Mihail Komin: Orbán minden háborús megszólalását idézi az orosz sajtó
Mihail Komin emigráns orosz újságíró felkészült rá, hogy soha többé nem mehet haza. A Novaja Gazeta munkatársa lapunknak elmondta, hogyan ír az orosz sajtó a magyar kormányról; hogy miben bízhatott Prigozsin; hogy mennyire fájnak a szankciók a hétköznapi embereknek; és hogy a háborút csak egy sikeres ukrán ellentámadás zárhatja le. Interjú.
Mihail Komin orosz politológus-újságíró a háború kitöréséig a Carnegie Moscow kutatóintézet elemzője és a Novaja Gazeta szerkesztő-újságírója volt. 2022 márciusában sok kollégájával együtt elmenekült Oroszországból, és most Európában szétszórva, immár csak online változatban, Novaya Gazeta Europe címmel készítik tovább a legpatinásabb orosz ellenzéki lapot.
A lap főszerkesztője 2021-ben Nobel-békedíjat kapott, és itt dolgozott többek között Anna Politkovszkaja, a csecsenföldi terrort éveken át feldolgozó újságíró is, akit a saját lépcsőházában lőttek agyon. A Novaja Gazeta újságírói közül rajta kívül még hatan lettek feltehetően politikai gyilkosság áldozatai 2000 óta. Nem félős emberek dolgoztak ott, az ukrajnai invázió nyomán azonban annyira megszigorodott az orosz cenzúra, hogy nem láttak lehetőséget a maradásra.
Mihail Kominnal Brüsszelben találkoztunk, ahol néhány hónapig az EUobserver című kiadványnak is dolgozik.
***
– Mennyi emberhez jutott el a Novaja Gazeta a háború előtt, és hányan olvashatják Oroszországban, amióta emigrációból készül a lap?
– Miután 2021 őszén a főszerkesztőnk, Dmitrij Muratov Nobel-békedíjat kapott, jelentősen nőtt az olvasóink száma. Havonta 7-10 millió embert értünk el Oroszországban, ebben benne volt az online megjelenés, és a heti háromszor kiadott nyomtatott lap is. Ez a független orosz kiadványok között nagyon magas elérésnek számított, de persze meg sem közelítette az állami propagandát harsogó sajtó olvasottságát. Úgy mondanám, szubkulturális termék volt, amely a liberális demokrácia ügyét karolta fel. Jellemzően inkább az idősebb korosztály – 45-55 év közöttiek – olvasták, a többségük még a 90-es években kezdte venni a lapot. A háború kitörése után 2-3 hétig még Moszkvában maradtunk, de ahogy bevezették a szigorú cenzúrát, szétvált a csapat. Voltak, akik otthon maradtak, leginkább a családjuk miatt, meg egyáltalán, nem olyan egyszerű új életet kezdeni külföldön. Különösképpen nehéz, ha egyébként a szakmai kapcsolataid és minden tudásod Oroszországhoz köt. Ennek ellenére
a szerkesztőség nagyobbik része elhagyta az országot, nemcsak a fiatal kollégák, hanem azok is, akik úgy érezték, hogy esélyük sincs, hogy otthon jobb irányba befolyásolhassák a dolgokat.
