A fizikus báró és a hegymászó lányok: Eötvös Loránd, a fotós előlép
Több mint 400 fényképből álló válogatás jelent meg a Fortepanon az egyik legnagyobb magyar fizikus, Eötvös Loránd hagyatékából. A tudós kultúrpolitikusról eddig csak kevesen tudták, hogy a boldog békeidők korának egyik legjelentősebb amatőr fényképésze volt, aki térhatású sztereofényképeken örökítette meg rajongva szeretett alpesi hegyeit, a nagyvárossá fejlődő Budapestet és a környező falvakat. Még saját fizikai kísérleteit is. És mindenekelőtt egy olyan család mindennapjait, amely mindvégig az óriási hegycsúcsok bűvöletében élt.
Még ha sok régi fényképet láttunk is az előző századforduló korából, ezek a fotók egészen szokatlanok és megdöbbentőek. Két jól öltözött lány szoknyában, zakós hegyi vezetők társaságában, magasan a felhők felett, egy örök hóval borított alpesi hegycsúcs tetején. A fiatal hölgyek közül az egyik már a kilátásban gyönyörködik, a másik még felfelé kaptat, de olyan lazán, mintha az Esterházy utcai Fizikai Intézet lépcsőházában kaptatna fel a lakásukhoz. Eltekintve persze a kötéltől: ez az egyetlen jele annak, hogy mégis 3000 méter fölött járnak, és nem a lapos Budapesten. A képsorozat egyik következő kockáján már mind az öten egymás mellett állnak a Monte Cristallo havas ormán.
Egy másik fényképen ugyanezek a lányok olyan meredek sziklafalon másznak fel – erre teljesen alkalmatlannak tűnő öltözékben –, ami kizárólag zergék számára testhezálló, de semmiképpen sem ajánlható a boldog békeidők fiatal úri hölgyeinek. Vezetőjük azonban nem aggódik, fölöttük áll a sziklaperemen, elnéz a távolba: a lányokat nem kell félteni, nem szorulnak segítségre. Erről a képről történetesen azt is tudjuk, hol és mikor készült: úton a Cinque Torri felé, 1900-ban. A Cinque Torri az Ampezzói-Dolomitok egyik leglátványosabb csúcsa, 2361 méter magas.
Egy harmadik képen havas, zord, már-már sarkvidéki tájat látunk, két óriási sziklarög tetején pihennek a lányok, mögöttük újabb, meghódításra váró sziklatornyok meredeznek. A kamera többnyire az apa kezében van, ezért ő ritkán jelenik meg a fotókon: báró Eötvös Loránd, ebben az időben a Magyar Tudományos Akadémia elnöke, a világ egyik legismertebb kísérleti fizikusa, egyetemi tanár, a Fizikai Intézet igazgatója, korábban rövid ideig vallás- és közoktatásügyi miniszter Wekerle Sándor kormányában.
Eötvös egyike a dualizmus kori Magyarország már életében szinte szoborrá merevedett nagy alakjainak. Máig ő az egyetem névadója, sokan hallottak világhírű találmányáról, a torziós ingáról, és az is viszonylag közismert, hogy a gravitáció működésével kapcsolatos kísérleteit Albert Einstein is ismerte, és ezek a kísérletek döntő módon befolyásolhatták az általános relativitáselmélet kidolgozását (noha arról régóta vita van, hogy Eötvös milyen mértékig hatott ténylegesen Einsteinre). De a kor sok más nagyságához hasonlóan Eötvös emberi alakja meglehetősen homályos. Többnyire ugyanazt az egy merev, beállított portrétfotót találjuk meg róla mindenhol: szakállas, idősebb úr zakóban, karosszékben, mögötte könyvek.
