Egyetlen budai építkezésben összesűrűsödik a korszak minden irracionalitása
Az egykori Budai Sport Hotelt öt évvel ezelőtt bontották le a normafai erdő közepén. Sima tájrehabilitáció bőven volna, mégis túlméretezett lombkoronasétányt kezdtek építeni a helyén. A projekt megakadt, de azért elkészült egy öncélú betonmonstrum, a fejépület – amit az új kerületvezetés kénytelen befejezni, mert lebontani még drágább lenne. Bekéredzkedtünk az évek óta elzárt területre, ahol a NER-korszak turisztikai beruházásainak iskolapéldájával találkoztunk.
Öt évvel ezelőtt, a Covid-korszak első tavaszán lebontottak egy nagy szállodaépületet a Normafát a János-heggyel összekötő út mellett. Ez elég meglepő fejlemény volt, hiszen a Budai Sport Hotelt csak 1988-ban építették, és műszakilag még nem volt különösebben rossz állapotban. Még meglepőbb a bontás miértje: az akkoriban még Pokorni Zoltán vezette XII. kerületi önkormányzat azért kérte el a kormánytól a magánbérlők által üzemeltetett, de állami tulajdonú hotel épületét és a hozzá tartozó hatalmas, elkerített erdőterületet, hogy megszüntesse a Budai Tájvédelmi Körzetbe beékelődő zárványt, és a helyét visszaadja a természetnek.
Ilyesmi szinte soha nem történik Magyarországon. Sokkal több példa van az ellenkezőjére, amikor kiemelt állami projektek (vagy kedvezményezett magánépítkezések) kedvéért védelemre érdemes természeti területeket csonkítanak meg újabb beépítésekkel. Vagy jó esetben születik valamilyen kompromisszumos megoldás, ahol egy korábbi építmény helyére újabb, korszerűbb kerül. De azt, hogy
egy területet vissza is lehet adni a természetnek, ha a korábbi beépítése elhibázott, káros döntés volt,
mert a természetvédelemnek fontos eszköze az ilyen tájsebek felszámolása – ez már-már elképzelhetetlen.
A döntést a Budai Sport Hotel esetében megkönnyítette néhány körülmény: a Hegyvidéken gazdaságilag ésszerű módon ma már nem lehet szállodát üzemeltetni, ezért is szűnt meg a Kádár-korban működő összes hotel mostanra, és másfajta funkciót is nehéz lett volna beletenni az Iparterv által a szocializmus legvégén a Budai Edzőtábor és Sportrekreációs Központ számára felhúzott, 60 szobás sportszállóba. A maga idejében kifejezetten jó minőségű, késő modern épület eredetileg a sportolók olimpiai felkészülését szolgálta, volt benne 400 férőhelyes bálterem, 120 férőhelyes konferenciaterem, 40 férőhelyes tárgyaló, finn szauna merülőmedencével, szolárium, fitneszterem, parkjában kültéri medencék és teniszpályák. Eredeti rendeltetését azonban csak 2000-ig szolgálta, utána egyre alacsonyabb kihasználtsággal működött szállodaként. 2015-ben az önkormányzat által készíttetett megvalósíthatósági tanulmány még azt javasolta, hogy legyen a Sport Hotel egy felújítás után erdei sport- és rekreációs központ, ahova sporttáborokat szerveznek, de valójában nem lett volna racionális az időközben lelakott épületet súlyos milliárdokért felújítani, és aztán folyamatosan költeni az üzemeltetésére.
A Hotel Olimpia az Eötvös úton néhány évvel korábban hasonló sorsra jutott: az is a Kádár-kor reprezentatív épületei közé tartozott a Hegyvidéken, de ott a szerkezet sem engedett meg a mai kor igényeinek megfelelő hasznosítást. És valóban nagy dolog az, hogy ezeket az épületeket azért bontották el, hogy a helyükön újra zöldterület legyen, legalább néhány ponton korrigálva a 20. század második súlyos várostervezési hibáját, amikor a budai hegyeket teleépítették, sőt még az egyébként is túl szűkre szabott tájvédelmi körzetet sem tartották tiszteletben. A Budai Sport Hotelt szó szerint az erdő közepére húzták fel, és közel 4,5 hektárt el is kerítettek vele.
