Újjászületett a legangolabb magyar kastély, egy tragikus szerelem emléke
Nádasdladány harminc éve a magyar kastélyhasznosítás sikertörténete, de a legutóbbi, három évig tartó rekonstrukció minőségi ugrást hozott. Valódi kiállítás és élményt adó belső terek születtek, már nemcsak a festői látványért érdemes odamenni, hanem azért is, hogy megértsük, hogyan próbálta a magyar arisztokrácia átmenteni magát és a hagyományait a korai kapitalizmus modernizálódó világába. Meg persze a romantikáért is.
„A park tekervényes pompás utain haladva, elő-elő kandikál a kastély, – magas tornyán leng a sötét kék és piros családi lobogó, mely hirdeti, hogy a háznak ura is hon van. – Minden oldalról másként szép e remek építmény, mely angol »Elisabeth« stylben készült.”
Így írja le a Nádasdladányba érkezés élményét Vértessyné-Makfalvay Gizella, aki 1889-ben vendégeskedett a Nádasdy családnál. Részletes – és rajongóan érzelmes – ismertetése az egyik legfontosabb korabeli forrás az épület történetéről, mivel szobáról szobára leírta, milyen bútorok, dísztárgyak voltak, és hogyan használták az egyes helyiségeket.
Az érkezés élménye ma nem ilyen jól megkomponált, mert a templom melletti főbejárat egyelőre zárva van. A mai látogató a régi magtár mellett, egy rövid bekötőúton érkezik meg a kastély elé, és a parkban parkol. Ez valaha mellékes gazdasági bejárat volt, bár elsőre logikus helyen van. Az igazi főkaput azonban nem véletlenül helyezték távolabb a háztól, a park ugyanis nagyobbnak tűnik, ha onnan érkezünk. 60 hold nem kicsi – mára ennek csak a fele van meg –, de az épület elég közel esik a Jenőre vezető országúthoz. Régen még közelebb esett, mivel az út a magtár és a kastély között futott, de Nádasdy Ferenc gróf áthelyeztette, ezzel azonban csak egy keskeny területsávot nyert.
Az angol stílusú kastély mindenesetre olyan festői módon tárul elénk, hogy Vértessyné leírása máig érvényesnek tűnik. A magyar arisztokrata otthonok között Nádasdladány a szerencsésebbek közé tartozik, bár a 20. század második felének szokásos pusztításait, a berendezés teljes megsemmisülését, a műgyűjtemény széthordását és a méltatlan hasznosítást nem kerülte el. A rendszerváltás után azonban Nádasdladány helyreállítása a döcögős, meg-meglóduló állami kastélyprogram sikertörténete lett. Ez a sikertörténet folytatódott a legutóbbi, három évig tartó felújítással, amely kétezer négyzetmétert érintett, és tavaly augusztusban ért véget.
Nádasdladány a NÖF (Nemzeti Örökségvédelmi Fejlesztési Nonprofit Kft.) által kezelt, látogatható kastélyok közül régóta a legismertebb és a legnépszerűbb, rengeteg látogató keresi fel. Ennek egyik oka, hogy pont úgy néz ki, mint az ideális kastély, ahogyan mindenki elképzeli: tornyos, pártázatos, festői hatású, egyenesen egy Jane Austen-regény BBC-feldolgozásából lépett elő. Kiválóan marketingelhető mint a „szerelem kastélya”: valóban kötődik hozzá egy szomorú szerelmi történet, ugyanis építtetője, Nádasdy Ferenc fülig szerelmes volt fiatal feleségébe, Zichy Ilonába, akinek portréja több helyen is megjelenik a szobákban, karakteres, szép, határozott egyéniségről árulkodó arcát hamar felismeri a látogató. Ilona még jelen volt a kastély alapkőletételén 1873. július 18-án, de néhány hónap múlva váratlanul meghalt kolerában, huszonnégy évesen. Három kisgyereket és egy lesújtott férjet hagyott hátra, aki valóban imádhatta a feleségét, mert soha nem nősült újra, öt év közös boldogság után harmincnégy évig maradt özvegy. A lakás egyes részei szinte Zichy Ilona-kegyhelyek lettek, különösen a kis szalon, amit úgy rendeztek be, ahogy a grófné megálmodta, viszont gyakorlatilag nem használták az 1930-as évekig. Nádasdy mély és őszinte érzelmeit mutatja, ahogyan saját temetéséről rendelkezett: „Minden nagyobb pompa nélkül Agárdon, kedves, felejthetetlen feleségem mellé kívánok eltemetve lenni.”
