Nincshof – mit keres magyar szó egy friss német regény címében? – Válasz Online
 

Nincshof – mit keres magyar szó egy friss német regény címében?

Stumpf András
| 2023.09.14. | Kult

Mit keres magyar szó egy patinás német kiadónál megjelent friss regény címében? Nem hagyott minket nyugodni a kérdés, s hogy a végére járjunk, el is olvastuk Johanna Sebauer Nincshof című friss kötetét. Nem csak erre kaptunk azonban választ: olyan regénybe ütköztünk, amelyet feltétlenül le kellene fordítani magyarra. A mágikus realista történet a világból való kiiratkozás vágyáról és annak lehetetlenségéről, szabadságról és valóságról beszél nagyon szórakoztatóan, egy kitalált politikai irányzat, az oblivizmus elméletét és gyakorlatát is kidolgozva. Miközben hiteles képet kapunk a burgenlandi táj múltjáról és jelenéről, hasunkat fogjuk az egyik legjobb ideológusparódiától, amit valaha olvastunk.

hirdetes

A magyar ember szeme rögtön megakad a borítón. Már persze ha német nyelvterületen jár és megpillantja mondjuk egy könyvesbolt kirakatában. Szép a falut mintázó grafika, de nem azért kapjuk fel a fejünket. Nincshof – ez áll ott kapitális betűkkel, ráadásul két sorba szedve. Nincs… Magyar szó lenne? Egy elismert német könyvkiadó friss kötetén? Netán félrenyomtatták a Nichtshof szót a Dumontnál?

Nem, cseppet sem nyomtatták félre. Johanna Sebauer idén nyáron megjelent első regényének címe nagyon is szándékosan Nincshof, és igen, valóban magyar szó szerepel benne. Hogy pontosan miért van ez így, annak megértéséhez a kétszázadik oldalig el kell jutni – mindenesetre mire ez megtörténik, már egészen biztosak vagyunk benne, hogy ezt a könyvet magyarra is le kell majd fordítani.

Rögtön két okból is. Egyrészt, mert a regény önmagában is remek. Könnyed és szórakoztató, ám közben nem csupán nyelvileg, stílusában bravúros, de mély emberismeretről és rengeteg tudásról is tanúskodik. Ez elég nagy teljesítmény egy 35 éves elsőregényestől, akit ezért meg is kerestünk néhány kérdéssel. Ám Nincshof, azaz Nincsfalva (bár magyarul inkább a Semmifalva hangozna jól) története a magyar vonatkozások miatt sem maradhatna ki az anyanyelvünkre fordított művek sorából.

Miközben ízig-vérig fiktív történetről van szó, a táj, ahol a cselekmény végbemegy, nagyon is valóságos: a Fertő-tó zuga a ma Burgenlandként ismert osztrák tartományban, amely alig több mint száz éve még magyar terület volt.

Ennek pedig megvannak a következményei a cselekmény, a történet szempontjából még akkor is, ha a regény leginkább a mágikus realizmus kategóriájába illik. Ahogy egyre többet és többet tudunk meg a kitalált falu, Nincshof múltjáról, egészen biztosan beugrik a Száz év magány. „Szeretem García Márquezt, valószínű, hogy hatott rám. Macondo és Nincshof kicsit hasonlítanak is egymásra, csak míg előbbi a kolumbiai őserdő mélyén rejtőzik, Nincshof a hansági mocsár kellős közepén” – mondja a szerző. A deszkákra épített, külvilágtól elvágott falu a saját szabályai, törvényei szerint él. Szabadságban.

A legenda legalábbis úgy tartja, hogy egykor így volt.

Johanna Sebauer: „Szeretem García Márquezt, valószínű, hogy hatott rám” (fotó: Birte Richter)

Merthogy a regény cselekménye napjainkban játszódik, egyetlen nyár néhány hete alatt. Ekkor Nincshof már csupán egy átlagos osztrák falucska, közel a magyar határhoz. Eldugott kis település – ám egyesek szerint mégsem eléggé az. A polgármester például megunta, hogy mindenféle testvérfalvakba kell látogatnia, külföldre, Északra, ahol undorító tengeri herkentyűkkel traktálják. A temetőgondnok öregúrral és a lánglelkű helyi fiatallal szövetkezik tehát, akiknek szintén elegük van a nagyvilágból, a folyamatos láthatóság hajszolásából, a bonyolult hatalmi viszonyokból, a máshol, messze hozott döntésekből…  Úgyhogy tervet eszelnek ki. Az ő nagy lázadásukat.

Valójában nem akarnak ők semmi mást, csak annyit, hogy békén hagyják őket. Hogy az álmos, forró pannon vidéken iszogathassák kedvükre kedvenc italukat, a (sajnos csak kitalált) „pusztafügepálinkát”. Elhatározzák hát, hogy mivel a szabadságharc nem nagyon illik ehhez a vidékhez meg hozzájuk, más utat járnak és inkább a feledés homályába lökik falujukat.

