előtt a család a kastélyt és a földet is eladta, a vételárat pedig a következő hónapokban elvitte az infláció.
Hódosi Hannára még kevésbé igaz, mint férjére, hogy beleszületett volna az elitbe. Családi háttere akkora titok volt, hogy a házaspár egyetlen fia, ifjabb Scitovszky Tibor is csak régi barátok, ismerősök megjegyzéseiből tudta meg, mi a helyzet édesanyja előéletével. Amit a családról tudunk, azt szinte mind az ifjabb Scitovszky magyar nyelven 1997-ben megjelent, rendkívül szórakoztató emlékirataiból tudjuk. Ő már 1939-ben az Egyesült Államokba költözött,
neves közgazdászprofesszor lett belőle, egyetemi tanár a Stanfordon és a Berkeley-n, fontos elméleti tanulmányok, könyvek szerzője
(a memoár magyar kiadásának bevezetőjét egyébként Kornai János írta).
Az ifjabb Tibor tehát elsőként azt tudta meg édesanyjáról, hogy volt korábban egy első férje is, mégpedig egy kis belvárosi csemegebolt tulajdonosa. Hanna a bolt pénztárgépe mögött ülve ismerte meg a minisztériumi tisztviselő Scitovszkyt, és mivel ambiciózus nő volt, meghívta egy kávéra a Hangli kerthelyiségébe. Érthető, hogy a nemes Scitovszkyak nem ilyen házasságot képzeltek el Tibornak: egy elvált nőt, ráadásul egy boltos feleségét! Különösen az anyós, Szitányi Eugénia volt felháborodva, és szóba sem állt a kétes nőszeméllyel egészen az unoka megszületéséig, 1910-ig. Ez az esemény aztán megszelídítette, és hamarosan Hódosi Hanna lett a kedvenc menye.
Madame de Scitovszky – így ismerték később az előkelő vendégek – titkai azonban nem értek itt véget. Hivatalosan egy kisvárosi fogadós lánya volt, mégis Budapest legjobb leánynevelő intézetébe járt, ahol elsajátította a modern nyelveket és mindazt, amire később szüksége volt a Horthy-kor egyik legelegánsabb budapesti szalonjának vezetéséhez. Ilyen csodák azonban az akkori világban nem történtek. Ifjabb Tibor aztán megtudta egy régi családi baráttól, hogy anyja törvénytelen születésű, egy magyar kisvárosban állomásozó francia katonatiszt és egy helyi zsidó lány szerelmének gyümölcse. A botrányt elkerülendő adták feleségül a terhes lányt a helyi fogadóshoz, de a tiszt biztosította a gyerek számára a pénzt a jó neveltetéshez. Az apa állítólag a híres La Rochefoucauld család egyik tagja volt, de biztosat erről aztán senki nem tudott.
Hódosi Hanna a fia szórakoztató jellemrajza szerint összetett személyiség volt: nagyvonalú, de hatalmaskodó, rendkívül erős akaratú, gátlástalan, szélsőségesen rendszerető, társaságkedvelő, szociálisan érzékeny, ugyanakkor hisztérikus. Kiterjedt befolyási hálót tartott fenn, és hajlamos volt rátelepedni a közelébe sodródott emberek életére. „Minden ízében úriasszonynak látszott, de bizonyos szempontokból egyáltalán nem volt az” – írta róla fia fanyar humorral.
A László Fülöp festményéről ránk néző pár valósága tehát ez: a hibátlan eleganciájú arisztokrata házaspár férfitagja egy évtizeddel korábban még minisztériumi kistisztviselő volt egy csőd felé vágtató dzsentri családból, a feleség pedig egy külföldi katonatiszt törvénytelen gyereke, ráadásul elvált nő, aki az eszközökben nem válogatva verekedte fel magát abba a státusba, ami úgy érezte, hogy jár neki. A villa két építtetője tulajdonképpen self-made man és self-made woman volt a maga módján.
A Scitovszkyak alól tehát pont a Monarchia összeomlása idejére szaladt ki végleg a nemesi föld, Scitovszky Tibor tökéletes francia- és némettudása, jogi és közgazdasági képzettsége azonban olyan tudást jelentett, amire egzisztenciát lehetett alapozni, legalábbis azután, hogy megbukott a magyarországi kommunista kísérlet. A Tanácsköztársaságot egyébként a házaspár úgy vészelte át, hogy minden bútorukat eladták, és a kapott pénzből tűzifát vettek: tényleg szinte a nulláról futottak neki az 1919 novemberében Horthy Miklós budapesti bevonulásával kezdődő új korszaknak.
