Hőhullám? A hideg az igazi veszély! – Bjørn Lomborg, a kormány által futtatott „szkeptikus környezetvédő” tanai
Eltúlozzuk a klímaváltozás veszélyeit, a párizsi egyezmény több kárt okoz, mint amennyi haszna van, a klímaaktivisták fő jelképei tévedéseken alapulnak – állítja Bjørn Lomborg, a „szkeptikus környezetvédő”. Szavainak idehaza különös súlyt ad, hogy a dán gondolkodó egyike a magyar kormányzati körök által legjobban futtatott klímateoretikusoknak: Téves riasztás című könyvét nemrég az MCC Press adta ki, a szerzőt személyesen Orbán Balázs fogadta, gondolatait a Klímapolitikai Intézet teríti. Pedig Lomborg több következtetése magyar viszonyok között tényszerűen nem igaz. A felmelegedéssel, csapadékcsökkenéssel az átlagnál jobban sújtott Kárpát-medencében a témára pont nem kevesebb, hanem több figyelmet kellene szánnunk. Elemezzük a Téves riasztás fő állításait és ellentmondásait.
A Fridays for Future mozgalmat Greta Thunberg svéd diák indította el 2018-ban azzal, hogy magányosan kiállt a stockholmi parlament, a Riksdag elé tüntetni. Kézzel írt plakátján a Skolstrejk för klimatet, vagyis Iskolai sztrájk a klímaért felirat szerepelt. Egy évvel később és 6500 km-rel odébb már több ezer követője vonult utcára, zúzósabb szlogenekkel. „Te az öregség miatt halsz meg. Én a klímaváltozás miatt fogok meghalni” – üzente egy torontói kiskamasz a kezében tartott táblával 2019 szeptemberében.
„Valójában nem fogsz meghalni az éghajlatváltozás miatt. Nagy valószínűséggel hosszabb életet élsz majd, mint a szüleid vagy a nagyszüleid, nagyobb jólétet élvezve, és kevésbé fog érinteni a szennyezés vagy a szegénység”
– üzeni a kanadai gyerektüntetőnek és társainak a magyarul az MCC kiadásában nemrég megjelent könyvében Bjørn Lomborg dán klímateoretikus. A földi élet ugyanis – írja – „jobb, mint a történelem során bármikor volt, mégpedig szinte minden adat tekintetében, amit mérni tudunk”, és „tovább fog fejlődni a következő évszázadban is”. A kis kanadai tüntető pedig ennek a kivételesen fejlődő periódusnak is a legszerencsésebb, leginkább kivételezett tagjai közül való, akinek várható hosszú életét több és jobb minőségű technikai feltétel és ellátórendszer segíti, mint nagyjából bárkiét korábban élt társai közül.
E fenti példa írja le a legplasztikusabban, milyen gondolati és érvelési mintázat alapján dolgozik a magát szkeptikus környezetvédőnek nevező Bjørn Lomborg. A Copenhagen Consensus Center nevű think tank elnöke, végzettségét tekintve politikatudós Lomborg szerint az éghajlatváltozást „sokkal nagyobb kihívásnak tekintjük, mint amilyen valójában”, a nyugati média nyilvánosságát és a politika világát is a félelmet túlgerjesztő klímaalarmisták uralják, a nemzetközi szervezetek által erőltetett klímaegyezmények pedig túl sokba kerülnek, zömmel a szegényeket sújtják és nem jelentenek megoldást. Az antiaktivista dán nemcsak a hisztérikusan fellépő Greta Thunberget kritizálja, hanem az életmódunk megváltoztatására szelídebben felhívó David Attenborough-t is, olvasóinak pedig azt üzeni: „ön nem tudja megoldani az éghajlatváltozás problémáját”, így az egyén szintjén tudatosabb, energiatakarékosabb szokásokra váltani sem érdemes.