A bontás után példamutató tájrehabilitációt lehetett volna csinálni, visszaadva az embereknek a Normafa és a János-hegy közötti gerinc karakteres kiemelkedését, a Disznófői-hegytetőt, amely az oldalában fakadó – régóta megközelíthetetlen, rendezetlen helyzetű – Disznófő-forrásról, a budai hegyvidék valaha kedvelt turistacélpontjáról kapta a nevét. Miután a szép kilátást nyújtó hegytetőt elfoglalta a hotel, még a neve is feledésbe merült, de a továbbiakban úgy hivatkozunk rá ebben a cikkben, ahogyan a 20. század közepéig a térképeken is szerepelt.
A folyamat azonban az ígéretes kezdet után elkanyarodott, és olyan irányt vett, ami nagyon is ismerős lehet az érett NER-korszak turisztikai fejlesztéseit tanulmányozva. Kiderült, hogy
az erdőt helyreállítani, a betont felszedni, fát, cserjét ültetni mégis csak kevés.
Kell valami megépíthető attrakció, pontosabban volt is a Normafa-projektben egy kezdettől fogva helyét kereső attrakció, ahogyan a remek dolgok mellett – a hotelek bontása mellett ide sorolható a Normafa Síház mintaszerű felújítása vagy az egykori buszforduló helyén a ’Sigray-pihenő kialakítása – kezdettől fogva voltak a környezet harmóniáját romboló elemek is, mint például a teljesen fölösleges, alig használt Engesztelő-kápolna felépítése a Szaniszló-réten, vagy a tájidegen, túlméretezett Normafa Látogatóközpont.
Ilyen elem volt a lombkoronasétány is, ami a 2010-es évekbeli elképzelések szerint a Jánoshegyi út mentén futott volna közel egy kilométer hosszan a parkolótól a Sport Hotelig. A természetvédők és a Normafát féltő civilek kezdettől fogva figyelmeztettek rá, hogy egy ilyen építmény súlyos környezetpusztítással jár, és a természetvédelmi terület legértékesebb részét tenné tönkre. A pénztermelő attrakcióról azonban a kerület nem akart lemondani, és a Magyar Turisztikai Ügynökség is szorgalmazta a megépítését.
2021 táján ezért megszületett a Hello Wood bevonásával egy szelídített terv: egy olyan lombkorona tanösvény, amely kizárólag a lebontott Sport Hotel egyébként is roncsolt telkén épülne meg, mégpedig önmagába visszatérő hurokként, 650 méter hosszan, az erdő többi részét pedig nem érinti. A nagy terepszintkülönbség miatt az egykori hotel platójáról szintben elinduló, az erdőben lábakra állított sétány 20 méteres magasságot ért volna el. Kilátóteraszairól nemcsak a fák lombkoronáját lehetett volna látni, hanem a városi panorámát is. El kell ismerni, a terv a maga nemében szép volt és látványos, hozta a szokásos Hello Wood-minőséget, és alkotói minden bizonnyal úgy érezték, jó kompromisszumot találtak a fejlesztés és a természetvédelem között azzal, hogy lebeszélték a kerületet egy jóval hosszabb struktúra megépítéséről. (A szelídítés egyébként két lépcsőben zajlott: egy közbülső fázisban a sétány öt különálló, az erdőben szétszórt szakaszra bomlott volna, de ezt is elvetették.)
Csakhogy a dolgok logikája szerint egy ilyen jelentős tömegeket vonzó attrakció nem állhat magában, szükség van hozzá egy kiszolgálóépületre, ahol a látogatók jegyet vesznek, mosdóba mennek, várakoznak, fogyasztanak. Úgy döntöttek, ezt a lebontott hotel helyére építik meg, ott úgyis maradt egy nagy, kiásott alapgödör. Így jutottunk el odáig, hogy akkor a szálloda helyére mégsem egészen fű, fa és cserje kerül, hanem megint egy épület. Nem akkora, mint a régi hotel, hanem a terepbe süllyesztett, és az elődjénél kisebb alapterületű, de azért épület. Ezt az Archabit Kft. (Agg Ferenc és Agg Benedek) tervezte meg, és eredetileg 2022-re kellett volna elkészülnie.
