Boszorkány ez a nő? – Margaret Atwood tudja, mit hoz a jövő

Élő Anita
| 2022.12.02. | Kult

A kanadai írónő A szolgálólány meséjével lett világhírű, de egy most megjelent könyv alapján állítható: remek esszéista, és rácáfol arra, hogy a beszéd a világ legunalmasabb műfaja. Az Égető kérdések – Esszék és alkalmi írások 2004-2021 című kötet magyar kiadásának apropóján rajzoltuk meg a 83 éves szerző portréját, aki bár a világ egyik legnagyobb hatású írója, Nobel-díjat várhatóan soha nem kap. Margaret Atwood érvényes világmagyarázatok szerzője, ráadásul úgy, hogy nem egyszerűen leírja a működő világ törvényszerűségeit, hanem évtizedekre előre megjósolja, mi következik.

hirdetes

Infarktusgyanú, szirénázó mentő. Két duzzadó izmú fiatal mentős kezdi újraéleszteni Margaret Atwood egyik vendégét, egy fiatal írónőt, akinek korábban már volt szívrohama, és most újra rosszul lett. 

ELSŐ MENTŐS: Tudod, ez kinek a háza?

MÁSODIK MENTŐS: Nem, kié? 

ELSŐ MENTŐS: Margaret Atwoodé!

MÁSODIK MENTŐS: Margaret Atwoodé? Még él? 

A fenti történet közel harminc évvel ezelőttről származik. Atwood már a mentősök gyerekkorában is klasszikusnak számított, gimnáziumi tananyag volt, de az írónő szerencsére nagyon is életben van. (A vendége is, a mentőhívás vakriasztás volt.) Regényei újabb és újabb kiadásokat érnek meg, a sorozatipar pedig nem tud betelni a szereplőivel. A szolgálólány meséje minden idők egyik leghatásosabb irodalmi adaptációja, bár a sorozat egyre képtelenebb fordulatokat vesz, mióta nem Atwood írja. Másik sikerregénye, az Alias Grace-ből készült minisorozat is műfajának legjobbjai közé tartozik. 

Pedig Atwood tényleg történelmi darab: gyerekkorában még VI. György fényképe volt látható az egypennys hátlapján, és a saját életéből emlékezhet Sztálinra. Az idén 84 esztendős író legfurcsább tulajdonsága azonban nem túlélőképessége, hanem modernitása. Nem a múlt része: aktívan részt vesz a jelen legforróbb vitáiban egy olyan korszakban, amikor történészek és közgazdászok, esetleg ökológusok szolgálnak nagy világmegfejtéssel és megoldási javaslatokkal. Atwood ötven éve ontja ezeket magából.  

Mielőtt megrajzolnánk ennek a furcsa, – ahogy magát jellemzi – „ijesztő, boszorkányszerű nagyifigurának” a portréját,

tépjük le a személyét érdektelenné tevő címkéket, amelyek szerint Atwood balos, zöld és feminista.

Mind igaz persze, de azért a balosok is dühödten támadják, mert nehezen viseli a szektás szélsőségeket, különösen a szólásszabadság korlátozását, amely a nyugati baloldal kedvelt gyakorlata-követelése lett az utóbbi években. Nem bírják a feministák sem, mert ugyan a női jogok szószólója, de azokat nem helyezi a férfiaké elé. Fura feminista, aki hagyományos családban élte le az életét, nagy háztartást vitt a társával vásárolt farmon, gyerekkel, sok vendéggel. Nem utálja a másik nem tagjait, viszont őt számos feminista gyűlöli, mert aláírt egy tiltakozást a metoo mozgalom idején bizonyíték nélkül elbocsátott férfi kollégája védelmében. „Bűnös, mert megvádolták” – ezt nem veszi be Atwood gyomra. Miben is különbözik a nőkért folytatott harc a boszorkányüldözéstől, ha azt elfogadjuk?

Margaret Atwwood: Égető kérdések című esszékötete a Jelenkor Kiadó gondozásában jelent meg magyarul

Atwood évtizedek óta lelkes környezetvédő. Kanadában nőtt fel, erdőkutató édesapja mellett. Szüleivel minden tavasszal kiköltöztek a rengetegbe, és egészen a tél beálltáig ott is maradtak. Bár ez akkor nem volt szokás, Margaret édesanyja hagyta, hogy kislánya a szúnyogok miatt nadrágot hordjon, rendszerint a fivére kinőtt holmiját. A mindennapok része volt, hogy autóval mentek valahova, és az apja felkiáltott: 

– Rovarfertőzés!  

