Száz év magányosság – Henry Kissinger köszöntése – Válasz Online
 

Száz év magányosság – Henry Kissinger köszöntése

Krajcsír Lukács
| 2023.05.26. | Világmagyarázat

Holnap ünnepli 100. születésnapját Henry Kissinger volt amerikai külügyminiszter. Tevékenysége a mai napig megosztja a diplomáciával foglalkozókat: támogatói szerint azért uralkodhat újra az első világháború előtti légkör a világban, mert Washington letért a kissingeri útról, kritikusai viszont a reálpolitikai gondolkodásával párosuló amoralitást és – főként ázsiai és latin-amerikai – melléfogásait vetik a szemére. Miért van az mégis, hogy – legyen bár a koronavírus vagy az orosz–ukrán háború a téma – sokan a mai napig kíváncsiak az aggastyán külügyér véleményére? Lapunknak küldött írásában Krajcsír Lukács történész, a nemzetközi kapcsolatok elemzője, az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának tudományos munkatársa ered a Kissinger-rejtély nyomába.

hirdetes

„Ő számomra nem más, mint egy sötét és rémes alak, akinél csak [a chilei] Pinochet tábornok volt jobban gyűlölt figura” – életrajzírói szerint Gabriel García Márquez egy alkalommal így foglalta össze Henry Kissingerrel kapcsolatos véleményét. Ugyanakkor hiába álltak az ideológiai barikád két ellentétes oldalán, a kolumbiai írófejedelem viszonyulása az egykori amerikai külügyminiszterhez éppúgy hullámzott, mint a tenger. Miután az Egyesült Államok politikájának heves bírálása miatt Márquezt évekre kitiltották az országból, Kissinger nem egy alkalommal személyesen lépett közbe és intéztetett vízumot az írónak, hogy előadásokon és díjátadókon tudjon részt venni. Ezzel párhuzamosan a nemzetbiztonsági tanácsadó nem győzte dicsérni a kolumbiai férfi munkásságát, és a latin-amerikai útjain nem egy alkalommal a Száz év magányból idézett a hallgatóságnak.

Márquez hozzáállása jól szemlélteti, milyen nehéz lehet megítélni egy olyan embert, aki amellett, hogy értette és érezte a geopolitika ridegségét, a nagyhatalmi politikában rejlő amoralitásokat, a nemzetközi rendszer ingatagságát és a diplomácia finom játékszabályait, képes volt új irányokat szabni a történelem folyásának. Napjainkban Kissingernek a politikai frontvonalban eltöltött nyolc szolgálati évéről még több mint ötven év után is heves viták zajlanak. Az egyik tábor szilárdan meg van győződve arról, hogy Kissinger nélkül az Egyesült Államok aligha nyerte volna meg az (első) hidegháborút. Váratlan és kezdetben hevesen támadott diplomáciai és politikai húzásai teremtették meg azt a nemzetközi környezetet, amely később elősegítette a globalizációt vagy a szuperhatalmak közötti détente-et (enyhülést). Hovatovább, a nyugati körökben

még mindig sokan vallják, hogy az amerikai külpolitika 21. századi külföldi fiaskói és a jelenlegi, első világháború előtti időszakot idéző nemzetközi légkör annak köszönhető, hogy a washingtoni politikai elit teljesen „letért a kissingeri útról”

– és a körülmények ismét rákényszerítenek a hivatalosan soha be nem jelentett, de gyakorlatban alkalmazott „kissingeri doktrínához” való visszatéréshez.