Csakhogy máig nincs teljesen kész, közben ugyanis a pénzbőség esztendei elmúltak, az államháztartás egyre súlyosabbá váló helyzete miatt a nem létfontosságú beruházásokat parkolópályára tették, vagy akár teljesen le is állították, ahogy például a Fertő mellett történt. 2024-ben a Fidesz elvesztette a választást a Hegyvidéken, és az új, ellenzéki kerületvezetés (a Kovács Gergely vezette kétfarkúak és szövetségeseik) azzal szembesült, hogy örökölt egy méretes betontorzót az erdő közepén: egy szerkezetkész fejépületet meg a tervezett lombkoronasétány lábainak betonalapozásait. A tájrehabilitáció viszont elmaradt.
Nem véletlenül emlegettük a fertőrákosi vízitelepet, mivel a helyzet hasonló: egy félbemaradt projekt, amit turisztikai céllal indítottak be nemzeti parki területen, az ökológiai szempontok a fejlesztési szándék mögé sorolódtak, de a válság miatt befejezni már nem sikerült. A párhuzam azért nem teljes: a normafai lombkoronasétány terve nem volt annyira érzéketlen, mint amit a Fertő mellé megálmodtak, de az ambíció itt is nagyobb volt az időközben beszűkülő lehetőségeknél.
A Disznófői-hegytető tehát a hotel bontása után öt évvel még mindig zárt építési terület, amit éjjel-nappal biztonsági őr vigyáz. A kerületi önkormányzattól azt kértük, engedélyezzenek nekünk egy bejárást, hogy megérthessük, mi a helyzet most, és persze arra is kíváncsiak voltak, hogy látják a jövőt.
Vadász Gábor alpolgármester szerint azzal szembesültek, hogy a fejépület gyakorlatilag szerkezetkész állapotú, elbontása milliárdokba kerülne. Ráadásul azt a pénzösszeget is vissza kellett volna ebben az esetben fizetni, amit az önkormányzat támogatásként már megkapott, ezért ezt az utat nem választhatták. Inkább arra törekedtek, hogy új megállapodást kössenek a Magyar Turisztikai Ügynökséggel, ami lehetővé teszi a projekt lezárását. Az épületet most már mindenképpen be kell fejezni, és a területet rendbe kell tenni, de lombkoronasétány nem lesz. A támogatási szerződés módosítása után 1,8 milliárd forint a teljes fejlesztés összege, ebből 1,42 milliárd jut a Disznófői-hegytetőre, a maradék a Normafa Síház már elkészült felújítását tartalmazza. Megváltozott a funkció:
az épület környezetvédelmi oktatóközpont lesz, a lombkoronasétány elhagyása néhány százmillió forintos megtakarítást jelent.
A címzett állami támogatás második részlete tavaly decemberben megérkezett, és el is számoltak vele, az idei, harmadik részlet összege 1 milliárd forint – ha minden a terv szerint halad, év végére a történet lezárható, és a terület megnyílhat az emberek előtt.
Az építkezésen jelenleg is dolgoznak, de még rengeteg munka van hátra: nemcsak a félig földbe süllyesztett betonépület befejezése és a parkosítás, hanem nagy felületen a régi betonburkolatok elbontása, valamint iszonyatos mennyiségű anyag (föld és köves törmelék) átmozgatása, részben elszállítása, részben betöltése az építkezés miatt kiásott gödrökbe. Ránézésre is látszik a halmok méretéből, hogy elképesztő mennyiséget kell átpakolni. Mindez konkrét számokban:
- 865 m3 meglévő beton, aszfalt és gyeprácsos térkő bontása és elszállítása,
- 4513 m3 ásványi anyag, vagyis föld és kő kitermelése.
A területen felhalmozott anyag nagy részét a tereprendezés során felhasználják, elszállítani csak a betont és további 612 m3 földet fognak, de a kitermelt anyag annyira rossz minőségű, hogy a parkosításhoz még további 1683 m3 termőföldet ide kell hozni.
A tereprendezési munkálatok tervrajzából jól látszik, hogy a terület nagy részét érinti ez az óriási földmunka, bár szerencsés módon fát nagyon keveset kell kivágni: a közel száz példányból mindössze hetet. Ez nyilván azzal magyarázható, hogy eleve erősen bolygatott az egész hegytető, a lebontott hotel helye valóban tájseb az erdőben.