Mindeközben Lomborg könyveit és nyilatkozatait mindig annak rögzítésével kezdi, hogy „az éghajlatváltozás valóságos jelenség”, sőt azt „túlnyomó részben” az emberek által elégetett fosszilis tüzelőanyag okozza. Vagyis visszautasítja a „klímaszkeptikus” besorolást, hangsúlyozva, hogy a szén-dioxid-kibocsátást csökkenteni kell. Hogy az összkép még sajátosabb legyen: az új jobboldal, így magyar kormányzati csatornák által is szívesen szerepeltetett Lomborg nyíltan meleg és vegetáriánus, 2019-ig fő publikálási felülete pedig a jórészt Soros György és Bill Gates által finanszírozott Project Syndicate volt.
A szkeptikus környezetvédő (The Skeptical Environmentalist) című könyve 2001-es angol fordítása óta Lomborg globálisan ismert és rendkívül idézett klímateoretikussá vált. 2004-ben a Time magazin a 100 legbefolyásosabb tudományos gondolkodó közé sorolta, hozzátéve, hogy ő lehet „a környezetvédelmi mozgalom Luther Mártonja”.
A siker titka és a buktatók
Lomborg sikerének titka, hogy kreatívan és többé-kevésbé tényalapon próbál tükröt tartani a Greta Thunberghez hasonló, sokakat irritáló klímaalarmisták elé. Egy példa: a közelgő éghajlati apokalipszis ikonikus képe, az olvadó jégtáblán szomorúan üldögélő jegesmedve. Klímaváltozásról szóló kiadványok sokaságát illusztrálták hasonló fotóval. Ha spontán közvélemény-kutatást készítenénk, hogy az olvasók szerint veszélyben vannak-e a jegesmedvék és csökken-e a számuk, az igenek minden bizonnyal vaskos többségben lennének. És mi az igazság? Lomborg idézi a sarkköri ragadozókkal foglalkozó szakértői csoport, a PBSG számait, melyek szerint a hatvanas évek 5-19 ezer közé becsült populációja mára 26 ezer fölé nőtt, és emelkedő tendenciát mutat. A jegesmedve tehát, nem kis részben a hatékony állatvédelmi intézkedéseknek köszönhetően, éppen nem kipusztul, hanem szaporodik. Hiába ábrázolják vele a klímaváltozásról és a kihalásról szóló kiadványokat.
Lomborg kíméletlenül szedi darabokra a be nem jött jóslatokat is. Téves riasztás című könyvében hosszan tárgyalja a Római Klub nevű nemzetközi társaság első jelentését, a Növekedés határait (The Limits to Growth). Az 1972-ben publikált, óriási visszhangot kiváltó összeállítás célja az volt, hogy felmérje és megismertesse a földi rendszerek határait és kölcsönhatásait. Az irat elég rosszul öregszik: 1979-re prognosztizálta a bányászható aranykészletek kimerülését, és még 2004 előttre a cinkkészletekét. A jelentés szerint a kitermelhető kőolaj 1990-ben, a földgáz 1992-ben fogy(ott) el – emlékeztet Lomborg. A Római Klub története szerinte intő példa, mert „sokan pontosan ugyanezt a hibát követik el most is”. Vagyis kimerülő forrásokat, összeomló rendszereket jósolnak, nem számolva az egyre leleményesebb és a rendelkezésére álló területeket egyre ügyesebben használó emberiséggel.
A „szkeptikus környezetvédő” ugyanakkor nem áll meg a mítoszrombolásnál és a hibavadászatnál. Magabiztosan hirdet ítéletet meteorológiai, vízügyi, tájökológiai, energetikai kérdésekben. A problémák itt kezdődnek.
„Bolygónk egészét tekintve a Földön összességében nem fokozódott az aszály. […] A bizonyítékok azt is mutatják, hogy globális szinten az egymást követő száraz napok száma az elmúlt kilencven évben csökkent. […] Minden alapot nélkülöző állítás, hogy az éghajlatváltozás napjainkban aszályt okoz” – állítja a Téves riasztásban az Éghajlatváltozási Kormányközi Testület (IPCC) adataira hivatkozva. Igaz ez?
