Lényegében megszűnt az oktatáspolitika Magyarországon – az Orbán-kormány egykori helyettes államtitkára a Válasznak
A tankerületi rendszer nem arra lett kitalálva, amire ma használják – mondja a Válasz Online-nak Gloviczki Zoltán. Az EMMI korábbi helyettes államtitkára szerint lényegében megszűnt az oktatáspolitika Magyarországon, pedig a területen még a Medgyessy–Gyurcsány-kormányok alatt sem voltak akkora bajok, mint ma. Gloviczki – aki ma az Apor Vilmos Katolikus Főiskola rektora – először beszél részletesen arról, hogy 2020-ban az új NAT-ba és a tankönyvekbe történt politikai belenyúlás miatt távozott az Oktatási Hivatal éléről. Miért „nem megoldás, hanem feltétel” a pedagógus-béremelés? Mivel kezdődhetne a konszolidáció? Milyen oktatás végén lesz több boldog és boldogulni képes felnőtt? Nagyinterjú.
– A hónapok óta zajló oktatásügyi demonstrációkon nemcsak béremelést követelnek, hanem például decentralizációt, szabad tankönyvválasztást és újra 18 éves tankötelezettséget is: egy sor téma, ami vastagon az ön aktív politikusi időszakát (2010–2013) érinti. Hogyan tekint a megmozdulásokra?
– Sok sebből vérzik az egész magyar közoktatás. Sovány vigasz, hogy így van 1990 óta. Pedig a politika rengeteg jószándékú paradigmaváltással próbálkozott. Az összes kísérlet elhalt, elkorcsosult, félbemaradt vagy elbénázták. Őszintén szólva ezt gondolom a mienkről is.
– Az önöké „elhalt” vagy „elbénázták”?
– Messzebbről kezdem. Szakmabeliként végigtüntettem a kétezres évek elejét, a Medgyessy–Gyurcsány-kormányok időszakát az oktatásért, pedig akkor még nem voltak ekkora bajok. Van két, manapság többször elővett kordokumentuma ennek az időszaknak. Az egyik egy kormányzati vitaanyag, a „Zöld könyv a magyar közoktatás megújításáért” (megjelenés 2008, Hiller István miniszteri ideje – a szerk.), amit valóban komoly oktatási, közgazdasági szakértők írtak. A másik a Sólyom László felkérésére készült Szárny és teher kötet vonatkozó fejezete. Más ideológiai megközelítésű, de körülbelül azonos szindrómákat fölfedező írások ezek. Máig úgy gondolom, hogy a 2010-11-es, jelenleg érvényes köznevelési törvény arra tett kísérletet, hogy a szakanyagokban körbejárt legégetőbb bajokat orvosolja. Több azóta is kritizált elemre – önkormányzatiból állami fenntartás, életpályamodell –, azt mondom: jó irányba mozdultunk.
– Az államosítás és az életpályamodell is előkerül a tüntetéseken mint egyfajta ősbűn.
– Pedig 2010-re minden közigazgatási és oktatási szakember arról beszélt, hogy abszurd ötlet volt a rendszerváltozáskor 3200 önkormányzatra bízni az oktatás és az egészségügy üzemeltetését. Se pénz, se elegendő figyelem, legtöbbször szakmai kompetencia sem volt erre a helyi testületekben. Mit léptünk mi? A Klebelsberg Intézményfenntartó Központ létrehozása klasszikus hiperreakció volt: teljesen torz központosítás, válaszul a széttagoltságra. Viszont a mára kialakult, körülbelül két járásonkénti tankerületi központ – szakmai irányítással, minisztériumi becsatolással – önmagában működőképes… Lenne, ha az lenne, amire anno kitaláltuk.
– Nem pedig spontán tüntetések kulisszája, ahol ismeretlen tankerületi vezetők neveit skandálják?
– Határozottan állítom: a rendszer mint struktúra alkalmas lenne a szakmai irányításra, például segédanyagokkal támogathatnák a tanítást, végeznék a megfelelő gazdasági, tanügyigazgatási feladatokat. Ami a valós gyakorlatot illeti: én sem vagyok meggyőződve, hogy a vezetők kiválasztásánál tisztán a szakmaiság dönt.
– „A köznevelési rendszer átalakításának financiális háttere, mely természetesen nem egyszerűen pedagógus-béremelést jelent, egyelőre nem áll rendelkezésre” – indokolta lemondását éppen tíz évvel ezelőtt, 2012 októberében. Azóta minden utódja elmondhatta volna ugyanezeket a szavakat.
