Prőhle Gergely: Mennyből az Angela – Merkel memoárja, avagy üzenet a paplakból
Sok újdonságot ugyan nem tartalmaz Angela Merkel nemrég megjelent memoárja, Prőhle Gergely azonban felfedezett benne egy izgalmas, advent idején ráadásul aktuális vonulatot. A lutheránus paplak árnyéka – ilyenben nőtt fel a kis Angela – ugyanis rávetül a kancellári életműre: még az azóta gyakran kárhoztatott Willkommenskultur mögött is felsejlik. Esszébe torkolló recenzió a hazai evangélikusok világi vezetőjétől, korábbi berlini nagykövettől.
Az esetek döntő többségében a politikusi visszaemlékezések nem tartoznak a legizgalmasabb olvasmányok közé. Angela Merkelnek az idei advent első hetére megjelent Szabadság című kötete sem kivétel e szabály alól. Az egykori titkárságvezetőjével, Beate Baumannnal közösen jegyzett, több mint hétszáz oldalas kötet Merkel kancellárságára visszatekintve voltaképp alig-alig szolgál eddig ismeretlen adalékkal. Ettől függetlenül persze már a megjelenést követő első napon harmincötezer példány kelt el belőle, a könyv azóta is a karácsonyi könyvpiac egyik slágere – nem csak Németországban, hiszen rögtön számos nyelvre lefordítva világszerte a boltokba került.
Minden izgalommentesség ellenére érthető persze, hogy sokakat foglalkoztat a tizenhat éven át regnáló politikus személye, hiszen a hatalom megtartásának képessége önmagában is tekintélyt parancsoló. Arról nem is beszélve, hogy az éppen csak három éven át fennálló, Olaf Scholz vezette koalíciós kormány hosszú agóniája, majd kimúlása és a február 23-ra kitűzött szövetségi parlamenti választás a Merkel-korszak stabilitását egyrészt már-már dicsfényben tünteti fel, másrészt viszont minden politikai szereplő a kancellárasszony mulasztásain veri el a port, amikor Németország jelenlegi rossz társadalmi és gazdasági állapotát ostorozza. Nem kétséges, hogy ebben sok igazság van.
Merkel voltaképp – ezt ő is elismeri – azoknak a gazdasági reformintézkedéseknek volt a haszonélvezője, amelyekbe elődje, Gerhard Schröder belebukott.
Önmagában ez a tény is jól jelzi a német politikai berendezkedés azon évtizedekig tartó sajátosságát, hogy a politikai elit – minden pártpolitikai küzdelem ellenére – a nagy stratégiai célokban meg tud egyezni. Történelmi távlatban a német újraegyesítés sikere is e pártokon átívelő együttműködés eredménye, hiszen az Adenauer-féle nyugati, majd a Willy Brandt-féle keleti bizalomépítő politika vezethetett a döntő változáshoz 1990-ben. E folyamat gyermeke a most hetvenéves Angela Merkel is, aki életének pont a felét élte le a létező szocializmus körülményei között, hogy aztán Helmut Kohl tehetséggondozó támogatásával, majd mentorának örökségével szakítva az európai hatalmi ranglétra legtetejére álljon. Mindezt elvált, gyermektelen, az NDK-ban szocializálódott, protestáns, természettudós nőként egy olyan pártban, amelynek arcélét mindig is a hagyományos családban élő, Rajna-vidéki katolikus, általában történész-jogász férfiak határozták meg.
A merkeli örökség manapság a hazai elemzésekben két vonatkozásban kerül leginkább napirendre: az egyik az orosz-ukrán háború, a másik a migráció. Míg a közkeletű, és Orbán Viktor által is többször hangoztatott vélekedés szerint Merkel kancellársága alatt nem törhetett volna ki a háború, vagyis e téma kapcsán egy erős vezető képe rajzolódik ki, a másik ügyben a gyengeség, az önfeladás, a jóemberkedés vádja hangzik el: mi másról is lehetne szó, mint a Willkommenskultur és a Wir schaffen das! Merkel-féle nagyvonalúságáról? Ebben az összefüggésben az egykori kancellárról még a keresztvizet is leszedik – és korántsem csak politikai ellenfelei. Manapság már aligha vonja kétségbe bárki, hogy a 2015-ös migrációs válság idején a bevándorlókkal való vidám közös fotózkodás erős túlzás volt, egyfajta meghívó mindenkinek, aki távoli tájakon jobb életre vágyott. Ezzel kapcsolatban a hazai sajtóban – az új életrajzi kötet értékelésekor is – zajlik a savazás, az aranyoskodó Bundesmutti emlegetésétől, az önsorsrontás említésén keresztül, a keresztény Európa elveszejtésére játszó liberális sárkányig – a volt kancellár mindent megkap, ami negatív. Ám
ha a vaskos visszaemlékezés-kötetnek van valami különleges erénye, akkor az az, hogy mégiscsak megtudunk valamit a Wir schaffen das! bizakodó meggyőződésének forrásvidékéről.
