Sivár kórházból lett újra Tata büszkesége a megmentett kastély

·2021.07.02

Királyok és császárok voltak a vendégei, itt írtak alá egy világtörténelmi jelentőségű békeszerződést, valaha saját színháza volt, de a legizgalmasabb látnivalója a két fürdőszoba meg az utólag befalazott lépcső a női és a férfi szárny között. Sok évtizedes romlás és elzártság után újjászületett a tatai Esterházy-kastély, amely valaha a város legfontosabb épülete volt. A gondos felújítás példát mutat, hogyan érdemes bánni a magyar arisztokrácia hányatott sorsú örökségével.

A tatai Esterházy-kastély az elmúlt évtizedekben csak egy nagy, szomorú, sárga ház volt a Vártól a főtér felé vezető sétány jobb oldalán. Teljesen üresen állt a kórház kiköltözése óta. Be lehetett egyébként menni, a kíváncsiak egy gondnok kalauzolásával végigjárhatták az üres, kifosztott szobákat, amelyekben csak a parketta és az itt-ott megmaradt stukkók, faburkolatok mutatták, hogy az épület eredetileg főúri otthon volt. Tipikus magyar kastélysors: az épületek nagy része a rendszerváltás utáni időszakban már ilyen, vagy még rosszabb állapotba került, alig néhány szerencsésebb kivétellel, mint Keszthely vagy Eszterháza. Tata esete talán csak azért különbözik valamelyest a többitől, mert jól mutatta, hogy a szocializmus és az azt követő időszak még a legjobb adottságú épületekkel sem akart/tudott kezdeni semmit. Mert bármilyen csodálatos is egy nagy park közepén álló főúri ház a zempléni erdőség közepén, azért érthető, hogy nehezen lehet fenntartható funkciót találni neki. A tatai kastély viszont a város kellős közepén ment tönkre úgy, hogy nap mint nap rengeteg turista haladt el a bezárt kapu előtt. Tata az ország egyik legvonzóbb, idegenforgalmi szempontból kiemelt jelentőségű helye.

Azt sem lehetett érzékelni ebben az állapotban, hogy a kastélynak mennyire kiemelt pozíciója van Tata városszerkezetében. A kastély körüli nagy park ugyanis itt is megvan, de különleges módon ez a park egyben a város szíve is, szinte átszövi a település egész belső részét. Az Esterházy grófok az 1740-es években Mikoviny Sámuel által a korábbi mocsárból létrehozott mesterséges halastó, az Öreg-tó partján építették fel rezidenciájukat, és a parkba belefoglalták a tavat, a romantikus romként helyreállított középkori várat, a polgári város legfontosabb látványelemeit, a tóvárosi részen pedig egy kisebb tó, a Cseke-tó partján létrehozott és műromokkal, grottával díszített Angol Parkot. Az egész városi-természeti táj egyetlen gondosan megkomponált, kifejezetten a festői összhatást célzó rendszert alkot, s ez még két évszázad változásai után is érzékelhető. Ez pedig Tatát európai szinten is különleges helyszínné, a 18-19. századi főúri építészet egyedülálló emlékévé teszi.

A különböző használati korszakokat bemutató kastélymakett (fotó: Vörös Szabolcs / Válasz Online)

Egy ilyen rendszer központi eleme nem lehet más, mint a kastély, ahol a család ténylegesen lakott, ahogy azonban eddig kinézett, pont ez egyáltalán nem volt érzékelhető. A tatai Esterházy-kastély nem tartozik a leglátványosabb főúri rezidenciák közé, nem olyan, mint a környezetét uraló Eszterháza vagy Gödöllő. Inkább egy nagy, lakályos ház két tömzsi toronnyal, alacsony mellék- és gazdasági épületek félkaréjával körülvéve. A tóparton áll, de nem közvetlenül a víz mellett, az egykori nagy parkból pedig csak az a rész maradt meg lekerítve (és mindeddig teljesen elvadulva), amely közvetlenül mögötte található. A többi már régóta városi közparkként szolgál. Ahogy a ház tönkrement, és nagyrészt el is felejtődött, az egykor nagyvonalú, városi léptékű térszervezésből pont a centrum hiányzott.