– Pontosan ez a baj:
2012–13 óta sem léptünk előre. Pedig lett volna rá alkalom. Tíz év után elmondható, hogy nem nagyon van oktatáspolitika Magyarországon.
Nyilván ez tükröződik abban is, hogy továbbra sincs önálló minisztérium.
– Az ön ideje alatt még volt oktatáspolitika? Önálló minisztérium akkor sem létezett.
– A 2010 utáni néhány évben nagyon is élénk oktatási érdeklődést tapasztaltam. Pezsgő időszak, alkotási periódus volt vitákkal, harcokkal, gondolkodással, emlékezzen csak az államtitkárság vitáira Pokorni Zoltánnal. Akkoriban olyan csúcsminisztérium létezett, ahol fajsúlyos államtitkárságok voltak, politikailag vitatható, de a szakmából jól ismert, karakterisztikus arcokkal. Az elejét szabad szárnyalásként éltem meg. Ami meglepően támogatott volt.
– „Támogatott”?
– Úgy értem, hogy az ügy megütötte a nagypolitika ingerküszöbét. Tudták, hogy ezek fontos kérdések, amelyekkel kezdeni kell valamit. 2012–13 fordulóján viszont szigorúbbra fordult a történet, és absztraktabb problémák kezdték el foglalkoztatni a csúcspolitikát. Ágazati ügyek helyett toposzok, általános politikai kérdések.
– Végső soron ezért távozott?
– Azért mondtam le, mert úgy éreztem, becsaptuk a tanárokat. Megalkottunk egy törvényt, a kapcsolódó rendeleteket, kitaláltunk és bejelentettünk egy rendszert, majd Matolcsy miniszter úr 2012 végén azt mondta, nincs pénz a pedagógusbér minimálbérhez kötésére.
Én pedig úgy láttam, az nem működik, hogy rászakad a tanárokra egy új szisztéma, elvárjuk a minősítést, a több munkát és adminisztrációt, de a magasabb fizetést nem garantáljuk.
– A 28. óra című, a G7-en futó podcastnak adott minapi interjúban azt mondta, „a mai (politikai) vezetésben az alapvető problémaérzet sincs meg” a közoktatással kapcsolatban. Miért?
– Ennek van belső és külső magyarázata. A belső mechanizmusa egyfajta sikerpropaganda, ami sok mindent eltakar. Az ágazatért felelős miniszterek nem szólnak a bajokról. Úgy is fogalmazhatnék, hogy A császár új ruhája című Andersen-mesében élünk. A külső magyarázat, hogy vannak a magyar oktatásnak igazán jól mutató „mintagazdaságai”: jó gimnáziumok, diákolimpia-eredmények, és azért nekem van egy olyan gyanúm is, hogy a politikai elit gyerekei nem a borsodi zsákfalvak iskoláiba járnak, de még csak nem is egy átlagos budapesti felső tagozatba.
– Mi a véleménye arról, hogy sokak szerint nem szándékolatlan következmény, hanem kifejezett cél az elhanyagolt közoktatás? A rázós gazdasági ügyekben a kormány őszinte hangjának tekintett Parragh László kamarai elnök ki is mondta: Magyarország versenyképességét az olcsó munkaerő adja. Nem kell tehát Nógrádba kémiatanár, az adjon csak szakmunkást, legyen, aki a futószalag mellett dolgozik az autógyárakban.
– Sajnos az elmúlt évek hivatalos nyilatkozataiból, reflexióiból nyilvánvaló, hogy a politikai elit alapvetően 70-es, 80-as évek iskolai ideáljában él. Valószínűleg Parragh László is.
– Ez mit jelent?
– Hogy az iskola üzem, ami így is, úgy is működik. Majd lesz valahogy, mert olyan még nem volt, hogy ne lett volna sehogy. Ha nincs kémiatanár, akkor majd leadja az anyagot más. Akárki. Bárki. Az iskola sosem áll meg. És most mondok valami bizarr dolgot: nem biztos, hogy baj van azzal, amit Parragh László mondott. Lehetne az a magyar oktatás célja, hogy végzettséggel rendelkező szakmunkások alkossák a munkaerőpiacot? Lehetne. Rendben, szervezzünk olyan oktatást! És akkor majd nincs sírás, hogy nincs kémiatanár. Legyen ez a víziónk, és építsünk fel rá oktatáspolitikát. Szeretném látni ezt a koncepciót! Akkor el tudnám mondani, hogy felelőtlenség, sőt történelmi hiba. De nincs ilyen koncepció. Nincs semmilyen koncepció – ez a baj.