Mostantól azonban létezik a nagyközönség számára Eötvös Loránd, az amatőr fényképész is, mivel a Fortepanon néhány napja elérhető több mint négyszáz fénykép a hagyatékából. A fényképek között természetesen vannak olyanok, amiket a fizikus készített, a laikus számára felfoghatatlan kísérletek dokumentumai. A képek többsége azonban Eötvöst, a magánembert mutatja meg: a szerető apát, aki boldogan figyeli lányai, Rolanda és Ilona kisasszonyok hegymászótehetségének kibontakozását, a természetbarátot, aki élete végéig a magas hegyek tiszta világában érezte magát igazán otthon, a pusztaszentlőrinci nyaralótulajdonost, aki kutyákat tartott, lovagolt és teniszezett Pest melletti birtokán. Az érdeklődő, művelt úriembert, aki utazásain műemlékeket fotózott, de közben volt szeme az épülő Budapest megörökítéséhez, és az elsők között csodálkozott rá a főváros környéki falvak festőiségére.
Eötvös Loránd amatőr fotósi munkássága a szakértők előtt egyáltalán nem volt ismeretlen eddig sem. Halálának századik évfordulóján, 2019-ben a hagyaték egyik felét őrző Magyar Műszaki és Közlekedési Múzeum virtuális kiállítást rendezett a náluk lévő anyagból; ez az intézmény honlapján ma is megtalálható, és Huhák Heléna kapcsolódó tanulmánya minden lényeges információt tartalmaz Eötvös amatőr fotósi munkásságáról. A tudós hagyatékának javát őrző Eötvös Loránd Emlékgyűjtemény 1998 óta megtekinthető kiállítással rendelkezik a zuglói Columbus utcában, ahol a fotókról is esik szó; a gyűjtemény jelenleg az SZTFH Földtani Szolgálatához tartozik. Ennek elődintézménye már 2001-ben megjelentette Kis Domokos Dániel könyvét Báró Eötvös Loránd, a tudós fotográfus címmel, és a szerző azóta több műben dolgozta fel Eötvös hegymászó karrierjét és fotográfusi munkásságát. Eötvös műszaki múzeumi fotóiból 2021-ben jelent meg egy válogatás a Punkt.hu oldalon, amit ugyanott Tőry Klára alapos tanulmánya követett két évvel később, ezúttal SZTFH-s fotókkal illusztrálva.
Eötvös fotóit tehát a fotótörténészek ismerték, és az elmúlt években a laikus közönség is találkozhatott némi ízelítővel ebből a fantasztikus anyagból. Látni azonban az interneten nem láthatta. A Fortepanon most megjelent válogatás az első alkalom, hogy bárki böngészheti ezeket a fotókat nagy számban, jó felbontásban. Remélhetőleg hamarosan minél több helyszín, látvány meghatározásával kiegészítve, mivel ez ma még hiányzik. Nagy dolog, hogy mindkét intézmény igent mondott Tamási Miklós Fortepan-alapító megkeresésére, hogy ezt a bőséges válogatást szabadon hozzáférhetővé tegyék. Ez ugyanis azt is jelenti, hogy az évtizedekkel ezelőtt kettéválasztott hagyaték most legalább virtuálisan újraegyesül.
De egyáltalán miért választották szét? Erre a kérdésre nem tudjuk a választ. A szétválasztásnak nincs érzékelhető logikája, előfordul, hogy képsorozatok egyik fele az egyik, a másik a másik gyűjteményben van. A hagyaték útja azonban nagyjából rekonstruálható. Eötvös Loránd egyik lánya sem alapított családot. Ilona 1945-ben, Budapest ostroma során halálosan megsebesült, és a Szövetség utcai Poliklinikán halt meg februárban. Rolanda 1953-ban bekövetkezett haláláig apja Puskin (korábban Esterházy) utcai lakásában maradt a Fizikai Intézet épületében (ez a fotókon is sokszor felbukkanó épület Eötvös Loránd kezdeményezésére épült, ma az ELTE Trefort kerti campusához tartozik). Az Eötvös lányok egyébként a két háború közötti időszakban mindvégig megőrizték társadalmi státusukat, részt vettek apjuk és nagyapjuk emlékének ápolásában. Mindketten szenvedélyes lovasok voltak, Rolanda még bőven 60 fölött is szerepelt lovasünnepélyeken, és mindketten törzsvendégei voltak a lakásukhoz közeli Nemzeti Lovardának (bár Ilona 1937-ben súlyos lovasbalesetet szenvedett). Rolandát bizonyára apja emléke miatt nem érte bántódás a Rákosi-korszakban sem.