Tavaly áprilisban megalapítottuk az új, emigráns szerkesztőséget. Ötvenketten vagyunk most, Európa különböző országaiban élünk, illetve ebben a létszámban benne vannak azok is, akik titokban otthonról dolgoznak nekünk. Egy héttel az új, emigráns online lap indítása után az orosz hatóságok blokkolták az oldalt, ahogy az összes többi kormányellenes lapot is. Ezzel jelentősen megváltozott az olvasótáborunk, hiszen eleve csak olyanok olvashatnak, akik tudnak VPN-t használni, illetve a Telegram- és YouTube-csatornáink továbbra is hozzáférhetők. Azaz sokkal fiatalabbak a mostani olvasóink, mint a háború előtt. Néhány napja tovább romlott a helyzet, mert az orosz főügyészség „nemkívánatos” kiadványnak minősítette a lapunkat. Egészen addig, június 28-ig, az otthon maradottak, ha óvatosan is, de közreműködhettek a lap elkészítésében, és néhányunk még haza is látogathatott. Ez azonban mostanra nagyon veszélyessé vált. Úgyhogy éppen azon gondolkodunk, hogyan működjünk tovább, hiszen mindenképpen szükségünk lenne Oroszországban élő újságírókra, másképp nem tudunk beszámolni arról, ami otthon történik. Nagyon meg kell szigorítanunk a titkosítási protokollokat, amiken keresztül az otthoniakkal kommunikálunk, és azt is el kell döntenünk, hány munkatársunk vállalhatja az illegalitás kockázatát. Az szerencsére már látszik, hogy a főügyészség határozata ellenére nem csökkent érdemben az olvasottságunk, amiben benne van, hogy a lap olvasása egyelőre nem számít bűncselekménynek. Az viszont látszik, hogy alig osztják meg azóta tartalmainkat a közösségi oldalakon, hiszen az már bűncselekmény. Egészen pontosan az első alkalommal csak figyelmeztetnek, de ha másodszor is megteszed, akkor büntetőeljárás indul ellened.
– Nehéz volt eldöntenie, hogy az emigrációt válassza? Végiggondolta, hogy mikor mehet haza legközelebb?
– Persze, ez nehéz döntés volt. Szerkesztőségi és személyes szinten is. Hiszen oroszul írunk, az orosz népnek. Személyes kudarcnak éltük meg, hogy nem tudtuk megakadályozni a háborút, hiszen ez azt is mutatta, hogy nem tudtuk elég embernek megmutatni a Putyin-rezsim igazi arcát. De úgy határoztunk, hogy ha külföldön kapunk rá lehetőséget, akkor megpróbálunk onnan tenni valamit a háború megállításáért. És ha bármi esély kínálkozik, hogy otthonról dolgozhassunk megint, akkor azonnal hazamegyünk Oroszországba. Mert mi orosz sajtóként tekintünk magunkra továbbra is, független orosz sajtóként. Annak ellenére is, hogy most több európai témát dolgozunk fel, hiszen Európában élünk éppen, és ha már itt vagyunk, hülyék lennénk kihagyni a lehetőségeket. Persze a cikkeink túlnyomó része továbbra is Oroszországgal foglalkozik, és az oroszországi olvasóknak szól. El akarjuk mondani az otthoniaknak, hogy az orosz hadsereg háborús bűnöket követ el.
Vannak munkatársaink Ukrajnában, többek között Kijevben is. Ők egyébként ukrán állampolgárok, és szabadúszó újságíróktól is veszünk át ukrajnai riportokat. De vannak kollégáink a front másik felén, az orosz oldalon is. Ez talán a legnagyobb erősségünk, hogy a háború mindkét oldalán ott vagyunk. Nagyon részletesen számoltunk be például a Herszon megyében történekről. A kahovkai gát felrobbantása után helyszíni riportokat tudtunk közölni az ukrán és az orosz kézen lévő oldalról is. Herszoni Napló címmel pedig volt egy rovatunk, amiben Herszon városának sorsát követtük az orosz megszállás alatt, majd az ukránok bevonulása után is. Ez egyedülálló volt a sajtóban.
– Mi történne, ha holnap hazamenne? Lecsuknák már a határon?
– Szerintem a határon azért még nem. A főszerkesztőnket viszont idegen ügynöknek nyilvánították, így őt már a határon lekapcsolnák, ahogy a lapigazgatónknak sem lenne esélye, ez biztos. Engem szerintem békén hagynának két-három napig, és csak utána tartóztatnának le. Szerintem a nem újságíró kollégáink, például a dizájnerek, IT-szakemberek akár haza is látogathatnának, anélkül, hogy a hatóságok zaklatnák őket. Vannak egyébként technikai területen nekünk dolgozók, akik most is otthon vannak. Ilyen értelemben még nem olyan szigorú a rendszer, mint Belaruszban. Ott még brutálisabb az elnyomás, bár Oroszország is napról napra közelít hozzá. Összességében azt sem zárom ki, hogy a rokonaimat akkor láttam utoljára az életben, amikor tavaly eljöttem. Illetve legfeljebb csak egy harmadik országban, Törökországban vagy Kazahsztánban találkozhatok velük.