– Nem lehet, hogy koncepció nélkül, de mégis ez történik? Mint az egészségügyben: az elmúlt 12 év legnagyobb nyertese a magánszektor, egyre szélesebb réteg fizet kétszer az ellátásért – egyszer tb-alapon, egyszer magánban –, a spontán privatizáció pedig történik, mint a szabadesés.
– Orvosférjként és orvos családból származó emberként nem tudom tagadni a hasonlóságot, de fontos különbség a finanszírozás: a magyar orvosnak van szakmán belüli egérút, a pedagógusnak nincs. 160 ezer pedagógusnak nem megoldás a magániskola vagy a külföld. Ez a feszültség nem tud spontán, vagy tisztán a tanárok önerejéből megoldódni.
– Visszatérő ellenvetés, hogy ha többszörösére emelik is a tanárbért, az a közoktatás legtöbb baját nem oldja meg. Mit old meg?
– A bér nem megoldás, hanem feltétel. Hogy világosan beszéljünk: itt nem arról van szó, hogy sokat kell-e keresni egy pedagógusnak vagy keveset, hanem a helyzet az, hogy konkrétan nem lehet megélni abból a fizetésből, amit a kezdő pedagógus kap.
(A kezdő pedagógus fizetés mindenhol – ágazati pótlékkal együtt – nettó 207 480 forint – a szerk.) Óriási szerencse, hogy van mintánk, merre kellene indulni: amikor 2012-13-ban elkezdődött a pedagógusi életpályamodell és ’13-ban a Klebelsberg Ösztöndíj, látványosan meglódult a tanárképzésbe jelentkezők száma. A jövőbeli cselekvésnek két feltétele van. Az egyik a pedagógusokkal való együttműködés: mindegy, milyenek ők, milyen szavakkal tiltakoztak korábban, kontraszelektáltak-e vagy sem. Nélkülük nem lehet semmit tenni az oktatásüggyel. A második premissza: normális fizetés nélkül nem lehet elkezdeni ezt a munkát.
– Mi lenne az első lépés a létező oktatáspolitika felé?
– Először gesztusértékű irányokba kellene indulni: bármiféle EU-s forrás nélkül is alakítható a kommunikáció, mert, ugye, mennyire máshogy hangzana az, hogy kedves kollégák, tiszteljük a munkájukat, de nagyon nagy slamasztikában vagyunk, kérjük, tartsanak ki, mi pedig keressük a megoldást. Ehelyett az üzenet most nagyjából az volt, hogy csönd legyen. Soron következő lépésként ki kellene találni, mi az, hogy magyar oktatás. Az elmúlt 30 évben ez a kérdés kimerült a kompetencia vs. tudás vitában, majd rögtön el is aprózódott részletkérdéseken.
– Mi az ön célképzete a magyar oktatásról?
– Röviden: az iskola és az óvoda arra való, hogy a szülők segítségére legyen abban, hogy boldog és boldogulni képes felnőtteket neveljenek. Az állam, a döntéshozás feladata pedig megnézni, hogy a 21. században mi kell ahhoz, hogy egy boldogulni képes és boldog felnőtt éljen a világban.
– Elvont feladatnak tűnik.
– Pedig nagyon sok mindent tudunk erről az OECD vagy a Világgazdasági Fórum kutatásaiból. Ezek a szervezetek rendszeresen az orrunk elé tolják, hogy milyen képességekkel, kompetenciákkal kell rendelkeznie ma, holnap, holnapután egy felnőtt embernek ahhoz, hogy boldoguljon. Ezek egyrészt elképesztően megalapozott kijelentések, másrészt józan paraszti ésszel megállapítható, hogy egy felnőtt embernek bizonyos képességekre van szüksége, bizonyos ismeretekre meg egyáltalán nincs.
– Jöhet a jó öreg „képességek vagy információk” vita?
– Nem, mert a kettő együtt kell! Ahhoz, hogy komfortosan érezzem magam egy szociokulturális közegben, elengedhetetlen, hogyha azt mondom, hogy „Csigabiga…”, akkor a másik azt mondja, hogy „…gyere ki”, mert különben nem tudok vele beszélgetni. A közös tudásmagvakat, kulturális reflexeket át kell örökíteni.