Ezzel szemben a másik oldal lényegében Kissingert teszi felelőssé az Egyesült Államok „világcsendőri” szerepéből fakadó minden szörnyűségért, az amerikai alapelvek elárulásáért és a nagyhatalommal szembeni széleskörű bizalmatlanságért. Jobb esetben az „amorális, hataloméhes és ambíciói által elvakított” jelzőket aggasztják rá, és úgy állítják be, mint „a történelemből itt felejtett figurát, aki már aligha érti az idők szavát, és meghallgatni sem kell, mert matuzsálemi korából fakadóan még mindig a hidegháborús gondolkodás foglya”. Rosszabb esetben pedig egyenesen háborús bűnösnek van kikiáltva, akinek a nemzetközi büntetőbíróság előtt kellene felelnie a tetteiért – Christopher Hitchens újságíró 2001-ben megjelent könyve óta a liberális értelmiségiek és emberjogi szervezetek tucatjai próbálnak a második világháború utáni nürnbergi perhez hasonló eljárást lefolytatni az egykori külügyminiszterrel és a vele együtt dolgozó döntéshozókkal szemben.

Mindezek tükrében alighanem igazat kell adni Barry Gewennek, amikor a Kissingerről szóló életrajzi könyvében azt írta: „Lehet szeretni, lehet gyűlölni Henry Kissingert, és magának az ördögnek beállítani. Egy dolgot viszont nem lehet: teljesen figyelmen kívül hagyni.” Vajon mitől lett ennyire megosztó személyiség az ex-külügyminiszter? Miből fakadnak a vele kapcsolatos, ennyire intenzív érzelmek? Egyáltalán létezik-e „Kissinger-jelenség” – és amennyiben igen, akkor mi a titka?

Henry Kissinger (j) Golda Meir izraeli miniszterelnök és Richard Nixon amerikai elnök 1973-as fehér házi találkozóján (fotó: AFP/Photo12/Ann Ronan Picture Library)

Ellentétben a legtöbb vele foglalkozó írással, e cikk szerzője állítja: egyszerűen nem tudja elkülöníteni egymástól Kissinger 1969-tól kezdődő nemzetbiztonsági tanácsadóságát az 1973 és 1977 közötti külügyminiszterségétől – főleg, hogy egyedülálló módon rövid ideig mindkét posztot birtokolta. Már csak azért sem lehet ezeket különválasztani, mert amit gyakran nemzetbiztonsági tanácsadóként kezdett el vagy gondolt ki, azt később külügyminiszterként fejezte be vagy valósította meg. Továbbá

mindkét hivatalban végzett munkáját lényegében meghatározta egy olyan tényező, amellyel egyetlen korábbi elődje sem bírt: a kívülállóság.

Kissingert már a gyermekkorától kezdve végigkísérte egyfajta outsider mentalitás. A németországi, Nürnbergtől nem messze fekvő Fürth városában született és csakhamar megtapasztalhatta, hogy zsidó származása miatt legtöbbször csak saját magára és a közvetlen családi környezetére számíthat. A fokozatosan kiépülő náci rezsimben egyre gyakrabban érte őt verbális és fizikai támadás, amelyek elől családjával az Egyesült Államokba menekültek. A szerencsések közé tartozott, mert rokonságának nagy része gettókba vagy koncentrációs táborokba került, tizenhárman pedig életüket vesztették. Bár értékelte az amerikai kultúrát, vonzotta annak szabad gondolkodása, rövid idő alatt elsajátította a nyelvet és a szokásokat, ezzel párhuzamosan – Gewen szerint – Kissinger végig osztozott a többi, Németországból Egyesült Államokba menekült konzervatív, de nem ortodox zsidó értelmiségi „kívülálló magatartásában, szkepticizmusában és elszigeteltségben”. Valóban, Kissinger „optimizmusmentessége”, a weimari köztársaság gyengeségéből és bukásából fakadó ellentmondásos viszonyulása a demokráciához, a soha teljesen el nem tűnő német akcentusa, de leginkább a WASP (a „fehér angolszász protestáns” kezdőbetűiből képzett angol kifejezés) eliten kívülisége mindig is választóvonalat jelentett közte és az akkori amerikai politikai vezető réteg meg az értelmiség között. Így viszont Kissinger nem függött sem a pártoktól, sem a közvéleménytől, de még egyetlen politikai lobbicsoporttól sem. Ezért amikor Richard Nixon amerikai elnök 1969-ben felkérte őt a nemzetbiztonsági tanácsadónak, akkor ő elfogadta. Annak ellenére, hogy ez ekkoriban (még) nem kecsegtetett komoly politikai karrierlehetőséggel – Kissinger hat elődje közül senki sem maradt a politikában, inkább visszatértek az akadémiai és üzleti életbe. 

