„Tolsztoj gyűlöli a nagy ember, a hős fogalmát” – hetven év után elkészült a Háború és béke új fordítása
Már valamikor a rendszerváltás környékén újra kellett volna fordítani Tolsztoj nagyregényét, de a magyar kulturális életnek nem volt meg a kellő ereje ehhez. Ezért is olyan kiemelkedő jelentőségű, hogy végre Gy. Horváth László modern fordításában olvashatjuk a Háború és békét, éppen egy olyan időszakban, amikor Oroszország megint háborúban áll, és újra a Kelet áll szemben a Nyugattal. Mi a szerepe az egyénnek a történelem alakulásában? Van-e felelősségünk saját korszakunk alakításában? Mitől olyan jelentős Tolsztoj műve, hogy angolra húsz év alatt háromszor is lefordították? Tényleg ez a világirodalom legnagyobb regénye? Különleges interjú a fordítóval.
Gy. Horváth László, az angol irodalom József Attila-díjas tolmácsolója mostanában sorra ülteti át magyarra a nagy Tolsztoj regényeket. Ő viszont vagy tíz éve önkéntes „remeteségben” él, bezárkózva a könyvtárába, csak írásban lehet vele kommunikálni, még fotót sem készíthettünk róla. A 21. Század Kiadó gondozásában megjelent kötetről így levelek tucatjaiban mentek a kérdések Gy. Horváth Lászlóhoz, és jöttek a válaszok napokon keresztül és éjszakába nyúlóan.
– Mi baja önnek a franciákkal?
– Semmi az égvilágon.
– Csak mert Tolsztoj regénye ugyan orosz nyelvű, de már a nyitó mondata is franciául van. Vagy volt eddig. Az új fordításban viszont minden magyarul olvasható. Miért érezte úgy, hogy át kell írnia Tolsztojt?
– Nem éreztem úgy, hogy át kell írnom, sőt nem is írtam át. A francia szövegeket Tolsztoj maga fordította le oroszra, úgyhogy ezek autentikus Tolsztoj-szövegek magyarul is, az orosz változatból fordítva.
– Korábban a francia részek fordítása lábjegyzetként szerepelt, akár az oldal harmadát is betöltve.
– A megszokott változatokban igen. Egyszer azonban, azt hiszem, a harmadik kiadásban, Tolsztoj egyenesen belefordította a szövegbe. Sőt az egyik angol fordítójának személyesen adott engedélyt, hogy mellőzze a francia szövegeket.
– Megbocsátjuk hát. De közben nem tehetünk úgy, mintha a regénynek nem adna fájdalmas aktualitást az Ukrajna elleni orosz agresszió, és van itt egy érdekes párhuzam is: az orosz arisztokrácia franciául, az agresszor nyelvén beszélt. Az ukránok meg nagy számban oroszul. Ám Napoleon idejében ez nem okozott akkora feszültséget. Most láthatóan igen.
– Dehogynem okozott feszültséget! A megszállás előtt álló Moszkvában az arisztokratákat majdnem meglincseli a nép, ha franciául szólalnak meg. Golicin hercegről úgy hírlik, meséli az egyik szereplő, hogy sebtiben tanul oroszul. Merthogy addig jóformán nem tudott. Ne képzeljük, hogy minden társadalmi réteg beszélt Oroszországban franciául. Leginkább csak az arisztokraták meg a nagyvárosi értelmiségiek. Ellentétben a mostani ukrajnai helyzettel.
– Ahol szinte mindenki tud oroszul, mégis az ukránok egyik első lépése volt kitiltani a regényt, mert az az orosz irodalom része.
– A regény betiltásáról, vagy inkább a tantervből való kizárásáról megvan a véleményem.
– Nekünk is, és alighanem ugyanaz. Az ukránok lépése adta a végső lökést az újrafordításhoz?
– Nem, az újrafordítást 2020-ban határoztuk el, 2021. január elején kezdtem neki a munkának.
– A beszélgetésünk apropóját az adja, hogy a Háború és béke újrafordítása olyan fontos esemény, ami megmutatja egy ország kulturális erejét. Egyetért ezzel a megállapítással?