– Van válasza például az OECD-nek arra, hogy mitől lesz boldog valaki?
– Igen: ha boldogul a munkaerőpiacon.
– Kiindulásnak ez se rossz.
– De ki-ki hozzáteheti, amit akar.
Az igazán nagy lépés ebben a gondolkodásban az lenne, hogy ha egyszer végre nem „reformálni” akarnánk az oktatást, hanem a célból kezdenénk felépíteni a rendszert.
Azt, hogy mit tanítsunk kémiából, már nagyon sokszor „megreformálták”: néha többet akartak tanítani sok órában, néha kevesebbet kevés órában, de azt az egyszerű kérdést, hogy mi kell ma egy felnőtt embernek kémiából ahhoz, hogy boldoguljon a világban, nem tette fel senki.
– Kérdés, hogy ez egyáltalán megválaszolható-e.
– Mondok egy arcátlanul egyszerű algoritmust. Ha én szabad kezet kapnék, hogy nemzeti alaptantervet készítsek, akkor a munkaanyagot rögtön odaadnám felnőtt értelmiségi embereknek, akiknek nem az a szakmájuk, hogy kémikusok vagy irodalomtörténészek. És engedném, hogy húzzák ki, ami szerintük nem kell, majd írjanak még 10-15 kérdést, hogy mit szeretnének adott területen tudni.
– És ha a húzás végén nem marad semmi?
– Csupán az derülne ki, hogy tele vagyunk teljesen irreleváns ismeretekkel. Ma Magyarországon a tananyag és az iskola oksági viszonyra épül. A tananyag a tudományából fakad, azzal a logikával, hogy adott tudományszak ismereteit egyszerűsítsük le, zsigereljük ki iskolai szintre. És nem abból, hogy mit szeretnénk valójában elérni.
– Megtanuljuk a kovalens kötést és Arany Jánostól a Toldi első énekét – majd nem „használjuk” soha. Mégis az az érték, az az agytorna jele, ha valaki hallott a kovalens kötésről meg eszébe jut, hogy „Ég a napmelegtől a kopár szík sarja…” Nem tudáscsonkítás, ha kihúzzunk, ami később nem kell?
– A memoriter igen, a matematikaóra igen, az énekóra igen, a testnevelésóra igen, a rajzóra igen – nem véletlenül nyomom meg ezeket az igeneket. Ezek olyan tornák, agytornák, amelyek nélkülözhetetlenek. De már az általános iskola harmadik osztályában elmaradnak az énekórák és testnevelésórák azért, mert környezetismeretben leragadtak a felfújt bogyós és a nem felfújt bogyós növények közti különbségtételnél, ami viszont agytornának is rossz. Én az ilyen mennyiségű információ két hétre való kötelező memorizáltatása ellen szólalok fel. És az ellen az érv ellen, hogy ezt te azért tanuljad meg, fiam, mert „én is kibírtam, akkor te is kibírod”.
– Ezek szerint támogatja például a Z-szakot, az új környezetismeret-környezettan egyetemi képzést?
– Igen, jó kezdeményezés, mert pont abból indul ki, hogy ma mire lenne szükség: integrált, problémaközpontú természettudományos tudásra, amihez hozzá tud szólni az ember anélkül is, hogy kémikus vagy fizikus lenne.
– A jelentkezési számok alapján egyelőre mégsem lett átütő siker.
– Mert azzal együtt, hogy kivételesen korszerű kezdeményezés, ez egy zárvány. Nem illeszkedik nagyobb oktatási koncepcióba, hiszen ilyen nem is létezik. Mit gondol a diák, aki Z-szakra jelentkezik? Hogy ő „Z” tantárgyat fog tanítani?
– Jogos. És azzal a kormányzati lépéssel egyetért, hogy követelménycsökkentéssel próbálnak a tanárképzés felé terelni diákokat? Nem kell már emelt szintű értettségi, nyelvvizsga…
– Jobban örülnék, ha Finnországhoz hasonlóan a legjobb tanulók állnának sorba a képzés előtt, de tény, a jó pedagógusság nem az emelt szintű értettségitől függ.