Tatáról az elmúlt években főként aggasztó hírek jöttek. Mi is beszámoltunk arról a küzdelemről, amelyet a helyi civilek folytatnak a város vezetése ellen, hogy ne engedje meg egy természet- és városképromboló óriáshotel felhúzását közvetlenül a tóparton, a kastély egyik melléképülete, a lovarda helyén. Ez a csata továbbra is tart, és kétségtelenül meghatározza Tata jövőjét. Történnek azonban jó dolgok is: a járvány időszakában elkészült a kastély felújítása állami beruházásban, és május végén meg is nyitotta a kapuit a látogatók előtt. Tata a 2016-ban újragombolt (második) Nemzeti Kastélyprogram első átadott eleme, de a NÖF Nemzeti Örökségvédelmi Nonprofit Kft. egy sor kiemelten fontos épületen dolgozik párhuzamosan. Nemsokára elkészül a már most ICOMOS-díjjal jutalmazott bajnai kastélyhelyreállítás, valamint Nádasdladány, Dég és Füzérradvány, zajlik a munka Szabadkígyóson, Geszten és Nagycenken: összesen húsz helyszínen. A hazai kastélyállomány persze hatalmas, és rengeteg halálra ítéltnek látszó, borzalmas állapotú épületet lehet találni, de az biztos, hogy a kiemelt történelmi jelentőségű házak közül egyszerre ennyinek még soha nem fordult jobbra a sorsa. Lényeges az is, hogy ezek az épületek nem drága privát hotelek lesznek, mint mondjuk Tura, amely alapvetően zárva van a mezei halandók előtt (vagy legalábbis nagyon korlátozottan látogatható), hanem mindegyik megtekinthető lesz. Tata is: az épületben kiállítás, kávézó és rendezvénytér kapott helyet.

A belső udvar a még helyreállításra váró kiskastéllyal, a földszintes épület a terepszint-különbség miatt a kert felé jóval nagyobb mint, amilyennek látszik: ez lenne a második ütem (fotó: Vörös Szabolcs / Válasz Online)

Egyelőre az első ütem készült el, vagyis a főépület és a kiskastély egy részének helyreállítása, valamint a kert kitisztítása. A többi épületrész továbbra is azt az állapotot mutatja, amilyenben korábban az egész együttes volt. A helyreállítást tervező M Építész Iroda elég nagy kastélyrutinnal rendelkezik, 2014-ben ICOMOS-díjat kaptak az eszterházai Marionett-színház helyreállításáért, és most ők dolgoznak Nagycenken és a benczúrfalvi kúrián is. Tatával még abban az időben kezdtek foglalkozni, amikor az előző állami kezelő, a Forster Központ 2016 januárjában új programot készített a házra. Az építkezés 2018-ban kezdődött és három évig tartott.

Az épület egyébként nem feltétlenül azért ilyen mértéktartó a magyar főúri rezidenciák között, mert az itteni Esterházyak (akik nem azonosak a család Eszterházán építkező hercegi ágával) ne tudtak volna elképzelni valami látványosabbat. Házi építészüket, az osztrák Fellner Jakabot eredetileg azzal bízták meg, hogy a középkori vár helyére tervezzen új kastélyt, és ő készített is négy nagyszabású tervváltozatot, de ez a hatalmas franciás barokk monstrum nem valósulhatott meg az akkori hazai viszonyok között. Az Esterházyak 1727-ben vették meg a hatalmas tatai uradalmat, amit hitbizományként kezeltek, de ahogy az ország más részein, a török után itt is mindent a romokból kellett újraépíteni. Sőt: a túlélő lakosság gyér száma miatt újratelepíteni. Ez pedig rengeteg munkát és pénzt igényelt. Az uradalmat 1765-ben megörökölő Esterházy (IV) Ferenc gróf nápolyi követ és édesanyja, Anna Maria Lubomirska lengyel hercegnő ezért úgy döntöttek, hogy a korábbi terveket elvetve azzal bízzák meg Fellnert, hogy bővítse ki az öreg tiszttartói házat. A régi kúria kapott két szimmetrikus tornyot, alapterületét megnövelték, melléképületeket húztak fel de a házon máig látható, hogy nem úgy épült, mint az eredetileg is annak tervezett kastélyok. Hiányzik az épület előtti barokk díszudvar, a homlokzat díszítése szerény (még a pompás ablakrácsok is csak 19. századiak, eredetileg zsaluk voltak az ablakokon), nincs impozáns főbejárat (a bejárat az épület hátsó, udvari frontján nyílik). Még a főlépcső is meglepően nyomott belterű és egyszerű, mint egy korabeli kolostoré.