Öt évvel később Scitovszky Bethlen István kormányának külügyminisztere, dúsgazdag ember és egy épülő budai villa tulajdonosa volt. Hogy érte ezt el? Fia szerint az idősebb Scitovszky Tiborból hiányzott a becsvágy, végtelenül tisztességes, tartózkodó és kötelességtudó úriember volt. „Konzervatív volt, jószívű, becsületes, méltányos, mindenkihez egyformán udvarias és kedves, de ugyanakkor magányos, távolságtartó és megközelíthetetlen” – jellemezte. Minisztériumi tisztviselőként részt vett a trianoni békedelegáció hálátlan munkájában, majd több más nemzetközi pénzügyi konferencián is képviselte Magyarországot. A Csehszlovákiával kötendő gazdasági egyezmény tárgyalásain már ő vezette a magyar delegációt államtitkári minőségben.
Valószínűleg élete végéig megmaradt volna köztisztviselőnek, ha nem kap 1922-ben egy váratlan állásajánlatot: az ország legnagyobb pénzintézete, a Magyar Általános Hitelbank kérte fel ügyvezető igazgatónak. A Hitelbanknak ugyanis szüksége volt egy kereskedelempolitikai ügyekben járatos, rutinos nemzetközi tárgyalóra, ugyanis rengeteg egyeztetést folytatott londoni és párizsi bankokkal olyan kölcsönökről, amelyeket aztán a magyar gazdaság beindításához használtak fel; a hiteleket a MÁH közvetítette tovább a hazai vállalatokhoz.
Ezzel a pozícióval olyan magas fizetés járt, hogy
Scitovszky Tibor szinte egyik napról a másikra rendkívül jómódú ember lett.
Attól kezdve a család a legelegánsabb nyugat-európai üdülőhelyekre járt nyaralni, és a házaspár megvalósíthatta régi álmát: egy saját villa felépítését.
A külügyminiszterség tulajdonképpen csak négy hónapig tartó, rövid megszakítást jelentett banki karrierjében. Az Ujság cikkéből, amely 1924 novemberében a kinevezésről tudósított, kiderül, hogy a család akkor még egy Nyúl utcai ház II. emeleti lakásában élt. A hét nyelven beszélő, nagy szakmai tapasztalattal rendelkező minisztertől sokat vártak: „Scitovszky Tiborban az ország nem egy reprezentálni akaró, intrikákat szövő minisztert kap, hanem dolgos, ambiciózus, használni akaró és tudó tisztes munkást” – fogalmazott a lap. Ennek ellenére Scitovszky már a következő márciusban lemondott, és visszatért vezérigazgatóként a MÁH-hoz. Többet nem vállalt politikusi szerepet, bár a felsőháznak mindvégig a tagja maradt. E rövid miniszterségnek köszönhető, hogy Filmhíradón is láthatjuk (nehéz elhinni, hogy a felvétel idején még nem volt ötven éves):
A villát a budai hegyek akkoriban beépülő részén, a Törökvész nevű domboldal egyik nagy telkén építették fel. Pontosabban négy telken, mert ennyit vásárolt össze Scitovszky azért, hogy elég nagy kert tartozzon a házhoz. A Fillér utca és a Rókushegyi út (ma Lorántffy Zsuzsanna utca) sarkán korábban nem állt épület. 1925-ben Magyarországon még a neobarokk volt az uralkodó stílusirányzat, és a Scitovszky házaspár ízléséhez is ez állt legközelebb, így az egyemeletes, manzárdtetős házat ebben a stílusban építették fel. Akkoriban ez már Nyugat-Európában nem lett volna igazán korszerű választás, de a konzervatív Budapesten még összhangban volt a korszellemmel.
A törökvészi villa valamelyest pótolta az elveszett nőtincsi családi kúriát, bár külső megjelenésében nem volt kastélyszerű. A főbejárat fölé azonban felkerült a nagykéri Scitovszkyak nemesi címere, és ma is ott díszeleg az ajtó fölött. A család soha nem vett vidéki nyaralót, inkább külföldre utaztak pihenni.
