A NER kedvenc filozófusának se tetszene, ahogy a rendszer építkezik
Roger Scruton Zöld filozófia című könyvében hatásosan vázolja fel a klímahisztéria és a globális zöldmozgalom kritikáját, amelyből a kormányközeli megmondóemberek is szívesen merítenek. Csakhogy Scruton egyúttal lefekteti a konzervatív környezetvédelem alapjait is, amelynek lényege az otthon szeretete és az azt védő helyi civil társulások dicsérete. Bár a két éve elhunyt brit filozófusnak kultusza van a NER szellemi holdudvarában, és még kávézóláncot is elneveztek róla, a környezetkárosító tóparti beruházások, a helyi civilek figyelmen kívül hagyása vagy a kötetben erényként beállított takarékosság kigúnyolása 180 fokkal szembe megy Scrutonnal.
„A környezeti mozgalmat újabban támogatói és számos ellenzője egyaránt valamiképpen a »baloldalon« helyezi el: tiltakozás a szegények és az elesettek nevében a nagyvállalatok világa, a konzumerizmus és a társadalmi hatalomgyakorlás struktúráival szemben” – írja a Zöld filozófia című könyvének bevezetőjében Sir Roger Scruton (1944–2020) brit filozófus, a kortárs konzervatív gondolkodás egyik legnagyobb alakja, a kormányközeli értelmiség egyik legtöbbet hivatkozott szerzője.
A tételmondat Magyarországon is igaz. Miközben az ellenzéki térfélen két, magát zöldnek nevező (törpe)párt is működik, és a kormánykritikus értelmiség általában érzékeny a környezeti kérdésekre, addig a kormányoldalon egyfajta rezisztens identitás alakult ki a „klímahisztéria” és más zöld témák ellenében. Pedig a hazai közéletben a környezetvédelem sokáig nem számított baloldali témának. A magyar ökopolitika főbb alakjai – mint Lányi András vagy Karátson Gábor – alapvetően a harmadik út szükségességét hangsúlyozták, de inkább a konzervatív gondolkodásmódhoz álltak közelebb, mint a neoliberális magyar baloldalhoz.
Amióta azonban az utóbbi években a kormányközeli értelmiség elkezdett nyugati, főleg amerikai mintákat másolni és ottani konfliktusokat importálni, a környezetvédelem is az ellenséges mezőbe került. A hazai, lokális természetvédelmi konfliktusok másodlagossá váltak a nyugati progresszív zöldek elleni ideológiai harccal szemben. Különösen 2019-ben, a világszerte nagy indulatokat kiváltó svéd tizenéves klímaaktivista, Greta Thunberg fellépésekor, illetve a klímavészhelyzetet hirdető, méhlegelőket kialakító Karácsony Gergely főpolgármesterré választásakor erősödött meg ez a vonal, olyan hangadókkal, mint Megadja Gábor vagy a klímakamuról posztoló Bayer Zsolt.
Klímaszekszpis és Scruton-kultusz
A téma a kormány értelmiségi holdudvarában is jelen van. A Matthias Corvinus Collegium (MCC) a közelmúltban két nyugati klímaszkeptikus szerző könyvét is kiadta: az amerikai Michael Schellenberger Apokalipszis soha, illetve a dán Bjørn Lomborg Téves riasztás című munkáját (utóbbiról lapunk is közölt recenziót). Mindemellett a kormányközeli értelmiségben él az a narratíva is, hogy a zöld téma igenis fontos, csak nem szabad átengedni a baloldalnak, hanem konzervatív környezetvédelemre van szükség. Ennek a gondolatnak a leggyakoribb hivatkozási alapja Scruton.
Az angol filozófus különösen élete utolsó szakaszában foglalkozott sokat a környezet kérdéseivel. Zöld filozófia – hogyan gondolkozzunk felelősen a bolygónkról című könyve eredetileg 2011-ben, magyarul az Akadémiai Kiadó gondozásában 2018-ban jelent meg. Hazai fogadtatásáról sokat elmond, hogy a Mandiner 2019-es, zöld témájú cikksorozatában mindhárom szerző a könyvre hivatkozott, de többször szerepelt a kötet a Kommentár folyóirat hasábjain is – például a 2020-as első szám Ökokonzervatív kiskönyvtár című összeállításában Konrad Lorenz, Lányi András és Békés Márton munkái mellett.