Nos, Magyarországra biztosan nem. Az aszály erőssége évente nagyon különböző lehet, jelentős területi különbségekkel, ezért nézzük az éghajlati változásoknak leginkább kitett nagytájat, az Alföldet! Az 1931 és 2010 közti időszakra vonatkozó trendvizsgálat enyhe, de jól látható emelkedést mutat (lenti ábra, vastag fekete vonal). A vizsgált hetven év alatt a legmagasabb és leghosszabban tartó aszályhullám az 1990-es évek elején kezdődött. Az aszályindexnek (PAI) az 1970-es évek elejétől tapasztalható növekvő trendje főként a nyarak hőmérséklet-emelkedéséből származik. Feltűnően megnövekedett a hőségnapok és a forró napok (vagyis a 30 ºC-ot, ill. a 35 ºC-ot is meghaladó napi maximumok) száma, különösen az Alföld déli részén – írja tanulmányában Pálfai Imre szegedi vízmérnök.
Hasonló tendenciákat látunk az Országos Meteorológiai Szolgálat csapadékindex-idősorain. 1901 és 2021 között országos átlagban látványosan kevesebb lett a csapadékos nap, a 20 mm-t meghaladó csapadékú napok ugyanakkor növekedést mutatnak. Ezért érezzük, hogy kevesebb az eső, de az extrém jelenségek (ritka, de özönvíz-szerű csapadék) száma növekszik. A száraz, vagyis aszályveszélyes időszakok hossza is nőtt 1901 óta:
Lapunk már két éve képes helyszíni riportban mutatta be a kutatást, mely nyomán idehaza is be kellett vezetni az időszakos víztest fogalmát, amely eddig a mediterrán vidékeken ismert volt ugyan, Magyarországon azonban új. Csak folyóvizekből 37 van kiszáradófélben, miközben nyolc éve egy sem volt. Csatoltuk az Ökológiai Kutatóközpont szemléletes gyűjtését is azokról a magyarországi víztestekről, amelyek az elmúlt években legalább egyszer kiszáradtak. (Cikkünk„folytatása” Toldi Csaba, a DONGÉR-KELŐÉR Vize Egyesület képviselőjének tavalyi írása: félsivatag lett az ország tizedét kitevő Homokhátság.)
Akármit ír Bjørn Lomborg a globális átlagokról (könyve lábjegyzetei alapján egyébként nem teljesen világos, hogy az IPCC mely számait használja), hazánkra tényszerűen nem igaz, hogy mérséklődött volna (vagy akár stagnálna) az aszályos napok száma.
A Téves riasztás másik kulcsállítása, hogy a szén-dioxid-kibocsátásnak van kedvező hatása is. „A zöldterület világméretű gyarapodásának vagyunk szemtanúi. Ennek az oka a szén-dioxid trágyázó hatása. Így van: a globális felmelegedést okozó szén-dioxid elősegíti a növények növekedését – a több szén-dioxid hatására jobban nőnek” – írja. Lomborg itt ugyanazt a hibát követi el, mint az aszálynál: az állítása/számítása az éppen adott metszetben igaz – de csakis abban.
Tény, hogy a szén-dioxid szükséges a növények növekedéséhez. Az is igaz, hogy az ember által kibocsátott szén-dioxid tetemes részét nyelik el a szárazföldek és az óceánok. Arra is látunk példát, hogy üvegházakban, fóliasátrakban túlnövekvő oxigéntartalom esetén szükség lehet a CO2 mesterséges pótlására. De a szén-dioxid kedvező hatása kizárólag akkor jelentkezik, ha a többi élettényező, például a hőmérséklet és a vízellátás megfelelő. Vagyis szárazság, aszály idején a szén-dioxidos „műtrágyázás” nem működik. Márpedig a száraz napok száma a Kárpát-medencében (is) trendszerűen növekszik.
A Nature folyóirat 2019 januárjában közölte Pierre Gentine, a Columbia Egyetem környezetmérnökének cikkét A talajnedvesség hatása a hosszú távú földi szénfelvételre címmel. Gentine és csapata kimutatta: a talaj szénfelvételének egyik lehetséges korlátozó tényezője a nedvességtartalom. Vagyis a kontinensek azon képessége, hogy a jövőben is szénelnyelőként működjenek, kritikusan függ a talajnedvesség csökkenésétől, és a jelenlegi tendenciák mellett (növekvő szárazság) a század közepétől egyre több elnyeletlen CO2 maradhat a légkörben. (A tanulmányból magyar nyelvű kivonat itt olvasható.) A Lomborg által hangoztatott zavartalan szén-dioxid-trágyázás és szénelnyelés akkor lenne igaz, ha közben nem lenne felmelegedés. De van.