Megálltak, és a gyerekek is segítettek mintát venni a beteg fából. A lakásukban nem volt ritka esemény a kártevők elszabadulása, ami a gyereklány számára különösen akkor volt a szórakoztató, amikor a hernyók belepotyogtak a vendégek levesébe. Atwood családjában sok a természettudós: az írónő nem azért kezdett tudományos cikkeket olvasni, hogy azokból regényeket írjon, egyszerűen csak érteni szerette volna, miről beszélgetnek az asztalnál. 

Egész életét meghatározza az a családi hagyomány, hogy ők a salemi boszorkány, Mary Webster leszármazottjai. Ősük keménynyakú volt: hiába akasztották fel, másnap reggel még mindig életben volt. 

A salemi boszorkányok pere Észak-Amerika meghatározó történelmi élménye, Arthur Miller drámát is írt belőle, megfejtve a politikai hisztériakeltés (aktuálisan a mccarthyizmus) lélektanát. Hol boszorkány, hol áruló, hol kommunista, hol terrorista – teszi ehhez hozzá az írónő. Az amerikaiak szerinte állandó rettegésben élnek kettős életet élő honfitársaik miatt. Atwood tudatosan építi a boszorkányságáról szóló képzetet maga körül. Fiatalon tarot-kártyával jósolt az ismerőseinek, de egy idő után túl kínossá vált, hogy bejöttek a jóslatai. Önmagát is szereti boszorkányos ruhákban, égnek álló hajjal fotóztatni.

hirdetés

Mindez nem csak külcsín és póz. Atwood például Törlessz címmel 2007-ben könyvet írt az adósságcsapdáról, ami nem volt megszokott témaválasztás tőle, mégis óriási hatást váltott ki. Mire ugyanis a kötet a polcokra került, összedőlt a világgazdaság. Pedig Atwood nem ért az üzlethez, mégis ráérzett, hogy baj van. Minden olvasója megértette a hullámsírba rántott sasok példázatán keresztül, milyen fontos az a képesség, hogy a kicsit megkülönböztessük a nagytól. Például a kockázatok terén. A ragadozó madár csak akkor tudja elengedni a megragadott prédát, ha szilárd talaj van a lába alatt. Ha túl nagy lazacot ragad meg, és a zsákmánya elég méretes ahhoz, hogy a madárral a hátán leússzon a mélybe, akkor a sas képtelen lazítani a szorításán. Elpusztul. 

Kanada nem felejtette el, hogy Atwood előre látta a nagy válságot és annak morális okait is. Megszólalásait, közéleti kijelentéseit hazájában azóta is óriási figyelem övezi. Érdekes Kelet-Európához való viszonya is. A szolgálólány meséjét Berlinben kezdte írni, a fal meghatározó élmény volt számára, de a regény több elemét, például a termékenységi elvárásokat a román Ceaușescu-rendszer gyakorlatából emelte át. A szovjet megszállás alatt levő Prágából is merített: megrázónak találta, hogy a leghíresebb cseh író, Franz Kafka emlékét egyetlen márványtábla sem őrzi. Atwood kelet-európai barátai folyton a szájuk elé tett mutatóujjal jelezték, hogy ne beszéljen a lakásukban, hallgasson az autóban. Csak a parkok közepén mertek megszólalni, annyira rettegtek a lehallgatástól. Nem maradt magánéletük. A regény világába dél-amerikai mozaikok is bekerültek, de a többnejűség ötletét az írónő például a náci Németországból vette.

A könyv megjelenésekor az amerikai olvasó mégis a saját országára ismert, mert a nyolcvanas években sokan nehezen élték meg, hogyan rendeződött vissza a hippi- és a rock ’n roll-korszak után erősen konzervatív irányba a reagani Amerika.

Magyarországról nézve Ronald Reagan elnöksége persze teljesen más optikát kapott, a hidegháború lezárását jelentette. 

Ám az mindenki számára érthető volt, miért robbant harminc évvel később a regényből készült tévésorozat akkorát Donald Trump elnöksége alatt. A világ arról beszélt, hogy Atwood már a nyolcvanas években tudta, mi következik majd. Lehet, de a világot akkor ez nem nagyon érdekelte. Világsztárrá Atwoodot a tévésorozat tette.

Atwood világsztár, aki remekül használja a médiát. Leghíresebb regényének éghetetlen kiadása a Sotheby’s New York-i aukcióján végül 130 ezer dollárért kelt el 2022. június 7-én. Atwood az akcióval arra figyelmeztetett, hogy a világban továbbra is jelen van a cenzúra, és A szolgálólány meséjét is sok helyen betiltották (fotó: Angela Weiss / AFP)

Az írónő gyakran hangsúlyozza, hogy ő nem keresztényellenes, bármelyik vallást lehet politikai célokra használni – használják is. A politikai kereszténység itthon is ismerős lehet, a regénynek az a jelenete, amikor a mélykeresztény Parancsnok titokban a bordélyba látogat, erősen hasonlít egy bizonyos jachtozós szexvideóhoz – a lyukas zokni nélkül.