– Igen.
– Az angolok, franciák, németek is folyton újrafordítják?
– Hogyne. Angolul csak a 21. században három új változat jelent meg.
– Három fordítás húsz év alatt? Miért olyan fontos nekik?
– Praktikusan azért, mert a nagyobb kiadók saját fordítást akarnak maguknak, amit bármeddig piacon tarthatnak. Irodalmi szempontból meg azért, mert hetven év alatt nemcsak a műfordítás elvei változnak, hanem az eredeti szövegek kiadásai is. Az Anna Karenyinában, mire rám került a sor, mintegy ezer kisebb-nagyobb változtatást hajtottak végre a filológusok ahhoz képest, amiből a korábbi fordító dolgozott. Tolsztoj többi regényével is ez a helyzet.
– Anna Karenyinában? Így ny-nyel?
– Igen, az én fordításom így, ezzel a címmel jelent meg, és persze a szövegben is Karenyina, Karenyin szerepel. Németh László, a regény fordítója és szerkesztői nyilván tudták, hogy ny-nek kell ejteni, de úgy gondolhatták, követik a korábbi fordítók, Ambrozovics Dezső, Bonkáló Sándor példáját, akik egyébként szintén oroszból fordítottak, nem közvetítőnyelvből, szóval a dolog tulajdonképpen érthetetlen. Még érthetetlenebb, hogy miért hagyta így számtalan kiadáson át, évtizedeken keresztül az Európa Kiadó. Talán valami rosszul értelmezett hagyománytiszteletből.
– Mi változott meg egy 113 éve halott szerző művén? Mondana egy-két példát?
– Sok klasszikussal megesett ez, ilyen-olyan okokból. Politikai célzattal meghamisítottak egy Babits- vagy Szabó Lőrinc-verset, az Édes Anna elejéről kimaradt a híres Kun Béla-jelenet. Tolsztojnál sok mindent megváltoztattak a kéziratmásolások, a folyóiratközlések, a kötetkorrektúrák, amiket a titkár, a feleség vagy a szerkesztő végzett, Tolsztoj pedig nem nézte át, és így tovább. Ágas-bogas történet. Az Anna Karenyina elején például, a második fejezetben mindmáig nem szerepelt az a mondat, hogy Sztyiva hat éve egyszer már megcsalta a feleségét, és akkor nagyon megbánta, de ezt a mostani csalást már nem tudja megbánni.
– Mi lehet Tolsztoj és Dante után a következő nagy mérföldkő? Esetleg a homéroszi eposzok? Azok is bőven nyugdíjas korba léptek már, Devecseri Gábor 1947-ben és 1952-ben fordította le őket.
– Előbb-utóbb mindent elő kell venni. Zajlik Proust regényfolyamának újrafordítása, Márton László új fordítást készített a Faustból, a Nibelung-énekből, Barna Imre most fordítja a Dekameront. Képzelje el, ha még mindig a 19. század végi fordításokon kellene átrágnunk magunkat. Amikor szépen ki is hagyogattak fejezeteket, át is írták a cselekményt, meg németből fordították még az európai irodalmak egy részét is. De hát persze nem új dolog ez, még Magyarországon sem. A Háború és békét 1907-ben fordította le Ambrozovics Dezső a Révainak, 1928-ban Bonkáló Sándor a Gutenbergnek, 1954-ben Makai Imre az Új Magyar Kiadónak. Három fordítás fél évszázad alatt, a negyedik, az enyém viszont hetven év után követi az utolsót.
– Mondja, mekkora csapás orosznak születni? Az egész világ modern nyelven olvashatja Tolsztojt, csak ők nem. Mi a benyomása, nyelvileg ugyanolyan elavult, mint a mi Jókaink? Ők ketten végül is kortársak voltak, mindketten a 20. században haltak meg, bár Tolsztoj három évvel fiatalabb volt.
– Az angoloknak igazán nagy csapás eredetiben olvasniuk Shakespeare-t a világ többi részével szemben, színpadon megérteniük pedig még sokkal nehezebb. Az orosz nyelv jóval kevesebbet változott Tolsztoj óta, mint a magyar Jókai óta, így a művelt orosz olvasónak nincs gondja a Tolsztoj-regények befogadásával.