Klímavédelem: költségek és hasznok
A Téves riasztás egész fejezeteket szentel a megoldási javaslatok elemzésének. Vagyis annak, hogyan lehetne a légkör szén-dioxid szintjét csökkenteni, és érnek-e bármit a különféle klímaegyezmények. Lomborg ítélete határozott: a 2015-ben megkötött Párizsi éghajlatvédelmi egyezmény (Paris Agreement) „messze a legdrágább paktum a történelemben”. Szerinte „az éves 2 ezer milliárd dollár költség esetén ugyanakkora összeget jelent, mint amennyit egy év alatt a világ hadseregeire fordítanak, összesen”. Lomborg álláspontja szerint végzetes hiba visszavetni a globális fejlődést (ez a fosszilis energiahordozókról való lemondás járulékos következménye), ugyanis semmilyen garancia nincs arra, hogy elérjük a kívánt hatást, vagyis mérsékeltjük a légköri felmelegedést.
A kibocsátáscsökkentést rögzítő megállapodások körül valóban sok kérdőjel van, kezdve attól, hogy az aláíró országok tényleg betartják-e, egészen addig, hogy hogyan mérhetők, skálázhatók az eredmények. Vagyis érdekes őket kritikusan kezelni. De legalább ekkora kérdés, alkalmas-e Lomborg módszere, a környezeti kérdések egyszerű költség-haszon elemzése arra, hogy mindenestül elvessük a párizsi klímaegyezményt.
Példa: Lomborg azt írja, Új-Zéland 2100. január 1-ig 5 ezer milliárd dollárt költ majd az éghajlatváltozás kezelésére, de az elért hatás valószínűleg csak 0,002 ºC-os hőmérséklet-csökkenés lesz. Így a szerző szerint ez nem éri meg, ebbe az „üzlete” hülyeség belemenni. A probléma az, hogy ha több évtizedre vagy akár egy évszázadra előre számolunk, akkor ezek a klasszikus költség-haszon elemzések könnyen megbuknak, ilyen hosszú távon ugyanis túl sok a számítást bizonytalanná tevő tényező: technológiai változások, árfolyammozgások, történelmi események stb. Vajon ha valaki 1920-ban készített volna száz évre tervet, figyelembe vette volna az internet megjelenését vagy a második világháborút? A zöld innováció – amúgy Lomborg által is szorgalmazott – felpörgése egy-két évtized alatt kulcsfontosságú új technológiákat hozhat, vagy tehet meglevőket nagyon olcsóvá.
A másik probléma a Lomborg-módszerrel, hogy az éghajlatváltozás kezelése extrém módon olyan terület, ahol költségek és a hasznok időben elszórva jelentkeznek: az elején a költések drasztikusak, a kedvező hatások viszont későn jelennek meg.
A Téves riasztás és Lomborg korábbi könyvei is hasonlóan járnak el, mint a nagy ellenfelek, a klímaalarmisták, illetve azok egyik alapdokumentuma, a Stern-jelentés nevű 2006-os gazdasági elemzés az éghajlatváltozás hatásairól. Nicholas Stern a felmelegedés várható kárait az I. és a II. világháború összesített veszteséhez hasonló nagyságúra számolta, a megelőzés költségeit viszont a lehető legalacsonyabbra. A jövőben valószínűsíthető kedvezőtlen jelenségeknél mindig a legrosszabb kimenetet írta le. Lomborg ezzel szemben inkább a kedvezőbb kimenetekkel számol, a költségeket a lehető legnagyobbra, a hasznokat a lehető legkisebbre taksálja.
Felmelegedés? Légkondicionálás!
Ha a klímaváltozás probléma (Lomborg szerint az), akkor kell rá megoldás. Ami nem – például – a párizsi klímaegyezmény, amit a dán klímateoretikus elvet, és nem is az egyéni életmód-változtatások, melyeket feleslegesnek tart. Mit javasol tehát ezek helyett?