Scrutonnak eleve kultusza van a kormányoldalon – Orbán Viktor 2019 végén a londoni magyar nagykövetségen a Magyar Érdemrend középkeresztjével tüntette ki az akkor már rákbetegségben szenvedő gondolkodót. 2020-ban pedig Budapest belvárosában, a Zoltán utcában Scruton néven nyitott kávézót és közösségi teret Szalai Zoltán, az MCC igazgatója. A túlzott állami szerepvállalással szemben szkeptikus filozófusról elnevezett üzlet 2021-ben 600 millió forintnyi támogatást kapott közpénzből, azóta pedig nyílt egy kávézó az MCC szintén államtól kapott budai campusán és a Veres Pálné utcában is.
A klímaváltozás mint a végítélet látomása
A Zöld filozófia kétségkívül bőségesen szolgál szellemi munícióval azoknak, akik bírálni szeretnék a kortárs zöld mozgalmakat. A gazdagon hivatkozott – és a környezetvédelmi irodalom alapos ismeretéről tanúskodó – kötet első fele a klímaaktivizmus hatásos bírálata, amelynek lényege, hogy a klímaváltozást abszolutizáló modern zöldmozgalom valláspótlék, ami ráadásul nem is működik.
„(A klímaváltozás) az eredendő bűnhöz hasonlóan mindannyiunkra nehezedik, és úgy tűnhet, hogy az eredendő bűnhöz hasonlóan megváltás jellegű megoldást kíván – írja Scruton. – Úgy lebeg a luxusterepjáróban ülő bűnös feje felett, mint az ítélet látomása, egy olyan vízió, amely az egész világot átfogja. A klímaváltozásban tehát nem csupán hinni kezdtek egyesek, hanem egyenesen rávetették magukat, mert kapóra jött, hogy segítségével egy politikai problémát morális és spirituális kérdéssé alakítsanak át, hogy a riadójel szerepét töltse be az emberiség számára, és amit csak olyan radikális változtatásokkal lehet kezelni, amelyek már egyenértékűek az élet teljes átalakításával. És amikor az emberek valamilyen kevésbé nagyszabású megoldást javasolnak a problémára, akkor azonnal megütközéssel és méltatlankodással reagálnak a felvetésükre, hiszen gyengítik a hitet.”
Mindez illeszkedik abba, hogy a baloldalnak hajlamos „politikai álláspontját egy kész program szerint meghatározni, a szükséges változtatásoknak egy olyan kész listája alapján, amely a régi társadalmat egy »új társadalommá« alakítaná át.” Csakhogy mindeközben a radikális elővigyázatosság elve alapján elvetnek olyan, potenciálisan hasznos megoldási javaslatokat, mint a nukleáris energia vagy a geomérnökség (a szén-dioxid légkörből való kivonása, illetve a felmelegedés technológiai ellensúlyozása). „Változtass meg mindent, de ne nyúlj semmihez – különös javaslat” – veti fel Scruton.
Különösen kritikus a filozófus a globális környezetvédelmi civilszervezetekkel, NGO-kkal szemben, mint amilyen a Greenpeace. Elismeri, hogy időnként hasznos ügyekre hívják fel a figyelmet, ugyanakkor senkinek sem tartoznak felelősséggel, elszámolással, ezért nyugodtan megengedhetnek maguknak olyan akciókat, amelyek adott esetben többet ártanak mint használnak, ráadásul olyan fegyverekkel szállnak harcba a multinacionális cégek ellen, amelyek nem építenek a nemzeti szuverenitásra.
A Zöld filozófia azonban korántsem csak kritika, hanem program is, a konzervatív környezetvédelemé. Amelynek van kapcsolódási pontja a baloldalival – a konzumerizmus, a luxus és a pazarlás elleni harc –, de alapvetően különbözik tőle, mert míg amaz globális, ennek központi eleme a területi kötődés.
„A komolyan vett környezetvédelem és a komolyan vett konzervativizmus ugyanoda mutat – ez pedig az otthon, az a hely, ahol vagyunk, és amely közös a számunkra, a hely, amely meghatároz bennünket, a hely, amely csak ideiglenesen van a gondjainkra bízva, és a hely, amelyet nem szeretnénk tönkretenni – írja Scruton. – Ezt a belső motivációt oikophiliaként írom le, az oikosz, vagyis a háztartás iránti szeretetként. (…) Arra használom, hogy az emberi pszichének azt a mélyen fekvő rétegét írjam le vele, amelyet a németek Heimatgefühlnek neveznek.”
Az oikosz iránti tisztelet a valódi oka annak, hogy a konzervatívok nem vállalnak közösséget a környezetvédelmi aktivizmus manapság divatos formáival, azok ugyanis az oikofóbia zászlóvivői. Ez az oikofília ellentéte, az otthon megtagadása, „az a pallérozott megvetés, amellyel az értelmiségi elitek a történelmi lojalitások iránt viseltetnek.” Míg a globális zöld NGO-k oikofób szervezetek, addig az igazi környezetvédelem valódi letéteményesei oikofil helyi civil társulások.