A képek minden bizonnyal Eötvös Rolanda tulajdonában maradtak, aki számtalan tárgyat, családi emléket, könyvet és műszert ajándékozott örökségéből az Eötvös Loránt által alapított Geofizikai Intézetnek. Ebből jött létre a Columbus utcai emlékgyűjtemény, amely körülbelül 1800 darab Eötvös-üvegdiát tartalmaz.
A másik nagy egység a Természettudományi Múzeumból érkezett az 1960-as években az Országos Műszaki Múzeum elődintézményébe. Akkoriban volt egy felülről elrendelt profiltisztítási akció a magyar múzeumi világban, számos intézmény kénytelen volt átadni másnak olyan anyagokat, amelyeket nem ítéltek a gyűjtőkörébe tartozónak. Mindenesetre 2840 felvétel a Műszaki Múzeumba került, ahol nagyjából húsz éve beleltározták, de csak részlegesen dolgozták fel. „A brómezüst-zselatinos üveglemezek az eredeti karton tokokban maradtak meg, amelyeken rövid leírások szerepeltek, ennek ellenére a pontos helyszínek azonosítása rengeteg munkát és alapos helyismeretet igényel. A teljes digitalizációt és a képek adatolását a 2019-es évfordulóra végeztük el, azóta a kutatószolgálaton az anyag helyben megtekinthető” – mondja Balogh-Ébner Márton digitalizálási és dokumentációs főosztályvezető.
Feltűnhet, hogy a bemutatott fotók közül több duplán látható: ezek sztereófényképek. A sztereófényképezés nagy divat volt a századfordulón, tulajdonképpen ekkor élte népszerűségének második hullámát, amikor már különösebb technikai tudás nélküli amatőrök is tudtak jó minőségű sztereófényképeket készíteni a fejlettebb készülékekkel. Ha lenne sztereónéző készülékünk, akkor ezek a páros képek térhatású fotóvá állnának össze a szemünk előtt. A sztereófényképezés lényege, hogy a páros képek térbeliség érzetét keltik a nézőben. A sztereófénykép készítéséhez mindig két felvételre van szükség, amelyek ugyanazt a tárgyat mutatják, de kissé eltérő szögből készültek, hasonlóan ahhoz, ahogy az emberi szempár létrehozza a térlátást. A sztereófénykép így olyan illúziót kelt, mintha az ábrázolt helyszínt a valóságban látnánk. A 20. század elején a technológiai újításokra fogékony amatőrök körében nagy divatja volt a sztereófényképezésnek, a Fortepan egyik legismertebb, a teljes feledésből előkerült hagyatéki anyaga, Schoch Frigyes vasútépítő mérnök és üzletember fényképei is ilyen képekből állnak. Schoch után Eötvösé lehet a gyűjteményben a második legjelentősebb szteeófénykép-anyag.
Eötvös Loránd kizárólag sztereófényképeket készített, ezek otthoni nézegetése a készülék segítségével remek családi program lehetett: újra átélhették a térhatású fotókat látva, mintha a hegycsúcsok tetején vagy az alpesi falvak házai között állnának. Vannak azonban másfajta képek is: az anyag kisebb része diapozitív. Ezeket a szintén üveglemez alapú diákat minden bizonnyal maga Eötvös Loránd készíttette a fotóiból, hogy ismeretterjesztő előadásokon bemutassa őket. Eötvös tagja volt az 1899-ben megalakult Photo-Clubnak, és tartott vetítettképes előadásokat turistaútjairól. Minden bizonnyal papírnagyításokat is készíthetett, mivel a korabeli sajtó beszámolt róla, hogy a klub 1902-es kiállításán az első teremben nagyméretű tájfelvételekkel szerepelt. „A nyomatok brompapiron készültek. Sajátságos színezésük művészi hatást kölcsönöz nekik. Br. Eötvös Loránt amateurfelvételeit olvasóink sokkal jobban ismerik, semhogy azokat bővebben ismételnem kellene” – írta a tárlatról a Magyar Fényképészek Lapja. Az itt kiállított fényképeknek még a címe is ismert, de maguk a papírnagyítások nem maradtak fenn. Máshol említik, hogy Schluderbachban a régi Ploner-féle fogadót, ahol Eötvösék rendszeresen megszálltak, belülről a báró fényképei díszítették.
