Elrettentő példa Nagyvázsonyban: így nem szabad várakhoz hozzányúlni

·2022.07.20

Az 1,6 milliárdos rekonstrukció után bizarr hibriddé vált Kinizsi Pál egykori várkastélya: a műemlék megmaradt részei közé szürkésfehér dobozokként ékelődnek be az újabb részek, a vasbetonból visszaépített gótikus loggia és a rozsdás acél nyílások 21. századi esztétikája elnyomja a 15. századét. Bizonyos szögekből mintha egy kisebb, trendi irodaház lenne egy feltörekvő techcég számára a budai agglomerációban. Nagyvázsony tünete az egész Nemzeti Várprogram elhibázottságának: a romok nagyarányú kiépítésének szándéka mindenhol azt a történelmi levegőt szünteti meg, amit ezeken a helyeken az emberek keresnek. Lehet, hogy lehetne ezt másként is, de egyelőre a rossz példák szaporodnak.

Nagyon sok negatív visszajelzést kapnak? – tesszük fel a kérdést a nagyvázsonyi vár udvarán a betévedő turistákat kalauzoló hölgynek. A vár április 15. óta nyitva van, bár egyelőre csak az udvarba lehet bemenni, magába az épületbe nem, mivel a belső terek kialakítása és az új kiállítás még nem készült el. A teljes átadást év végére ígérik, addig – ahogy a Nemzeti Örökségvédelmi Fejlesztési Kft. (NÖF) hirdetménye mondja – a felújításba pillanthatunk bele. Ami építészeti szempontból már jórészt véget ért, és a neten keringő fényképeknek köszönhetően elég nagy felháborodást váltott ki. A rekonstrukcióról megjelent újságcikkek is élesen kritikusak, a Telex sokkolónak nevezte a felújítás eredményét, az Index dühös hangvételű cikkben áruraktárnak minősítette az átépített várat.

Indokolt tehát a kérdés, amit a hölgy kissé zavartan hárít el. „Nem, egyáltalán nem. Csak addig mondtak sokan rosszakat, ameddig nem lehetett bejönni, és nem látták, milyen gyönyörű lett ez az udvar. Akik idejönnek, azoknak mind nagyon tetszik. Kívülről egyébként kapni fog még egy rusztikus borítást, és akkor nem látszik majd annyira újszerűnek” – mondja. Ahogy a vasbeton loggiára felnézünk, látszik az arcán némi bizonytalanság, de nem kellemetlenkedünk tovább, annál is inkább, mert sokan tényleg elégedettnek tűnnek. „Amikor pár éve itt jártunk, rom volt az egész, nem volt itt semmi. Nagyon jó, hogy felépítették” – mondja ki a verdiktet egy kisebb társaságot vezető férfi.

A vasbetonból rekonstruált loggia (fotó: Zsuppán András / Válasz Online)

Nagyvázsony egyike az ország legismertebb várainak, ezért is kapott az átalakulása ilyen kiemelt figyelmet. De hasonló nagyarányú kiépítés zajlik a Nemzeti Várprogram részeként egy sor más középkori erődítményben: Hollókő újabb emeletet kapott, Diósgyőr a felismerhetetlenségig átalakul, Kisvárdán a romokat modern építménnyel egészítik ki, Sümegen a belső udvarban komplett új épületszárny épült. Összesen tizenkilenc helyszínen zajlik építkezés: a magyar várak nem mentek át ilyen nagy átalakuláson a hazai műemlékvédelem Kádár-kori hőskora óta. De mondhatnánk a Habsburgok robbantásait is: akkor épületekből romok lettek, most romokból – a legtöbb helyen – újra épületek.