Ez a magánéleti tragédia valóban ad egy romantikus, szomorú árnyalatot az egyébként is romantikus háznak, bár Nádasdy özvegységét aktív, munkás életként kell elképzelni: mintagazdaságot csinált az uradalmából, sokat és lelkesen vadászott, vadaskerteket alapított és nagy vadásztársaságokat látott vendégül (a mellékszárny gyakorlatilag szállodaszerűen működött a trófeákkal díszített folyosóról nyíló vendégszobákkal), szerepet vállalt a politikai és a gazdasági életben. 1881-ben megalapította a legfontosabb, máig létező vadászati érdekvédelmi szervezetet, a Magyar Országos Vadászati Védegyletet, amelynek haláláig az elnöke maradt. A gyerekeket anyósa segítségével nevelte fel, felesége szüleivel a kapcsolata élete végéig szoros maradt. Nádasdy Ferencet kora legkiválóbb sportemberének tartották, agárdi falkavadászatai a 19. század második felében kötelező társasági események voltak a magyar arisztokrácia számára, de a balatoni vitorlázás népszerűsítésében is fontos szerepet játszott a Balaton Egylet alelnökeként.
A háznak mindenesetre van olyan sztorija, ami mindenkinek megérinti a lelkét, és azért sem kell bevinni a köztudatba, mert régóta benne van: ez volt az első kastély, ami a jogelőd Műemlékek Állami Gondnokságához került 1993-ban, miután az utolsó tulajdonos Kanadából hazaköltözött fia, gróf Nádasdy Ferenc (az építtető dédunokája, aki hétéves koráig a kastélyban élt) megakadályozta, hogy az akkori vagyonkezelő, a Honvédelmi Minisztérium alá tartozó Építőipari Kivitelező Vállalat eladja egy magánvállalkozásnak.
A gróf sikeresen lobbizott azért, hogy az épületet ne alakítsák szállodává, szolgáljon inkább közcélokat, és legyen az általa létrehozott Nádasdy Akadémia központja, vagyis nyitott művészeti alkotó- és rendezvényház. A régi tulajdonos családok leszármazottai közül a 2013-ban elhunyt Nádasdy Ferenc találta meg talán a legügyesebben a módját, hogy az állammal összefogva szüleinek otthonát megmentse. Nádasdladányban az elmúlt harminc évben mindig történt valami előrelépés: 1998-ban felújították a tetőt, két évvel később helyrehozták a hátsó homlokzatot, mentesítették a gombafertőzéstől az Ősök csarnoka és a könyvtár díszes faszerkezetét, 2001-ben helyreállítottak három szobát, közben folyamatosan vettek berendezési tárgyakat. A kastély végig látogatható maradt, és a folyamatosságnak az is jót tett, hogy három évtizeden át ugyanaz maradt a vezetője, Wisnovszkyné Hajdi Márta.
Ennek ellenére a legutóbbi rekonstrukció volt az, ami minőségi ugrást hozott: Bajnához és Tatához hasonlóan Nádasdladányban is megszületett az épület és a család történetét bemutató kiállítás, és a korábban kopár enteriőrök valódi, bútorokkal és műalkotásokkal teli terek lettek. A NÖF-ös felújítások közös jellemzője, hogy mindenhol arra törekedtek, a látogató érezze úgy, hogy valódi főúri otthonban jár, ismerje meg az egykori lakókat, a szobák korábbi használatát, váljon érthetővé számára a kastély működése és mindennapi élete. Bányai Balázs kurátor ezt a koncepciót vitte végig következetesen Nádasdladányban is: minden szobában egy-egy diszkréten elhelyezett panel mesél a múltról, sok helyen leülhetünk a fotelekbe, régi újságok másolatát lapozgathatjuk, levelet írhatunk a grófi íróasztalnál, leheverhetünk egy régi hintaszékbe a most újjáépített télikertben (ennek elődjét még a Nádasdy család bontotta el 1940-ben), és ami talán a legjobb: az egykori ebédlő lett az új kávézó vendégtere, így ugyanott ehetjük meg a rétesünket, ahol egykor a Nádasdy család tagjai uzsonnáztak, miközben a kék-fehér porcelánkészlettel megterített grófi asztal is ott áll az egyik sarokban. A múzeumokra jellemző feszélyezettségnek ez a teljes feloldása kivételes látogatásélményt ad, még ha újra is kell majd időnként kárpitozni a foteleket.