Ez az outsider lét mindenképp hozzájárult ahhoz, hogy Kissinger keresztül tudja vinni az akkori establishment számára már-már „eretnekségnek” tűnő elképzeléseit. A hatvanas évek végén intenzív határmenti fegyveres összecsapásokká fajuló kínai–szovjet ellentétnek nem sokan tulajdonítottak nagy jelentőséget, és még kevesebben vélték úgy, hogy ezt a belháborút az Egyesült Államok bármilyen mértékben javára tudja fordítani, mert lehet bármilyen nézeteltérés Moszkva és Peking között, a kívülről jövő „imperialista fenyegetések” hatására a szocialista tábor „mindig összezár”. A Szovjetunióval szembeni elrettentés politikájának feladása és egy lehetséges – akár politikai, akár katonai – enyhülés az 1968-as prágai tavasz leverésének tükrében puszta vágyálomnak tűnt. A vietnami háború esetében a mindenáron, bármilyen eszközökkel kivívandó katonai győzelmet látták az egyetlen reális opciónak, Dél-Vietnam esetleges elengedéséről vagy Észak-Vietnammal folytatott titkos tárgyalásokról még csak hallani sem akartak. A Kínai Népköztársaság elismerése, sőt, a „Vörös Kína” reintegrálása a nemzetközi rendszerbe és Tajvan háttérbe szorításának gondolata egyenesen vörös posztónak számított a Nixon elnököt adó Republikánus Párt antikommunista frakciójában – ők még húsz évvel a kínai polgárháború befejezése után is úgy érezték, hogy a demokrata Truman-adminisztráció „cserbenhagyása” vezetett a kínai kommunisták győzelméhez és Mao Ce-tung hatalomra kerüléséhez. Éppúgy irreális elképzelésnek és feleslegesnek minősítettek bármiféle változást az amerikai Közel-Kelet-politikában, hiszen ez az akkoriban stabil Kreml-barátnak tűnő Egyiptom és Szíria irányába történő nyitással vagy Izraelre való nyomásgyakorlással járt volna.

Csakhogy Kissinger mindezen ügyekben másképp vélekedett. Az információforrások feletti ellenőrzéssel, riválisok legyűrésével, háttéralkuk megkötésével, az elnökkel folytatott, akár napi két-három találkozóval és nem egy esetben a döntéshozók látványos félrevezetésével sikerült bebetonoznia az állami gépezetben elfoglalt pozícióját.

Olyannyira, hogy később Nixon bukását előidéző Watergate-botrány sem tudta megingatni, sőt, ironikus módon inkább felfele buktatta őt. Ennek gyümölcsei pedig már a külügyminiszteri poszt megszerzése előtt beértek: 1972-ben sikerült tető alá hoznia a Nixon, Mao Ce-tung és Csou En-laj kínai miniszterelnök közötti találkozót, amellyel megtört a 23 éves jég, és kezdetét vette az amerikai–kínai viszony normalizálódása. Ez a Kínai Népköztársaság ENSZ-be való felvételéhez, diplomáciai kapcsolatok létesítéséhez vezetett, és végül évtizedeken át tartó szoros gazdasági és kulturális együttműködésbe torkollott – igaz, a hivatalos nagyköveti szint elérésére vagy komolyabb geopolitikai együttműködésre (pl. Afganisztán, Vietnam) már csak Kissinger távozását követően került sor.