A háromfős családnak kellett a nagy, 1700 négyzetméteres ház, mivel óriási személyzetet foglalkoztattak: sofőr, kertész és a felesége, szakács, két konyhalány, három szobalány, két inas, Scitovszkyné komornája – összesen tizenkét fő. Emellett gondolni kellett időnként néhány vendég elszállásolására is. Az első időkben a vendégkör valóban illusztris lehetett, ifjabb Scitovszky Tibor emlékei szerint a külügyminiszter frissen elkészült házában tartották a PEN Club fogadását, amin részt vett Thomas Mann, John Galsworthy, Paul Valéry és Salvador de Madariaga, a korszak legnevesebb írói. Ez a nagy társasági élet azonban csak a rövid külügyminiszteri időszakra volt jellemző, később inkább megbízható családi barátok és rokonok tették tiszteletüket a villában.
Fennmaradtak az épület eredeti tervrajzai (kettőt be is mutatunk ezekből), amelyeket Herquet Rudolf építőművész és Gabriel Ferenc építőmester szignált. A ház azonban legalább annyira a Scitovszky házaspár alkotása volt, mint a hivatalos építész tervezőé. „Ma már tudom, milyen anakronizmus volt a 20. században ilyen házat építeni, s azt a 18. századi Franciaország ízlése szerint bebútorozni. Szüleim számára azonban
ez a ház jelentette a közös szenvedélyt, ez érdekelte őket legjobban az életben.
Ebben rejlett a válasz arra a szónoki kérdésre is, amelyet apám időről időre feltett anyámnak: »Hogy lehet az, hogy ilyen magas jövedelemből egy fillért se tudunk félretenni?« […] Jövedelmük nagy részét gyönyörű antik tárgyak felhalmozására és arra költötték, hogy olyan házat építsenek, amelyben ezeket a tárgyakat méltó módon lehet elhelyezni és bemutatni. A megmaradt pénzből kivételes nagylelkűséggel juttattak maguk körül szinte mindenkinek. Nemcsak a ház pompáját élvezték, hanem külön-külön is szerették a bútorzat minden egyes darabját, ismerték a történetét, csodálták a kecsességét és művészi kidolgozását” – emlékezett vissza a fiuk.
Scitovszkyék meghatározó közreműködése ellenére a tervező, Herquet Rudolf (vagy magyarosan Rezső) személye sem érdektelen. Nem tartják számon a két háború közötti korszak meghatározó alkotói között, sőt mára a neve gyakorlatilag elfelejtődött, mint általában azoké az építészeké, akik nem kötöttek ki a modernizmus főáramánál, hanem mindvégig keresték annak alternatíváit, és ezáltal a kánon kívülre szorultak. A másik ok, amiért életműve feledésbe merült, hogy alkotásai nagyrészt elpusztultak, vagy eleve ideiglenes műfajban készültek, Herquet ugyanis a kor legjobbnak tartott színházi díszlettervezője is volt.
A budapesti születésű, de német kispolgári származású fiú a század első éveiben az MTK csapatában tűnt fel amatőr focistaként, és 1904 júniusában tagja lett a magyarok ellen játszó osztrák válogatottnak, közvetlenül azután, hogy kiköltözött Bécsbe, és ott belépett a Wiener Athletiksport-Club kötelékébe. Herquet ezután egy évtizeden át az osztrák fővárosban dolgozhatott, de az első világháború éveiben visszatért Budapestre, ahol egy csapásra nevet szerzett egy munkájával. Bárdos Artúr színházi rendezőt őt és egy másik fiatal művészt, Falus Eleket (a Nyugat grafikusát) kérte fel, hogy a Koronaherceg utcában építsenek színházat irodalmi kabaréja számára. Bárdos a város egyik legnépszerűbb szórakozóhelyét, az Andrássy úti Modern Színpadot vezette, de a társulat kinőtte az ottani kis helyiséget, és a rendező valójában nyitni akart a komolyabb műfajok felé, és valódi színházat szeretett volna alapítani.
Az 1916-ban megnyílt Modern Színpad nemcsak nevében volt modern, hanem a meglévő épület földszintjén kialakított színház kiképzése is formabontó volt. A két művész a díszes historizáló színházak hagyományával szakítva bécsies eleganciájú helyet hozott létre, amely merész rózsaszín-halványzöld színekben pompázott. „Falus Elek és Herquet Rezső, az új színház építői nem forradalmárok, de rendkívül találékony és előkelő ízlésű alkalmazói az új stílnek. Különösen sikerült nekik az a törekvésük, hogy az új színház belseje hangulatos, finom varázsú kerete legyen egy intim színpadnak” – írta Szini Gyula, a Nyugat kritikusa. Ez a nemsokára Belvárosi Színházzá átkeresztelt hely azonos a mai Katona József Színházzal, de sajnos a kortársak által annyira dicsért belső nyom nélkül eltűnt.