A kastély berendezése természetesen sokkal gazdagabb volt, mint ahogy most látjuk, az egykori enteriőrök pompáját legfeljebb megidézni lehet. Érdekes módon rengeteg archív fénykép maradt fenn a belsőkről, különböző korszakokból: a 20. század elején a híres városfényképész, Klösz György fényképezett a kastélyban, az 1930-as években egy ismeretlen fotós örökítette meg a földszinti tereket egy nagyon értékes sorozatban. Az Ősök csarnokának festményeit Vayer Lajos művészettörténész dokumentálta 1944-ben a Nemzeti Múzeum főigazgatójának utasítására, bizonyára már a háborús veszteségekre számítva. A bőség azonban féloldalas, a fotók szinte mind a díszesebb földszinti tereket mutatják (ott se mindent, az írószobáról például nincs rendes kép), az emeleti családi lakosztály szobáiról, ahol Nádasdy, a gyerekek és a belső személyzet tagjai éltek, semmit nem tudunk.
Az enteriőr pusztulásában a legnagyobb veszteség a körülbelül 300 festményből álló Nádasdy-képtár, amelyben rengeteg értékes itáliai, németalföldi és német kép volt. Erről részletes, szobánkénti jegyzék maradt fenn, de nem tudjuk, hogy pontosan mi lett a sorsa a második világháború káoszában. Gróf Nádasdy Ferenc, az utolsó tulajdonos (az építtető unokája, a rendszerváltás után hazatért Ferenc apja, a családban öröklődtek a hagyományos férfinevek) honvédségi századparancsnokként esett el 1944. október 26-án Kiskunfélegyháza mellett. December első napjaiban egy német alakulat behatolt az üres kastélyba, és az egész berendezést teherautókra rakodták, hogy Németországba szállítsák. Azóta sem tudni, hogy mi lett vele.
Érdekes módon az Ősök csarnoka fakeretbe foglalt képei és még néhány eredeti családi portré megmaradtak, noha messze nem ezek voltak a legértékesebb műalkotások. A hagyomány szerint az utolsó grófné, Radó Mária, amikor férje halálhírét megkapta, ezeket a festményeket elfalazta egy titkos helyen, mielőtt gyermekeivel együtt elhagyta volna a házat. A történet azonban nem túl valószínű, nemcsak azért, mert Nádasdladányban nehéz elképzelni ilyen rejtekhelyet, hanem azért is, mert Jankovich Miklós (Nádasdy Ilona férje, a grófné sógora) azt írja visszaemlékezésében, hogy amikor 1945 májusában először ellátogatott a kifosztott kastélyba, mindent üresen talált „egyedül az ősök csarnokába faburkolatban foglalt családi képek és a bejárati ajtaján elfalazott levéltár volt az eredeti helyén, az értékes könyvtár megmaradt könyvei a padlón halomrahányva hevertek az időjárásnak kitett ablaktalan szobában”. Vagyis csupán a pincében lévő levéltár német szemmel egyébként sem túl értékes oklevelei voltak „elfalazva”, és Radó Mária őrizhetett meg magánál néhány kisebb festményt, az ősgaléria nagyméretű, barokk és 19. századi portréi egyszerűen azért maradtak meg, mert a németek otthagyták őket. Talán siettek, és nem értek rá kifeszegetni őket a keretekből.
Jankovich az összes megmaradt festményt, könyvet és oklevelet beszállította a Magyar Nemzeti Múzeumba. Az ősgaléria képkeretei sokáig üresek maradtak, később a képeket színes fotómásolatokkal pótolták, most viszont a legtöbb festmény visszakerült az eredeti helyére. A figyelmes szemlélő azonban észreveheti, hogy az eredeti barokk és 19. századi alkotások mellett továbbra is van három színes fotómásolat (az eredeti festmények a Nemzeti Múzeum állandó kiállításának részei), egy modern amatőr mázolmány és négy fekete-fehér fotómásolat (az utóbbiak 1944-es üvegnegatívokról készültek, az eredeti képek nincsenek meg). A végeredmény kissé következetlen, jó lenne, ha idővel minden meglévő kép visszakerülne, a hiányzókról pedig fekete-fehér fotók kerülnének fel.