– Sokan úgy vélik, hogy Tolsztoj műve a világirodalom legnagyobb regénye. Ön végigfordította az angol nyelvű irodalom nagyjait. Mi a személyes véleménye erről?
– Ritka az ilyen hatalmas, tág és levegős regényvilág. Állítólag több mint ötszáz szereplő mozog benne, arisztokratáktól a legszegényebb parasztokig, és közöttük is óriási különbségek vannak. Rosztovék például teljesen mások, mint Kuraginék vagy Bolkonszkijék.
Az olvasó úgy érzi, az emberi élet teljessége tárul ki előtte. Van itt szerelem, gyűlölködés, háború, van nagylelkűség, aljasság, tettrekészség. Van kitekintés a külvilágra, az évszakok meghatározzák az emberek sorsának alakulását, a mezei munkásét éppúgy, mint a hercegét. És mindez folyvást alakul, változik, az olvasó meg tűkön ülve bámulja a forgatagot. Fizikai értelemben is nagy regény, és az élet teljességének ábrázolásában is.
– Valóban varázslatos, ahogy minden idők talán legszebb, legfordulatosabb szerelmes regényét olvassuk, minden nő beleszeret Andrejba, és alighanem minden férfi Natasába. Kicsit ön is?
– Andrej herceg engem kifejezetten idegesít, de hát az orosz irodalom úgynevezett „felesleges embereinek” ez a sorsa. Natasánál elbűvölőbb regényalakot viszont tényleg nem ismerek, bár lehet, hogy a szerelem Bondarcsuk filmjétől és Ljudmila Szaveljevától datálódik, mert ezt láttam először, csak utána olvastam a regényt. Natasában az a csodálatos, hogy egyformán megragadja az embert kislány, majd nagylány korában, és sokgyerekes, kigömbölyödött matrónaként is, pedig közben a jelleme, a lelkialkata is változik. Érdekes egyébként, hogy ez az utóbbi megtestesülése – és egyáltalán a regény vége – kimaradt a filmből.
– Talán a legújabb brit változat kivételével. Eközben viszont Európa addigi legnagyobb háborúja zajlik, és Tolsztoj az egyéni sorsokat a történelem közben, a történelmet viszont az egyéni sorsokon keresztül ábrázolja azt kutatva, érdemes-e az egyéni áldozat? Tehet-e bármit az egyén a történelem forgatagában? Megváltoztathat-e bármit? Van-e ennél modernebb kérdésfelvetés?
– Tulajdonképpen Walter Scott vezette be ezt a sémát, mint ahogy ő találta fel a történelmi regény műfaját is. Bonyolult kérdés. Andrej herceg kifejezetten részt akar venni a történelem formálásában, elképzeli, hogy az ő személyes fellépése dönti majd el a háború menetét – és elbukik. Pierre végezni akar Napóleonnal, ehelyett embereket ment az égő Moszkvában. Nyikolaj Rosztov egyszerűen csak jó huszár akar lenni, és észre sem veszi, máris a háború, a katonáskodás lett a lételeme, máshogy már el se tudná képzelni az életét. A parasztkatonák pedig, akiket fűt a hazafias lelkesedés, ágyútöltelékké válnak, ahogy az lenni szokott.
– Tolsztoj szerint a történelemtudomány nézőpontja erősen megkérdőjelezhető. Túl szenvtelen, rideg, mert az emberiség történelmére a haladás szempontjából tekint, kihagyva belőle a szeretetet, a szenvedést, a nemzeti érzelmet mint a legfőbb mozgatórugót.
– Tolsztoj determinista, gyűlöli a nagy ember, a hős fogalmát, aki megváltoztatja a világot. Szerinte az eseményeket részben a véletlen alakítja, részben egymásból következnek könyörtelenül.
– Azt állítja, hogy még a király, vagyis a császár, a cár is a „történelem rabja”, nincs igazi befolyása a történelemre. Kutuzov, az orosz parancsnok lóra sem tud ülni, eltévednek az utasításai, Napóleon a sorsdöntő csatában lázas beteg, és mintha hasmenés is gyötörné, szintén nem alakítója a történteknek.