A helyreállított külső homlokzat az egyik toronnyal és a kapu fölé visszakerült grófi címerrel (fotó: Vörös Szabolcs / Válasz Online)

Az épületet pont ez teszi szerethetővé: mai szemmel is alkalmas lenne családi otthonnak, bár a kert felé a terepszint különbsége miatt jóval magasabb kiskastéllyal, az istállóval és a szabálytalanul burjánzó melléképületekkel együtt azért az összesített alapterület hatalmas. Épelméjű 21. századi ember biztos, hogy nem akarna olyan helyen élni, mint Eszterháza. Tatán viszont lehetne. A ház jól is szolgálta az Esterházyak egymást követő nemzedékeit, akik gyakorlatilag csak annyit változtattak rajta, amennyi a lakályossághoz kellett. Mindig modernizálták egy kicsit a szobák berendezését és dekorációját, fürdőszobákat építettek be (erre még később visszatérünk), bevezették a villanyt és a 19. század végén légfűtéses rendszert építettek be: a pincében elhelyezett kazán fűtötte a földszintet, a nagy szalon előszobája mögötti régi fűtőhelyiségben pedig egy másik kazán az emeletet. Oda vastag csövek szállították fel a meleg levegőt, egy másik cső pedig a kihűlt levegőt hozta vissza.

A légfűtéses rendszer megmutatása egy kivágott falnyíláson keresztül azoknak a finom építészeti beavatkozásoknak az egyike, amelyek a helyreállítás során történtek, és egyben azt is megüzeni a belépő látogatónak, hogy a gondos és szeretetteljes rekonstrukció, az időnként helyreállított enteriőrök ellenére ez a ház ma már múzeum, ami látnivalóként a saját múltját és történelmét kínálja, a kortárs elemek pedig jól megkülönböztető módon vannak jelen, nem próbálnak réginek, eredetinek látszani.

Lemázolt stukkódíszítések és barokk ajtók, hiányzó sarokkályhák, tönkrement parketta: a kastély emeleti szobái viszonylag jobb állapotban vészelték át az elmúlt évtizedeket, mint a földszint, de a kórházi használat ezeket is megviselte (fotó: NÖF Nonprofit Kft.)

Szentkuti Viktor vezető tervező tisztelettel bánt az épülettel, és semmilyen öncélú beavatkozást nem hajtott végre rajta. Az épület színe természetesen megváltozott, a Magyarországon barokknak hitt mélysárgáról a ténylegesen barokk fehérre. Az érdekes, fordított W-alakú tetőszerkezetet, amelynek megrogyása a legsúlyosabb szerkezeti probléma volt, megtartották, és a fordított W kívülről láthatatlan, beázásra hajlamos árkát lezárták. A fafödémeket I-tartókkal megerősítették, a külső ablakszárnyakat pontos másolatokra kicserélték de egyébként, ami történt, az egy régészeti gondosságú helyreállítás. Megmutatja a feltárt történeti rétegeket, és mindent megmentett a házból, amit meg lehetett. Megmutatja még azokat a töredékeket is a kiállítás egyik tárlójában, amelyeket nem lehetett visszahelyezni.

Az épület külső megjelenése nem változott meg látványosan (a legjelentősebb különbség az udvarba vezető kapu fölé visszahelyezett, rekonstruált grófi címer), mégis visszanyerte a városképi pozícióját: már nem lehet mellette elsétálni anélkül, hogy észre ne vennénk. A mai üzemeltető is együtt él azokkal az adottságokkal, amelyek abból fakadnak, hogy a kastély egy régebbi ház átépítésével jött létre. A bejárat az udvarról egy szűk folyosóba nyílik, innen indul el felfelé szinte azonnal a lépcső, a jelentősebb kastélyokra jellemző reprezentatív fogadótér Tatán teljesen hiányzik. A jegyvásárlást ezért a melléképület udvari kapu melletti szárnyában (az egykori konyhában) helyezték el, itt van a nagyobb vizesblokk, és itt tudnak a csoportok várakozni. A kastélyba innen az udvaron keresztül kell átsétálni, de ehhez nem épült az épület jellegét megváltoztató kortárs üveg nyaktag ha ez a kisebb kényelmetlenség kétszáz évig nem zavarta az Esterházy grófokat, a mai látogatót se fogja.

