Mit kezdjünk a kurucokkal és a labancokkal? – lezárjuk a nagy Habsburg-vitát
Sok-sok emlékezet létezett, s nyilván mindenkihez közelebb áll valamelyik, de ettől még tényszerűen és türelmesen tudomásul kell vennünk a másik létét. Annak erőltetése helyett, hogy kitaláljuk a nagy, közös, mindenkire érvényes nemzeteszmét, inkább érdemes lenne felfedeznünk és megbecsülnünk, mi is köt minket szűkebb pátriánkhoz. Papp István összegző jellegű, kiutat mutató írásával zárjuk a Válasz Online nagy Habsburg-vitáját.
„Vagyok egy ágban szabadulás, béklyó:
Protestáló hit s küldetéses vétó
Eb ura fakó, Ugocsa non coronat.”
A mottóként választott sorok Ady Endre csodálatos költeményéből, a Hunn, új legendából valók. Abból az időből, amikor még büszkén vállaltuk református mivoltunkat, tudtuk, hogy az evangélisták, a reformátorok, a gályarabok, a kurucok utódai vagyunk. Amikor még volt református olvasata a magyar közéletnek és művelődésnek, állásfoglalásra késztető súlya a megszólalásnak. S ami ennél sokkal, de sokkal fontosabb: nem zömmel a fővárosban élő középosztálybeli, tekintélyes emberek gyengén pislákoló ügye volt a reformáció dolga, hanem széles népi talapzatra építhetett.
Ma nincs értelmezhető református hang. Számomra ez a legfontosabb tanulsága a Válasz Online oldalain hömpölygő Habsburg-vitának. Ha kicsit jobban elmélyedünk a disputa szövetében, könnyen belátható, hogy nem is olyan régen még heves érzelmeket korbácsolt volna föl az a nem különösebben erős állítás, hogy hálával tartozunk az ismert dinasztiának. Ehhez képest
szépen sorjáznak a Habsburg-párti írások, s nem mutatkozik érdemi ellenvélemény.
Amikor képletesen szólva tollat ragadtam, és kritizáltam a valaha népi-protestáns-függetlenségi szemléletű Válasz folyóirat örökségét joggal és büszkén vállaló lap manapság inkább ezzel ellentétes irányvonalát, alapvetően a hagyomány kérdése izgatott. Az azóta megjelent írások csupán megerősítettek bennem néhány dolgot.
Egyrészt, hogy tökéletesen igaza volt a szerkesztőségnek abban, hogy a megszakított tradíciót nem lehet újjáépíteni. Ami egyszer szertefoszlott, azt nem lehet újból megvarrni, ha már túl sok a javítás, akkor az újabb folt csak hasítja az anyagot. A valaha szebb napokat élt magyar református, s általában szólva a protestáns függetlenségi gondolat napjainkra jobb létre szenderült. Értelmezhetetlen és felesleges kérdéssé vált a Kik ma Petőfi, Ady, Móricz utódai?-megközelítés, hiszen már nem így gondolkodunk. Az 1930-as évek végén Szabó Dezső még a református öntudat mozgósítása mellett kardoskodott, manapság nem lenne érthető, mit is akar életre kelteni.
Jelen korunk egyik legkiválóbb, református családból származó történésze vetette fel egy baráti beszélgetés során, hogy nem igen tudja megmondani mit is jelent a protestáns történelemszemlélet. Ha röviden akarnék rá felelni, akkor valami ilyesmit: „Gábor fiam Bécsé / Oda is van nőve / Örzse jányom a Krisztusé / Papok szeretője.” Mielőtt bárki infarktust kapna, nem valamilyen kommunista felforgató írta e sorokat, hanem Ady Endre. Merthogy létezett, nagyon is elevenen lobogott hajdanán egy szociális radikalizmust hirdető, felekezeti keretekben gondolkodó, s etnikai felfogást valló hagyomány, jóval, de jóval azelőtt, hogy a kommunista szót kiejtették volna Magyarországon. Ezt nem ismerni, nem különösebben fényes dolog egy magára valamit adó történésznek.
Ám ez csupán a múlt.
Manapság egyre kevésbé köt és határoz meg minket a közösségek által örökített hagyományok gondolata, az öltözködés, a beszéd, a konyha, az ünnepek, a gyász egyre univerzálisabb mintákat követnek.
Van-e értelme ilyen körülmények között rivális emlékezetekről beszélni?
A válasz tekintetében némiképp bizonytalan vagyok. Csupán azt érzem, hogy igen sokáig sokszólamú volt a magyar kultúra ügye. Elég csupán a kiváló néprajzos és művelődéstörténész, Kósa László nagyszerű kötetére, A magyar nép táji-történeti tagolódására gondolni. S talán még ma is tetten érhetők a magyarság által lakott vidékeken az eltérő történeti mentalitások kései maradványai. Példának okáért elég merész állításnak tűnne a bukovinai székelyek körében Habsburg-pártisággal tüntetni, még bő 260 évvel a mádéfalvi veszedelem után is. Mint ahogy aligha hinném, hogy Nagyvárad vagy Kolozsvár reformátusai Bethlen Gábor helyett II. Mátyás előtt szeretnének hódolni. Ám éppen ilyen botorság lenne, ha nem ismernénk fel és el, hogy micsoda eleven társadalomszervező erőt, lüktető, éltető energiát jelentett Kőszegen, Vasváron vagy Sopronban Bécs közelsége és a katolikus egyház.
Hosszan lehetne még sorolni a példákat. Abban azonban biztos vagyok, hogy a Mit kaptunk a Habsburgoktól?-kérdés csupán az egyik legitim megközelítése a magyar történelemnek. Ha az intézményi-állami-hatalmi logikát állítjuk előtérbe, nyilvánvalóan a legfontosabb szereplői voltak a török elleni küzdelemnek. Egyszerűen a Habsburg-dinasztia volt annak a katonai-pénzügyi erőnek a birtokában, amely sikerrel szállhatott szembe egy másik nagyhatalommal. Ugyanakkor, ha másként közelítjük meg a régi századokat, és a művelődés vagy a társadalom folyamataira fókuszálunk, eltérő kép is megrajzolható. Mindkét felfogás legitim értelmezése a magyar históriának, de egyik sem állíthatja magáról, hogy csak ő az egyedüli és érvényes beszédmód.
Általában is roppant veszélyesnek tartom, amikor a régmúlt századain gondolkodva a magyar történelem értelmezésének helyes igényével lépünk fel. Ahogyan az előbb is érveltem,
sok-sok emlékezet létezett, s nyilván mindenkihez közelebb áll valamelyik, de ettől még tényszerűen és türelmesen tudomásul kell vennünk a másik létét.
Sőt, még ennél is tovább mennék. Ha a magyar történelemhez úgy közelítünk, mint a sokféle tájon és vidéken élő emberek találkozásaihoz, akkor ráébredünk, hogy egy-egy hegy, folyó vagy puszta több nép históriájában is helyet kaphat. A tájak – minden emberi gyarlóság és akarat dacára is – még mindig sokkal állandóbbak, mint a közigazgatási határok. Vagyis annak erőltetése helyett, hogy kitaláljuk a nagy, közös, mindenkire érvényes nemzeteszmét, inkább érdemes lenne felfedeznünk és megbecsülnünk mi is köt minket szűkebb pátriánkhoz.
Ez lehet a mi munkánk; és nem is kevés.
Nyitókép: kuruc–labanc csatajelenet (ismeretlen festő)
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, az új, biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