A könyv először tehát nem tűnt sikeresnek. A The New York Times fanyalgó kritikát közölt, Atwood kiadója pedig átment az út másik oldalára, ha összefutottak, és igyekezett láthatatlanná válni. Csak akkor enyhült meg, amikor a kötet sorban kezdte nyerni az irodalmi díjakat, és egyre több nyelvre fordították le, majd újra és újra kinyomtatták. Atwood szerint azért, mert az emberek szeretnek rettegni, és ez a könyv tényleg félelmetes. 

A megírásához vezető élmények sem voltak mindennaposak. Atwood hamar eldöntötte: költőként, íróként képzeli az életét, de nyilvánvaló volt, hogy ebből nem tud megélni. Így előbb irodalomtörténetet tanult, majd kreatív írást kezdett el oktatni a Radcliffen, ami tulajdonképpen a Harvardhoz tartozott. A hatvanas évek elején azonban az egyetem a férfiak zárt világa volt, az ebédlőbe belépő kevés női hallgatót zsemlével dobálták meg. Az egész képzés arra hivatkozhatva indulhatott el, hogy a szovjet űrprogram azért sikeresebb, mert az oroszok az okos nőkre is építettek. Amerikában a háború évei alatt a munkahelyre bevont nőket az ötvenes években szépen hazaküldték, mert kellettek a munkahelyek a férfiaknak. Atwood szerint ideológiát is gyártottak ehhez: az ő dolguk az, hogy engedelmes feleségek és anyák legyenek.

A szolgálólányt ugyan sokan feministaként írják le, de Atwood szerint ő csak női szempontú disztópiát (negatív utópiát) írt.

A hatalom természetét vizsgálja, és saját írói módszerének újdonságát abban látja, hogy szereplői női hangot és belső életet kapnak, ami szerinte hiányzik az irodalomból. (Valahogy Tolsztoj nagy hősnői nem érintik meg.) 

Az általa kitalált világban a nők azért kerülnek kulcsszerepbe, mert a javak nem anyagi természetűek, a gazdagságot a termékeny nők jelentik, mivel a jövőben olyan mértékű lesz a környezetszennyezés, hogy az az emberi termékenység radikális csökkenéséhez vezet. (Ez egyébként már évek óta látszik például a férfiak spermiumszámának alakulásán. A könyv megírásakor viszont még nem látszott.) Nőalakjai ráadásul nem egyértelműen szerethető figurák. Regényt írt, nem feminista kiáltványt. 

Életművének kulcsfigurája a szolgálólány alakja, aki szerinte az emberiség egyik ősi vágyát testesíti meg: „láthatatlan szolgákat, akiknek sosem kell fizetni”. 

A szolgálólány alakja megkerülhetetlen a kortárs populáris kultúrában: Paula Scher és Abbott Miller művészeti installációja a New York-i High Line-on 2017 ápriliásában (fotó: Bryan Bedder / Getty Images via AFP)

A szolgálólány meséje mellett az Alias Grace című regénye is egy cseléd történetét meséli el, de ez a történet nem a jövőben, hanem a múltban játszódik, s valódi bűntényt mond el. Ez Atwood Édes Annája: Grace is gyilkossági ügybe keveredik, mint Kosztolányi hősnője, ráadásul kettős gyilkosságba. A regényből azonban nem derül ki, hogy a szolgálólánynak része volt-e gazdája és szeretője megölésében. Atwood ebben a regényében úgy játszik az olvasóval, mint macska az egérrel. A nőkkel kapcsolatos sztereotípiákat váltogatja, Grace-t hol saját szexuális kisugárzását kihasználó hideg és ördögi manipulátornak, hol naivnak, hol az érzelmein uralkodni képtelen gyilkosnak, hol egy társadalmi helyzet áldozatának mutatja be. A híres és valóban megtörtént bűntényben Atwood számára az a legfelháborítóbb, hogy bár a gyilkos a gazda szeretőjének életét is kioltotta, a várandós nő megfojtásáért senki ellen nem emeltek vádat. Őt nem érezték veszteségnek. 

Atwood Pénelopéról, Odüsszeusz feleségéről is regényt írt: ott az az elem ragadta meg, hogy a történetben Pénelopé valamennyi szolgálólányát felakasztják.

A szolgálók nem önmagukban érdekesek: az atwoodi világban szimbolikus alakok, a világ észrevétlen működtetői.