A válasz előtt érdemes felidézni, hogy a „szkeptikus környezetvédő” nem tartja kizárólagosan rossz dolognak a klímaváltozást, és a Téves riasztásban tárgyalja is a pozitívnak tartott következményeket. „Mi jelképezné jobban a globális felmelegedést, mint a hőhullámok? Az Európában és az Egyesült Államok egyes részein az elmúlt években jelentkező nyári hőhullámok a végső bizonyítékaivá váltak annak, hogy bolygónk élhetetlen jövő felé tart. […] Valójában azonban a hideg időjárás sokkal veszélyesebb, és a lakosság még nagyobb részét tizedeli” – írja, és idézi a The Lancet orvosi folyóirat tizenhárom országra kiterjedt vizsgálatát, mely szerint
évente 140 ezer embert ölt meg a hőség, a hideg viszont 2 milliót. Csak utóbbiról a sajtó nem annyira tudósít. Mármost mi a klímaváltozás legfőbb következménye? A felmelegedés. Vagyis az „igazi veszteséget” okozó hideghalálok száma csökkenni fog.
És mit javasol Bjørn Lomborg azoknak, akik ennek ellenére az emberi szervezetet extrém módon terhelő hőhullámok hosszabbodásától tartanak? Több légkondicionálást. „A légkondicionálásnak köszönhetően több ezerrel kevesebb amerikai fog meghalni – a párizsi egyezménynek ehhez semmi köze” – írja a Téves riasztásban. Fő tétele így szól: az ember mindig alkalmazkodik. Hasonló módon üzen a termésért aggódó gazdálkodóknak is: „előfordulhat, hogy mivel a hőmérséklet emelkedik, egyes búzafajták terméshozama romlik”, a gazdák azonban majd „más fajtákat fognak ültetni”. És kész.
Ami a szén-dioxid-kibocsátás mérséklését illeti, Lomborg óvatos: „bizonyos – de semmiképpen sem teljes – mértékben csökkentenünk kellene”, mindig ragaszkodva a gazdasági növekedés fenntartásához és „a piaci alapú megoldáshoz”. Ehhez képest a fő javaslata állami beavatkozás: a szén-dioxidra kivetett adó. Szerinte azt minden országban, minden árucikkbe bele kellene építeni; a globális, minden termék vagy szolgáltatás árában megmutatkozó CO2-adó nyomán ugyan „mindenki valamivel szegényebbé válik”, de Lomborg szerint csak így vehetők rá az emberek, hogy figyelembe vegyék a megvásárolt cikkek által okozott éghajlati hátrányokat.
Ezek a példák kirajzolják Bjørn Lomborg gondolkodásmódját: az internet korszakának szinte korlátlan technooptimizmusa párosul észak-európai módra karakteres individualizmussal és liberális kapitalizmussal.
Tényszerűen leírható, hogy a légkondicionáló az alkalmazkodó emberiség nagy találmánya, ami már most is a túlélést jelenti nagyvárosban lakó idősek millióinak. Csakhogy Lomborg technooptimista számításaiból hiányzik, hogy a klímaberendezések úgy jelentenek megoldást, hogy közben vastagon a probléma részei: nagymértékben fűtik a külső tereket, és működtetésük fokozott terhelést jelent az elektromos hálózatoknak. Nem véletlen, hogy sorra dőlnek a nyári villamosenergia-fogyasztási rekordok, és szinte mindig akkor, amikor a hőhullámok miatt nő a légkondicionálók iránti igény. Minél melegebb van, annál több a klímaberendezés, minél több a klímaberendezés, annál több meleget fújunk a külső térbe és annál több energiát használunk, minél több meleget fújunk a külső térbe és minél több energiát használunk, annál melegebb lesz – és így tovább.
