„Temetnek és élnek” – háborús emlékfoszlányok Lvivből – Válasz Online
 

„Temetnek és élnek” – háborús emlékfoszlányok Lvivből

Vörös Szabolcs
| 2024.01.25. | riport

Nincs még egy hely, amit közép-európaiként ennyire magaménak érzek Ukrajnában. Emlékeket éget belém, amelyektől nem tudok szabadulni. A történelmétől sem. Aztán mégis visszatérek. Gyűlölöm és szeretem. Beszélnem kell Lvivről.

Kint szél és mínuszok, bent meleg és elegancia. Századfordulós. Kisebb csoda, hogy van helyem, mert általában tele van. Külön ember tessékel az asztalomhoz. Az étel szóba sem kerülhet, amíg nem nyelek egyet az első lengyel szeszfőzde barackpálinkájából. Az utcáról beesve jólesik. Nem túl erős, annál gyümölcsösebb. Érződik a 222 éves szakértelem. A „kőműves kétdekásra” hajazó üvege csak engem, a magyart bizonytalanít el: szomszédaim válogatást kértek díszes fadobozban. Fogyott is belőle, látszik rajtuk. Gügyögő gyerekük nem egészen érti a dolgot.

Żurekkel kezdek. Sűrűbb és laktatóbb a szokásosnál. Kellemesen savanyú, ahogy kell. Több levesbetét már nem fér el benne, úgyhogy mellé adják a burgonya gratint. Olyan a hangulat, mint Varsóban lehetett 1939. augusztus 31-én: az úri helyeken még szól a szalonzene, megy a bridzs, fogy a konyak és szivar a szeparéban; senki nem sejti, hogy másnap elszabadul a pokol. Csakhogy ez nem Varsó, hiába a żurek meg a Baczewski-pálinka. Ez Lviv. És már majdnem két éve, hogy elszabadult a pokol.

*

„A tizenkilencedik században Lemberg néven ismerték, és az Osztrák–Magyar Monarchia keleti peremén helyezkedett el. Nem sokkal az első világháború után a frissen függetlenné vált Lengyelország részévé vált Lwów néven, amíg a második világháború kitörésekor el nem foglalták a szovjetek, akik Lvovnak nevezték. 1941 júliusában a németek váratlanul elfoglalták a várost, és ismét Lemberg néven a Lengyel Főkormányzóság Galíciai Körzetének székhelyévé tették. Miután a Vörös Hadsereg 1944 nyarán győzelmet aratott a nácik felett, Lviv néven Ukrajnához került; ma is ez a név van használatban.

Lemberg, Lviv, Lvov és Lwów ugyanaz a hely. A név változott, vele lakóinak összetétele és nemzetisége is, de a hely és az épületek megmaradtak. Annak ellenére történt így, hogy a város nem kevesebb mint nyolcszor cserélt gazdát az 1914 és 1945 között eltelt években.”

Philippe Sands foglalja össze így a város legsűrűbb évtizedeit nagyszerű, Kelet–nyugati utca című könyvében. Ezek az évtizedek azt jelentették, hogy rövid időn belül a város különböző etnikai-politikai csoportjai felsőbb jóváhagyással legyilkolhattak mindenki mást. Oroszok a Monarchia csapatait, aztán lengyelek és ukránok egymást, szovjetek lengyeleket, németek szovjeteket és zsidókat. „De csendben gyűlik a fűzek ölén, // hol egy ádáz isten trónol a rőt gomolyban // a kiontott vér, holdfényű hüvösség; // minden út sürü rothadásba torkoll” – fordítja például Keresztury Dezső az 1914. augusztus-szeptemberi lembergi csatában szanitécként szolgáló osztrák költő, Georg Trakl Grodek című – élete utolsó – versét. Nemigen van a városnak olyan jelentős épülete, amely ne lett volna része ezeknek a szörnyűségeknek. Az osztrákok által a 19. században emelt citadella például a hírhedt Stalag 328-nak adott helyt a náci megszállás alatt. Tízezrével hullottak az ide zsúfolt hadifoglyok. S mégis, a városmag szinte érintetlen maradt. A citadella ma kedvelt kirándulóhely, csodás panorámával a városra.