A Disznófői-hegytető legalább nem marad használhatatlan torzó, mint a Fertő partja, belátható összegből el lehet juttatni egy elfogadható állapotba. De ha feltesszük a kérdést, hogy mivégre mozgattak meg szó szerint hegyeket közpénzből a Normafán, bizonytalanul állhatunk az eredmény előtt.
A betonépületen ugyanis a mostani félkész állapotban is látszik, hogy valami nagyon furcsa rajta. Ha pusztán a küllemet nézzük, nincs vele baj: könnyű elképzelni, hogy amint megkapja a homlokzatot takaró faborítást, és a tetején kialakítják a tetőkertet, ahonnan némi kilátás nyílik a városra, a budai hegyek látványát távolról nem zavaró építmény lesz. A hegygerinc peremén ülő, teljesen tájidegen Sport Hotelhez képest mindenképpen jobb. Mindamellett ez az új épület sem olyan kicsi: méretes betonhasáb van beletolva a hegyoldalba, bár a tömegének nagy részét elrejti a földtető és a talaj emelkedése. De ha feltesszük magunknak a kérdést, hogy milyen célt szolgál ez az építmény, akkor érthetővé válik az egész beruházás irracionalitása.
Mégpedig mindjárt két szinten. Az egyik az építészeti megformálás kérdése. Kívülről az építmény egy háromszög alapú, lapos hasáb, amelynek két szabadon álló oldala kifelé néz a hegyoldal lejtőjére, ezeken nyílnak a bejáratok. Csakhogy jobban szemügyre véve,
ezeknek a homlokzatoknak nagyon jelentős része mindkét oldalon nem más, mint magában álló támfal: nincs mögöttük belső tér.
Támfalra azonban funkcionálisan semmi szükség nem volt, mivel a falak mögött nincs megtartandó földtömeg. Ezek valójában öncélú betonstruktúrák, illetve a céljuk kizárólag formai: a Disznófői-hegytető kontúrját markánsabbra rajzolják át, és az épületet jóval nagyobbnak mutatják a tényleges, hasznos tömegénél.
Ez már önmagában paradox, hiszen a tájba illeszkedés fő szabálya szerint mindenekelőtt a tömeg csökkentésére, nem pedig a növelésére kellene törekedni. Itt fordított a helyzet: betonoztak azért, hogy betonozhassanank, mégpedig minél többet. Vágjuk le gondolatban a semmilyen funkcióval nem bíró szárnyakat a torzóról, és egy jóval szerényebb épületet kapunk, ami valójában pusztán egy felülvilágítós teremből áll (melegítőkonyhával), vizesblokkból meg egy gépészeti szobából.
Mindezek a hasznos funkciók valójában elfértek volna egy akkora épületben, mint a kibővített Síház. És ha ez az épület nem akarja átírni a hegytető természetes formáját, hanem megmarad légies, könnyed pavilonnak a fák között, mint a Síház példamutató kortárs bővítése, akkor valóban tájba illőnek mondhatnánk. És persze sokkal olcsóbbnak is. A fejépület tájba illeszkedése kellemkedő hazugság: erre a betonhasábra igazából semmi szükség nem volt, és fölöslegesen hozott létre egy mesterséges terepalakulatot egy olyan helyen, ahol a hotel bontásával példátlan lehetőség nyílt meg a természetes hegytető kontúrjának helyreállítására.
És irracionális az építmény funkcionális értelemben is: nincs rá semmi szükség. Ezen a ponton a korábbi döntéshozók természetesen mondhatják, hogy erről nem tehetnek, mert eredetileg lett volna funkciója: a lombkoronasétány fejépületeként lettek volna használói. Lombkoronasétány nélkül azonban a Disznófői-hegytetőn semmi nincs, amiért oda bármilyen épületet fel kellene húzni. A Normafa a hazai kirándulóhelyek közül kiemelkedően jól el van látva szolgáltatásokkal. Nincs szükség egyetlen további étteremre, büfére, kávézóra sem, és a mostani tervek szerint ilyesmi nem is lesz az épületben. Mosdók is vannak minden közkedvelt ponton.