– Miből élnek?
– Kapunk támogatást néhány alapítványtól, például Németországból vagy éppen a Google-tól, de támogatnak minket orosz emigránsok is, a világ minden tájáról. Illetve amióta elindítottuk az angol nyelvű oldalunkat, és ott támogatást kérünk minden cikk alatt, onnan is sok adomány érkezik.
– A Moszkvából szintén emigrációba kényszerült és most a neten működő Dozsgy tévécsatorna szerkesztőségét kitiltották Lettországból, miután egyes műsoraikban szolidaritást vállaltak a kényszersorozott orosz katonákkal. Bemutatták, hogyan lehet adományokat, például meleg zoknit küldeni nekik. Önöknek vannak hasonló problémáik, ami abból adódik, hogy szolidárisak a honfitársaikkal?
– Ez egy nagyon fontos és bonyolult kérdés. Úgy tudom, hogy a Dozsgy esetében az volt a nagy dilemma, hogy tudták: ha a tartalmaikat szélesebb körben akarják terjeszteni Oroszországban, akkor olyan ügyeket is fel kell karolniuk, amelyek nagy tömegeket foglalkoztatnak. És ez Oroszországban nem a demokrácia ügye. A Dozsgy tehát megpróbált nyitni a szélesebb közvélemény felé, és szerintem ezért kezdtek szólni a besorozottak nehézségeiről. Valóban, volt olyan adásuk, ahol a műsorvezető szolidáris volt a frontra küldött katonákkal. De számukra nem a szolidaritás volt a fontos, hanem hogy ezen keresztül eljussanak olyan emberekhez is, akik a Putyin-rezsim támogatói, vagy legalábbis semlegesek és egyébként az orosz hadsereget a sajátjuknak érzik. Azonban a lett hatóságok ezt biztonsági fenyegetésnek értékelték, illetve az ukránokkal szembeni ellenséges lépésnek. Úgyhogy megvonták a Dozsgytól a működési engedélyt. Ám Európa más országaiban megértik a helyzet összetettségét, úgyhogy a Dozsgy Hollandiába költözhetett.
Azt hiszem, hogy Európa nagyobb részén értik: az európai értékek hirdetése és a kényszersorozottak irányába mutatott szolidaritás nem mondanak ellent egymásnak. De a balti országokban vagy Lengyelországban különösen érzékenyek az orosz imperializmusra, és ezt meg nekünk kell megértenünk.
Ami a saját szerkesztőségünket illeti, mi szó szerint egymás mellett mutatjuk be az ukrán védők és az orosz katonák helyzetét. Így próbálunk egyensúlyt teremteni, és erre azért van lehetőségünk, mert az emigráns orosz sajtóban egyedülálló módon Ukrajnában is vannak munkatársaink.
– Ön politológusként is dolgozott a háború előtt, a Carnegie Moscow elemző intézetnél. A szintén emigrációba kényszerült intézet oldalára érdekes cikket írt a Wagner-csoport puccskísérletéről, amelyben az orosz hadseregen belüli feszültségeket mutatja be. Összefoglalná a magyar olvasóknak, hogy ez mennyiben számított Prigozsin zendülésében?
– A nyugatiak hajlamosak az orosz hadseregre úgy tekinteni, mintha egységes szervezet lenne. Egyáltalán nem az. A felsővezetésben az egyes személyek, de egyes nagyobb csoportok is súlyos hatalmi harcot vívnak egymással. Sőt, sok szereplő nem is közvetlenül a hadsereg része, ide számíthatók a hadiipar vezetői, és más fegyveres erők közötti küzdelmek is.
