Fordulat jöhet: a tanárügy kifogott a Rogán-műveken

·2022.10.10

Bármilyen valós, légből kapott vagy mesterségesen felfújt téma volt is, amellyel a kormánypárt nagy győzelmet aratott az elmúlt években, mindegyik lehetőséget adott a társadalom megosztására úgy, hogy a jobb, érzelmi azonosulásra alkalmasabb pozíciót a Fidesz foglalhatta el. Most viszont új helyzet van: a közoktatás ügye nem ilyen. Azt még a teljes gőzzel termelő Rogán-művek sem tudja elhitetni, hogy az iskola felesleges, hogy tanár nem kell. Még a Fidesz törzsszavazóival sem. Hacsak nem jön Gyurcsány Ferenc… Persze jön. De nem baj. Nem kell törődni vele. Vélemény.

A formás kis gombát Magyarország egyik legjobb gimnáziumának osztálytermében kapták lencsevégre. Ezzel nem is lenne különösebb gond, ha a bioszteremben készült volna a felvétel, mondjuk egy különleges kísérletet dokumentálandó. Erről azonban szó sincs. Hiteles források erősítették meg hüledező kérdezősködésemre, hogy az bizony a rajzterem. Annak vizes, málló falából nőtt ki az élőlény egészen spontán módon. Utat tört magának az élet – szép, magasztos kép is lehetne tehát ez, ha nem tudnánk, hogy a gomba ott növekszik szép nagyra, ahol beindult a rothadás. Így viszont nem csoda, hogy éppen egy osztályteremben talált magának otthont a kis kalapos: a magyar oktatásügy régóta rohad úgy általában is – a konkrét terem pedig évek óta ázik. Nincs pénz rendbe tenni. 2022 Magyarországán, még egyszer: az ország egyik legjobb gimnáziumában.

A fotó ennek ellenére nem ment nagyot a közösségi médiában, a tanárok inkább elhallgatnák – nehogy az a kép alakuljon ki róluk, hogy „még ők sírnak”. Évek óta kapják, hogy elitiskolaként nekik biztos milyen jó dolguk van, biztos többet is keresnek (nem keresnek többet), szóval az oszd meg és uralkodj elve eddig remekül működött ezen a téren is. Elitnek mondott és átlagos, egyházi és állami, pláne alapítványi – kitűnően lehetett éket verni a tanártársadalom különböző szereplői közé, nagyjából biztos lehetett benne a terület iránt finoman szólva sem érdeklődő hatalom, hogy összefogás, együtt mozdulás, erőfelmutatás a közoktatás felől nem fog érkezni.

Gomba a rajzteremben egy magyarországi elitiskolában

Aztán most mégis megtörtént. Spontán módon, akárcsak a már említett gombácska esetében. Tüntetések nőttek ki abból az általános rothadásból, amelyet magyar oktatásügynek hívunk. Az amúgy is bűzlő elegybe elég volt egyetlen csepp utolsó gusztustalanság a hatalom részéről, s meg is volt a tökéletes táptalaj. A Kölcseyben már megtörtént kirúgások és az újabb fenyegetések annyira buta és bicskanyitogató húzások a kormány részéről (ne tekintsük önálló szereplőnek a „tankerületi igazgatónak” nevezett apparatcsikokat), hogy egységbe kovácsolták az érintetteket. Nemcsak állami közoktatási intézmények csatlakoztak a tiltakozásokhoz: az ország egyik legjobb egyházi középiskolájának tartott Szent Imre 48 tanára például Klebelsberg Kunó-idézettel demonstrált a Kölcsey pedagógusainak elbocsátása és az oktatás lezüllesztése ellen: „A tudomány birodalmában nem lehet bürokráciával és policiával dolgozni.” Ma reggelre pedig szülők szerveztek megmozdulást a Közép-Budai Tankerület elé – demonstrációt a tanárok mellett. Ilyen sem volt eddig.