– Napóleon karrierjének Tolsztojnál az a magyarázata, hogy mindig jókor volt jó helyen, ellenfelei pedig tökfilkók voltak. A háború alakulását nem ő szabja meg, és nem is Sándor cár meg az udvaroncai, még csak nem is Kutuzov, hanem a tömegek öntudatlan akarata.
Kutuzov legnagyobb érdeme, hogy megérti, mit akar a nép, és ennek megfelelően cselekszik, Napóleon viszont nem érti meg, hogy emberei, akik addig rajongtak érte, már csakis menekülni szeretnének. Ebből a szempontból nagyon érdekes a franciák kaotikus, fejvesztett visszavonulása Moszkvából, szinte ugyanazon az útvonalon, amelyet előretörésük alatt porrá égettek, elpusztítottak, tehát élelem-utánpótlásra is alig számíthatnak rajta. Hóban-fagyban cipelik a rablott holmit, ikonokat, ezüstöt, aranyat, aztán elhajigálják, az oroszok meg türelmesen követik őket, és csak ámulnak, hogy Napóleon valahogy mindig a legrosszabb lépést, a legrosszabb utat választja. Törvényszerű, hogy a franciáknak veszniük kell, az oroszok pedig diadalmaskodnak.
– De akkor ön lényegében nem is regényt fordított, hanem a tolsztoji felfogásban valami egészen mást, talán inkább eposzt? Vagy hogyan nevezné azt, amit a nagy orosz író a történelemírás művészetének nevezett, vagyis egyfajta mélységében megírt, megélt történelmet?
– Igen, tulajdonképpen prózaeposzt fordítottam, legalábbis Tolsztoj ilyesminek nevezte, semmiképp se regénynek, és Turgenyev egyetértett vele.
– De mindig igaza van Tolsztojnak? Ön is úgy gondolja, hogy az ember nem alakítója a történelemnek? Tehát nem hiányoznak önnek a lábjegyzetek a regényből, ahol jelezni lehet, hogy esetleg mégis volt Napóleonnak vagy Kutuzovnak, a két hadvezérnek köze a borogyinói ütközet kimeneteléhez?
– Tolsztoj szemléletéhez nem lehet tevékeny köze a fordítónak. Majd az olvasó eldönti. Tapasztalat szerint az olvasók egyébként se nagyon szeretik a jegyzeteket, sőt sokakat kifejezetten zavarnak.
– Végső soron talán az Tolsztoj nagy vonzereje, hogy botladozó, bűnös, pipogya hőseit megértően, szeretettel kezeli, miközben a történet szálai iszonyú kegyetlen fordulatokat vesznek. Halál, megcsalatás, vérfertőzés, árulás, van itt minden. Fordítóként nem érzett néha egy kis késztetést, hogy egy kicsit jobban odaszúrjon, vagy éppen ellenkezőleg?
– A fordító, akár az olvasó, legfeljebb sír, nevet vagy átkozódik. És teszi a dolgát. Tolsztojba különben se lehet belenyúlni, olyan rendületlen magabiztossággal, ellentmondást nem tűrően vezeti a fordítót. Kinyilatkoztat – mit lehet ezzel kezdeni? Hűségesen le kell fordítani.
– A világirodalom több nagy jelenete is a napóleoni háborúkhoz köthető. Stendhal fiatal Fabrizio del Dongója a Pármai kolostorból megsebesült Waterloonál, de fogalma sem volt, hogy a történelem egyik legfontosabb fordulópontjában van, csak a zűrzavart látja maga körül. Sokan vagyunk így ezzel. Andrej Bolkonszkij megsebesül Austerlitznél, és az eget nézve átértékeli az életét. Úgy dönt, hogy „kivonul a történelemből”. De a történelem nem ereszti. Miközben a mondatokat fordítja, azért élvezi is? Értelmezi ezeket a jeleneteket? És ha igen, önnek személyesen mit jelentenek?