Mao Ce-tung és Henry Kissinger találkozója Pekingben 1973. november 24-én (fotó: AFP)

A Peking és Washington közötti intenzív, már-már stratégiai szövetség látszatától megrettentve a második világháború vége óta a körbezárástól és elszigeteléstől rettegő Moszkva azonnal visszaült a tárgyalóasztalhoz és elfogadta a feszültség enyhítését célzó kissingeri javaslatokat. Tíz évvel a kubai rakétaválság után olyan, korábban lehetetlennek tartott írott megállapodások születettek meg, mint az 1972-es SALT-I-es és az ABM vagy 1975-ös helsinki záróokmány – még ha ez utóbbihoz Kissinger nagyon szkeptikusan is állt hozzá, később azonban elismerte jelentőségét. Sőt, a szuperhatalmak közötti háttéralkuknak és szóbeli megegyezéseknek köszönhetően a nagyobb fegyveres konfliktusok (az 1973-as negyedik arab–izraeli háború), forradalmak (a portugál szegfűs forradalom), regionális folyamatok (a portugál gyarmatbirodalom felbomlása) sem tudták teljesen szétoszlatni az enyhülés légkörét – legalábbis az évtized végéig. 

Bár Kissinger támogatta az Egyesült Államok vietnami intervencióját, 1965 óta lényegében „veszett ügynek” tartotta. Számára inkább az volt a fontos, hogy az ország nagyobb belső megrázkódtatás és ázsiai szövetségi rendszerének felbomlása nélkül lépjen ki a háborúból. Ha tisztában is volt vele, hogy ez végső soron Dél-Vietnam feláldozásával és Észak-Vietnam pozíciójának megerősödésével fog járni, nem habozott megragadni a lehetőséget, amikor Hanoi 1972 végén jelezte hajlandóságát a párizsi béke aláírására. Erőfeszítését pár hónappal később Nobel-békedíjjal jutalmazták. Bár ennek hatására robbant ki a máig nem csituló vita a békedíj értelméről és esetleges visszavonásáról, az kétségtelen, hogy az amerikai külügyminiszterre ezután úgy tekintettek, mint aki képes átvágni a diplomácia gordiuszi csomóit. Valószínűleg ezért is bízták meg a közel-keleti helyzet rendezésével: támogatói siker esetén Kissinger „mennybemenetelét”, ellenfelei viszont, a biztosra vett kudarcban bízva, mítoszának lerombolását és politikából való száműzetését várták. Egy ideig valóban úgy tűnt, hogy az 1973-as arab–izraeli háború lenullázza Kissinger minden korábbi eredményét és megingatja a külügyminiszteri székét. Végül azonban hosszas győzködések, rendszeres nyomásgyakorlás, nem kevés hazugság, hízelgés és manipulálás árán sikerült a második világháború utáni Közel-Kelet első és a kilencvenes évekig egyetlen valódi államközi békéjéhez vezető utat kiköveznie. Érdeme még akkor sem vitatható el, ha az egyiptomi–izraeli különbéke babérját végül Jimmy Carter elnök adminisztrációja arathatta le 1979-ben.

Kissinger kívülállóságának ugyanakkor magas ára és számtalan kárvallottja volt – nem elsősorban az adminisztráción vagy az amerikai társadalmon belül.

Bár napjainkban szokássá vált őt hibáztatni azért, mert Washington központi szerepet játszott Kína világhatalommá válásában (ez viszont inkább a későbbi elnökök, különösen Kína öreg barátjának” nevezett George H. W. Bush érdeme), de ennél sokkal nagyobb felelőssége volt abban, hogy az Egyesült Államok megítélése a korabeli „harmadik világban” egyenértékű legyen az egykori nyugat-európai gyarmattartókéval.

Eleinte ugyan ellenezte, később határozottan támogatta Kambodzsa bombázását. Ez nemcsak azt jelentette, hogy az amerikaiak több bombát dobtak le az indokínai államra, mint amennyit a szövetségesek együttesen a második világháború alatt, hanem a politikai machinációk révén megágyaztak az emberi történelem egyik legsötétebb rezsimjének, a Vörös Khmer rémuralomnak. „Vérszomjas gengszterek, de nem hagyjuk, hogy ez az elképzeléseink és érdekeink útjába álljon” – közölte Kissinger a thai külügyminiszterrel, akivel egy állásponton volt abban, hogy az egyesült Vietnamot bármilyen módszerrel ellensúlyozni kell Indokínában. Sőt, Laosz intenzív bombázását követelő és igazolni próbáló nyilatkozatai több mint tízpontos népszerűség-csökkenést okoztak Nixonnak, aki hiába vonta meg Kissingertől hetekig a személyes találkozókat, a tanácsadó nem revideálta a nézeteit.