Eötvös Loránd amatőr fotói tehát részben nyilvános bemutatásra, nagyobbrészt viszont privát családi emléknek készültek. És ez a rétege a képeknek az, ami igazán érdekes számunkra. Hogy mennyire Eötvös, a magánember áll ezek mögött a fotók mögött, azt jól mutatja, hogy amikor néha a kamera elé kerül, akkor sem feltétlenül a komoly fizikust látjuk. Hanem a bolondozó családapát, aki egy kis tavacska fölé nyúló fatörzsön vágtat. Vagy kómásan kiszédül mezítláb, hálóköntösben egy nyárikonyhára emlékeztető vityillóból, bizonyára a pusztaszentlőrinci nyaralóban:
És hát tény, hogy az emberek a tacskójukból már száz éve is viccet csináltak:
Ez a kép egyébként nem került fel a Fortepanra, de nem bírjuk megállni, hogy ne közöljük. A tacskók sok felvételen felbukkannak, Eötvös egyik komoly, karosszékes portréján is ott ül egyikük. Ritka helyzet, hogy pusztán egy fotóhagyaték átböngészése ennyire nyilvánvalóvá teszi: a képek készítője végtelenül kedves, szeretetteljes ember volt. A lányok és a feleség, Horvát Gizella rengeteg fotón megjelennek, de feltűnhet, hogy olyan képet nem látunk, ahol Gizella is a családdal együtt mászna hegyet. Eötvös Loránd összesen negyven nyarat töltött Schluderbachban, a dél-tiroli Dolomitok tövében megbúvó hegyi üdülőfaluban. Innen indult a mászótúrákra, amelyeket képein is megörökített, és 1895-től kezdve ezekre az utakra a két nagykamasz, 18 és 16 éves lány is elkísérte, felesége azonban nem. Aggodalmas típus volt. Egy legendás családi történet szerint, amikor Eötvös kitalálta, hogy elkerékpározik a lányokkal a Dolomitokig – szenvedélyes kerékpáros is volt –, ezt a tervet inkább eltitkolta a felesége elől. A lányokkal így vonaton Székesfehérvárra utaztak, és ott ültek fel az előreküldött biciklikre: kezdődhetett a legalább 700 kilométeres túra.
A hegymászást Eötvös mindenesetre megszerettette a lányokkal. 1896. augusztus 31-én három helyi vezető társaságában elsőként jutott fel a családi expedíció a Cima Cadin di Misurina 2651 m magas csúcsára. Érthető, hogy a lányok szinte megrészegülnek a sikertől: még szinte el sem érték a felnőttkort, és apjukkal együtt ott álltak az Alpok egyik csúcsán, ahol előttük még nem járt ember. Eötvös Lorándnak nem ez volt az első meghódított hegye. Egészen fiatalon, tizennyolc évesen kezdett mászni, és becslések szerint 110 önálló csúcsot járt meg, jelentős részüket többször is, a Monte Cristallót például tizenkilenc alkalommal. A túrák közül körülbelül 25-30 lehetett első mászás. Igazi nagy sikereit természetesen fiatal korában, az 1870-es években aratta: 1877-ben először állt a Zwölferkofel (3091 m), 1878-ban a Rotwand (2788 m), 1879-ben az Elferkofel (3115) tetején. A következő évtized nagy eredménye volt a Croda da Lago (2717 m) meghódítása, de aztán állandó vezetőjének halálos balesete miatt elment a kedve a sporttól, és egy időre szünetet tartott.
A lányok mindenesetre az első csúcs meghódítása után éjszaka kimásztak a szállás ablakán, és vezető nélkül, mászókötéllel kettesben vágtak neki a hegyeknek – egy helyi férfi vitte őket vissza az apjukhoz. A következő évtizedben azonban az Eötvös család folyamatosan mászott a Dolomitokban, és olyan tisztelet övezte őket, hogy Eötvös Lorándról 1902-ben még egy addig névtelen csúcsot is elneveztek: a Cima Eötvös egy 2837 m magas orom a fizikus által imádott Cadin-csoportban.