„A valóságban is úgy gondolom: van valami nagyon burgenlandi, vagy talán nagyon osztrák abban, ahogy inkább szép csöndben ellébecol az ember, anélkül, hogy feltűnést keltene” – mondja a szerző. Ő már csak tudja: bár ma Hamburgban él, Burgenlandban, a magyar határtól kőhajításnyira nőtt fel.

Regénybéli összeesküvői mindenesetre lassan, de azért haladnak tervükkel: az eisenstadti (kismartoni) könyvtár köteteiből furcsa módon eltűnnek a Nincshofra utaló oldalak, a falu felé mutató útjelző tábláknak nyoma vész, még a műholdas navigációt is sikerül meghekkelni…

Valamirevaló mozgalom persze nem létezhet név és elméleti megalapozottság nélkül: a lánglelkű ifjú pontokba is szedi irányzatuk, az „oblivizmus” tanait, egészen Homéroszig vezetve vissza a felejtés művészete, azaz az „ars oblivionalis” létét és jelentőségét. Az ember a könyv olvasása közben nem bírja megállni, hogy kiguglizza, mi valóságos mindebből: gyorsan ki is derül, hogy Umberto Eco például valóban érvelt a felejtés művészetének megvalósíthatósága ellen, amint az a regényben is szerepel. A lánglelkű regénybeli oblivista persze ellentmond: igenis megvalósítható a felejtés művészete, csak éppen nem ellenőrizhető, mennyire sikeres. Hiszen ami el van felejtve, az már el van felejtve!

Nincshof osztrák stílusú helységnévtáblája Johanna Sebauer édesapjának kertjében. A tábla az író barátainak ajándéka volt a burgenlandi könyvbemutató alkalmából (fotó: Szala Dorina)

Hogy mi értelme ennek az egésznek? Hát éppen ez az! A szerző mesterien görbít tükröt az ideológuskaszt elé, amely rettentő bonyolultan tud beszélni-írni – a semmiről. Noha Johanna Sebauer sosem hallott Békés Mártonról, amikor Gramsci neve is előkerül a regénybeli oblivista ideológus nagymonológjában, akkor mi azért már fogjuk a hasunkat. Azok pedig, aki életük egy pontján kénytelenek voltak Heideggert eredetiben olvasni, garantáltan üvöltve röhögnek fel az alábbiak olvastán:

„Most talán azt kérditek: mi egyáltalán a felejtés? Létezik-e abszolút felejtés? Olyasmi, ami a metaforikus fekete lyukban végződik, ahonnan soha semmi sem térhet vissza? Netán a felejtés, az emlékezéshez nagyon is hasonlatos módon, inkább feltételezi a felejtő részéről a felejtés önmaga számára való tudatosításának anti-oblivista momentumát?” (Saját fordítás, az eredeti még heideggeresebb és viccesebb: „Ihr fragt euch jetzt vielleicht: Was ist überhaupt, Vergessen? Gibt es so etwas wie absolutes Vergessen? Das im metaphorischen schwarzen Loch endet, aus dem nie wieder etwas zurückkommen kann? Oder setzt das Vergessen vielmehr den, dem Erinnern sehr ähnlichen, anti-Oblivistischen Moment des Sich-des-Vergessens-Gewahr-Werdens voraus?”)

A többek között politikatudományt is hallgatott szerző lubickol a nemlétező irányzat elméleti alapjainak felvázolásakor. „Ugyanúgy nevetek rajtuk, ahogy minden más politikai mozgalmon is, amely rengeteg tudományos és teoretikus blablával igyekszik legitimálni a cselekvését” – mondja érdeklődésünkre, de hozzáteszi: míg persze rendkívül buta ötlet, hogy egy falut a feledés karjába lehetne lökni, azért manapság, amikor minden gyors, hangos és azonnal elérhető, nem minden alap nélküli a vágy, hogy csak hagyjanak békén bennünket.

„Világjárvány, háború Európában, klímaváltozás, autoritárius mozgalmak… Ki ne akarna néha egyszerűen eltűnni?”