A merkeli bevándorláspolitika hátterének megértéséhez érdemes újra és újra felidézni azt a számsort, amit a tízes évek elején Angela Merkel említett először, és aztán a magyar miniszterelnök is idézte: tartósan nem lehet működőképes egy olyan Európa, ami a világ népességének négy százalékát adja, a világ GDP-jének 12 százalékát termeli meg, viszont a világ szociális kiadásainak felét költi el. A memoárkötet azon fejezetében, ahol a 2004-es szövetségi elnökválasztás jelöltjeiről esik szó, Merkel számára a későbbi elnök, Horst Köhler személye mellett az a legfőbb érv, hogy fontosnak tartja az afrikai emberek sorsát. Vagyis a világban uralkodó igazságtalanság elleni fellépés fontos eleme Merkel ön- és világképének, melynek kialakulása a szülői házhoz, az evangélikus lelkészi parókiához kötődik.
Das evangelische Pfarrhaus, vagyis az evangélikus lelkészlak sajátos német kultúrtörténeti érdekesség. Nietzsche, Schleiermacher, Hermann Hesse itt nőtt fel, de számon tartják azt is, hogy az RAF terrorista Gudrun Ensslin, vagy Margaretha Vestager uniós biztos is egy ilyen lelkészlakban töltötte gyerekkorát. Egy Goethe-idézet is közszájon forog, mely szerint ő nagyon fájlalja, hogy nem ilyen családi háttérrel nőhetett fel – persze miről nem lehet Goethe-idézetet találni? Egy további jellegzetesség – és Merkel könyvének nagy erénye, hogy ezt igen szemléletesen mutatja be –, hogy mindez az NDK abszurd és elnyomó világában jelenik meg, ahol az egyház eleve gyanús, a Nyugatról, Hamburgból áttelepült Kasner lelkész (ez volt Angela leánykori neve is) által vezetett diakóniai továbbképző iskola egyfajta kitettséget jelentett, ugyanakkor védelmet is adott a külvilágban zajló folyamatokkal szemben.
A paplak „modellje” Luther és Bora Katalin háztartása volt; az épület ma is áll Wittenbergben. A két kiugrott szerzetes közös élete a reformáció forgatagában igen mozgalmas volt, hiszen a közéleti, igehirdetői, professzori kötelezettségeknek meg kellett teremteni a működési hátterét, s e feladat egyértelműen a ház asszonyára hárult. Nem a megszokott patriarchális módon, mivel Katalin maga döntött a gazdálkodás, a gyakran 30-40 ott vendégeskedő diák ellátásának, a városi vezetőkkel való egyeztetés – idősebb Lucas Cranach volt akkoriban a polgármester – kérdéseiről. Nem véletlenül aggatták rá a Herr Käthe megnevezést – így utalva határozott jellemére. A ház – elsősorban a nemzetközi diáksereg miatt – fontos helye volt az információk cseréjének is. Kötetlen módon hangzottak el fontos dolgok hitről, tudományról, de az élet legtriviálisabb dolgairól is – olykor akár igen dévaj módon, zenével, sörrel. Azt persze Ingmar Bergmantól tudjuk, hogy a paplak nem mindig volt ilyen vidám hely. A svéd filmrendező jelenetei sokkal inkább egy rideg, szigorú, de igényes világot idéznek meg.
Az egykori Német Demokratikus Köztársaság keretein belül a működés rendjének különleges „színt” adott a Stasi, vagyis a kommunista titkosrendőrség állandó jelenléte. Úgy kellett fenntartani a szellemi igényességet, egyéni és intézményi autonómiát, vagy annak csak a látszatát, hogy a külvilág elvárásai mindennek pont az ellenkezőjéről szóltak. A napjainkban sokat emlegetett keresztény szabadság a lutheri teológiának fontos sarokköve: a Jézus Krisztusba vetett hit által szabadulunk fel a bűn hatalma alól. A hitmegélés tehát a politikai környezettől függetlenül együtt jár egy felszabadultság érzésével, ami az Isten-ember kapcsolat közvetlensége miatt autonóm magabiztosságot is ad a hívő embernek. E sorok írója a nyolcvanas évek elején Jénában töltött egyetemi hónapjai alatt is megtapasztalhatta, hogy – bár véletlenül sem az evangélikus egyetemi gyülekezet helységeiben, hanem csakis a közös kirándulások során – a gleichschaltolt tágabb környezetben szabadon gondolkodó, és viszonylag szabadon beszélő szigetek alakulhattak ki egyházi körben.