A lebontott színház makettje (fotó: Vörös Szabolcs / Válasz Online)

A tatai Esterházyakat ennek ellenére tévedés lenne puritán arisztokratáknak képzelni. A hercegi ágnál szerényebb anyagi lehetőségekkel rendelkeztek, de magyar viszonyok között így is az ország leggazdagabb családjai közé tartoztak, és megengedhették maguknak a költséges szórakozásokat. A több ezer holdas hitbizomány tulajdonosai közül a lóbolond Esterházy Miklós József (birtokos: 1885-1897) híres tréningtelepet hozott létre, versenypályát épített (ő alakította ki a szállodaépítéssel fenyegetett lovardát), és angol trénereket hívott Tatára, amit akkoriban magyar Newmarketként emlegettek. A kastéllyal szemben álló régi sörházat operaszínházzá alakította a híres Fellner és Helmer színháztervező építészpáros tervei szerint; ők voltak azok, akik a Monarchia nagy városi színházait, köztük a Vígszínházat is építették. A 250 fős színház nézőterét mennyezeti freskók díszítették, koncertterem, étterem, kávéház, téli lovasiskola tartozott hozzá, és állandó zenekara volt. Olyan luxus volt ez, amit a magyar arisztokráciában nagyon kevesen engedhettek meg maguknak (még az eszterházai hercegek sem igazán, mert anyagilag beleroppantak hasonló hobbijaikba).

A színház már nincs meg, 1913-ban Lobkowitz Anna Berta grófnő lebontatta, mert tartott tőle, hogy fia, Esterházy (VI) Ferenc zenerajongásában túl sokat költene rá. Ez józan anyai döntés lehetett, mert Ferenc gróf később, az 1930-as években operaelőadásokat rendezett a tóparti szabadtéri színpadon. A színházról a világhírű osztrák festő, Gustav Klimt készített festményt Miklós József gróf megbízásából, innen ismerhető meg a belseje. Igaz, a kép sajnos elveszett, csak reprodukcióból ismert. A kiállításon makett mutatja meg, hogy nézhetett ki a lebontott színházépület.

A női lakrész hálószobája az elpusztult egykori enteriőrt idézi (fotó: Vörös Szabolcs / Válasz Online)

A helyreállítás során, amint már jeleztük, a kastély önmaga múzeuma lett, ám ez helyiségenként eltérő megközelítést jelent. Vannak szobák, amelyeket enteriőrszerűen állítottak helyre, megidézve az egykori belső tereket. Természetesen a tatai kastély teljes berendezése is elpusztult 1945-ben, közte a könyvtár, a képtár, valamint a fegyver- és páncélgyűjtemény, amelyek egykor híressé tették. Ami túlélte a Vörös Hadsereg átvonulását, az akkor szóródott szét, amikor a házat az állam elvette az utolsó tulajdonosától, Esterházy (V) Miklós gróftól, aztán kiürítve átadta a Lipótmezei Elme- és Ideggyógyintézetnek, hogy annak vidéki részlegévé alakítsák.

Az enteriőrök egykori gazdagsága legfeljebb megidézhető, de helyre nem állítható, mert ezek a házak nem múzeumok voltak, hanem valódi otthonok, egy-egy család által hosszú idő alatt felhalmozott, rengeteg berendezési tárggyal. Néhány emeleti helyiséget sikerült azért olyan módon berendezni antik bútorokkal, festményekkel, dísztárgyakkal, hogy az egykori otthon mégis újra láthatóvá váljon, és ne legyen az épület múzeumi módon steril. Az 1930-as években Kallós Oszkár végigfotózta a belső tereket, ami nagy segítséget jelentett például a kályhák helyreállításánál. A kastély pazar kerámiakályháira az 1990-es években találtak rá a művészettörténész szakemberek darabokra törve a padláson, a pincében és a melléképületekben, valamint a helyi múzeum raktárában. Ebből az anyagból tudtak három 19. századi kályhát rekonstruálni az archív fotók segítségével, amelyek ismét ott állnak a szobák erre kialakított sarokfülkéiben. Megmaradt egy neorokokó negyedik is a 20. század elejéről.

A tó felőli szalon Kallós Oszkár fényképén az 1930-as években, ezt a helyiséget nem állították helyre

Az enteriőrök megidézésére főként az emeleten volt lehetőség, mivel ott kezdetben nővér- és orvosszállásokat, később irodákat alakítottak ki, a kórtermek a földszintre kerültek. Ez a különbség most is jól érzékelhető a házat végigjárva. Az emeleten Magyarországon rekordnak számító módon 700 m2 eredeti nagytáblás parketta maradt meg a ráragasztott linóleum alatt, és ebből gondos restaurálás után több mint 500 m2-t vissza is lehetett helyezni, míg a földszinten sehol nem maradt eredeti padló. Az emeleten megmaradtak az eredeti barokk ajtók és a vastag mázolás alatt a szobák stukkódíszítése, de még a könyvtárszoba polcrendszere is, a földszinten viszont az enteriőrök pusztulása szinte teljes volt, ezért adódott, hogy most ide kerüljön a kávézó és a rendezvénytér.