– Noha az angol irodalom nem sokat foglalkozott a napóleoni háborúkkal, a waterlooi csata zűrzavarában tévelyegnek a Hiúság Vására szereplői is, ott esik el a mihaszna George Osborne. Persze, hogy élvezem az ilyen jelenetek fordítását. Ráadásul ez a regény egyik fordulópontja. Andrej herceg rájön, hogy hőse, Napóleon egy kis hétköznapi emberke, ő pedig hiábavalóságokra pocsékolta el eddigi életét. A fordító meg hozzáteszi magában, hogy a háború egy borzalom („War is hell”, ahogyan Sherman tábornok mondta egy katonai akadémia növendékeinek), de közben azt is tudja, hogy Andrej hercegnek a béke sem lesz kiút. Pedig a regény hátralevő részében még többször megjelenik előtte az a tiszta, magas ég, de hiába. Nem ez a regény legnagyobb tragédiája, de azért tragédia.
– Beszélgetésünk elején azt mondta, hogy 2021 januárjában kezdte el fordítani a Háború és békét, több ezer oldalt. Mekkora munkabírása, munkatempója van önnek?
– Több mint másfél évembe telt a regény lefordítása az utómunkálatokkal együtt. Azért ez nem kevés.
– Hogyan kell egy munkanapot elképzelni? Mennyit fordít?
– Aki „főállásban”, vagy mint én is, nyugdíjasként fordít, napi penzumokat teljesít, én például minden nap, a hét végét is beleértve.
– De mégis mennyi az?
– Tolsztojt fordítva jóval kisebb napi adagokat szabtam ki magamnak, mint az angol fordításaim esetén. Napi négy oldalt, szemben a nyolccal, tízzel. Tehát lefordítom a kijelölt napi adagot, utána elolvasom a másnap következőt, másnap azzal kezdem a munkát, hogy kijavítom, amit előző nap csináltam, és így tovább. A végén meg persze még egyszer elolvasom, átjavítom a teljes fordítást. Aztán újraolvasom a teljes megszerkesztett szöveget. Aztán a teljes korrektúrát.
– Ám az eddigi szavaiból kiderül, hogy ez gyakran forráskutatás is, történelmi mélyfúrás. Melyik volt az a mondat, amelynél a legtöbbet időzött?
– Ez egy gigantikus regény, minden mondata külön probléma. Egy mozzanat viszont van, ami elődömhöz képest nehezebbé tette a dolgomat, de ezt önként vállaltam: Makai Imre igen sokszor feldarabolta Tolsztoj körmondatait, nyilván a simább olvashatóság végett, csakhogy ezt nem lehet csinálni. Ha Tolsztojnál egy mondat egyoldalnyi, akkor nálam is az.
– Ugyanez történt az Anna Karenyinánál is, elképesztő tempóban fordította le, pedig ott a helyzetet nehezítette, hogy elődje, Németh László ugyan jelentős író volt, de egyáltalán nem tudott oroszul.
– Az Anna Karenyinát egy éven át fordítottam, az se kevés. Németh László, azt hiszem, maga vallja be valahol, az Anna Karenyinán tanult meg oroszul, ráadásul mindössze fél évet kapott rá. Elképzelni is borzalmas. Hozzáteszi, hogy utána még egy fél évig javítgatta a szövegét a rengeteg szerkesztői megjegyzés, kifogás nyomán. A későbbi kiadások szerkesztői is bele-belenyúltak aztán. Nem csoda, hogy egyenetlennek érezzük itt-ott. Nem hangsúlyok kerültek át, hanem hihetetlen módon még a fentiek után is maradt benne nem kevés leiterjakab.
– A boldog családok mind hasonlóak egymáshoz, minden boldogtalan család a maga módján az – így fordította Németh a regény kezdőmondatát. És ez a regény valahogy a boldogságkeresésről szól, miközben egyetlen boldog család sincs benne. Legfeljebb boldog pillanatok.
– Igen, ezzel a rettenetes magyar mondattal kezdődik. Szerintem ezt nem is Németh László írta le, hanem valamelyik szerkesztője. Nálam így hangzik: „A boldog családok mind egyformák, minden boldogtalan család a maga módján boldogtalan.” És igen, a boldog családok mintha átkerültek volna a Háború és békébe. Habár Levin és Kitty házasságában azért vannak még tartalékok.