Nem véletlen, hogy a kelet-németországi ellenállási mozgalom kiindulópontja az evangélikus egyház volt.
Idén szeptemberben halt meg Friedrich Schorlemmer, aki 1983-ban, Luther születésének 500. évfordulóján a „Kardot ekevassá” mozgalom elindításával, voltaképp békeharcosként lépett fel a militarizált kommunista rendszer ellen. A paplakból indult el Markus Meckel, az NDK utolsó, rendszerváltó külügyminisztere, Joachim Gauck, a Stasi iratait feldolgozó hivatal elnöke, későbbi államfő és Rainer Eppelmann polgárjogi harcos, későbbi CDU-s Bundestag-képviselő, aki 2016-ban egy interjúban maga fogalmazta meg, hogy Angela Merkel milyen neveltetéssel, szellemi háttérrel döntötte el, hogy mit tesz: „Nem emlegeti állandóan Istent és Jézust, de tudja, honnan jön: egy NDK-beli evangélikus paplakból” – így Eppelmann. „Tudatosan, vagy tudat alatt ez irányítja. Ezért azt is kockára teszi, hogy – magához hűnek maradva – veszít támogatottságából.” Merkel számára az elesett emberek megsegítésének parancsa minden más szempont felett állt.
Az egykori kancellár 736 oldalas könyvének csak töredéke szól arról a dilemmáról, ami a hívő keresztény ember reálpolitikai mozgásterét igyekszik definiálni. Mégis, ha ezzel a „szemüveggel” olvassuk a könyvet, akkor – persze nagyon öntudatosan és önigazoló módon – a modern keresztény politizálás nagy kérdése rajzolódik ki:
lehet-e jövője a valóban biblikus alapokon álló politikának?
Nyilván más megjelenési formában, de ez a kérdés évszázadok óta jelen volt az evangélikus paplakokban.
Maga Luther is szembesült vele, hiszen épp elég dolga volt a világi hatalommal – korának fegyveres összetűzései kapcsán is. A kettős birodalomról, kettős kormányzásról szóló elmélete ad némi támpontot a döntéshozatalhoz. A világi felsőségről című 1523-as írásában Luther így fogalmaz: „Summa summarum: a dolognak a veleje ez: a kard hivatala magában véve helyes, isteni és szükséges intézmény, amely nem megvettetést, hanem félelmet, tiszteletet és engedelmességet kíván, mert különben a bosszúnak a megállója lesz, mint azt Pál apostol mondja (Pál levele a Rómaiakhoz 13. rész, 4. vers). Mert kétféle felsőbbséget rendelt az Isten az emberek között. Az egyiket lelkinek rendelte igéjével és kard nélkül, hogy ez által az emberek jámborakká és igazakká legyenek és ezzel az igazsággal elnyerjék az örök életet. Ezt az igazságot az Isten az ő igéjével szolgáltatja, melynek hirdetését a prédikátorokra bízta. A másik felsőbbség világi, eszköze a kard, hogy azok, akik igéje által nem akarnak jámborakká és igazakká lenni az örök életre, azok ily világi hatalom által kényszerítessenek arra, hogy a világ előtt jámborakká és igazakká legyenek. Ezt az igazságot ő a karddal szolgáltatja.”
Akárcsak a német történelem alapján is nyilvánvaló, hogy a lutheri gondolat milyen nagy interpretációs mezőt hagy nyitva a mindenkori politikusok, öntudatos állampolgárok előtt. Nincs tehát pontos recept. A lutheránus paplak árnyékában születhetnek jó és rossz döntések egyaránt, de az Isten előtti felelősség tudatossága mégis keretet ad a közéleti ember gondolkodásának. Ami jó.
Kicsit terjengősen, de voltaképp erről szól Angela Merkel könyve.
Nyitókép: Angela Merkel Berlinben 2024. december 5-én (fotó: (dpa/Photothek Media Lab/Juliane Sonntag)
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