Amiből egyedül hiány mutatkozik, az a jelenleginél több tűzrakó és piknikezőhely, mert szép nyári estéken az Anna-rét megtelik bográcsozó, szalonnát sütő társaságokkal, sőt rendre illegális új tűzrakó helyek keletkeznek, ami egyáltalán nem tesz jót a védett gyepterületnek. Az valóban jó lenne, ha sikerülne kicsit széthúzni a piknikezőket, és rászoktatni az embereket, hogy járjanak a Disznófői-tetőre is, bár az ilyen területhasználati szokások nehezen változnak. A környezetrendezési tervben mindenesetre több új tűzrakóhelyet és esővédőt is találunk – de ezen kívül a hegytetőre nem kellett volna semmi más, csak rét meg erdő és pár pad.
A betonépület tervezett funkciója, „környezetvédelmi oktatópont” klasszikusan olyasmi, amit épeszű önkormányzat magától nem kezdene el zöldmezősen felhúzni. A kerületi iskoláknak persze jó, ha ki tudják vinni a gyerekeket a zöldbe környezetismeret órákra, de erre a célra tökéletesen megfelelt volna a varázslatos, történelmi Istenszeme fogadó, amit 2022-ben az utolsó pillanatban sikerült megmenteni az eladástól, de azóta is várja, hogy a sorsa jobbra forduljon. A földbe tolt betonhasábba beleölt pénzből ezt a történelmi nevezetességű házat bőven meg lehetett volna menteni, a Disznófői-hegytetőn pedig nem állna egy újabb épület, amit télen-nyáron hűteni, fűteni, világítani és őrizni kell.
Ráadásul az is történt, hogy miközben a hegytetőt agyontúrták és -építették,
a teljes 4,5 hektáros terület rendezésére már nem jutott pénz.
A korábban mutatott tereprendezési terven is látszik, hogy a tervezési terület az egykori zárványnak kizárólag azt fennsíki részét foglalja magában, ahol a hotel állt. Kétségtelenül ez volt az, ami a legtöbb megoldandó feladatot kínálta, de egyáltalán nem jó, hogy most úgy tűnik: a többire soha nem jut forrás. Még az sem biztos, hogy a kerítést kiveszik az erdőből, pedig az átjárhatóság helyreállítása tényleg a minimum.
A terület valójában két egységből áll, a hegytetőből, ami meredeken szakad le kelet felé, a város irányába, és alatta jóval mélyebben egy lankás, ligetes zónából. Ez a tereplépcső a Normafától egészen idáig végigfut a hegygerinccel párhuzamosan, és pont a nagy szintkülönbség tette volna lehetővé a tetőről szintben elindított lombkoronasétány kialakítását.
A tereplépcsőt korábban is kiaknázták: 1924-ben itt avatták fel a nagy svábhegyi síugrósáncot, amelyet a Magyar Síszövetség épített a Trianon miatt elveszett tátrai síugrósáncok pótlására. Az impozáns, faszerkezetű építmény tervezését már évekkel korábban megkezdték, de a háború utáni pénzhiány miatt a megvalósítás hosszú ideig elhúzódott, noha a félmillió koronás beruházási költségből 200 ezer koronát 1922-ben az Országos Testnevelési Tanács átvállalt. (Egy egészen szerény kis sáncot egyébként már 1919-ben építettek a Normafán, de ez inkább csak egy ugrató volt.)
A nagysánc viszont már impozáns építmény volt: 30 méter hosszú, 9 méter magas és 3 méter széles; a munkálatokat a Spárta Angol-Magyar Sportfejlesztő Társulat végezte el, amely meg is előlegezte a beruházás teljes árát a szövetségnek. A területet az Istenszeme birtokosai, a Haggenmacher család ajánlotta fel, és lelkes, sportszerető fiatalemberek tisztították meg a fáktól társadalmi munkában.
A Disznófői-hegytetőn ettől kezdve egészen az 1990-es évekig mindig állt síugrósánc. Többször átépült, 1932-ben a korábbi, favázas sáncot modernebb, acélszerkezetre cserélték, 1955-ben megmagasították, műanyagborítással látták el, és alkalmassá tették nemzetközi versenyek megrendezésére is. Három évvel később készült Lencse Zoltán fényképe, amely mutatja, milyen léptékű tájátalakítással járt a síélet felvirágzása a hegyen:
A fényképen a szintén műanyaggal borított landolópálya látszik, aminek két oldalára terméskőből teraszokat építettek a nézők számára, ezeken a teraszokon nemzetközi modern stílusú, kővel borított pavilonok állnak, és az egyik oldalon meredek lépcső vezet le a pálya aljára. A landolópálya számára tulajdonképpen egy természetes rétet szélesítettek ki: ez volt a Virányosi-rét, annak az egymásba nyíló hegyi kaszálórét-füzérnek az utolsó eleme az Anna- és a Szaniszló-rét után, ami a tereplépcső alatti részt elfoglalta. Egy kisebb középsánc is állt egyébként a nagy sánctól a Vasas Síház irányába.