A Téves riasztás legkonstruktívabb fejezetei a zöld innovációról szólnak. Kezdve a tény rögzítésével, hogy a most rendelkezésre álló technológia egyszerűen kevés a klímahelyzet kezelésére: „Ha meg akarjuk változtatni a világot, el kell köteleznünk magunkat amellett, hogy új ötletekkel állunk elő. Mert a régiekkel semmire sem jutottunk.” Lomborg szerint az államok és a magánvállalatok is súlyosan alulteljesítenek a zöldenergiával kapcsolatos kutatás-fejleszésben. Pedig az általa legfontosabbnak tartott jövőbeli klímaharcos eszközök – fúziós erőmű, olajtermelő algák, nagy kapacitású energiatárolók stb. – a kutatás-fejlesztésből jöhetnek ki. A szerző említ egy sor már most megvalósítható, praktikus módszert, amivel hűteni lehet a városokat: fehér fényvisszaverő felületek a háztetőkön, „hűvös járda” (cool pavements) nevű bevonatok az aszfalton.
Lomborgnak minden bizonnyal igaza van abban, hogy a Torontóban dühösen tüntető kiskamaszt a klímaváltozás nem fogja megölni, és az is esélyes, hogy a fiú hosszabb életet él majd, mint a felmenői. De hogy jobb minőségű élet-e az, amiben az elviselhető környezetet egyre többször kapszulásított, klimatizált terekkel kell biztosítani, az emberi alkalmazkodás pedig egyre több erőforrást és technikai feltételt, génmódosított növényeket követel: nos, az erősen kérdéses.
Politikai tét
De vajon miért fontos Bjørn Lomborg a magyar kormányzathoz közel álló szellemi műhelyeknek? Merthogy nagyon is az: Téves riasztás című könyvét magyarul az MCC Press adta ki, a bemutatóra is meghívták, személyesen Orbán Balázs miniszterelnöki politikai igazgató fogadta, Budapest mellett Miskolcon is felléptették a – szintén hatalomközeli – Klímapolitikai Intézet társszervezésében. (Az MCC nemcsak a Téves riasztást adta ki, hanem Michael Shellenberger Apokalipszis soha című kötetét is, mely szintén a radikális természetvédőkkel szemben ránt kardot.)
A kultúrharcos nyereségen túl – Lomborg tipikusan az a figura, akivel hatékonyan lehet revolverezni a baloldali klímaaktivistákat – kétségtelenül hasznos az atompártisága (a Téves riasztásban az atomenergia területén végrehajtott innovációt kulcsfontosságúnak tartja), illetve a szándéka, hogy az egész problémát lejjebb kell tekerni a közbeszédben. Kulcsmondat a könyvből: „A klímaváltozás a legtöbb ember számára nem a legfontosabb kérdés – sőt, valójában a legkevésbé fontos kérdés.”
A 2013-ban kibontakozó, kétségtelenül imponáló magyar gazdasági növekedésnek óriási környezeti-természeti áldozata volt, az EU-ban ebben az időszakban elsők között voltunk anyagfelhasználásban és a mesterséges felszínborítottság növelésében. A kormányzat a beruházásokra és a gazdaság pörgetésére akar koncentrálni, a természet- és klímavédelmi kérdések pedig irritálják. Pedig muszáj rögzíteni:
a legtöbb kutatás és a primer emberi tapasztalat is igazolja, hogy Magyarországon a Kárpát-medence geográfiai sajátosságai miatt a klímaváltozás hatásai jóval erőteljesebben érvényesülnek, mint amekkora a részesedésünk az üvegházgázok kibocsátásból. Nálunk a klímaváltozás által okozott károk költségei is magasabbak lesznek.
Mindenesetre akad a kormányzatra nézve rizikós részlet is az MCC által magyarul kiadott Téves riasztásban. Ha ugyanis valaki túlságosan komolyan veszi Bjørn Lomborg intését, hogy a klímaváltozás helyett mivel is kellene erősebben foglalkozni, mire kellene sokkal több pénzt, figyelmet és erőforrást áldozni a közéletben, könnyen az „ellenzéki narratívában” találhatja magát:
(1) oktatás
(2) egészségügy
(3) munkahelyek
(4) korrupciómentesség
Köszönöm a cikk megírása előtt folytatott eszmecserét Bartus Gábornak és Rácz Lajosnak!
Nyitókép: PATRIK STOLLARZ / AFP