– Tanár barátaim szerint az Anna Karenyinát ma már nem is lehet tanítani, mert mire a tananyagban odáig jutnak, a gyerekek nagy része már nem él együtt mindkét vér szerint szülőjével, ezért a házasság, a hűség, az életre szóló elkötelezettség, de a megcsalás is egészen más jelentést hordoz a számukra. Nem értik már a regény fő dilemmáit. Vagy éppen ez teszi igazán modern regénnyé?
– Nem tudom, hogyan olvasnak a gyerekek manapság, vagy hogyan fogják tíz év múlva, már felnőttként olvasni az Anna Karenyinát. Örökre kivesznének belőlük ezek a fogalmak, és felnőttként sem tudnák befogadni a művet? Nem hiszem. Akkor hogyan lehetne gyakorlatilag állandóan piacon tartani például Jane Austen regényeit?
Szerintem ha valaki tudatosan olvas, akkor belehelyezkedik a regényvilágba, önkéntelenül is elfogadja az ott érvényes normákat, és ennek megfelelően értékeli, ami a regényben történik. Vagy pedig sutba vágja, igen.
– Nemrégiben Margaret Atwood új kötetéről írtam, és a kanadai írónő a Szolgálólány meséjének megírásához fontos motivációnak nevezte, hogy szeretett volna árnyalt női alakokat, női nézőpontokat megjeleníteni, mert ezek hiányoznak a világirodalomból. Az volt az első gondolatom, hogy nem olvasott Tolsztojt.
– Vagy Virginia Woolfot, Updike-ot, Flaubert-t, Thomas Hardyt, és még lehetne sorolni. Annánál és Natasánál kerekebben megformált nőalakot nehéz találni.
– Ön tud egyáltalán választani? Még ebben a regényben is olyan árnyaltak a női szereplők, nem is szólva az Anna Karenyináról, ahol Tolsztoj még a különböző női korosztályokat, a fiatal lány Kitty, a fiatal felség Anna vagy a megcsalt asszony, Dolly alakját is elképesztő gazdagságban jeleníti meg. Mind lehetne külön regény. Fordítóként ez a gazdaság nehézséget is okozhat, nem? Elhalványulhat egy-egy szereplő, ha legközelebb négyszáz oldal múlva kerül a középpontba?
– A fordító minden figura lelkivilágába beleérzi magát, ez elkerülhetetlen. Ki kell veséznie mindent és mindenkit. Ezért írhatta Vas István, hogy senki nem ismer egy regényt úgy, ahogyan a fordítója, alkalmasint még az írója sem. Ugyanakkor, ahogy Göncz Árpád nyilatkozta egyszer, a fordító nem annyira könyvet fordít, mint inkább mondatokat. Mondhatni, nem látja a fától az erdőt. De ha minden fát jól gondozott, az erdő is virulni fog. Szóval virulnia kell minden szereplőnek, minden helyzetben.
– Nem tudom megállni, hogy ne kérdezzem meg, hogyan kell önt elképzelnünk most. Egyetlen régi fotót látunk és már vagy tíz éve ugyanazt. Az interjú során nem találkozhattunk, nem fotózhattuk le. Írásban válaszolt. Mint Széchenyi István utolsó éveiben, egy házikabátfélében tölti napjait és abban dolgozik a saját könyvtárában? Esetleg már hosszabb a szakálla, mint az idős Tolsztojé volt?
– Kényelmes itthoni ruhában ülök a dolgozószobámban, feleségem ükapjának, Halász Imre hírlapírónak a hajdani, minimum százötven éves íróasztalánál, rajta a nagy asztali számítógéppel (sosem volt laptopom). A szakállamat éppen tegnap vágtam le. Körülöttem padlótól plafonig könyvespolcok, ahová csak beférnek, köztük az eddigi fordításaim négy folyómétere. Majd negyven éven át naponta-hetente kellett szerepelnem mindenféle fórumokon egy könyvkiadó vezető munkatársaként. Amikor tíz éve nyugdíjba mentem, elhatároztam, hogy ennek vége. Mindig gyűlöltem mutogatni magam. Tíz éve végre remeteéletet élhetek.