Nagyvázsony a várprogramos beruházások tipikus példája, vagy mondhatnánk, állatorvosi lova. Amilyen egyértelműen remek eredményeket hozott a Várprogram ikertestvére, a Nemzeti Kastélyprogram (a Válasz Online-on is beszámoltunk például Tata, Bajna és Nádasdladány újjászületéséről), annyira ellentmondásos, ami a várakkal történik. Ami az egyik oldalról sosem látott mértékű építkezést jelent, az más szemszögből példátlan rombolás: a hitelesség súlyos, jóvátehetetlen eróziója.

A magyarok régi bánata, hogy minden várunk rom, új bánata pedig az lehet, hogy minden várunk kínosan történelmietlen, posztmodern építmény.

Régi panasz, hogy az emberek nem szeretik a „térdig érő” romokat, igazi tornyos-pártázatos várakat akarnak látni, ahol az elmúlt évszázadokba képzelhetik magukat. Olyan várakat, amilyenek Itáliában, Spanyolországban, Angliában vannak, Magyarországon viszont nem maradtak fenn. Főként ezzel, a laikus közvélemény igényeivel indokolták a döntéshozók a millecentenáriumon elindult, vagyis immár negyedszázada tartó kiépítési hullámot, aminek a Várprogram a sokadik fázisát jelenti. Ennek a kiépítési hullámnak két állandó eleme van: (1) az új kiegészítések mindenhol nagy léptékűek, felszámolják a romjelleget és épületeket teremtenek, sokszor szinte a semmiből, vagy nagyon kevésből; (2) és teljes a módszertani zűrzavar.

Az utóbbival (és nem a jószándék hiányával) magyarázható, hogy a Várprogram hozadéka sokkal ellentmondásosabb, mint a Kastélyprogramé. Hogy mit kell csinálni egy lepusztult kastéllyal, és egyáltalán hogyan nézett ki az eredeti épület, a legtöbb esetben tudni lehet: megfelelő mennyiségű pénz, odafigyelés, kutatómunka és szakmaszeretet esetén a jó eredmény szinte garantált. Egy évszázadok óta romos vár sokkal síkosabb pálya. A meggyőző számítógépes rekonstrukciók ellenére az építmény eredeti megjelenése szinte mindig bizonytalan, a tudás hiányos, a műemléki helyreállításnak pedig rengeteg különböző iskolája alakult ki. Igaz ez a nagy léptékű kiegészítésekre is. Kisvárdát, Sümeget, Diósgyőrt és Nagyvázsonyt (vagy a régebbi esetek közül Visegrádot, Esztergomot, Csókakőt és Füzért, például) csak az köti össze, hogy mindenhol nagyon sok az új épülettömeg, de ezek egyébként mind eltérő tervezői megközelítések. Ez a változatosság nem erény, hanem annak a jele, hogy egy magyar várral manapság gyakorlatilag bármit meg lehet tenni.

A Kinizsi-vár klasszikussá vált képe egy 1967-es fotón, néhány évvel az átadása után (fotó: Fortepan 207620 / FŐFOTÓ)

A nagyvázsonyi Kinizsi-vár helyreállítása a 20. századi klasszikus műemlékvédelem egyik sikertörténete volt, mint ahogy Nagyvázsony egészében is a Kádár-kor egyik reprezentatív turisztikai fejlesztésének számított. Nagyvázsonyt arra találták ki, hogy esőnapi program legyen a Balaton északi partján nyaraló családoknak: középkori műemlékeivel, csárdájával, skanzenével és lovas játékaival óriási tömegeket vonzott. Ennek a turisztikai kombinátnak a dobogó szíve a vár volt, ahova évente átlagosan négyszázezren látogattak el; nem túlzás azt mondani, hogy abban az időben Magyarország top tíz látnivalója közé tartozott. A rendszerváltás után ez a kiemelt szerep eltűnt, Nagyvázsonynak sok új versenytársa akadt a Balaton-felvidéken, a lovas játékokat sem Jancsó Miklóshoz fogható művészek rendezték már, a várban folyamatos harcot kellett vívni a különböző bérlők által becsempészett, mindent eluraló giccsel. (Éri István, aki 1955-től dolgozott régészként az erőd feltárásán, és a 2000-es években azért küzdött, hogy a Kinizsi-vár legyen nemzeti emlékhely, 2009-ben bekövetkezett halála előtt pár évvel a településtől kapott díszpolgári címét is visszaadta, annyira felháborította a méltatlan hasznosítás.)

