Elment egy közép-európai magyar polgár – Kiss Gy. Csaba halálára
Nyolcvanéves korában elhunyt a szomszéd népek, nyelvek és kultúrák egyik legjelesebb szakértője, az irodalom- és művelődéstörténész Kiss Gy. Csaba, aki hatvan éven keresztül építette a lengyel–magyar kapcsolatokat. A nyolcvanas évek ellenzéki mozgalmainak részvevőjeként, az MDF egyik alapítójaként, elnökségi tagjaként fontos, ám kevésbé látványos szerepet játszott a demokratikus átmenetben is. Személyes hangvételű nekrológ következik.
„Írom ezt Varsóban, az elnökválasztás véghajrájában” – Kiss Gy. Csaba utolsó nekem küldött emailje végén fogalmazott így május végén. Természetesnek vettem mind a tartalmat, mind a formát. Ugyan, hol máshol is lehetne az egyik legkiválóbb hazai Lengyelország-szakértő, mint Varsóban, fontos események közelében? A megfogalmazás pedig kuruc bujdosók, régi krónikások fordulatait idézte. Ők tartották fontosnak rögzíteni, hol és mikor tettek pontot levelük végére. Ki tudja, milyen körülmények között ér haza a küldemény, ezért kell minél több információt közölni a címzettel, hátha fontos lesz ez még egyszer.
Mindig krónikásnak, közvetítőnek és elszakadt szálak újraszövőjének láttam a tegnap elhunyt Kiss Gy. Csabát. Hat évtizeddel ezelőtt, 1964 nyarán járt először Lengyelországban, s egy életre eljegyezte magát a hozzánk oly’ sok mindenben hasonlító, történelmünk jelentős részében velünk egy vágányon haladó nép nyelvével, kultúrájával, irodalmával. Horizontja később közép-európaivá tágult, alapvető fontosságú horvát, szlovák, cseh témájú könyveket, tanulmányokat írt és fordított. A vérrel-könnyel bőven öntözött, sokszor nehezen meghatározható kontúrú, mégis zsigereinkben érzett Közép-Európa népeinek himnuszairól például megkerülhetetlen monográfiát jelentetett meg 2011-ben. A kommunista rendszer bukása után, a 90-es évek vége és a 2010-es évek vége között volt vendégtanár Zágrábban, Nyitrán, Prágában, Varsóban. Kevesen tudtak nála többet Közép-Európa vonatainak büfékocsijairól, friss újságokkal és régi szenvedélyekkel teli folyóirat-szerkesztőségeiről, a múlt sérelmeit feldolgozni akaró, de azokat sokszor újratermelő konferenciáiról.
Kiss Gy. Csaba magyar hazafi volt, a szemérmesebb fajtából, de mindig szóvá tette, ha az általa szeretett és jól ismert országok tudományosságában nemzetével kapcsolatos méltánytalanságot tapasztalt.
Ám mivel nagyon is biztos volt saját identitásában, képes volt megérteni, méltányolni más népek fájdalmait, veszteségeit és büszkeségeit.
„Tudnak maguk szlovákul, lengyelül, csehül?” – kérdezte rendszeresen új diákjait örök bázisán, az ELTE Bölcsészettudományi Karának Művelődéstörténeti Tanszékén. Az általában pirulással előadott „nem” válaszra néha tréfás ujjfeltartással válaszolt: „még nem!”
Rengeteget dolgozott azon, mérsékelt sikerrel, hogy változtasson a magyar közélet Közép-Európa népeivel kapcsolatos szinte teljes tudatlanságán. Szomorúsággal töltötte el, hogy lassan elsorvadnak a témával foglalkozó hazai műhelyek, tanszékek, hogy sajtónk gyakran angolszász vagy német nyelvű forrásból veszi át a hozzánk hasonló sorsú, fejlettségű, társadalmi berendezkedésű országok életével kapcsolatos legalapvetőbb híreket is. Felmérte és fájlalta, hogy Magyarország megítélése az elmúlt években gyorsan romlik nem pusztán a közép-európai államok sajtójában, döntéshozói között, de a hozzánk sokáig rokonszenvvel viszonyuló értelmiség köreiben is. Alapvető optimizmusát azonban e fejlemények sem törték meg, szervezte az újabb publikációt, konferenciát, eszmecserét.