A tó felőli szalon eredeti architektúráját nem is állították helyre, a sima kékre festett falakon két hatalmas Kallós Oszkár-fénykép nagyítása mutatja, hogy nézett ki a helyiség eredetileg. Ezzel szemben az emeleten megtörtént a díszterem teljes rekonstrukciója az egykori ősgaléria helyreállításával. A nemesi ősgalériák mindig a házat birtokló család dicsőséges múltját és ősiségét mutatták a jeles elődök portréinak felvonultatásával, de a tatai ősgaléria meglehetősen későn, a 19. század végén alakították ki. Az aranyszínű növényi ornamentikával díszített, zöld faburkolat megmaradt ugyan, de a képek és a keretek hiányoztak, kivéve három kis festményt a supraportákon (az ajtók fölött, az egyik érdekes módon a tatai várat mutatja).

A díszterem helyreállítása nagy vállalkozás volt, ahogy az előtte-utána képeken is látszik:

A hiányzó képek helyett találtak újakat, a faburkolatot gondosan restaurálták, a teljesen elpusztult képkeretek helyett újakat készítettek. Első ránézésre azt hihetnénk, hogy a terem mindig is olyan volt, amilyennek ma látjuk. Az egyetlen árulkodó jel, ami a majdnem-pusztulásról tanúskodik, hogy az új festmények mérete helyenként eltér a korábbitól, és mivel a nyílások méretén nem akartak változtatni, a hiányokat paszpartuval pótolták ki.

Megnézhető újra a békekabinetnek nevezett kis toronyszoba is, amihez a kastély történetének legnevezetesebb eseménye kötődik. 1809-ben, a napóleoni háborúk egy fázisában, amikor különösen rájárt a rúd a Habsburgokra, Ferenc király kénytelen volt a franciák elől a biztonságos Magyarországra menekülni. Augusztusban érkezett Tatára, és október 14-én ebben a szobában írta alá a megalázó békét Napóleonnal: lemondott a birodalom tengerparti tartományairól, és beleegyezett, hogy lányát férjhez adja a parvenü korzikaihoz. A békét Napóleon a maga részéről Schönbrunnban írta alá, mivel a franciák addigra Bécset is elfoglalták, ezért a történelemkönyvekbe sajnos schönbrunni békeként került be, nem tatai békeként. Az Esterházyak viszont megőrizték a toronyszobával az eredeti íróasztalt a tintatartóval, és a király arcképét. A mostani berendezés új, de jól adja vissza a helyiség egykori összképét. Az egyetlen emeleti helyiség, ahol a rekonstrukció kissé kiábrándító lett, a könyvtár, ahol az üres polcokat nem töltötték fel régi könyvekkel (pedig ez azért nem megoldhatatlan), hanem kinyomtatott fotókat raktak eléjük, ami a többihez képest kifejezetten olcsó megoldás.

A delfti csempés fürdőszoba az eredeti káddal (fotó: Vörös Szabolcs / Válasz Online)

Az épület egyes részeinek funkciója többször változott, de egy időben a női lakosztály az emeleten helyezkedett el, a grófi lakosztály pedig alatta a földszinten. A modern látogató ilyenkor mindig elgondokodik, mégis hogyan élték családi életüket ezek az emberek ez aligha tűnik bensőséges elrendezésnek. Az épület helyreállítása során azonban történt egy felfedezés, ami rávilágított, hogy valójában nagyon is praktikus megoldás volt. A két lakosztályt ugyanis összekötötte egy kisebb lépcső, amin a férj és feleség úgy járhattak át egymáshoz, hogy azt a személyzet nem láthatta, így biztosítva a házasélet intimitását. A toalettszobában található lépcsőt később elfalazták, most azonban félig kibontották.