Civilek dicsérete és gyalázása
Scruton filozófiájában meghatározó szerepet játszanak a társadalom szövetét alkotó közösségek – Edmund Burke kis körei –, a család, a helyi társaságok és egyesületek, az iskola, a hitközség, a csapat, az alakulat. És ami zöld szempontból a legfontosabb: az otthonukat védő civilek. Már csak személyes okokból is: „Amikor apám látta, hogy a messziről jött területfejlesztők és autópálya-bolond politikusok mekkora pusztítást végeznek városunkban és környékén, megalapította a High Wycombe Társaságot, azzal a céllal, hogy mentese, ami még menthető azon a helyen, ahol otthon érzi magát.”
A Zöld filozófia egyik legfontosabb fejezete a szerző hazájának példáján keresztül mutatja be, milyen szerepet játszottak ezek a szerveződések abban, hogy ma még létezik a vidéki Anglia. Leírja, hogyan jöttek létre az ipari forradalom nyomán a 19. század derekától azok a civil társulások, amelyek megvédték a terjeszkedő városoktól és infrastruktúrától Anglia erdőit, legelőit, sövényeit, cserjéseit, csalitosait és patakjait – a Közföldeket, Nyílt Területeket és Földutakat Óvó Társaságtól a Királyi Madárvédő Egyesületen át a Horgászok Környezetvédő Társaságáig. Sőt, továbbmegy ennél: szerinte ha egyáltalán láthattunk sikeres kísérleteket a mindent elöntő ökológiai pusztítás megfékezésére a világban, azok mind nemzeti és lokális elképzelések eredményei.
„Amerikai természetkedvelők kezdeményezték, hogy hozzanak létre nemzeti parkokat; Izland kezdeményezte a tőkehal ívóhelyeinek védelmét; Írországban olyan törvényt fogadtak el, amely megszabadította az országot a műanyag szatyroktól; ott vannak Svédország és Norvégia tiszta energiával kapcsolatos kezdeményezései; a svájci építésügyi szabályozás, amely lehetővé tette a helyi közösségek számára a környezetük feletti ellenőrzés megtartását; (…) a maine-i homárhalászok és a norvég tőkehalhalászok kezdeményezései, hogy önszabályozó halászatokat hozzanak létre, amelyek élén helyiek állnak” – sorolja a példákat.
Ha mindezt a mai magyarországi viszonyokra alkalmazzuk, akkor Scruton hősei nem azok a többnyire a kormányhoz köthető üzleti körök – vagy maga az állam –, amelyek túlméretezett, a településképek és a helyi természeti értékek szempontjából is káros nagyberuházásokat akartak vagy akarnak a magyarországi tavak partján felépíteni. Hanem azok a helyi civilek, akik ez ellen tettek és tesznek.
Vagyis a Fertő-tó Barátai Egyesület, amelynek tagjai augusztus 20-án a tavat elzáró sorompónál tüntettek a 45 milliárd forintos az állami vízitelep-fejlesztés ellen. Vagy a Stop Avalon! nevű szerveződés tagjai, akik tiltakoztak a kormányzati hátszéllel működő Hell Energy szállodaszörnyének felépítése ellen a tatai Öreg-tó partján, és népszavazást harcoltak ki az ügyben. Vagy az Aligai Fürdőegyesület, amely a Balaton egyik utolsó magaspartját is leborotváló, NER-közeli, állami támogatást is kapó Club Aliga óriásprojekt elleni tiltakozást vezette. A sort még lehetne folytatni a Velencei-tónál épülő sportközpontot bíráló Alba Natura Civil Alapítványtól a különböző balatoni projektek ellen szerveződő mozgalmakig.
Az utóbbi hetekben úgy tűnt, hogy a fenti ügyek közül több esetben is pozitív áttörés történt. Tatán a népszavazás hatására úgy tűnik, a beruházást addig támogató fideszes városvezetés kihátrál az óriáshotel mögül. A beruházó kérésére visszavonták Club Aliga óriásprojekt környezetvédelmi engedélyét, leállították a Fertő tavi beruházást, az illetékes kormányhivatal pedig nem adott engedélyt a tihanyi Kenderföldek területére tervezett lakókomplexumra. A Fertő tó esetében azonban ennek pusztán a válság és pénzhiány az oka, nem a civilek érveit hallotta meg a kormány, míg Tihany és Aliga esetében még nem lehet tudni, hogy tényleg valódi fordulat történt-e.