A várhelyreállítás fizikai elavulása tehát egybeesett az eszmei avulással, és egyre erősebben fogalmazódott meg az igény, hogy gyökeresen újra kell gondolni a valaha vonzó, de a 21. századra beállt-beszürkült állapotot. A megoldást Nagyvázsonyban is kezdettől a vár nagy arányú kiépítésében látták. A műemlékvédelem sorozatos átszervezései, intézményeinek szétverése ellenére ezen a helyszínen megőrződött a folyamatosság, a mostani helyreállítás tervezője, Albert Tamás húsz éve foglalkozik a várral, és már 2004-ben is ő készített programtervet a kiépítésére. Semleges tömegű, kortárs építészeti megformálású kiegészítéseket javasolt, vagyis elvi szinten a 20. századi klasszikus műemlékhelyreállítások módszereinél maradt. A most megvalósult terv eltér az akkoritól (az sokkal rosszabb volt, például zöldtetős lefedést javasolt az új szárnyakra), de az alapelvek nem változtak, Nagyvázsony rekonstrukciója igazából a régi műemlékvédelem továbbélő példája: a kiegészítések jól megkülönböztethetők az eredetitől, az anyaghasználat modern, a formavilág kortárs. A stílus persze változott, a 20. századi modern helyett az ezredforduló építészeti nyelvét használja, ezért tűnik úgy a vár bizonyos szögekből, mintha egy kisebb, trendi irodaház lenne egy feltörekvő techcég számára Nagykovácsi határában.

Az új szárny magában nézve családi ház vagy kisebb irodaház is lehetne a budai agglomerációban (fotó: Zsuppán András / Válasz Online)

A Kinizsi-vár különlegességét a hazai várak között az adja, hogy hatszintes lakótornya gyakorlatilag teljes épségben megmaradt. Ez az egyetlen 15. századi világi épület az országban, amely ép belső terekkel rendelkezik, és soha nem vált rommá, mindvégig használatban maradt. Utolsó lakóját, König nénit 1954-ben a szocialista helyreállítás kezdetén költöztették ki a lakásából: valaha uradalmi cselédként kapta meg az első emeleti traktust használatba, és addigra már nyolcvan felé járt, egy korabeli visszaemlékezés szerint a romok közt konyhakertet ültetett, libát legeltetett és néha megkergette a beszökő falusi gyerekeket. A karakteres torony tette Nagyvázsonyt jellegzetessé, és ezért volt különösen alkalmas – a Balaton közelsége és a falu szépsége mellett – turisztikai célpontnak is: a Kinizsi-vár sosem volt térdig érő.

A vár 2019-ben, a helyreállítás kezdetén. Az udvar körül nem voltak térfalak, a palotaszárnyaknak csak a földszintje állt, épülettömeget egyedül a kápolna 1950-es évekbeli tömbje képezett (fotó: MÉM MDK)