Amint már jeleztük: Atwood nem lett rögtön világhírű. Olyannyira nem, hogy élete első dedikálására egy férfialsónemű-osztályon került sor, és finoman szólva nem álltak sorban a könyveiért. Hosszú ideig minden felkérést el kellett vállalnia, eközben viszont kiderült, hogy az írónő elképesztően okos és sokoldalú, ráadásul ritka érzéke van a nyilvános beszédekhez, a modern élet gyakran kínos, és legtöbbször unalmas velejáróihoz. Regényeiben ritkán villantja meg a humorát, de a hallgatósága bőven kap belőle. Egy-egy korszak természetét szerinte remekül megmutatja például, mit reklámoznak benne legtöbbször. Az ötvenes években a dezodorok és lábizzadás elleni szerek voltak a slágerek, mostanában az adósságkezelés. Egy időben erős szexuális töltete volt a hirdetéseknek, mára ez eltűnt. A testiség, a bűnös csábítás önálló termékké, a szórakoztatóipar részévé vált. 

Előfordul, hogy úgy lép a mikrofonhoz, mintha egy földönkívüli tartana előadást az emberi jogokról. „Néhányan tanulmányoztuk a földi politikát, amit kezdetben összekevertünk a macskás videókkal. Egy darabig követtünk egy Grumpy Cat nevű valamit, abban a hiszemben, hogy az egyik legnagyobb országotok elnöke” – mondta hallgatósága nem kis derültségére.

Közben intézménnyé vált, mégpedig nagyhatásúvá, akit a politikusok mégis lekicsinylően említenek. „Hát igen, de Margaret csak egy író” – jegyzik meg néha. „Igen, író vagyok, és ez nagy előnyt jelent számomra az igazság vagy fikció arénájában: néhány politikussal ellenben én tudom, mi a különbség a kettő között” – szúr vissza. Regényeinek akkora a hatása, hogy motívumaik mémmé válnak: „Valaki szóljon már a republikánusoknak, hogy a Szolgálólány regény, nem pedig használati utasítás”, mondták sokan az amerikai abortuszvita legutóbbi felizzása idején.

Szolgálólánynak öltözött tüntetők Buenos Aires-ben, az amerikai nagykövetség előtt 2022. június 30-án, miután az amerikai Legfelső Bíróság eltörölte az abortuszhoz való jog alkotmányos védelmét (fotó: Juan Mabromata / AFP)

Atwood ma fényesre feszített arcú idős hölgy, aki hitelesen alakítja az általa teremtett figurát. A most megjelent írásokban feltűnik társa is, a szintén író Graeme Gibson, akivel előbb farmot vásároltak és gazdálkodni kezdtek, de ez pont úgy sül el, ahogy azt két természetszerető, környezetvédő irodalmárnál elképzeljük. Az egyik pávájukat például görény pusztította el, az eszét vesztett özvegy pávakakas pedig a tyúkjaik tömeggyilkosa lett. Végül eladták a farmot, feladták az ökogazdálkodási ötletet, és beköltöztek a városba. Atwood ettől még harcos környezetvédő maradt. 

Társánál élete végén demenciát állapítottak meg. Stigmatizáló betegség, sokan elhallgatják, nem beszélnek róla. De nem Atwood. Még éveken keresztül közösen hódoltak kedvenc időtöltésüknek, a madarak megfigyelésének, ezzel próbálták a férfi emlékezetét frissen tartani. A társa végül már nem emlékezett a madarak nevére, de nem bánta. Azt mondta: „ők sem emlékeznek az enyémre”. 

A Jelenkor Kiadó most megjelent Égető kérdések című kötet a személyes részek mellett egyébként olyan, mint egy kulturális ajánló: Atwood ötven évvel ezelőtt a növényvédő szerek ellen felszólaló tudósnőről, híres lengyel újságíróról, vagy egy szovjet költőnőről ír, akinek a politikai foglyokról szóló Rekviem című versét rajongói részletekben tanulták meg, és csak a rendszerváltás idején szerkesztették egybe a művet. Fura könyv tehát. Salátaszerű. Írások, beszédek, emlékezések sorozata. Minden bizonnyal az utolsó: Atwood belefoglalta még a saját végrendeletét is. Megtudhatjuk például, hogy kedvenc tárgyaival, a kenyérpirítójával és laptopjával kell eltemetni. Miért? Hogy legyen mit kutatniuk a jövő tudósainak. 

Miután a Föld pusztulását követően ideérkeznek majd.


Nyitókép: Margaret Atwood 2019 novemberében az Equality Now nevű szervezet gálaestjén (fotó: Dia Dipasupil / Getty Images via AFP)

Ez a cikk nem készülhetett volna el olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, az új, biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>

#irodalom#könyv#Margaret Atwood