*

Összetört sírkövek a Janivszkij temető zsidó parcellájában

Lviv belemerevedett a saját tragédiáiba. Érezni, hogy valami nincs rendben. Hogy bár az ukrán nemzeti érzés bölcsője, ahol már 2022 előtt sem volt ildomos oroszul megszólalni – a legutóbbi, 2001-es népszámlálás szerint pedig a 725 ezres lakosságból mindössze 6 ezren vallották magukat lengyelnek, a város valaha egyharmadát kitevő zsidóságból meg 2200-an maradtak –, a narratíva valahogy mégsem adja ki. Van valami végtelenül bornírt a vasútállomás közeli Szent Olga és Erzsébet-templom mellett felállított gigantikus Sztepan Bandera-emlékműben. Egy olyan városban, ahol a Berlinben tanult lengyel építész által tervezett Opera környékét egy időben Adolf Hitler térnek nevezték – ma pedig Szabadság sugárútnak hívják –, s amely előtt 1990-ig Lenin-szobor állt, amelynek talapzatában az azt ledöntő ukrán patrióták zsidó sírköveket találtak. Olyan családok sírköveit alighanem, akiknek kiirtásában a saját szüleik-nagyszüleik is részt vehettek. Részt vehettek. Nem tudni részt vettek-e, mert erről nem illik itt beszélni. Itt a szovjet rémtettekről lehet beszélni, annak van múzeuma a Lonckoho börtönben, még akkor is, ha a hely hivatalosan „a megszálló rezsimek áldozatainak” állít emléket. Nem valószínű, hogy ezt a mostani háború egyenlíti majd ki.

Az ukrán hazafiasság díszlete tehát a Monarchiából való. A belváros art nouveau épületein lengyel feliratok. A főtéren, a Rinokon régvolt nemesi családok palotái ölelik körül a városházát. Latin székesegyház, örmény templom, Tarasz Sevcsenko- és Adam Mickiewicz-szobor egymástól száz méterre. Meg az az átkozott jezsuita templom, a Szent Péter és Pál. Ahol megrendítő dolgok történnek az emberrel.

*

A Bandera-szobor
„Ukrajna hősei emlékének tiszteletére”

Nemrég fülszöveget írtam egy Lvivről szóló könyvhöz. Az író, a német Lutz Kleveman így vall ebben: „2014 júliusában határoztam el, hogy könyvet fogok írni Lembergről és Ukrajna történelméről, miután részt vettem egy istentiszteleten. Három, a Donbaszban elesett lembergi katona emlékére tartották azt a szertartást. Egyikük, Jurij Golub mindössze huszonhárom évet élt. (…) A régi jezsuita templomban tartott istentisztelet azért gyakorolt rám megrendítő hatást, mert úgy tűnt, hogy Lembergben szakadatlanul ismétli magát a történelem. Hát soha nem lesz már vége az öldöklésnek? – töprengtem. Hány ifjúnak kell még meghalnia?”

Valami hasonló történt velem is. 2022. március 13-án harminc orosz rakéta csapódott a lengyel határ és Lviv között fekvő javorivi nemzetközi kiképzőközpontra. Európa legnagyobb ilyen bázisa korábban az amerikai, brit és kanadai vezetésű többnemzeti ukrajnai koalíció (JMTG-U) kiképzőhelyként funkcionált: az akkor még csak a keleti frontra küldött ukrán katonák itt sajátíthattak el néhány életmentő fogást. 2018 elején, még a Heti Válasz riportereként – hosszas szervezés után – amerikai segítséggel jutottam be a szigorúan ellenőrzött zónába. Huszonéves srácok kuksoltak a havas lőtér árkaiban, BMP-1-esekkel fedezett támadóalakzatot gyakoroltak, miközben amerikai katonaorvosok mutattak kötözési technikákat. Jártam azokban az épületekben, amelyeket négy évvel később leradíroztak az orosz rakéták, amikor az ukrán légvédelem a mostani képességeinek még a töredékét tudta csak. Talán ezért is tett rám nagy hatást, amikor Lviv belvárosában sétálva egyszer csak azt láttam, hogy bajtársai szedik ki a halottaskocsiból a hatvanegy ukrán áldozat egyikének, Ivan Szkripnyik őrnagynak a koporsóját, hogy a vállukon bevigyék a jezsuita templomba. Itt tartják a lvivi katonatemetéseket, a déli oldalhajóban elhelyezett installációk, névsorok és arcképcsarnokok egyre terebélyesednek. Sehol nem érezni olyan erősen, hogy ez a háború nem kettő, hanem lassan tíz éve tart.

Javoriv, 2018
Arcképcsarnok-részlet a Szent Péter és Pál helyőrségi templom oldalhajójában

Az volt az első katonatemetés, amit láttam. Nem úgy a papoknak, akik egykedvűen zsolozsmázták az imákat „Ivan testvérükért”, a minél jobb pozícióért tülekedő fotóriporterek, a zokogó családtagok és néhány bajtárs körében.