De amikor 1954-ben megkezdődött a feltárás és a helyreállítás, a várból sokkal kevesebb látszott a felszínen, mint manapság. Nagyvázsony várának fekvése nagyon különös, nem hegytetőre vagy legalább lapályra épült, hanem egy domboldalba, ami meredeken lejt a Vázsonyi-séd felé. A domboldalban források fakadnak, amelyek vízzel töltötték meg egykor az árok farkasvermét és a belső udvar medencéjét, a várat pedig az egykori építők szabályosan belevájták a lejtőbe. Ez a pozíció védhetetlen volt a tűzfegyverek korában (de talán már előbb is), Vázsonykő várát azonban nem is hadászati okokból építették, hanem inkább birtokközpontnak. Eredetileg a Vezsenyi uraságoké volt, majd az alapító család kihalása után, 1472-től a híres törökverő hadvezér, Kinizsi Pál birtokába került. Valójában tehát inkább kényelmes, nem túl nagy méretű várkastély volt, mint vár, elsődleges funkciója az, hogy főúri lakóhely legyen. A korábbi udvarházat Kinizsi építette ki reprezentatív rezidenciává az 1480-as években késő gótikus stílusban. Ő maga kevés időt tölthetett itt, mert kötelességei a déli határvidékre szólították, felesége, Magyar Benigna azonban mindvégig a várban élt, szoros kapcsolatot ápolt a férje által Nagyvázsonyban letelepített pálos szerzetesekkel, és Kinizsi halála után második férjével, kamicsáczi Horváth Márkkal tovább építette a várat reneszánsz stílusban. Nagyvázsony ebben az időben jelentős mezőváros volt az Itáliába vezető országút, a via Magna mellett, a Dunántúl egyik művelődési központjának számított. A fénykor a 16. század közepéig tartott, amikor a török háborúkban Nagyvázsonyt végvárrá alakították, de komolyabb szerephez a várháborúkban sosem jutott.

A nagyvázsonyi vár 1860 körül Rómer Flóris rajzán, a tornyon még tető van, az északi fal magasan áll (forrás: MÉM MDK)

A vár pusztulása a 18. század elején kezdődött meg, nem tudjuk, pontosan hogyan, de lassú folyamat lehetett. A Horváth családot 1649-ben birtokosként váltó Zichy uraságok családi fészküknek tekintették, és felvették a vásonkeői előnevet, de idővel kiköltöztek az épületből, bár a kápolnát még 1727-ben is helyreállították. Végül azonban csak a lakótorony maradt használatban uradalmi tömlöcként 1851-ig, majd cselédek szállásaként. Az 1770-es években a vár többi részéről már romként írnak. Köveit fokozatosan elhordták a környékbeli építkezésekhez, és 1859-ben, amikor a magyar műemlékvédelem úttörője, Rómer Flóris először járt itt, és lerajzolta a romokat, a tornyon kívül már csak a barbakán romja és egy három emelet magasan álló fal emelkedett ki a törmelékhalomból. A vár különös fekvése miatt ugyanis a terület teljesen feltöltődött a víz által lemosott hordalékkal. Éri István, aki 1955-től kezdett régészként dolgozni a várban, tanulmányában azt írja, a munka kezdetén 4-5 méter vastag törmeléktakaró borította a romokat, és körülbelül 10 ezer köbméter törmelék eltávolítására lett volna szükség a teljes feltáráshoz (ez végül csak részben valósult meg, mert a munkálatokat 1960-ban leállították, és csak a 2000-es és a 2010-es években volt újabb régészeti kutatás a területen, a vár környezetének feltárása máig nem történt meg).

Addigra a toronyról már hiányzott a Rómer rajzán még látható tető (ezt az 1863-as tűzvész vitte el), és nem létezett az említett magasan álló északi fal sem, ami nemcsak Rómer rajzán figyelhető meg, hanem egy másik korabeli rajzon és egy 1900 körül készült fényképfelvételen is. A 20. század elején a várról kiadott képeslapon viszont már nyoma sincs, a torony mellett ekkoriban egy gémeskút állt, ami a várudvar egykori forrását tette hozzáférhetővé. A terület képe az 1954-es munkakezdés idején is nagyjából ugyanilyen volt.