Van egy fontos csoport a hadsereg vezetésében, akik nem túl lojálisak sem Sojgu védelmi miniszterhez, sem pedig Geraszimov vezérkari főnökhöz. E társaság inkább az elődjeikhez, Szergyukovhoz és Makarovhoz kötődik, és nem vették jó néven, hogy 2012-ben leváltották őket.
Prigozsin ezt jól tudta, és arra számított, hogy ezek a csoportok csatlakoznak a Sojgu és Geraszimov ellen hirdetett lázadásához. És bizonyos mértékig ebben igaza is lett. Legalábbis erre utal, hogy a zendülés kezdetén a hadsereg nem lépett fel Prigozsinnal szemben. Ellenállás nélkül foglalhatta el a rosztovi parancsnokságot, és túszul ejthetett ott két tábornokot is. A főtisztek többsége úgymond semleges maradt: nem támogatták nyíltan, nem csatlakoztak a Wagner menetéhez, de nem is tettek ellene semmit. Most elsősorban nem a tábornoki karra, hanem alattuk a második vonalra gondolok. Ennek még nagyon érdekes következményei lesznek, főleg ha ők pozícióban maradhatnak. Ez a hadseregen belüli háború egyben meg is magyarázza az orosz invázió ukrajnai problémáit. Hiányzik ugyanis az együttműködés a különböző egységek között, és ez komoly esélyt ad az ukránoknak az ellenállásra.
– Várható, hogy leváltják ezeket az elégedetlen főtiszteket?
– Sokat sejtet Szurovikin tábornok eltűnése, aki a legfelső vezetésből a legközelebb állt Prigozsinhoz. Nem tudjuk, hogy tényleg letartóztatták-e, ahogy egyes nyugati lapok írják, de az biztos, hogy teljesen eltűnt a nyilvánosság elől. Oroszországban sokat jelent, ha valaki egyszer csak eltűnik a színről. Szerintem valamilyen szinten lesznek tisztogatások a hadseregben, hiszen Putyin most nincs abban a helyzetben, hogy megváljon Sojgutól, és ezzel az elégedetlenek kedvére tegyen. De azt is tudni kell, hogy a lehetőségek korlátozottak: egyszerűen nincs elég felkészült katonai vezető ahhoz, hogy nagyon sok embertől megváljanak. Főleg azután, hogy sokan elestek a háborúban. Úgyhogy a problémát óvatosan kell kezelnie.
– A magyar kormánynak egyedülálló álláspontja van a háborúról az EU-n belül, feltűnően jó viszonyra törekszik Moszkvával és Minszkkel is. Ez foglalkoztatja az orosz közvéleményt?
– Persze, mi is sokat foglalkozunk ezzel, próbáljuk megérteni, mi történik Magyarországon, hiszen úgy tűnik, hogy a magyar kormány Putyin utolsó szövetségese az Európai Unióban. Látjuk, hogy ez érdekli az olvasóinkat. Ez egyébként teljesen új téma számukra: hogy őszinte legyek, a háború előtt nem sokan tudtak bármit is az Orbán-rezsimről. Úgyhogy az alapokról kell bemutatnunk a magyar szálat, és így sem teljesen érthető, hogyan épülhet ki a demokratikus EU-n belül egy autoriter vagy, óvatosabban mondva, hibrid rendszer. Az olvasóink visszajelzései alapján ez sokakat meglepett otthon, sőt mi is meglepetéssel fogadjuk. Próbáljuk elmagyarázni, előfordul, hogy egy demokrácia autoriter irányba fordul – ez történik Magyarországon vagy Lengyelországban is. Hangsúlyozzuk, hogy ez a hatalmon lévők és az elit döntésein múlik, nem pedig a nép akaratán. Ez a magyarázat segít a demokrata elkötelezettségű oroszoknak otthon abban, hogy úgy érezzék, nem lehet általában Oroszországot és az oroszokat hibáztatni Putyin tetteiért. Valamennyire persze mindannyian felelősek vagyunk érte, de azért korántsem teljes mértékben.
– És a Putyin-párti orosz sajtó foglalkozik a sajátos magyar külpolitikával?