Sebauer tehát megértően figyeli és ábrázolja, nem nézi le vagy veti meg azokat, akik így éreznek: még valódi érveket is ad a szájukba. Legalábbis érdekes felvetéseket. Például arról, mi egyáltalán valóság. Valóságos-e a falun kívüli világ? Amelyet a tévében meg a hírekben látni, vagy a telefon képernyőjén. Amelyben papírfecniket értékesnek tartanak, atyaúristent találnak ki maguknak, meg hisznek abban, hogy kell az emberek fölé egy király vagy valami hatalmasság, aki megmondja, ki menjen háborúba. A pénz, a király, a parlament, az isten ugyanis – ahhoz, hogy ők legyenek, előbb el kell hinni, hogy vannak. Meg azt, hogy fontos lenniük. Ehelyett a faluban, a kis, be- és átlátható helyen a dolgok tényleg vannak. Nem kell hinni bennük ahhoz, hogy létezők legyenek: a házak megtapinthatók, a pusztafügelekvárt és -pálinkát meg lehet kóstolni…

Hogy Sebauer nemcsak a politológiában, de e térség történetében is otthon van, üvölt a regényből. A furcsa, lázadásmentes lázadás mellett például egy másik is előkerül a történetben: a „mosónők felkelése” 1921-ből, a regényben többször említett trianoni döntés idejéből. Az a felkelés úgy megy végbe, hogy akik ellen kitör – azok sajnos észre sem veszik.

Persze ez csak írói lelemény, de ezen a vidéken akár meg is történhetett volna, hiszen Burgenland esetében az operettszerű kérészállam-alapítás földjéről beszélünk a valóságban is! Nemcsak a Lajtabánságra gondolhatunk: már 1918 novemberében felkeltek itt a németajkúak magyar uraik ellen Mattersdorfban (Nagymarton), s némi harc után ki is kiáltották a Hiénc Köztársaságot. „Az is csak egy napig tartott!” – mondja Sebauer. Valóban, ugyanis a harcosok úgy megörültek a sikernek, hogy örömükben – ha nem is Pusztafeigenschnapsszal, de – tisztességesen leitták magukat. Nagyjából mozgásképtelenek voltak, amikor odaértek a magyar csapatok Sopronból és rövid úton véget vetettek az önállóskodásnak.

Földművelés a Sopron–Bécsújhely vasútvonal viaduktjánál Nagymartonban 1920-ban, két évvel a Hiénc Köztársaság kikiáltása után (fotó: AFP/APA/Austrian National Library)

Annak, hogy három évvel később a terület Ausztriához kerülhetett, azonban mégis ez az operettforradalom ágyazott meg, s noha ma már Burgenland jól bejáratott márkanév és tartomány, még a nevének kialakulása is elég szórakoztató történet. Tervezésekor, 1919-ben még Vierburgenlandként emlegették a területet a négy vár miatt, amely a területén helyezkedett volna el. Wieselburg (Moson), Ödenburg (Sopron), Eisenburg (Vas) és Pressburg (Pozsony). Utóbbiról hamar kiderült, hogy Csehszlovákia része lesz – ekkor Dreiburgenland munkacímen futott tovább a projekt. Csakhogy aztán az a három vár Magyarországon maradt. A tartomány tehát Burgenland lett – úgy, hogy egyetlen névadó vár sincs a területén.

S habár ezek a valóságos történések nem képezik részét a regénynek, a szerző ezek ismeretében tudta ilyen hitelesre alkotni ezt a világot. Nincshof régmúltját is: a hansági mocsár lecsapolása valóban megtörtént a 19. század végén, 20. század elején – s a regénybéli legenda szerint ez vetett véget az addig a külvilág számára ismeretlen falu szabad, önálló korszakának. A csapoláskor egyik napról a másikra láthatóvá vált és be kellett betagozódnia először a magyar, majd az osztrák államba.

A történetben aztán az ezt az időt visszasíró oblivistáknak komoly kihívásokkal kell szembenézniük: az egyik falubeli öregasszonyról kiderül, éjjelenként más kertjébe lopózik be, hogy illetéktelenül használja a medencét – mi lesz, ha mindez kiderül, Nincshof meg bekerül – a hírekbe?! Muszáj beszervezni az öregasszonyt is. Ott vannak aztán a Bécsből érkezett jövevények. Értelmiségi pár, a nő dokumentumfilm-rendező – még a végén filmet forgat Nincshofról! Az kellene csak! A férj, aki ráadásul olasz, különleges kecskefajta (Irrziege, szintén Sebauer fantáziájának szüleménye) tenyésztésébe fog itt – még a végén turisták lepik el a falut! Mondjuk azokat a helyi borász is hozna: depressziósokat a városból, hogy szüreteljenek neki, biztosan jobban lesznek tőle. (A „menne ki kapálni, nem lenne semmi baja”-hozzáállás ezek szerint az ezeréves országhatárokon belül bárhol természetes.)

„A magyarjaid biztosan jobban szüretelnek, mint a depisek” – hangzik el aztán az egyik szereplőtől, egyetlen mondatba sűrítve a nagyon is valós jelenséget: hazánk osztrákoknál dolgozó fiainak mindennapos valóságát.