A nemzetközi sajtó azóta kikopott a templomból, pedig ritka a nap, amikor nem temetnek. Ami 2022 márciusában újdonság volt, az mára rutin. Nincs olyan, amihez az ember ne tudna hozzászokni.

Mindez azokban a napokban történt, amikor Lvivben százezrek voltak átmeneti szállásokon, és naponta tízezrek érkeztek a Monarchia-korabeli pályaudvarra, hogy Lengyelország, Szlovákia és Magyarország felé meneküljenek. Aki akkor akár egy percet is eltöltött az állomás kupolacsarnokában vagy a peronok felé vezető aluljárókban, és végignézett azokon, akik csak egy dologban voltak biztosak – valahogyan felszállni egy Nyugat felé tartó vonatra –, soha nem feledi. Ahogy a fiát könnyek közt hátrahagyó anyát sem, aki már elővárosi elektricskára kellett, hogy szálljon – Przemyśl felé –, akkora volt a vagonhiány. De a traumákat testközelből végigélő, a gyerekeket a 30-50 órás lélekvesztőkön végigvezető vasutasok helytállása is örök emlék marad.

A pályaudvar 2022 márciusában

Tudtam, hogy visszatérek még ide.

*

Kétszer sikerült. A városban azóta zakatolnak a háborús hátországi mindennapok: temetnek és élnek. A Szent Péter és Pál traumáinak kiheverésére ott a żurek meg a Baczewski-pálinka. A Licsakivszkij temető látványára viszont még nem találták fel a megfelelő erősségű rövidet.

Merő kulturális érdeklődésből jöttem ide először. Lengyel nemesi családok csodaszép kriptái, lengyel és ukrán katonai parcellák, ukrán történelmi figurák sírjai. Mint a Fiumei útiban Budapesten. Csakhogy az orosz–ukrán háború hősi halottaira már nincs elég hely. Ami szabad hely még volt a 2014 és 2022 közötti szakaszban elesettek sírjai mellett, azt a teljes léptékű invázió hetek alatt betelítette. Maradt hát a temető északi kerítésével szomszédos üres terület, a Mars-mező. Tavaly márciusban, amikor először jártam itt, alig több mint kétszáz sírt lehetett számlálni. December végén, amikor visszatértem, ötszázhetvenkettőt. Majdnem négyszáz új áldozat. És ez csak Lviv egyik temetője. Három van neki. Lviv pedig csak egy az ukrán ellenőrzés alatt álló megyeszékhelyekből. Azokból huszonkettő van.

A kék–sárga meg az elesettek egységeinek szimbólumát ábrázoló zászlókba itt vegyül a legtöbb piros–fekete. Nekem banderista jelkép, nekik a helyi hősiesség kifejezése. A Mars-mezőn nem nyit történelmi vitát az ember.

Natalija Romanyivna Gyepa. Hívójele: Vitaminka. 2023 júliusában esett el a 125. területvédelmi dandár katonaorvos-önkénteseként. Harmincegy éves sem volt. Ismerőse az orrom előtt hoz virágot a sírra, amin Natalija személyes tárgyai sorakoznak. A sír mellett törik fel az utcakövet, földmunkát végeznek. Kell az új hely, mert nemsokára a második oszlop is megtelik.

Az utcáról nem látszanak a méretek. Még induláskor megfogadtam, hogy feljutok valamelyik háztetőre a Mars-mező mellett. A szemközti kollégium portása némi magyarázkodás után megengedi, hogy a legfelső emelet konyhájából fényképezzek. Alattam az elmúlt két év, sűrítve. A hősiesség meg a szenvedés.

A Mars-mező 2023 decemberében

„Lembergben szakadatlanul ismétli magát a történelem” – ismétlem a Kleveman-könyv mondatát. A Mars-mezőn sok mindent végiggondolok, de azt nem merem, mekkora lesz ez a zászlóerdő, mire újra látom Lvivet. Mert újra látni Lvivet: kell. A 700. napja tartó tébolyból ugyanis, ami a szomszédunkban folyik, semmi nem érthető meg nélküle.

***

Nyitókép: Lviv belvárosa 2023. december 23-án (fotók: Válasz Online/Vörös Szabolcs)

Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, az új, biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>

hirdetés

#Galícia#háború#Háborús riport#Lviv#Oroszország#Osztrák–Magyar Monarchia#történelem#Ukrajna