A vár egy 20. század eleji képeslapon, gémeskúttal. Az 1954-es feltárásokig a törmelékhalom alól nem látszott ki semmi, csak a torony és a csonka barbakán állt

Nagyvázsonyt turisztikai látnivalóként a Veszprém Megyei Idegenforgalmi Hivatal vezetője, Zákonyi Ferenc találta ki 1954-ben. A munka az első évben még régész jelenléte nélkül zajlott, és a földet lovaskocsin kezdték elhordani, de 1955-től rendes ásatás kezdődött, és egy szállítószalagot is üzembe állítottak. A következő év augusztusában megnyílt a Kinizsi Múzeum a lakótoronyban enteriőrszerűen berendezett szobákkal, de a helyreállítás 1961-ig elhúzódott. „Aránylag legkisebb költséggel éppen itt kísérelhetjük meg legeredményesebben egy tipikusan középkori, nagy történelmi alakunk személyével szorosan összekapcsolható vár helyreállítását. […] a falak konzerválása és kiegészítése után a vár kétségtelenül a Balaton part egyik legjelentősebb, idegenforgalmi szempontból nagyszerűen kiaknázható műemléki objektuma lesz” – írta a még folyamatban lévő projektről Éri István 1958-ban. A környék rendezése a 60-as évek közepére fejeződött be. A vár mellett már autóparkolót is kialakítottak, hiszen egyre több gépkocsival érkező vendégre lehetett számítani.

Ahogy a szövegből is kiolvasható, a helyreállítás, amit a korszak jelentős műemlékes építésze, Sedlmayr János tervezett, konzervatív volt: felfalazás és kevés mértéktartó, értelmező kiegészítés a helyben talált kövekből, a korszakban szokásos módon. Itt nem alkalmaztak nyersbetont, mint Diósgyőrött, ami hozzájárult az esztétikailag vonzó, harmonikus végeredményhez. Sedlmayr a tornyon és a barbakánon kívül mindössze egy épületrészt állított tömegében helyre, az egykori kápolnát, ahol Kinizsi Pál és Horváth Márk töredékes sírköveit elhelyezte. A kápolnából alig állt valami, formája teljesen az építész fantáziájának szüleménye volt, de látszatra középkorinak hatott. A vár megjelenése ezután semmit nem változott a mostani helyreállításig.

A belső udvar a visszaállított térfalakkal és a loggiával jó térélményt kínál (fotó: Zsuppán András / Válasz Online)

A friss kiépítés legfontosabb előzménye, hogy Buzás Gergely kutatásai nyomán tisztázódott a belső udvar legfontosabb építészeti motívumának, a későgótikus loggiának az egykori formája. A loggiából jó néhány eredeti kőelem fennmaradt a feltárt kőanyagban, és az északi szárny emeletén lévő nagyterem előtti szakaszra felvezető lépcső is épségben előkerült a törmelék alól. Sőt: a lépcső indításánál az egyik nyolcszögű pillér csonkja is a helyén volt. Izgalmas és bonyolult puzzle volt kiszerkeszteni az egykori loggia pontos formáját, íveit, megtalálni az eredeti darabok helyét. A kutatás eredménye és az udvar rekonstruált képét mutató grafika először 2008-ban jelent meg a Reneszánsz látványtár című kötetben, a pontos leírás pedig a Várak, kastélyok, templomok folyóirat 2019-es cikkében olvasható. A loggia elméleti rekonstrukciója azért is jelentős fejlemény volt, mert világosan látszott, hogy a szerkezet a valóságban is megépíthető lenne. Az udvart szegélyező palotaszárnyak tömegének részleges visszaépítésével együtt a vár ismét zárt épületegyüttes képét mutathatná, még ha nem is az egykori magasságában, mivel a második és a harmadik emelet egykori formájáról, nyíláskiosztásáról szinte semmit nem tudunk.