Míg régi magyar királyok, Esterházyak előkerülnek a könyvben, a jelen magyarságára csak ilyen apró utalások vannak – aktuálpolitikát (Orbán Viktort) hiába keresne benne bárki. Még a regényben említett osztrák leszbipornós sem Magyarországon tevékenykedik a történet szerint, hanem Montréalban – ami igen kedves gesztus a szerzőtől, ismerve hazánk e téren régen kivívott nagyhatalmi státuszát. „Nem is tudtam, hogy olyan sokat forgatnak Magyarországon.” Akkor tehát nem is tudatos gesztusról van szó.

A pornórendező figura egyébként csak említtetik, ő maga nem jelenik meg, ahogy a szexualitás is csupán egy mezőn összehozott első együttlét-próbálkozás rendkívül szórakoztató leírásában. Fiú és lány között. Igaz, mellékszereplőként megjelenik egy meleg jegyespár is – nem öncélúan és semmilyen szexuális aktus nincs is köztük a történetben, mégis azon kapjuk magunkat, hogy eltöprengtünk: vajon ha itthon megjelenne a kötet, kellene-e rá fólia?

Sok időnk persze nincs ilyesmin agyalni, hiszen a sztori beszippant: a falu elrejtésének, az idegenek kiközösítésének vágya a polgármesterék oldaláról, valamint a felfedezés és a beilleszkedés vágya a dokumentumfilmes nő részéről olyan súlyos érdekellentétet eredményez, hogy a németül olvasás nyelvi nehézségeire is fittyet hányva vágtatunk végig az olykor már krimiszerűen izgalmas részeken. Tövig rágjuk a körmünket, hogy sikerül-e fondorlattal eltántorítani a turistákat Nincsfalvától, vagy hogy megölik, netán valami pincébe zárják-e a különleges kecskét, ha sikerül ellopni…

Ám hogy nem tudjuk félretenni a szöveget, annak nem csak ez az oka. Noha a mágikus, mesés hatás időről időre felsejlik, a szereplők nagyon is valóságosak, s a háttér is pontos, hiteles: a délszláv háború elől menekült barátnő története csakúgy, mint a dokumentumfilmesé, aki éppen olyan tudatosan használja a kérdezéstechnikát, ahogy a valóságban is kell. Nem csoda persze: Johanna Sebauer újságírást is tanult, újságíróként is dolgozott.

„Nem is tudtam, hogy olyan sokat forgatnak Magyarországon” (fotó: Birte Richter)

A történet feloldását nem meséljük el – hátha akad majd fordítója és kiadója a regénynek itthon is. Megérné, ugyanis a magyar olvasó számára egyáltalán nem lenne idegen a mű. Nemcsak a cím, a Fertő-tavi táj, az apró magyar vonatkozások hozzák közel rögtön: ennek a mágikus realista iránynak van kortárs képviselője és olvasótábora nálunk is – elég itt talán Fehér Béla Kossuthkiflijére utalni. A Nincshof esetében ráadásul könnyebb dolga is lenne a fordítónak, mint annak, aki a lehetetlen kifejezésekkel operáló Fehér Béla-művet akarja más nyelvre ültetni: főként a német kiadó miatt, de Sebauer nem a helyi nyelvjárásban beszélteti szereplőit. Megmarad inkább a még Berlinben is befogadható osztrák nyelvi ízeknél, mint mondjuk a paradicsom esetében, amely itt így Paradeiser, míg hochdeutschul ugye Tomate lenne. „A kedvenc hiénc-burgenlandi szavam például a »dougatzn«. Pulzáló fájást jelent pedig. De nincs német, még osztrák is kevés, aki megértené. Csak a helyiek értik.” A furcsa kedvenc szó tehát nincs benne a regényben, de ilyenekre nincs is szükség: éppen elég furcsa szokást álmodott Sebauer Nincshofra. Ilyen mondjuk a karácsonyi „Jézusdisznó”, vagy éppen az, hogy ebben a faluban a férfiak veszik fel feleségük nevét.

Jó lenne tehát idővel magyarul is olvasni ennek a legendákkal, fantáziaszülte növényekkel és lényekkel benépesített, mégis nagyon valóságosnak ható karaktereket felvonultató, egy-két korunkat foglalkoztató kérdést szépen felvető regényt.  

Mivel a meseszerű elemek ellenére sem gyerekkönyvről van szó, nem valószínű, hogy fólia kellene rá – bár a szabályozás nemcsak bugyuta, de elég kusza is itthon ezügyben. Persze ha kell rá fólia, az sem gond. Letépjük. Meg aztán: Nincshof úgyis szeret elbújni a világ szeme elől.


Nyitókép: a Nincshof borítója (fotó: Válasz Online/Vörös Szabolcs)

Ez a cikk nem készülhetett volna el olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, az új, biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>

hirdetés

#Ausztria#fikció#Hiénc Köztársaság#irodalom#Johanna Sebauer#Nincshof#regény#történelem