Tevékenyen hozzájárult ahhoz is, hogy a pakisztáni hadúr, Jahja Khán elnök az erős és kritika nélküli amerikai támogatáson felbátorodva genocídiumot hajtson végre a Kelet-Pakisztán függetlenségét követelő bengáliak közt, amelyben a legdurvább becslések szerint több mint egymillióan vesztették életüket. Ráadásul, amikor 1971-ben India fegyveres erőkkel beavatkozott a népirtásba, akkor Kissinger – aki Nixonnal együtt rendszeresen „leköcsögözte” az indiaikat, „leribancozta és leboszorkányozta” Indira Gandhi miniszterelnök-asszonyt – az elnököt meggyőzve amerikai hadiflottát küldött a Bengáli-öbölbe, és nem kis nyomást gyakorolt a régióba szintén hadihajókat küldő Moszkvára éppúgy, mint Új-Delhire. Mindez a semmiért: a háborút Pakisztán elvesztette, Banglades függetlenné vált, Khán már 1971 végén távozott a hatalomból, miközben India évekig még szorosabbra fűzte viszonyát a Szovjetunióval, és mai napig – Kínával való rivalizálás ide vagy oda – bizalmatlanná vált az amerikai vezetésekkel szemben. S a lista korántsem teljes: a Kelet-Timorban zajló népirtásban és az ország sorsára hagyásában játszott szerepe, Törökország 1974-es ciprusi inváziójának támogatása, a kurd kártya kijátszása Irakban – majd a kurdok cserbenhagyása a Szaddám Huszeinnel való megállapodás érdekében –, Marokkó nyugat-szaharai annexiójának engedélyezése – ezek egyike sem öregbíti Kissinger jó hírnevét.

A nemzetbiztonsági tanácsadó és külügyminiszter számára azonban az igazi Achilles-sarkot Latin-Amerika jelentette. Igaz, nem az ő fejéből pattant ki, de minden anyagi és hírszerzési támogatást megadott a Kondor-akcióhoz: Washington-barát latin-amerikai titkosszolgálatok, hadseregek és diktatúrák bármilyen eszközt felhasználva leszámolhattak a politikai és ideológiai ellenfeleikkel, akik veszélyt jelentettek a hatalmukra nézve vagy a szovjet befolyás növelésének lehetőségét hordozták magukkal. Ennek eredménye közel százezer baloldali politikus, értelmiségi és aktivista meggyilkolása, több mint félmillió személy bebörtönzése és többmillió politikai menekült generálása. Amikor Kissinger tudomást szerzett arról, hogy Kuba katonai tanácsadókat és szakértőket küld az egykori portugál gyarmatokra (Angolába és Mozambikba), majdnem lebombáztatta a szigetország kikötőit. Amerikai katonákkal akarta segíteni az 1976-ban hatalomra került argentin junta „piszkos háborúját”; atombombához kívánta juttatni Brazíliát, amit csak az amerikai Kongresszus, a külügyminisztériumi ellenfelek és a Pentangon együttes fellépése tudott megakadályozni. Mind közül azonban Chile számított Kissinger igazi vakfoltjának. A más ügyekben rá jellemző hideg reálpolitikát sutba dobva lényegében ideológiai vitát és presztízskérdést generált az 1970-ben demokratikusan megválasztott, a szocialistákat, kommunistákat és más baloldali mozgalmakat tömörítő Népfront jelöltje, Salvador Allende megbuktatásából.

„Miért kellene ott csak állni és tétlenül nézni, ahogyan a saját lakosságának felelőtlensége folytán egy ország teljesen kommunistává válik?”