A lépcső egyik felét felhajtható csapóajtó fedte annak érdekében, hogy át lehessen menni a fürdőszobákba. A két fürdő a kastély talán legizgalmasabb belső részlete, mivel egyrészt tanúskodik a 20. század eleji modernizációs igényekről, amikor a korábbi mosdótálak helyett már kényelmes, nagy fekvőkádat, hideg-meleg vizes csapokat, angolvécét igényeltek a kastély akkori tulajdonosai, Esterházy (V) Ferenc és Lobkowitz Anna Berta. Másrészt mert a fürdőszobák a leginkább múlandó dolgok közé tartoznak, és Magyarországon nem sok helyen maradt meg ilyen korú helyiség. A nagyobbik szobát kék delfti (holland) csempe díszíti, itt megmaradt az eredeti kád és a Nagy-Britanniából hozott mosdókagyló. A kisebb szobát márványfürdőnek nevezik a lenyűgözően szép, rózaszín ruszkicai márványburkolat és a szintén márvány, kehely alakú mosdókagyló miatt.

A helyreállított kastélykápolna részlete (fotó: Vörös Szabolcs / Válasz Online)

A földszinti helyiségekben hasonló értékek nem nagyon maradtak fenn a durvább kórházi használat miatt. Itt a legérdekesebb múltú szoba az 1806-ban kialakított kastélykápolna, amelynek nevezetessége, hogy 1921 októberében itt hallgatott reggeli misét a mélyen hívő IV. Károly király, akit a közeli kapucinus kolostor atyái látogattak meg kényszerű vendégeskedése alatt. Az utolsó magyar király a második visszatérési kísérletének kudarca után került Tatára, miután Budaörsnél lefegyverezték híveit a katonák. Október 24-én feleségével együtt érkezett a kastélyba, ahol házi őrizet alá helyezték, majd két nappal később átszállították a tihanyi bencés apátságba (később innen indult madeirai száműzetésébe).

A kápolnát értékes festmények, egy fából faragott házioltár és festett üvegablakok díszítették, de a kórházi időszakban a helyiség teljesen felismerhetetlenné vált, mivel itt alakították ki a kórház zuhanyozóját. Ez az egyetlen földszinti tér, ahol megtörtént az enteriőr teljes helyreállítása.

A földszinten azonban akadtak váratlan felfedezések. Több szobában találtak barokk díszítőfestést, általában töredékeket, amelyek különböző módokon konzerváltak (több-kevesebb kiegészítéssel). Két kisebb szobában ugyanis szinte teljes felületen megmaradt az egyedi díszítőfestés, erről is mutatunk egy-előtte utána fotópárost:

Ezek az egyik úgynevezett sátorszobák, az egyik képen a kék, a másikon a bordó dekorációjú. A festés török sátrat idéz, mivel a barokk idején divatossá váltak a török mintára felállított, pompás kerti vászonsátrak, amelyekben nyáron hűsölni, pihenni lehetett. Voltak azonban esetek, amikor ezt a hatást egy épület belsejében, festéssel igyekeztek elérni, mint itt Tatán is, ahol a két most feltárt dekoráció tulajdonképpen az egzotikus Kelet iránti érdeklődés, az orientalizmus különleges emléke. Érdemes belegondolni, hogy mindez alig néhány évtizeddel a török kiűzése után készült, és az Esterházy család identitásában fontos szerepet játszott, hogy több ősük kitüntette magát a török elleni harcokban. Márpedig a török sátrak kezdetben hadizsákmányként kerültek a nyugatiakhoz, például Bécs sikertelen ostroma után, amikor a város alól menekülő oszmán sereg a sátrait is hátrahagyta.

A sátorszobák dekorációját később lefestették, ahogy általában a többi barokk belső festést is, mivel ezek már a 19. században kimentek a divatból. A feltárás után a restaurátorok itt a teljes helyreállítás mellett döntöttek. Ez kétségtelenül visszaadta az egykori térélményt, de a régiség hatását elvette. Lehet, hogy ezen a ponton az egyszerű konzerválás jobb megoldás lett volna, ha már ennyire egyedi értékről van szó. De ne legyünk telhetetlenek: a tatai rekonstrukció gondos munka, amely példát mutat, hogyan érdemes bánni a magyar arisztokrácia hányatott sorsú örökségével.


Nyitókép: A tatai Esterházy-kastély helyreállított ősgalériája (fotó: Válasz Online/Vörös Szabolcs)

Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink támogatása nélkül. Ha fontosnak tartja munkánkat, kérjük, legyen „előfizetőnk” akár már havi 1700 forintért, és csatlakozzon hozzánk a Facebookon!

Kategória: Kult