– Nagyon sokat foglalkozik vele. A propagandasajtó nagyon figyeli a magyar vezetők megszólalásait,
Orbán Viktor minden Oroszországgal szolidáris kinyilatkoztatását idézik, mindent megjelentetnek, amit a háborúról mond. És mindig az a kísérőszöveg, hogy lám, az Európai Unió nem is igazi unió, a tagállamok nem egységesek, vannak ott jófiúk is, és Oroszországnak maradtak még szövetségesei.
Például Szijjártó Péter nemrégiben részt vett a szentpétervári Nemzetközi Gazdasági Fórumon, ő volt a legmagasabb rangú európai politikus, aki eljött a rendezvényre, úgyhogy a Putyin-párti sajtó nagyon komoly figyelmet szentelt neki. Annyit azonban meg kell adni, hogy a szervezők eredetileg több panelbeszélgetésre is várták Szijjártót, de ő végül csak egyetlen egyen vett részt, ami az energiafüggőségről szólt. Ott elmondta: a magyar kormány úgy akarja diverzifikálni a beszerzéseit, hogy reméli, Oroszország megmaradhat az egyik beszállítónak. Illetve a leghosszabban a Roszatommal kötött szerződés fontosságáról beszélt, ami alapján új atomerőmű épülne Magyarországon. Elmondta: Magyarország mindent megtesz, hogy a szankciók ezt a beruházást ne lehetetlenítsék el. Ezt sokat idézte az orosz állami sajtó.
– Mennyiben érzékelik az orosz emberek a szankciók hatását? Változott valami a hétköznapokban?
– Van néhány ismert világmárka, amely kivonult, ez feltűnő. Különösen a McDonald’s-ok bezárását sajnálják sokan, az étteremlánc jelen volt rengeteg városban, kisebbekben is, és nagyon népszerű volt. Ugyanakkor, hogy őszinte legyek, a szankciók a hétköznapokban alig érezhetők. Néhány héttel a háború kitörése után az orosz kormány jelentősen lazított az importszabályokon, és hamar kiépültek az új beszerzési útvonalak, úgyhogy a könnyen szállítható termékek közül minden megvásárolható, akkor is, ha az eredeti gyártók bezárták az üzleteiket. Bármilyen telefon- vagy ruhamárka kapható például, olyan közvetítő országokon keresztül, amelyek nem csatlakoztak a szankciós politikához. Ami leginkább fájdalmasan érinti a lakosságot, az a nagy gyógyszergyártók kivonulása. Bizonyos készítményeket tényleg nagyon nehéz beszerezni, különösen a súlyos betegségek gyógyításához szükségeseket. Sokan arra kényszerülnek, hogy például Örményországba utazzanak orvosságért, és ez nagyon megdrágítja a gyógyulás esélyét. Ám ez nem érint annyi embert, hogy emiatt tömegek az utcára vonuljanak a rezsim ellen.
– Ön szerint hogyan érhet véget ez a háború?
– Talán egy sikeres ukrán ellentámadás alááshatja az orosz rezsim stabilitását. Ha nem is a mostani ellentámadás, hanem majd egy későbbi. Nem gondolnám, hogy teljesen demokratikus rendszer jönne utána, de az lehetséges, hogy egy olyan, amely le akarja zárni a háborút, és értelmezhető békeajánlattal ülne tárgyalóasztalhoz. Talán ez az egyetlen esély. Nem látok más érdemi kiutat a háborúból.
Még ha Prigozsinék lázadása sikeres is lett volna, és akár meg is ölték volna Putyint, a háborúnak az sem vetett volna véget, mert az a társaság is történelmi küldetésként tekint az Ukrajna elleni harcra.
Úgyhogy csak egy sikeres ukrán ellentámadás hozhatja közelebb a békét, és akkor talán előlépnének azok politikusok, akik nyitottabbak a háború befejezésére. Ilyennek tartom például Misusztyin miniszterelnököt vagy Szobjanyin moszkvai polgármestert. Ők lehetnének azok, akik a mostani elitből ezt képesek volnának levezényelni.
Nyitókép: Facebook/Mihail Komin
Ezt az interjút nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