Herquet együttműködése Bárdossal egy évtizeden át tartott, tervezett neki még egy aprócska színházat (az Andrássy úti régi helyiség átalakítását) és sok látványos színpadi díszletet; a Belvárosi Színház előadásai kapcsán a lapok gyakran kiemelték Herquet munkáit. Belsőépítészként és bútortervezőként is dolgozott, ami a díszleteknél éppen csak egy kicsit kevésbé múlandó műfaj, és részt vett a monarchiás Budapest utolsó nagy középítkezése, a Gellért Fürdő dekorációs munkálataiban. 1919 május 1-jén egyike volt azoknak a művészeknek, akik eredeti, hatásos dekorációkkal díszítették a Tanácsköztársaság megbízásából a főváros köztereit; Herquet az Andrássy úton négy ponton elhelyezett installációkon dolgozott, de úgy tűnik emiatt később nem érte semmilyen hátrány.
A két háború közötti korszakból a törökvészi Scitovszky-villa a legjelentősebb megbízása lehetett. Amikor a neobarokk hamarosan végképp kiment a divatból, Herquet is váltott, de nehéz lenne megmondani, hogy pontosan mire. A 30-as években két nagyméretű, reprezentatív villát tervezett a Bimbó úton és a Búzavirág utcában (az utóbbi ma a brazil nagykövet rezidenciája), valamint egy igen látványos üzletbelsőt a CIT olasz utazási iroda számára a Dorottya utcában. Ezek a kései művek a modernizmus szikár, geometrikus irányzatától eltérő, lágyabb építészet és formavilág felé mutató törekvések nagyon izgalmas példái.
Ebben a nagyrészt feldolgozatlan életműben a Scitovszky-villa azért is foglal el lényeges helyet, mert ennek a háznak az egykori külső-belső képét szinte maradéktalanul ismerjük. Főként azért, mert a tulajdonos család alaposan dokumentálta minden részletét. Ez a rendkívül értékes fényképanyag fiuk, ifjabb Scitovszky Tibor birtokában volt.
John Birch, aki nagykövetként 1989-től 1995-ig lakta a rezidenciát, valósággal beleszeretett az épületbe. Birch valaha egyetemistaként egy fél évig hallgatta Scitovszky professzor előadásait a Berkeley Egyetemen, így eleve volt kötődése a múlt utolsó élő tanújához. A rendszerváltást követően az idős Scitovszky professzor magyar származású feleségével többször meglátogatta az egykori szülői házat, és az érdeklődő nagykövetnek a családi hagyatékból jó néhány képet másolatban átadott. Birch ezekből a jó minőségű nagyításokból egy albumot készített, amelyhez rövid bevezetőt írt a ház történetéről, ennek a Scitovszky professzorral 1982-ben és 1993-ban folytatott beszélgetések és levelezés voltak a forrásai. Az egyedi album nyomtatásban soha nem jelent meg, egyetlen példányát a rezidencia őrzi. Ebben a cikkben is közlünk belőle ízelítőként néhány képet, de a fényképanyag ennél jóval gazdagabb, eredetileg 58 fotóból állt. Ezeken látszik az egykori Scitovszky-lakás valóban fényűző pompája, a professzor által emlegetett antik tárgyak és bútorok gazdagsága.
Az épület beosztása a korabeli villák hagyományos elrendezését követte. A földszinten voltak a társasági élet, a vendégfogadás színterei, vagyis a három legszebb helyiség: a kertre néző, fehér-arany rokokó stukkódíszes szalon, amelynek a hátsó homlokzat félköríves kihasasodása adott jellegzetes formát, ettől jobbra a Tölgyfa szoba, amely sötétre pácolt tölgyfa burkolatáról kapta a nevét, jobbra pedig az ebédlő, amelynek két hatalmas verdure brüsszeli falikárpit volt a fő dísze.