Kiss Gy. Csaba különben sem a lemondások és a meghátrálások embere volt. Szelíd természete, szentimrevárosi polgári eleganciája mögött ott munkált az alföldi református parasztősök konoksága. És a lengyel példa. Többször leírta, elmondta, milyen alapvető hatást gyakorolt rá (és generációjában még sokakra) a II. János Pál pápa 1978-as megválasztását, illetve a Szolidaritás 1980-as zászlóbontását követően kibontakozó antikommunista nemzeti ellenállás. „Semmi kétségem nem volt: a történelem mozdult meg Lengyelországban” – írta erről az időszakról. Felszabadító erővel bírt ez az időszak a fiatal irodalomtörténészre, írószövetségi tagra: 1981 után lengyel mintára a dolgokat idehaza is pontosan a nevén nevezte az évtized közepétől mind jobban felélénkülő hazai félellenzéki, ellenzéki körökben. A szovjeteket megszállóknak, az 1956-as forradalmat pedig forradalomnak nevezte. Bátran beszélt a „testvéri szocialista államokban” mind nyomasztóbb asszimilációs politikáknak kitett határontúli magyarokról is – nem kis riadalmára a kocsonyás kádári léthez szokott barátoknak, ismerősöknek.
„Számomra a lengyel minta volt a meghatározó. A Szolidaritás ugyan formája szerint szakszervezet volt, de lényegében nemzeti függetlenségi mozgalomként működött. Benne volt mindenki, a kommunista rendszerrel kompromisszumot elutasító katolikus csúcsértelmiségtől munkásokon, bányászokon át az önállóan gazdálkodó parasztokig – Lengyelországban ugyanis nem kollektivizálták a földeket. Furcsa lehet a kifejezés, de a Szolidaritás népfrontos szervezet volt, amely egy totalitárius rendszert akart lebontani. Hasonlóban gondolkodtam, gondolkodtunk Magyarországon: széles társadalmi mozgalomra van szükség a diktatúrával szemben” – idézte fel ezeket az időket lapunknak 2019-ben.
Nem is volt kérdés, hogy amikor Magyarországon is elkezdte megszervezni magát egy reménybeli széles társadalmi mozgalom, Kiss Gy. Csabának ott van a helye.
Noha az MDF alapítója, később szóvivője, 1990 végéig elnökségi tagja volt, mindig elutasította a „népi–urbánus” szembeállítást.
Azt ugyanis nemcsak a 80-as évek bonyolult magyar társadalmi valóságának leírására látta alkalmatlannak, de az Aczél György-i kultúrpolitika manipulációjának, a rendszerellenes erők összeugrasztásának is vélte, valószínűleg helyesen. Fájlalta a magyar átmenetet megmérgező hideg polgárháborút, az értelmes közéleti beszéd lehetőségét felfaló kultúrharcot. Noha a politika számára végül nagy csalódás lett, s 1993-ban az MDF-ből is kilépett, másokkal ellentétben méltósággal, partizánromantika és személyes gyűlölködések nélkül idézte föl rövid politikai karrierjét. Az 1987 és 1989 közötti időszakról szóló visszaemlékezései fontos forrásai lesznek a korszakot feldolgozó történészeknek.
Utoljára a Hitel folyóirat májusi rendezvényén találkoztunk, ahol a lap három nyolcvanéves szerzőjét köszöntötték: Sárközy Péter italianista és Szörényi László irodalomtörténész mellett ő volt az este harmadik főszereplője. Mosolya talán kicsit fáradtabb volt a szokásosnál, de eleganciája, pontos fogalmazása, humora a réginek bizonyult. Figyeltem őt és arra gondoltam: a szűkre szabott identitások korában ugyan ki lehet még ennyire természetesen magyar és közép-európai, kozmopolita és patrióta, szabadelvű és konzervatív?
Kiss Gy. Csaba szabad és művelt magyar polgár volt, egyike az utolsóknak. Sokan sokat köszönhetünk neki.
Máris hiányzik.
Nyitókép: 2019. július 15-én készült portré lapunk Kiss Gy. Csaba-interjújához (fotó: Válasz Online/Vörös Szabolcs)