– fakadt ki dühösen Kissinger, aki már az 1973. szeptember 11-i chilei puccsot követően úgy nyilatkozott, hogy az államcsínyt ugyan a Pinochet tábornok vezette hadsereg követte el, de a CIA volt az, amely megteremtette annak feltételeit. Azóta nyilvánosságra hozott dokumentumokból pedig kiderült, hogy a legfelsőbb amerikai körökben már az 1970-es választást követő napokban nekifogtak a katonai hatalomátvétel megszervezésének azzal, hogy addig nem állnak le, amíg Allendét börtönbe vagy koporsóba nem juttatják.

Donald Trump amerikai elnök (j) és Henry Kissinger volt amerikai külügyminiszter megbeszélést folytat a washingtoni Fehér Ház Ovális Irodájában 2017. május 10-én (fotó: MTI/EPA pool/Molly Riley)

Dacára mindezen erkölcsileg rendkívül aggályos, de még geopolitikai szempontból sem minden esetben megalapozott vagy kifizetődő lépéseknek, Kissinger a politikából való 1977-ben történt távozását követő években sem tűnt el teljesen a történelem süllyesztőjében. A felszínen maradást nem kizárólag a korábban részletezett diplomáciai sikereinek, közvetítőként való felhasználásának – az amerikai elnökök nem egyszer Kissingert küldték Pekingbe tárgyalni, ha valamilyen ügyet kellett elsimítani – vagy a különböző kormányoknál, uralkodóknál és miniszterelnököknél betöltött tanácsadói pozícióknak köszönhette. Ennél sokkal többet nyomott a latban, hogy a legjelentősebb tudománytörténeti vagy nemzetközi kapcsolatokat elemző műveit mind az akadémiai életbe való visszatérését követően írta meg, végleg összefonva nevét a nagybetűs Realizmussal. A Diplomácia, a Fehér házi éveim, a Kínáról vagy a Világrend ma alapvető szakirodalomnak számítanak egyes egyetemi tanszékeken, a diplomatákat felkészítő iskolákban vagy akár a katonai képzéseken. Kissinger gondolatait a világ szinte minden táján olvassák, éppúgy vitáznak róla a tudományos konferenciák termeiben, mint a nagyvárosi kávézókban. Sőt, Magyarországon a politikusok – párthovatartozástól függetlenül, gyakorlatilag lefedve a teljes politikai spektrumot – nemcsak ismerik az egykori amerikai külügyminiszter munkásságát, hanem kedvenc vagy meghatározó olvasmányélményeik közé sorolják. Legyen szó az orosz–ukrán háborúról, a koronavírus okozta geopolitikai következményekről, az amerikai–kínai nagyhatalmi rivalizálás kiélezéséről vagy a mesterséges intelligencia jelentette kihívásról, szinte nincs olyan nagy horderejű téma, amelyben ne kérték volna ki az outsider tanácsadó véleményét, ahogy az Economist által nemrég készített közel kilenc órás interjú és annak közel negyven oldalas átirata mutatja. 

Jogosan vetődik fel a kérdés: vajon maga Kissinger mennyire volt tisztában a saját kívülállóságából fakadó ismertségével? Erre alighanem már egy 1972-es interjúban megadta a választ, amikor egy olasz újságíró a népszerűségének titkáról faggatta őt: „A lényeg abból a tényből fakad, hogy mindig is egyedül cselekedtem. Megengedhetem magamnak azt a szabadságot és önállóságot, hogy azt mondjam és tegyem, amit gondolok. (…) A kívülállóság a függetlenségemmel együtt, mégha magánnyal is járt, mindig is stílusom, ha jobban tetszik, egyenesen a technikám volt.”


Nyitókép: Henry Kissinger sajtótájékoztatót tart a párizsi Orly reptéren a vietnami háborút lezáró tárgyalásokra érkezve 1972. november 20-án (fotó: AFP)

Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt

hirdetés

#diplomácia#Egyesült Államok#geopolitika#Henry Kissinger#Kína#Richard Nixon#történelem