A három reprezentatív földszinti helyiség Scitovszkyék idejében:
Scitovszky professzor természetesen látta a különbséget a mai és az egykori enteriőrök minősége között. „Valahányszor megtudta, hogy Budapestre érkezünk, mindig meghívott teára, s aggodalmasan kérdezte, mennyire méltó a ház jelenlegi állapota a hajdani fényéhez. Sosem volt szívem hozzá, hogy elkeserítsem az őszinte válasszal” – jegyezte meg memoárjában Birchről.
És mégis, ezek a helyiségek ma is felismerhető állapotban megvannak:
Az emeletre vezető lépcsőház a ház méretéhez képest szokatlanul nagyvonalú, és az előcsarnokhoz hasonlóan ezt is márványburkolatot utánzó festés díszíti, amit párizsi mesterek készítettek. Ez máig szinte semmit nem változott eredeti állapotához képest:
Ugyancsak teljes épségben megvan a cikk nyitóképén látható előcsarnok, amelynek fő látványossága egy 18. századi barokk cserépkályha. Ezt és két másik hasonló kályhát Scitovszkyné Bécsben vette az új ház számára. A kandallóhoz hasonlóan ezeket sem fűtésre használták, hanem lakásdísznek szánták, mivel a villa eleve központi fűtéssel épült. Ifjabb Scitovszky Tibor emlékei szerint szülei kivételesen harmonikus házasságát mindössze négy veszekedés zavarta meg, ezek közül az egyik pont a cserépkályhák miatt tört ki. Scitovszkyné ugyanis egy barátnőjét kérte meg, hogy szénbányatulajdonos férje uszályain szállítson neki „néhány dobozt” Bécsből Budapestre. A néhány doboz azonban két tucat nehéz láda volt, benne a szétbontott kályhákkal. Olyan nagyok voltak ezek a ládák, hogy a vámosok is felfigyeltek rájuk, és felbontották őket. Ez műtárgycsempészetnek minősült, ami az éppen külügyminiszteri kinevezésére készülő – és felesége akciójáról mit sem tudó – férjnek érthetően nem jött jól.
A képeken is látszik, hogy a villa berendezése kifejezetten formális, régimódi volt. Fiuk visszaemlékezése szerint a lakást a szülei múzeumként kezelték, és folyamatosan gyarapították párizsi, bécsi, müncheni, drezdai régiségboltokban beszerzett bútorokkal, dísztárgyakkal. A legjelentősebb szerzeményeket külön is megfotóztatták, és a képek alapján több bútort azonosítani lehet a villában máig megtalálható darabokkal.
Ez a korszakban már meglehetősen régimódi felfogás idősebb Scitovszky Tibor esetében azokból a tapasztalatokból eredt, amiket fiatalemberként Franciaországban szerzett az 1880-as években. Párizsi magyar egyetemistaként ugyanis pártfogásába vette Munkácsy Mihály arisztokrata felesége, Cécile Papier, és bevezette a szalonjába, ami hasonló eleganciával volt berendezve. Amikor évtizedekkel később vagyonos ember lett, ezt az egykori párizsi miliőt próbálta meg maga körül megteremteni.
Az emeleti lakószobák lakályosabbak voltak, de ennek a lakályosságnak a korlátai azért látszanak a Scitovszkyné hálószobáját mutató archív fényképen. A modern kényelem iránti igény markánsan csak a fürdőszobában jelent meg, amelyben pazar párizsi márványkád állt. Meglepő módon még ez is fennmaradt.
A Scitovszky házaspár konzervatív ízlése erős minőségérzékkel párosult. Paul Fox nagykövet az évforduló alkalmából felidézte, hogy a Tölgyfa szobában lévő szép rokokó kartellórát mindig 20. századi másolatnak gondolták, de felesége, Vicki megnézette egy szakértővel, és kiderült, hogy eredeti XV. Lajos korabeli darab, amely a híres Fortin órakészítő dinasztia műhelyéből származik. Scitovszkyék bizonyára jó helyeken vásároltak. A Tölgyfa szoba pompás neobarokk faburkolata viszont budapesti mesterek munkája, egy bevésett felirat szerint ugyanis Schmidt Miklós szobrász és Damjanovics László asztalosmester készítették 1926-ban.