Ezen kívül nagyon kevés az eredeti berendezésből megmaradt tárgy: két szék, amit a kastély egykori inasa, Vingli Károly mentette meg, és még két bútor, amit oldalági rokonok hoztak vissza. A könyvtár 25 ezer kötetéből 1500 darab jöhetett vissza a polcokra az OSZK-ból és Keszthelyről. A szobákban látható bútorok és műalkotások többsége tehát vásárolt tárgy. Vannak azonban váratlan sikerek: 2015-ben a műtárgypiacról vásároltak vissza két festményt az eredeti kollekcióból: Zichy Ilona Barabás Miklós által festett, nagy méretű, egészalakos arcképét (a festnény érdekessége, hogy fotó után készült 1877-ben, négy évvel a grófné halála után, ezért van a nőalak fekete ruhában) és Giacomo Francesco Cipper (il Todeschini) Öreg házaspár ebédje című barokk zsánerképét. Az utóbbi az ebédlőben függött párdarabjával, a Fiatal parasztpár muzsikusokkal című képpel, amit viszont a Szépművészeti Múzeumnak ajándékozott 1949-ben Radó Mária. Hatvanöt év szétszakítottság után a két festmény ismét egymás mellé került az ebédlő falán, mellettük pedig újra ott áll a kastély legszebb, kék-fehér színű, Nádasdy-címeres cserépkályhája, amit Fischer Ignác készített. Ez az elmúlt évtizedekben a Nagytétényi Kastélymúzeum kályhakiállításában állt, de mivel ott alacsonyabb volt a helyiség mennyezete, két-három sor csempét kihagyva építették fel. A restaurálás során kapta vissza az eredeti formáját.
Két Cipper-kép, egy cserépkályha – egyetlen sarok, ahol minden tárgynak története van, és amit ebben a formában 1944 óta senki nem láthatott. A kastély monográfiájának megjelentése, ahol ezek a sztorik mind el lennének mondva, egyelőre várat magára. Igaz, a rehabilitáció sem lezárt folyamat: az egykori vendégszárny, amit szállodává akarnak alakítani, belülről teljesen romos állapotú, a kápolna szintén, pedig kedvelt esküvői helyszín lehetne. A legsürgetőbb feladat talán a barokk magtár megmentése, amit a tervek szerint étteremmé alakítanának, megmutatva a rendkívül látványos belső faszerkezetet. Az egykori gazdasági épületegyüttes, a kulcsárság utolsó megmaradt eleme, a mosóház helyreállítása azért lenne fontos, mert a kastély működéséről most meglehetősen torz képet mutat a második világháború után lebontott kiszolgáló részek hiánya. Érdemes lenne a parkban restaurálni azt a kétszobás, zsúptetős kis parasztházat is, amit Nádasdy Ferenc a lányainak épített, és játékosan a Magyar gazdasszonyok nevelő intézetének nevezett el; ez a népi kultúra és életmód iránti arisztokrata érdeklődést tükrözte. Mindent összevetve, legalább még egyszer akkora projekt lenne a rehabilitáció befejezése, mint az eddigi, és természetesen a berendezés gazdagítására is fontos lenne költeni.
Minden megmentett házzal a magyar történelem egy-egy darabja éled újra, Nádasdladány esetében a dualizmus időszaka, amikor a magyar arisztokrácia egyszerre törekedett társadalmi rangja és történelmi szerepe átmentésére, és a modern világba való bekapcsolódásra. Az angol stílus – Nádasdladány fő jellegzetessége – ezt az üzenetet hordozta: a brit arisztokrácia kínálta a korban a legsikeresebb mintát a tradíció és a modernitás kettősségének harmonikus összeegyeztetésre.
A „történelmi hangulat” azonban némiképpen megtévesztő. Ahogy sok esetben a brit arisztokrácia is csak Tudornak tűnő, de valójában egészen fiatal épületekben lakott, Nádasdladány is friss látványosság volt Vértessyné már idézett látogatása idején, leghíresebb terme, az Ősök csarnoka egy évvel korábban, 1888-ban készült el, az építkezés végső költségét tartalmazó zárkő letéti okmányt pedig 1889. április 11-én állították ki.