A mostani helyreállítás mögött van tehát egy elvitathatatlan tudományos eredmény: a vár egykori képéről sokkal több ismeretünk van, mint az 1950-es években. És van egy határozott funkcionális igény is az üzemeltető részéről, aki minél több fedett, fűtött teret szeretne, hogy a vár télen is nyitvatartható legyen, hiszen a balatoni turizmus ma már nagyon megváltozott, egyre többen jönnek a tóhoz enyhe téli hétvégéken is, amikor Nagyvázsony ideális célpont lehet. Ráadásul az épületszárnyak kiépítésével jelentősen növelhető a múzeumi kiállítótér nagysága, és végre a vár múltját, jelentőségét méltó módon bemutató kiállítás születhet a kínos panoptikumozás helyett (a tervezett kiállításnak is Buzás Gergely a kurátora). Mindezek valós, méltányolható igények, csak éppen maguk után hozzák a nagy léptékű kiégészítés szokásos problémáját: milyen anyagből, milyen építészeti nyelven épüljenek rá a romokra az eredeti tömeget megidéző új szárnyak.

Sokféle új: a fotón látható részen mindkét típusú kőfal és a vakolt tömeg is frissen épült kiegészítés, ami három különböző nyelven született meg. Némileg különböző történeti helyzeteket és ismeretszintet mutatnak, de ez azért nehezen értelmezhető (fotó: Zsuppán András / Válasz Online)

Albert Tamás 2019-ben publikálta azt az újabb koncepciótervet, ami a mostani helyreállítás alapja lett, bár végül ez is elég sokat (és nem előnyére) változott a munka során. Ha a végeredményt nézzük, nagyrészt vakolt dobozokat látunk, amelyeket beillesztettek a nyers kőfalazattal meghagyott romok közé. Természetesen a vár valaha teljes egészében vakolt lehetett, tehát önmagában a vakolás nem kifogásolható, és valahol az is érthető, hogy a régi falakat – legyenek azok középkoriak vagy 1950-es évekbeliek – a tervező nem akarta levakolni, abból lett volna csak még nagyobb felhördülés. Csakhogy az eredmény, legalábbis a várat kívülről nézve, esztétikailag kevéssé vonzó, kísértetiesen emlékeztet egy spanyolországi műemlékhelyreállításra, ami 2016-ban világszerte derültséget váltott ki. Az andalúziai Matrera leomlott vártornyát pótolták ki hasonló koncepció szerint, amiről a Hispania Nostra nevű szakmai szervezet így írt: „Kommentárra nincs igazán szükség, ha valaki látta a fényképeket. […] igazán sajnálatos, és mind a helyieket, mind a külföldieket megdöbbentette.” Ugyanez igaz Vázsonyra is, és különösen kellemetlen a végeredmény azokon a részeken, ahol a dobozszerű tömeget a tervező megpróbálta a síkból kiugratott kváderkockákkal oldani. A toldás mérete miatt ezt a szem egyszerűen egy nagy kortárs modern házként értelmezi, ami beült a romok közé. A dobozszerű hatás abból is fakad, hogy az új szárnyak lapostetősek lettek (ez nem lenne probléma, hiszen két emelet hiányzik még róluk), és még jelzésszerűen, csorbázattal sem mutatják, hogy a falak felfelé folytatódtak. A vakolt állapoton már nem látható, de azért lehangoló tudni, hogy az új falak mind modern falazótéglából készültek, nem kőből.

A tervező maga is érezhette, hogy az új tömeg elnyomja a romokat, mert két szakaszon más megközelítést választott. Egyrészt visszafalazta a régi rajzokról és fényképről ismert, száz éve leomlott északi falat (emiatt Sedlmayr kis kápolnáját is meg kellett tömegében növelni), és visszaállította a régi képi ábrázolásokon látható négy ablakot (természetesen modern rozsdás vas kerettel, mint mindenhol), valamint befalazta Sedlmayr történetileg nem hiteles ablakait. Szintén kőből falazott fel egy olyan falszakaszt a keleti oldalon, valamint a kaputornyot, ami viszont a 20. század elején sem állt. Három friss hozzátétel, háromféle módszer: mindez a laikus látogató számára nem értelmezhető, egyáltalán nem azonosítható olyan módon, hogy a kő mindig eredeti, a vakolt doboz mindig modern kiegészítés. Sajnos, többnyire nem is szép, pedig az esztétikailag kellemes összhatás lehetne a minden más szempontot felülíró, mentő körülmény.