– Egész életművében az angol- és orosznyelvű írókat fordította, a legnagyobbakat. Mit szűrt le magában: mi teszi nagy irodalmi nemzetté őket? Vagy csak egyszerűen elég nagy a nyelvi közösség, hogy sok írót eltartson a piac, és sok író sok regényt ír, könnyebben kijön egy nagyregény?
– Vagy esetleg az igen korán elindult angol polgárosodás a magyarázat, az oroszok állandó és megtermékenyítő szellemi hadakozása a Nyugattal? Azt hiszem, nem érdemes ebbe belemenni, mert nagy irodalmi nemzet a magyar is (és úgy kell a világnak, ha ezt nem tudja), a francia, a német, sőt egy történelmileg hosszan izolacionista nemzet is, mint a japán, amely sokak szerint az első nagyregényt produkálta, a 11. századi Gendzsit. De a nagy felvevőpiac rengeteget számít, ezt éppen mostanában tapasztaljuk keservesen.
– Mi lesz a következő mű? Ha a kezünkben tartjuk a Háború és békét az esetleg azt is jelezheti, hogy esetleg már hónapok óta dolgozik valami máson. Folytatja a tolsztoji életművet?
– Igen, a Feltámadás háromötödével már nagyjából kész vagyok. Ott lesz csak meglepetés, már ha rászánja magát valaki, hogy összevesse az eddigi magyar változatot azzal, amit most fog a kezébe venni. Nagyon más művet olvastunk eddig, mint amilyet az oroszok olvasnak már negyven éve. Az 1970-es évek végétől jelent meg Moszkvában az utolsó nagy, 22 kötetes életműkiadás, igen neves irodalomtörténészek szerkesztésében, ennek tizenharmadik kötete, a Feltámadás éppen negyven éve, 1983-ban jött ki. Itt sok minden fel van forgatva, fejezetek kerülnek át máshová, cselekményrészek tűnnek el, újak bukkannak fel, nyilván a szerzői intencióknak leginkább megfelelően. Oroszországban 1983 óta ezt a változatot adják ki újra és újra. Most a magyar is ilyen lesz.
– Erre a regényre kevesebb figyelem vetődik itthon, mint a nagyregényekre. A Háború és béke nagyon erős üzeneteket hordoz az orosz birodalomról, ez erős aktualitást ad neki, még ha most támadó és nem védekező helyzetben is van, mint Tolsztoj idején. A Feltámadásnak mi az üzenete?
– Talán az, hogy az embernek előbb-utóbb szembe kell néznie tettei következményével. És ha tisztességes ember, akkor cselekednie kell.
Nyehljudov herceget úgy megdöbbentik a korabeli orosz börtönviszonyok, az igazságszolgáltatás borzalmai, a számtalan ártatlanul elítélt vagy aránytalanul nagy büntetéssel sújtott pária szenvedései, hogy hajlandó a végletekig elmenni. Szó szerint, Szibériába is, ha kell, az akkori gulágra. És azt is vállalja, ha önfeláldozását elutasítják. A Feltámadás alapvetően az emberi tisztesség, a cselekvő jóság regénye.
– Mi a helyzet a modern oroszokkal? Olvassa őket is? Viszi tovább valaki a tolsztoji nagy történelemmegfejtő vonalat, az egyén és a történelem viszonyának boncolgatásában van modern utód?
Nem olvasom rendszeresen az új orosz irodalmat, utolsó nagy olvasmányélményem Jevgenyij Vodolazkin Laurosza volt, de persze szeretem Pelevin, Ulickaja, Prilepin, Babcsenko, Akunyin könyveit is, egyik-másiknak a fordítását én szerkesztettem. Azt hiszem, az utolsó nagy próbálkozás erre a Zsivago doktor volt, ez a zseniális, szívhasogató regény. Szolzsenyicin, Vaszilij Akszjonov lényegesen kisebb irodalmi tehetséggel próbálkozott vele.
Nyitókép: a Háború és béke új fordítása díszkiadásban (21. Század Kiadó)
Ez az interjú nem készülhetett volna el olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, az új, biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