– Egy korábbi nyilatkozatban említette, hogy „a pedagógusképzés az egész mókuskerék legkonzervatívabb részlege”, és hogy az egyetemeken dolgozó módszertanos kollégák a korábbi tantervek készítésénél mindig elérték, hogy minden maradjon a régiben.
– Felelős vezetőként a 2012-es NAT készülése során lett világos számomra, hogy itt olyan nemcsak politikai, hanem tudományos és szakmai lobbik működnek, amikkel én helyettes államtitkárként sem tudok semmit kezdeni.
– Ez komoly? Az önképe szerint a magyar történelem legerősebb kormánya fennakadt a fizika- és biológiaszakos lobbin?
– Hogyha a Magyar Tudományos Akadémia elnöke történetesen nagyhírű fizikus és egyúttal volt oktatási miniszter, és azt mondja, hogy a Nemzeti Alaptanterv fizikáról szóló része nem jó, akkor erre azért nehéz azt mondani, hogy de. És 2012-ben röhejes módon kétféle természettudományos NAT lett.
– Sajátos megoldás.
– Millió hasonló esetet lehetne még mondani, amikor különböző aktorok azt az egyszerű hibát vétették, hogy a tudományuk érdekeit akarták érvényesíteni ahelyett, hogy azt nézték volna, mi az oktatás célja.
– Ön később az Oktatási Hivatal elnöke is lett. A – fogalmazzunk így – vegyes tapasztalatú előzmények után miért vállalta ezt a feladatot?
– 2017-ről beszélünk, amikor az első „kockás inges” tüntetések zajlottak, aminek következtében kerekasztal-tárgyalások kezdődtek, és remélni lehetett, hogy lesznek válaszok arra, hogy mit is kéne máshogy csinálni az oktatásban. Palkovics László (akkoriban államtitkár – a szerk.) felhívott, hogy nagyon kellene az OH élére valaki, én pedig azt gondoltam: hátha itt a lehetőség, hogy a sok félresiklott dolgot visszaszuszakoljuk a megfelelő mederbe. Az Oktatási Hivatal addigra gigaintézmény lett, ami lényegében mindenért felelt az oktatásban az érettségitől a tankönyvekig, a minősítéstől a továbbképzésekig. Úgyhogy jó terepnek látszott. Egy kikötésem volt: nem válok politikai szereplővé, nem nyilatkozom politikai szereplőként. Amit teljes mértékben tiszteletben is tartott a környezetem. Elnökségem vége azonban mégis egybeesett azzal a pillanattal, amikor be kellett írni a nevemet felelős kiadóként az új tankönyvekbe…
– Tehát most az új, 2020-as NAT szerinti állami tankönyvekről beszélünk.
– Igen. Ezek a tankönyvek viszonylag egyértelmű politikai nyomás alatt születtek, és ugyanebből a gondolatkörből kiindulva kezdték szétcincálni az érettségi rendszert is. Ugyanabba a helyzetbe kerültem, mint néhány évvel korábban.
– A közvélemény ebből az egészből leginkább a magyar irodalom tankönyvek körüli emlékezetpolitikai balhét látta: Herczeg Ferenc, Nyirő József…
– 2020-ban majdnem sikerült meglépni, hogy egy nagyon-nagyon hozzáértő szakmai kör készítsen egy olyan NAT-ot, amely tényleg a közoktatásra figyel. Sajnos nem sikerült. Ennek eredménye, hogy például az irodalom tantervben Sztárai Mihálytól Ezra Poundig sorakoznak a nevek, akiket a szakmunkás gyerekeknek tudniuk kéne, mielőtt elhagyják az iskolapadot.
– „Majdnem sikerült” – ezt hogy érti?
– Az eredeti alkotók magas színvonalú szakmai munkát végeztek. Sajnos ez egy ponton túl már nem előny volt, hanem hátrány.
– A sajtó akkoriban arról írt, hogy a külön mandátum nélküli Takaró Mihály irodalomtörténész teljesen átírta a magyar irodalomról szóló tantervet.
– Ezt nem szeretném kommentálni.
– Az viszont tény, hogy az OH-s, tehát állami középiskolás történelem tankönyv szerint Szent Istvánt Székesfehérváron koronázták 1000 karácsonyán, míg az egyházi tankönyv szerint Esztergomban, és vagy 1000 karácsonyán vagy pedig 1001 újévkor. Az állami tankönyv reális tézisként, hosszan szól a kettős honfoglalásról, az egyházi pár sorral elintézi.
– Ez is az egyik tünete annak, amiről fent beszéltem.