Ez a nagyszerű ház húsz éven volt a házaspár – és külföldre költözéséig egyetlen fiuk – otthona. Scitovszky Tibor 1938-ig maradt a MÁH vezérigazgatója. Nyugdíjba vonulási szándékát azzal indokolta, hogy szeretne a családjának és a tudományos munkájának élni, és arra vágyik, hogy végre legyen ideje rózsakertjének ápolására. Távozásakor Az Ujság úgy méltatta, hogy a bank alkalmazottai körében közszeretetnek örvend, és hogy a MÁH „mind a mai napig legnagyobb erőforrása a magyar gazdasági életnek, az nagy mértékben Scitovszky képességeinek és munkájának köszönhető.”
Feleségének abban az évben még volt egy nagy dobása, ami mintegy betetőzte társasági karrierjét: Horthy Miklós kormányzó felkérte, hogy vegyen részt a budapesti Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus protokollrendezvényeinek előkészítésében. Scitovszkyné magabiztos fellépése, nyelvtudása és modora, valamint szervezőképessége miatt különösen alkalmas volt erre a feladatra. A Királyi Palotában tartott fogadásokon a pápa küldötte, Pacelli bíboros mellett ülhetett, részt vehetett a menük és a virágdíszek kiválasztásában, a koncertek megszervezésében. A vidéki zsidó boltos házaspár lánya ezzel valóban feljutott a csúcsra.
A házaspár olyan magas társadalmi státusú volt, hogy ennek a zsidó származásnak a hátrányos következményeivel a következő években sem kellett számolniuk (anyai ágon egyébként Scitovszky Tibor egyik nagyszülője is zsidó volt). 1944-ben, a német megszállás után azonban figyelmeztetést kaptak, hogy a Gestapo valószínűleg letartóztatja őket, ezért a Tátrába menekültek. Ott várták ki a háború végét, és egy szovjet teherautón tértek vissza Budapestre. A ház kertjében már korábban építettek egy légvédelmi óvóhelyet, a környék lakói ebben vészelték át a bombázásokat. A villába orosz tiszteket szállásoltak el, akik eléggé tönkretették a féltve óvott berendezést. Az idős házaspárnak a ház volt az egyetlen potenciális jövedelmi forrása, ezért megpróbálták bérbeadni. Először az amerikai nagykövetnek kínálták fel, de az rossz állapota miatt nemet mondott, a brit nagykövetnek viszont megtetszett az épület. Egy évvel később, 1947-ben Scitovszky Tibor és felesége úgy döntöttek, hogy kimennek Amerikába a fiukhoz, akit akkor már több mint nyolc éve nem láttak. Nyilván tudták, hogy a szovjetizálódó Magyarországra soha nem fognak visszatérni.
Idősebb Scitovszky Tibor 1959-ben hunyt el Los Angeles-ben. Felesége majdnem két évtizeddel élte túl. És meglepő módon egyszer még megfordult a házban, amit valaha olyan nagy szeretettel rendezett be és gondozott.
A villát az 1950-es évek elején természetesen államosították, de a brit nagykövetet még a hidegháborús viszonyok között sem illett kitenni belőle, ezért a gyakorlatban csak annyi változott, hogy a továbbiakban a magyar államnak fizette Nagy-Britannia a bérleti díjat. Az államosítás a berendezésre nem terjedt ki, így az özvegy Scitovszkyné tulajdona maradt, és szintén bérleti díjat kellett utána fizetni. A briteknek ebből egy idő után elegük lett, és 1964-ben a Középület- és Közmunkaügyi Minisztérium levelet írt az özvegynek, hogy megvásárolnák a bútorokat. 6000 fontot ajánlottak, amit Scitovszkyné felháborítóan csekély összegnek tartott, és egyenesen a királynőhöz fordult, hogy ne próbáljanak meg visszaélni egy emigráns magyar arisztokrata kiszolgáltatott helyzetével. Mivel választ nem kapott, és az ügy elakadt, repülőre ült, és Budapestre utazott. Fia visszaemlékezése szerint 81 évesen.
A megdöbbent nagykövettel saját egykori otthonában közölte, hogy 70 ezer fontért hajlandó megválni a teljes berendezéstől. A diplomata mentegetőzött, hogy ezt meg kell beszélnie a kormányával, Madame de Scitovszky azonban hallani sem akart további időhúzásról: vagy egy héten belül megkapja a csekket, vagy teherautóra rakatja az egész berendezést, és elszállíttatja a házból. Ez üres fenyegetés volt, hiszen hova is vitte volna a bútorokat a kommunista Budapesten, ennek ellenére az energikus fellépés hatott: néhány napon belül a nagykövet kiállította a csekket. A ház helyzete is rendeződött: 1968-ban a brit és a magyar kormány megállapodást kötött, hogy 68 ezer fontért Nagy-Britannia megveszi a villát (az árba beleszámították a háború előtti vári brit nagykövetség értékét is, ami az ostromban romba dőlt). Az épületet utoljára 2015-ben újították fel.