A vár külső megjelenését jelentősen megváltoztatja az is, hogy visszabontották a mély külső árok támfalainak 1950-es évekbeli (vélhetően nem hiteles) felmagasítását, és az épületet több oldalról karókból készült kerítéssel vették körül. A várról készült 17. századi rajzon, ami az egyetlen fennmaradt korabeli képi ábrázolás, valóban látszik egy palánk az erődítmény körül, de ettől még az új cölöpkerítés is legfeljebb idézetnek tekinthető. A vár környezete viszont az előnyére változott: eltűnt a parkoló és a bódésor, egy közeli parasztház felújításával alakítanak ki új fogadóépületet, és a terepet is rendezték.

A belső udvarban a nyugati palota egyszerűbben olvasható: eredeti (és az 1950-es években felfalazott) kőfal lent, vakolt tégla kiegészítés rozsdás acél keretezésű ablakokkal fent. Itt működik az építészeti koncepció (fotó: Zsuppán András / Válasz Online)

A belső udvar viszont valóban sokkal vonzóbb, mint a vár új külső képe. Az eredeti térhatás helyreállítása, a szűk udvart övező magas, gótikus loggia annak ellenére is meghökkentő, izgalmas térélmény, hogy a felső szintek hiányoznak. A vár 16. század elején épült harmadik emeletén az alsóbb szinteken körülfutó kőloggia fölött valószínűleg egy fatornácos folyosó futott végig, bár természetesen ennek formájáról semmit nem tudunk. Harmadik emelet híján a loggiának kapnia kellett volna valamilyen fedést. Kétségtelenül megtévesztő lett volna egy nyeregtető, bár a 2019-es koncepcióból még az olvasható ki, hogy az eredeti kőelemek felhasználásával, kőből rekonstruált loggia cserépfedést kapott volna. Később azonban ez valamiért megváltozott: a pillérekre támaszkodó ívek szabadon állnak, fedés nélkül. Ezt a szerkezetet viszont már nem merték, nem lehetett kőből megépíteni, így lett a loggia látszóbeton. Újabb modern anyag, ráadásul minden másnál illúziórombolóbb. A nyersbeton kiegészítések avultak el leginkább a 20. századi műemlékhelyreállításokból, mégis változatlanul készülnek ilyenek 2022-ben is. A tartalmi megfontolásokon (megmutatni, hogy új) és az építészek anyaghoz való vonzódásán túl ennek a fő oka, hogy sokkal egyszerűbb betonból kiönteni egy boltívet, mint kőből felfalazni. Olcsó megoldás, minden értelemben. A betonloggiába látszólag beillesztették azokat a köveket, amelyek alapján az elvi rekonstrukció készült, ezek hitelesítik a szerkezetet, bár az építés közben készült fotók alapján maguk a kövek nem lehetnek eredetiek (a kőhelyeknek ugyanis nincs mélysége).

A 20. századi konszenzus megbomlása óta nincs semmilyen általánosan elfogadott szabály arra, hogy a legértékesebb középkori műemlékeinkkel mit csinálunk. Ez látszik is rajtuk. Nagyvázsonyon különösen: hiába a jószándék, a környezet korábbinál vonzóbb kialakítása, a fedett terek érthető igénye és a belső udvar izgalmas térélménye, a vár a legfontosabbat elvesztette: nem érződik autentikusnak. Ebben a tekintetben az eredmény sokkal gyengébb, mint az 1950-es évek jóval kevesebb pénzből készült és szerényebb célokat kitűző rekonstrukciója volt. Igazi tragédia, hogy a hazai várak olyan korszakban épülnek át teljesen, amely csak súlyos értékzavart és módszertani bizonytalanságot képes közvetíteni.


Nyitókép: a vár képe a helyreélítás után nyugat felől az új kiegészítésekkel (fotó: Zsuppán András / Válasz Online)

Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, az új, biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>

Kategória: Kult