S hogy most miért van mégis? Hiszen az iskolaépületek régóta rohadnak. Osztálypénz sem tegnap óta létezik, s az sem új, hogy a vécépapírt otthonról kell vinni (ahogy egyébként a közkórházakba is). Hogy a takarítónőt zsebből kell fizetni, mert arra nem ad a fenntartó, a büszke magyar állam. Ahogy mondjuk a rohadó ablakok cseréjére sem. Tehetősebb környékeken így aztán alapítványa van az iskolának – oda fizetik be a szülők a súlyos százezreket, aztán abból a pénzből felújítják, megjavíttatják azt, ami nem is az övék. Még csak nem is a településüké – hanem az államé, miután volt szíves konfiskálni az iskolákat (ahogy a kórházakat is). A fenntartói feladatok egy részét tehát az állam eddig sem látta el, ám a szolgáltatásnak azt a részét, amelyet a szülők mégsem tudnak megoldani, biztosította. A tanárt.

A mostani felháborodáshoz kellett az égbekiáltó igazságtalanság megtapasztalása egyrészt.

A tanár régóta éhbéren van tartva, de a sztrájkot megtiltották neki, maradt hát a polgári engedetlenség, ha fel akarta hívni a figyelmet a bajra (bérek, infrastruktúra, nemzeti alaptanterv, stb.). A nagy engedetlenség ugye annyi, hogy egy-egy órát nem tart meg. Erre válaszolta a hatalom, hogy hát akkor ki vagy rúgva. Az eredmény: nem egy óra nincs megtartva – hanem egy sem. Éhbérokokból kifolyólag ugyanis régóta tanárhiány van, a kirúgottakat tehát nem tudja pótolni a keménykedő állam. Rosszabbul járt így mindenki, aki számít: a kirúgott tanár, akinek el kell hagynia a pályáját ötvenvalahány évesen. A diák, akinek nem lesz kémiaórája, ki tudja, meddig (a tesitanár helyettesít), de érettségizni azért kell majd. A szülő, aki magánban szervezhet kémiaoktatást a gyerekének extra pénzekért, hogy valahogy mégiscsak megtanulja, amit az állam elvár, de a tudás megszerzésének fő feltételét (tanár) nem biztosítja. Egyedül a tankerületi igazgató nem járt rosszul: az ő fizetését továbbra is állják a szülők – az adójukból.

A hipergazdagoknak persze nem lesz gondjuk ebből, ahogy az egészségügy lerohasztásából sem különösebben: a fizetős magánintézmények csodálatos környezetet biztosítanak a felső néhány százaléknak. A legalsó néhány százalék sem érintett: ahol a szülők melegedőként tekintenek az iskolára, amíg ők dolgoznak, ott akár tarthatja a tesitanár is a kémiaórát.

Mégis más a helyzet most, mint az elmúlt évek nagy kormányzati kommunikációs hadjáratainál. Bármilyen valós, légből kapott vagy mesterségesen felfújt téma volt is, amellyel a kormánypárt nagy győzelmet aratott, mindegyik lehetőséget adott a társadalom megosztására úgy, hogy az érzelmi azonosulásra alkalmasabb pozíciót a Fidesz foglalhatta el. „Nem akarunk bevándorlót, ezek meg elárasztanák az országot velük.” Egyértelmű álláspont, jól is kommunikálható. „Nem akarjuk a gyerekeken végzett nemváltó műtétek beteg világát, ezek meg azt hoznák el.” Szintén. Ki akarna olyan világot ráadásul, már egy-két szélsőségest leszámítva? „Mi békét akarunk és azt, hogy a magyarok ne fagyjanak meg, ezek meg háborúznának inkább, felszámolva a rezsicsökkentés alapját.” Hibátlan politikai kommunikáció, bármilyen álságos is (ráadásul teljesen eredménytelen: nincs olcsó gázunk, viszont már becsületünk se – de ez már egy másik téma). Az oktatásban, a tanári kirúgásokkal viszont nehéz megosztani a társadalmat. Azt mondani, hogy tanár, iskola, oktatás nem kell, az csak valami liberális métely és átok – ez azért még a magyarnak sem megy le a torkán. Még az iskolát melegedőnek tekintő szülőén sem: dolgozni azért ő is el akar menni otthonról, addig meg valahol lennie kell a gyereknek. Meg lehetne próbálni persze a régi mantrát a lusta, pénzéhes tanárról, aki tele van szabadsággal, ott van neki a nyári szünet egésze, de neki az sem elég – most mégsem ezzel próbálkozik a kormány. Ami jó jel.