Amióta a britek felszámolták a Harmincad utcában a korábbi követségi épületüket, a Lorántffy Zsuzsanna utcai rezidencia szerepe felértékelődött:
ez ma a legfontosabb brit diplomáciai és protokolláris helyszín Budapesten.
Ahogy a fotókon is látszik, a villa mai berendezése jóval kevésbé gazdag, mint a Scitovszkyak idején. Ennek nemcsak az orosz megszállás alatt bekövetkezett rongálás az oka, hanem az is, hogy a tárgyak egy részét, például az ebédlő egykori berendezését átszállították más rezidenciákra. Van azonban olyasmi, ami az elmúlt években visszakerült: a két László Fülöp festette portré.
Ezt a két remek festményt – amelyek bizonyára a villa legértékesebb egyedi műtárgyai voltak – László Fülöp 1927 októberében festette Párizsban, amikor rövid időre éppen visszatérni készült Budapestre. László már régóta a legkeresettebb európai portréfestő volt, így a magyar elit versengett, hogy ki tud arcképet festetni vele. A Scitovszky-házaspár mellett a kormányzó és felesége, valamint Bethlen István miniszterelnök és felesége páros portréi készültek ebben az időben. A képeket bemutatták az Országos Magyar Képzőművészeti Társulat 1927-es téli kiállításán, valamint nyolc évvel később, a Nemzeti Szalon 1935 októberi Jubileumi Kiállításán is.
Néhány hónappal korábban, 1935 márciusában László Fülöp a Scitovszky-villában vendégeskedett, ahol viszontlátta a szalonban a festményeket: „Scitovszkyéknál vacsoráztunk a nagyszerű házukban, ami a legjobb ízléssel van berendezve – nem is láttam hasonlóan szépet – minden nézőpontból tökéletes stílusú és csak nagyon jó ötletek vannak benne – örömmel láttam két jó arcképemet, amelyeket 8 éve Párizsban festettem” – írta a művész naplóbejegyzésében.
Ifjabb Scitovszky Tibor professzor memoárjában még arról írt, hogy a festmények sorsa szomorúan alakult. Nem világos, hogy kerültek ki a képek Amerikába, mindenesetre édesanyja halála után a professzor nem tudta a nagy méretű vásznakat elhelyezni a Stanford szerény professzori lakásában. Odaajándékozta őket a kaliforniai Woodside Priory School bencés internátusnak, amit elszármazott pannonhalmi bencések alapítottak, és az igazgatója, Jávor Egon atya szülei régi barátja volt, mindkettejüket ő temette el. A képek az internátus könyvtárába kerültek.
Tizenhat évvel később a professzor megdöbbenten hallotta egy barátjától, hogy a két festményt éppen akkor árverezte el a Sotheby’s 13 ezer fontért. Mint kiderült, az iskolának pénzügyi nehézségei voltak, de Egon atya nem kínálta fel visszavásárlásra a portrékat Scitovszky professzornak, hanem eladta egy magyar barátjának. Az ő özvegyétől került aztán kalapács alá. Ez az eset annyira megütötte a professzort, hogy levelet írt az új tulajdonosnak, választ azonban soha nem kapott.
Scitovszky professzor 2002-ben halt meg. Nem érhette meg a képek újabb felbukkanását a műtárgypiacon 2019-ben, amikor a Christie’s aukciósház bocsátotta őket ismét árverésre New Yorkban. Az eredeti keretekkel együtt fennmaradt festményeket a brit kormány vette meg – Sandra de Laszlo ajánlására – kifejezetten a budapesti nagyköveti rezidencia számára. 2019 szeptemberében kerültek vissza ugyanoda, ahol a fényképek tanúsága szerint egykor voltak: a földszinti szalon falára. A ház egykori építtetői és tulajdonosai ezzel jelképesen hazatértek.
Nyitókép: a rezidencia bejárati előcsarnoka az egyik bécsi kályhával (fotó: Brit Nagykövetség)
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a biztonságos, magyar fejlesztésű platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