– A Vigilia című katolikus folyóiratban közölt egy írást Szent István király intelmeiről. A tanulmánya konklúziójából idézek: „Szent első királyunk ma szól hozzánk. Szent évünkben. Intéseivel utat mutat, s ezzel reményt ad. Reményét annak, hogy nem a hatalom, az erő megszerzésének csínja a kulcs; mindössze a honestas, a hittel teli, erényes élet az egyetlen út, mely már a földön elnyerheti emberi jutalmát is.” 2016-ban írta ezt, már helyettes államtitkári lemondása után, de még az Oktatási Hivatal előtt. Egyfajta keserű tapasztalat szülte ezeket a szavakat a hatalomról és az erőről?
– Hálás vagyok a politikában eltöltött évekért, egyáltalán nem arról van szó, hogy utólag azt mondanám, borzalmas korszaka volt az életemnek. Fontos munkám volt, amit tisztességesen próbáltam végezni. Egészen addig, amíg ez lehetséges volt.
– Csalódott, hogy a rendszerben csak az erő számít?
– Úgy mondanám, 2010-ben azt hittem, másról is szól a politika, mint a hatalom meg az erő. Az a remény még így is megvan bennem, hogy attól, hogy a politika erről szó, attól még nem feltétlenül kell egy orvosi rendelőintézetnek és az általános iskola 7.b osztályának is erről szólni.
– Nem kellene, de a politika logikája csak beljebb hatol, és mindenhol megjelenik: média, sport, kultúra – sorolhatnánk.
– Tulajdonképpen ez szánalmas félelem a politika részéről. Tanultuk történelemből, hogy nyilván a hatalmukat legjobban féltők mennek le ilyen szintekig. Őszintén: mi szüksége van a politika biztonságának arra, hogy egy tankerületi vezetőn át befolyásoljon egy iskolaigazgatói posztot?
– Az Apor Vilmos Főiskolán beszélgetünk, melynek 2020 óta rektora. Már az intézményi formája is felvet egy kérdést: hogyhogy vannak még főiskolák Magyarországon?
– Irgalomból mindig egyetemeznek minket, pedig tényleg főiskola vagyunk, ragaszkodom is ehhez. A németül Hochschule, angolul college olyan típusú felsőoktatási intézmény, amely nem generálisan értelmiségieket akar képezni, hanem egy szakmára vagy szakmacsoportra készít föl, méghozzá magas színvonalon. Néha azt érzem: bárcsak lennének ma is Kandó Műszaki Főiskolák, meg Eszterházy Károly Tanárképző Főiskola, meg Benedek Elek Tanítóképző Főiskola… De nincsen. Mi vagyunk az utolsó önálló pedagógusképző főiskola az országban. Nincs doktori képzésünk, és csak egy bizonyos „topikban” dolgozunk, az úgynevezett segítő szakmában, mint a szociálpedagógia, pedagógia. Ez gyakorlatiasabb megközelítést kíván, mint egy tudományegyetem.
– Feltételezem, az Apor „helyi érdekű” főiskola, vagyis inkább Észak-Magyarországra bocsát ki szakembereket.
– Amikor véletlenül épp elnök voltam az Oktatási Hivatalban, sikerült egy olyan komoly adatbázist létrehozni, amelyből pontosan tudjuk, hogy megdöbbentő módon az összes magyar felsőoktatási intézmény regionális működésű, beleértve a nagy vidéki tudományegyetemeket. Mindenki a környékről szívja föl és a környékre bocsátja ki a hallgatókat. Ez így van nálunk is. És valljuk be, Nógrád megyének például nagy szüksége van pedagógusokra, segítő szakemberekre.
– Mit jelent az, hogy az Apor katolikus intézmény?
– Mindenekelőtt nagyon világos hagyományt. A főiskola 1929 és az államosítás között, majd a rendszerváltástól újra katolikus fenntartású volt. A gyakorlatban ez azt is jelenti, hogy hitéleti területre is kiágazunk, van lelkipásztori vagy kántor képzésünk. Ma is az egyház tart fönn minket, az én felettesem ilyen szempontból a váci megyéspüspök, akivel nagyon jó mind az emberi, mind a szakmai kapcsolatom. Magam hívő katolikus vagyok. Igyekszem semmit sem mondani vagy tenni, ami a hitem által szabott keretekből kilóg.
Nyitókép: Végh László