Minthogy a Századvég mindenről készít mérést, ezek szerint az jött ki, hogy ez most tényleg nem működne. Az még rendben van a társadalom többségének, hogy nem kell mindenkinek diploma, meg romkocsmák félhomályában merengő bölcsészekből is minek annyi, de az általános iskola – az azért más tészta. Még az érettségi is. Ugyan az ország megyéinek felében kisebbségben vannak az érettségizettek a választókorúak között, ám országosan azért többségben, ráadásul minél fiatalabb korosztályt nézünk, annál inkább. Arra pedig kevés polgártárs vágyik, hogy a gyereke alacsonyabb végzettséggel rendelkezzen, mint ő maga – az iskola tehát igenis számít a szülőknek. A középiskola is. Ideológiától, világnézettől, politikai elfogultságoktól függetlenül. A felsőoktatás esetében, főleg az SZFE-sztori kapcsán még el lehetett adni a hazugságot, hogy a liberális sorosista métely akar ellenállni a nemzeti megújhodásnak – ez a saját tábor számára nagyjából hihető volt. A CEU-t meg egyenesen Soros alapította… Gyerekjáték volt „lekommunikálnia” ugyanezt – az egyébként a CEU-n pallérozódott kormánykommunikátor Kovács Zoltánnak.

Rogán Antal és Habony Árpád is nagyon ügyesek, de talán még az ő képességeiket is meghaladja, hogy eladják a jónépnek az álláspontot: iskolába felesleges tanár, arra ott semmi szükség, csak a nemzetvesztő liberális, sorosista árulók találták ki, hogy kell – nyilván azért, hogy legyen, aki ráveszi a nemváltásra a gyerekeket.

Valószínűleg persze felvetődött egy jó kis kormányzati brainstormingon, hogy előhívják belőlünk az idegbeteg, alkalmatlan tanárról belénk égett emlékeinket – ilyet ugyanis szinte mindenki őriz. Csakhogy állambácsiként ez sem volna igazán jó ötlet: a tanárok képzése mindig is állami feladat volt, kiválasztásuk pedig az iskolaeinstand óta ugyancsak. Ha rossz a tanár, azért bizony a kormány a felelős.

Azaz dehogy! Mi is jut eszembe! Hiszen a kormány semmiért sem felelős! A legjobb magyar vudubábu került elő megint: Brüsszel a hibás. Azért is, mert a magyar állam alkalmazottainak a magyar állam nem fizet rendes bért. Erre a bukfencre biztosan ötöst adna egy logikából helyettesítő tesitanár, de az legalább látszik belőle, hogy a probléma létezését nem tagadja a kormány sem: 370 milliárd forintnyi brüsszeli pénzért kuncsorog tanári bérfejlesztésre.  Közben meg vesz Vodafone-t, kicsit többért. Jó, fogadjuk el, hogy alma és körte az összevetés – a telekommunikációs cég egyszeri kiadás, a tanári bér meg folyamatos. De még így is telne rá, ha akarat lenne – vélhetően a NER-elit össze tudná dobni az éves hasznából. Beleforgathatnák mondjuk a honvédelmi miniszter cégének puszira és évtizedekre odaadott kaszinók évi tízmilliárdos profitját, a Mészáros-kör 117 milliárdos extraprofitját, vagy a nekik a minap szintén évtizedekre átjátszott és máris megemelt áron használható autópályákból keletkező milliárdokat. Ezek mögött nincs semmilyen üzleti teljesítmény, azaz kockázat: monopolhelyzetből szedik a sápot az állampolgártól, megbízhatóan, hosszú távon. Aztán ott vannak a sokat emlegetett stadionok – azoknak a fenntartása is pénzbe kerül, ugye. Nagy pénz, nagy foci – a nemzet elé ez a cél tűzetett ki. Kis pénz, kis föci. Ez lett belőle. Hja, mindenre nem juthat.