A lányok aztán az új évszázad első évtizedében önállóan is másztak, és a korban azért még szokatlan módon profi hegymászók lettek. A bárókisasszonyok legnagyobb sikere a 3225 m-es Tofana di Rozes meghódítása volt az addig teljesen járhatatlannak tartott déli oldalról; itt máig az ő (és vezetőjük) nevét viseli a Dolomitok egyik klasszikus hegymászóútja, a via Eötvös-Dimai. Egy évvel később a Cadin-csoport Gobbo nevű sziklatornyát elsőként hódították meg. A bárókisasszonyok szokatlan kedvteléséről a magyar sajtó alig-alig számolt be, a korabeli híradásokban szinte csak arról olvashatunk, melyik bálon milyen ruhát viseltek. A legnagyobb elismerés Jankovics Marcell pozsonyi ügyvédtől érkezett (a filmrendező nagyapjától), aki maga is hivatásos alpinista volt.
Eötvös Loránd fotóin azonban messze nem csak sziklák és hómezők vannak. Fotózott a hegyek alsóbb régióiban, és a képek jól mutatják, hogy a természet minden szépsége érdekelte: egy-egy különös alakú fa, hegyi patakok, legelők, zúgó fenyvesek. És fotózta az alpesi falvakat is, templomokat, menedékházakat, kőhidakat, kereszteket, meg időnként egy-egy kiránduláson az olasz városkák szép részleteit. (Zárójelben tesszük hozzá, hogy a fotók között külön csoportot alkotnak egy egyiptomi utazás nagyon izgalmas képei, de rejtély, hogy ezek a képek mikor és milyen körülmények között készültek. Eötvös valószínűleg nem járt Egyiptomban.)
Ami azonban a magyar közönség számára ennél talán fontosabb, hogy Eötvös Loránd Budapestet és környékét is sokat fényképezte. A környék iránti érdeklődéshez érdemes tudni, hogy Eötvös volt az első elnöke az 1891-ben megalakult Magyar Turista Egyesületnek, amely kimondottan a pilisi, visegrádi hegyek turisztikai fejlesztését tűzte ki célul. A dobogókői első menedékházat ezért nevezték el Eötvös Lorándról. Még ma is áll. A főváros környéki települések közül a fotókon Budaörs, Csobánka, Pilisborosjenő bukkan fel – ezek a szelíd hegyek helyettesítették két nyaralás között Eötvös számára a fenséges Alpokat. Vagy akár a Gellért-hegy, amiről szintén sok fénykép készült, bizonyára munka utáni, délutáni felszaladások alkalmával.
A tudós kimondottan jó szemű városfényképésznek bizonyult, és szerencsére a megszokott képeslaptémákon túli világra is kiterjedt az érdeklődése. A korabeli főváros olyan, akkoriban még kieső és érdektelennek gondolt peremvidékei tűnnek fel a fényképein, mint az akkor még felfedezetlen Római-part vagy éppen az Összekötő vasúti híd környéke. Ezeknek a fotóknak különösen nagy a várostörténeti értéke. A lágymányosi Duna-parton álló bolgárkerekek fotói például Dél-Buda folyószabályozás és nagy feltöltések előtti, még beépítetlen világába engednek ritka bepillantást. A folyóparton álló kerekek segítségével a kertészek a Dunából tudtak vizet kivenni az öntözőcsatornák feltöltéséhez.
Eötvös sokat fényképezte szűkebb pátriája, a Múzeum körút környékét, és felbukkan az anyagban szeretett pusztaszentlőrinci nyaralója is. Itt a fizikus szinte visszatérhetett ahhoz a tradicionális magyar vidéki nemesi életformához, amelyet az Eötvös család már rég kénytelen volt feladni: az ősi birtokokból eddigre már csak a bárói cím maradt meg, a tudós apja, Eötvös József kénytelen volt megválni kúriájuktól és földjeiktől. Az Eötvös család egzisztenciáját valójában egyetemi tanári és akadémiai elnöki fizetése biztosította, de az egykori vidéki birtokos élet emléke még ott lebegett körülöttük, mert 1881-ben Eötvös Loránd vett egy telket Lónyay Menyhért frissen felparcellázott pusztaszentlőrinci birtokán, Lónyaytelepen.