Mindeközben a kormány hozzáállását jól jelzik az irányítása alatt álló sajtótermékek témába vágó cikkei. Miközben a NER értelmiségi holdudvara Scrutont idéz, addig a Demokrata Miért fáj nekik, ami szép? című cikkben állt ki a tatai projekt mellett, légből kapott hazugságkampánynak titulálva a scrutoni eszményt megvalósító civil tiltakozást. A Magyar Nemzet szerint „osztrák érdekeket szolgál” a Fertő tavi beruházás kritikája, míg a Pesti Srácok úgy véli, „A komcsik utódainak nagyon fáj, hogy nem az övék a Club Aliga, ezért támadják.” És összemossák a civileket a tiltakozásokra esetenként valóban rácsatlakozó ellenzéki pártokkal, mintha ez semlegesítené a beruházások ellen felhozott érveket.
A takarékosság nem szégyen
Elvétve azért ettől eltérő hang is feltűnik. A Kommentárban megjelenő Zöld filozófia-recenziót is jegyző Uri Dénes Mihály például a Mandiner hasábjain elismerte: „A jelenlegi jobboldali kurzus egyáltalán nem viselkedik természetvédő módon, mert számos esetben a természeti értékek védelmét feláldozza a különféle beruházások oltárán, fájdalmas károkat okozva ezzel, vagy pedig nem tudja megvédeni azokat. (Lásd például a Balaton partjának beépítését vagy a Tar-kőn ejtett tájsebet.) Ez a praxis, kiegészülve a természetvédelem elmúlt másfél évtizedben szerzett sebeivel, rendkívül megnehezíti a természet megőrzéséért folytatott erőfeszítéseket.”
Szilvay Gergely ugyanebben a lapban Scruton könyvéről azt írja: „A jobboldal gondolkodásába beépülő zöld szempontoknak inkább arra kell koncentrálnia, hogy összeegyeztesse a kapitalizmust a zöld gondolattal. Ezt szolgálják többek közt a környezetvédelmi és műemléki szabályozások.” Közben azt látjuk, hogy a 12 éve regnáló kormány megszüntette a környezet- és természetvédelmi felügyelőségeket és az önálló műemlékvédelmi intézményrendszert, a kormányhivatalokba száműzve ezeket a funkciókat. De oda is csak papíron: a „nemzetgazdasági szempontból kiemelt jelentőségű” beruházás kategóriájának létrehozásával a kormány tetszése szerint zárójelbe tehet bármilyen szabályozást.
Kontraszt tátong Scruton energiatakarékosságra vonatkozó nézetei és a gunyoros hangnem között, amely az energiaválságra való nyugat-európai válaszkereséssel kapcsolatban ütött meg a kormánymédia az elmúlt hónapokban. Míg ők kinevették a klíma letekerését javasló nyugati vezetőket, kedvenc filozófusuk ezt írja: „Már az átlagember is tehet energiafogyasztása csökkentéséért és hogy ez kis ráfordítással megoldható: lejjebb veszi a termosztátot, napelemeket telepít, hatékony készenléti megoldásokat és energiatakarékos villanykörtéket használ. Anyagilag is megéri megtenni e lépéseket, hiszen ezekkel csökkenthetjük a háztartás áram- és gázszámlájának nagyságát.”
Sőt: míg a kormány azért ellenzi az EU kvótakereskedelmi rendszerének kiterjesztését („klímaadót”), mert a hétköznapi emberekre róná a terheket, addig Scruton kifejezetten azért támogatja az általános szén-dioxid-adó bevezetését, mert „a vásárlók végtére is felelősek az üvegházhatású gázok kibocsátásért, és ez idáig ők megúszták szokásaik költségeinek kiegyenlítését”, és „az energia árának emelése motiválná őket arra, hogy takarékosan bánjanak vele”.
Noha a kortárs baloldali zöld mozgalmak bírálata sok szempontból jogos – és lapunk hasábjain is foglalkoztunk például olyan megoldásokkal, amelyek hasznosak lehetnek a klímaváltozás elleni harcban, de a zöldek utálják őket –, Scruton könyvnek fő tanulsága mégis az: meglévő természeti értékeink védelme alapvető részét kell, hogy képezze bármilyen konzervatív környezetpolitikának.
Nyitókép: Roger Scruton az Edinburgh-i Nemzetközi Könyvfesztiválon 2014. augusztus 14-én (fotó: NurPhoto/Guillem Lopez)