Persze hogy jusson, arra volna ortodox lehetőség is: az adóztatás. Amint például Bojár Gábor épp lapunkban közölte: fizetne több adót boldogan, ha azt az oktatásra költenék. (De hát ez a kormány nem emel adót! Azt csak a baloldal emel! Ez a kormány inkább beszánt egy működő rendszert, a katát, hogy más formába terelve a népet többet szedjen be, ahelyett, hogy megemelné az összeget és leszállítaná az összeghatárt. Kommunikáció mindenek felett!) Így viszont az egyszeri állampolgár azt látja, hogy valódi tanár lassan nincs, miközben a befizetett adójából klánok gazdagodnak: például a minap láthatóvá vált Matolcsy-klán. (A mindenféle nemzeti banki alapítványokba pakolt közpénz mehetett volna ám a költségvetésbe is, a kiáramoltatott közvagyon eladása utáni továbbadás extra hasznával együtt.) Ez persze csak néhány kósza ötlet – mélyebb kutakodás után jó eséllyel a szükséges összeg többszörösét is összeszedhetnénk csak a kormányfő családi és baráti köréből.

S ha a Fidesz-törzsszavazók szerint ez rendben is lenne, hiszen a NER-nagytőkések jóléte rendkívül fontos, azért azt ők is elvárják, hogy iskola legyen, tanárral együtt. Ha még azt is elhiszik, hogy az éhbérért Brüsszel a hibás – azt azért ők sem, hogy a tanárhiány idején elkövetett tanárkirúgásokat is Brüsszel rendelte el. A közoktatás helyzete bizony a Fidesz szavazóit éppúgy érinti, az ő érdekeiket ugyanúgy sérti, ha az adójukért nem kapnak szolgáltatást, mint az ellenzéki szavazóét. A nagyon hithű törzsgárdán kívül remélhetőleg ők is csak addig nézik el a felvilági lopást, ameddig nekik nem, csupán az ellenzékieknek kell duplán fizetniük: egyszer az államnak, amely eltartja a NER-kötődésűeket (bürokratákat, médiaarcokat, művészeket), egyszer pedig magánzsebből, amikor meg kell szervezni a normális színészképzést, elő kell fizetni nem propagandalapokra, jegyet kell venni normális előadásokra.

Amint azonban az átlagos Fidesz-szavazó is azon kapja magát, hogy tankerületi igazgatók bérére megy az adója, de a gyereke oktatását neki kell megszerveznie és fizetnie magánban – vélhetőleg kevésbé lesz lelkes a nemzeti nagytőke emelkedésének hírei hallatán. Főleg 20 százalékos infláció idején, egy brutálisnak ígérkező válság kezdetén.

A közoktatás ügye tehát nemzeti ügy, de legalábbis a legszélesebben értelmezett középosztály ügye – pártpreferenciáktól teljesen függetlenül. A Fidesz láthatóan nem is találta meg benne a jól bevált megosztós potenciált – ám ekkor, mint annyiszor már, a kormánypárt segítségére sietett: Gyurcsány Ferenc. A nemzet ripacsa nem túl meglepő módon furtonfurt igyekszik összegyurcsányozni a mostani megmozdulásokat, s ha sikerrel jár, sokan tényleg elvesztik majd a kedvüket. De nem kell, hogy így legyen. A közösségi platformok használatával meg lehet szerveződni szülőknek, tanároknak, diákoknak – országosan is. Nincs szükségük Gyurcsányra. Senkire sincs. Ha most beleteszik az energiát, ha sikerül a tanárok többségét maguk mellé állítaniuk és egyszerre engedetlenkedni polgárilag – akkor elérhetik a céljukat. Nagy meló lesz, persze. De kisebb és olcsóbb még a szülőknek is, mint egyénileg finanszírozni minden csemete oktatását minden kötelező tárgyból, magánórákon. A mostani út ugyanis egyenesen oda vezet. Letérni pedig most lehet róla, összefogással. Az összes tanárt mégsem rúghatják ki. Nincs belőlük raktáron. Legfeljebb a szupermarketek raktárában akad néhány – de ők kétszer annyit keresnek, mint pályán maradt egykori kollégáik.

S ha találkoznak is gombával: az akciósan, ládában messze nem olyan lehangoló, mint amikor az osztályterem málló, rothadó zegzugából mered elő.


Nyitókép: a magyar közoktatás helyzete miatt tüntető diákok a budapesti Margit hídon 2022. október 5-én (fotó: Válasz Online/Vörös Szabolcs)

Ez a cikk nem készülhetett volna el olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, az új, biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>

Kategória: vélemény