Nehéz ma már elképzelni, hogy a XVIII. kerületnek ez a jellegtelen, kertvárosi része akkoriban még szinte tiszta alföldi vidék volt. Eötvös takaros villát épített a telken, és a család a nyarakat végig itt töltötte a pompás, hatalmas kertben, amit parkszerűen rendeztek el. Eötvös Loránd innen lovon járt be a Múzeum körútra megtartani az egyetemi óráit.
Talán jelképes is, hogy mindebből mára semmi nem maradt. Az első világháború kitörése véget vetett a rendszeres alpesi nyaralásoknak: Cortina d’Ampezzo környéke 1915-től, Olaszország hadba lépésétől kezdve közvetlen frontvonal lett. Nyaralásokra, hegymászásra többé gondolni sem lehetett errefelé. A Magyarország című lapban abban az évben interjú jelent meg Rolanda bárónővel, amelyben már nosztalgiával beszél a megközelíthetetlen Ampezzóról, a világ legszebb pontjáról. „Én, nővérem és édesatyám társaságában immár tizenhét esztendő óta járogatok el évről-évre Ampezzó csudálatosán szép vidékére, ahol állandóan Schluderbachban tartózkodtunk. Atyám különben is már vagy negyvenöt esztendeje látogatója e fenséges völgynek, amelyet, úgyszólván, második hazánknak ismerünk el” – meséli, és biztosítja az olvasókat, hogy az ampezzóiak bár nyelvük szerint olaszok, egyáltalán nem húznak Olaszországhoz, magukat tirolinak tartják. Az már ebben az évben is könnyen elképzelhetőnek látszott, hogy Ampezzót elveszíti a háború végén a Monarchia, az viszont bizonyára nem, hogy három év múlva Monarchia sem lesz. Sem a lányok, sem Eötvös Loránd nem ment vissza soha többé a Dolomitokba.
1918 elején az addigra már jórészt üresen álló pusztaszentlőrinci házat is eladták. A nagy kertet a 30-as években felparcellázták, az Eötvös-villát lebontották, ma a Vadkert és a Hársfa utca sarkán álló mellszobor emlékeztet csak az egykori nyaralóra, amelynek idillje mindössze néhány évtizedre szólt.
A család egy dolgot azonban mégsem volt hajlandó feladni: a hegymászást. A háborús években a Magas-Tátrába mentek, ahol Eötvös fiatal korában túrázott évtizedekkel azelőtt. Most, hetvenhez közeledve lányaival megint nekivágott a hegyeknek, és 1915-16-ban mindegyik nagyobb csúcsot megmászták: a Gerlachfalvit, a Jégvölgyit, a Lomnicit és a Fecske-tornyot. Csupa olyan óriást, aminek ma jó kondícióban lévő, profi mászók szoktak csak nekiindulni (vagy lanovkás turisták).
„Turista az, a ki útra kel azért, mert foglalkozásának egyformasága, gondjainak sokasága közepett álmaiban feltünik előtte egy olyan szebb világ, melyben zöldebb a fű, kékebb az ég, magasabbak a hegyek, szebbek vagy különösebbek a házak, barátságosabbak az emberek, s a ki ez álomkép eredetijét fáradságtól vissza nem riadva keresi” – mondta 1891-ben a Magyarországi Kárpát-egyesület általa vezetett Budapesti Osztályának közgyűlésén elmondott ünnepi beszédében. Ehhez az álomhoz első, tizennyolcéveskori svájci utazásától kezdve tartotta magát, egészen az utolsó pillanatig.
Eötvös Loránd hetvenévesen, 1919. április 8-án halt meg a Fizikai Intézetben lévő lakásában, alig néhány nappal felesége elhunyta után. Fényképeinek jelentős része immár szabadon böngészhető. A képeken keresztül átélhetjük vele és lányaival a magas hegyek meghódításának szédítő izgalmát.
Nyitókép: Eötvös Rolanda és Ilona a Monte Cristallo hófödte hegycsúcsán a hegyi vezetőkkel a Dolomitokban (Eötvös Loránd / Magyar Műszaki és Közlekedési Múzeum MMKM TTFGY 2019.1.118 / Fortepan 303358)
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a biztonságos, magyar fejlesztésű platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