Még a rendszerváltás után sem szűnt meg teljesen a síélet a tetőn, bár a két sáncot lebontották. A landolópálya helyén műanyag borítású síiskolát alakítottak ki gyerekeknek, ami egészen a Sport Hotel bezárásáig működött. A hegytető beépülése tulajdonképpen pont a síugrósánc miatt indult el, mivel az 1948-as londoni olimpiára készülve ennek szomszédságában hozták létre a szabadsághegyi edzőtábort, a Sport Hotel elődjét.
A Disznófői-hegytető tehát a magyar sísport történetének kiemelkedően fontos, ikonikus helyszíne.
Az egykor virágzó síéletet szolgáló építmények közül már látszólag egy sem létezik, de ez nem egészen igaz: a sánc tövében állt egykor az a kis terméskő ház, amely a terület összes átépítését szerencsésen átvészelte. Stílusa alapján az 1955-ös télisportközpont része lehetett, talán jegypénztárként vagy versenyzőknek szánt tárolóként. Szerencsére ezt most sem bontották le, és a végleges kiviteli terveken is megtaláltuk. Érdemes lenne majd egy táblát elhelyezni, ami bemutatja a Disznófői-hegytető egykori síéletét, és a kis ház jelentőségét. (A területen még egy becses történelmi emlék található: a Budapest egykori határát jelző 223-as számú hatérkő; ez ott állt a Sport Hotel előtt is, jelenleg kiemelve és félretéve várja, hogy visszakerüljön eredeti helyére.)
Mindezt csak ezért idéztük fel, mert ebből érthetővé válik, miért szorulna a telek alsó része is rehabilitációra. A felhagyott egykori landolópályát benőtte a burjánzó pionírnövényzet, de egy részén sittet lehet látni. Mellette a Sport Hotel teniszpályáinak helyén kialakult egy kisebb rét, és a tereplépcsőt tartó, hatalmas beton támfal előtt a pár éve létrehozott sífutó- és szánkópálya gépezetének tárolóépületét húzták fel. A támfal két oldalán életveszélyes állapotú, 70-es évekbelinek tűnő lebegő vasbetonlépcsők vezetnek fel a hegytető szintjére, de az egy lankásabb betonszerpentinen is elérhető, amit autók számára tervezhettek.
Az évtizedek óta elzárt, kerítés mögött rejtőző területet a Normafa látogatói egyáltalán nem ismerik. Egy jobb koncepciójú fejlesztés során végig lehetett volna gondolni, hogyan lehet ezt bevonni a kirándulók útvonalába, és biztonságos, kényelmes kapcsolatot teremteni a tereplépcső két szintje között. Ennek meglett volna az az előnye, hogy megszüntette volna a Szaniszló-rét zsákutca jellegét, és létrehozott volna a gerincen futó fősétánnyal párhuzamosan egy teljes hosszban végigjárható alternatív útvonalat. Az, hogy az alsó szint még a tervezésből is kikerült, jól mutatja, hogy a hotel bontását követően a tájrehabilitáció háttérbe szorult az attrakciófejlesztési szándék mögött.
Összességében persze ez a projekt még mindig különleges Magyarországon:
talán az első nagyobb léptékű kísérlet természeti területen egy beépített zárvány felszámolására.
Az eredmény mindenképpen zöldebb lesz, mint a korábbi állapot volt, és a budai hegyek látképe is előnyére változik. Azt a tanulságot azonban jó lenne levonni belőle, hogy az öncélú építészeti-formai játékok és a látszólag korlátlanul elkölthető pénz egyáltalán nem tesz jót egy ilyen projektnek sem. Megmutatjuk majd a kész állapotot is, de az már most látszik: kevesebb több lett volna.
Nyitókép: a tervezett lombkoronasétány befejezetlen fejépülete a Normafán (Zsuppán András / Válasz Online)
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, az új, biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