Nádasdy Ferenc gróf összesen 554 ezer forintot költött a házára, ami tekintélyes összeg, Budapesten háromemeletes bérházat lehetett belőle építeni. A családi kasszát talán kevésbé terhelte meg, hogy a házépítés tizenhat évig tartott. Nádasdy gróf élete legaktívabb szakaszában derék magyar családapaként folyamatosan építkezett, és a háromemeletes bérház sem csak egyszerű hasonlat: az Ősök csarnokát tervező Hauszmann Alajossal – a Budavári Palota későbbi építészével – pont egy ilyen sarokházat terveztetett a kiépülő József körútra. Bár a Nádasdy család sok időt töltött Budapesten, a József körút 35. szám alatti bérpalota üzleti vállalkozás volt, amelynek jövedelme kiegészítette az uradalom bevételeit, miközben Nádasdyék inkább a Múzeum utcai Zichy-palotában, apósánál időztek.
A bérházépítés is mutatja, hogy a régi magyar arisztokrácia, amelyhez a Nádasdyak is tartoztak, megpróbált bekapcsolódni a korai magyar kapitalizmus, a Gründerzeit szédületes gazdasági fellendülésébe. Egy grófnak ekkor már üzletembernek is kellett lennie, ha grófhoz méltó életet akart élni. Nádasdy Ferenc hitelintézetek felügyelő bizottságában üldögélt, és 1892-ben belevágott a nádasdladányi birtok óriási tőzegvagyonának hasznosításába. A korabeli sajtó tudósítása szerint megindultak a tárgyalások az uradalom és „a kőbányai sertéshizlalók szindikátusa között a portőzeg általános alkalmaztatása iránt, a mely a sertéstrágyának szagtalan vasúti elfuvaroztatását is távolabb fekvő vidékekre lehetővé fogja tenni”.
Egy modern gróf elfoglaltságai jóval kevésbé voltak tehát romantikusak, mint a nádasdladányi park lombjai közül kibukkanó, angol Tudor stílusú kastély láttán gondolnánk, de ez a háttér érthetővé teszi, hogy Nádasdladány két korszak határán született, és igazából meglehetősen modern jelenség. Olyan tornyos családi fészek ez, ami eleve légfűtéses rendszerrel épült, a pincéjében kazán dohogott, és a meleg levegőt a falban kialakított csatornák szállították a szobákba. Az épületben kezdettől fogva volt vízvezetékrendszer, beszélőcső-hálózat, és a pártázatos torony nemcsak a középkori ősökre utalt, hanem nagy, öntöttvas tartályt is rejtett, ahonnan a fürdőszobákat ellátták vízzel (ez máig megvan, akár meg is érinthetjük az oldalát, miközben felmászunk a szűk vaslépcsőn a toronyteraszra). A reprezentatív termekbe gázvilágítást terveztek, amit később villany váltott fel, és már 1889-ben telefonhálózatot létesítettek.
Ha el tudunk vonatkoztatni – nem könnyű – a mesébe illő, nagyon történelminek látszó látványtól, valójában egy korszerű, háromszintes, átriumos családi házat látunk, amelynek belső beosztása is kifejezetten a lakályos. A szabálytalan, sokszorosan tagolt, összetett forma laza, oldott alaprajzot eredményezett mindkét szinten, ami a modern családi élet követelményeinek is megfelel. Ez már nem a barokk kastélyok reprezentatív, egymásból nyíló, de mai szemmel használhatatlan teremsora, az enfilade, és hagyományos értelemben vett dísztermek sincsenek az Ősök csarnoka kivételével. A nagy szalon nem más, mint egy tágas, barátságos nappali, ahonnan kisétálhatunk a parkra nyíló télikertbe. A tereket nem bálokra tervezték, hanem egy család hétköznapi életére meg persze vendégek fogadására.
Nádasdy Ferenc bizonyára a korban népszerű, illusztrált mintakönyvekből dolgozott, a könyvtárában megvolt ugyanis Joseph Nash The Mansions of England in The Olden Times című, angol vidéki házakat bemutató, négykötetes műve. Az Ősök csarnoka a nagy, címeres kandallóval és a nyitott fedélszékes famennyezettel szintén egyértelműen angol mintájú tér. A Tudor elemeket használó, romantikus angol stílus nem volt szokatlan Magyarországon, bár az 1870-es években már kiment a divatból, fénykorát húsz évvel korábban élte. A Gründerzeit idején inkább az arányos és szabályos itáliai neoreneszánsz uralkodott, és Nádasdladány építésze, Linzbauer István is ilyen épületeket tervezett a fejlődő Budapesten. A kastély stílusáról azonban bizonyára nem ő, hanem a megrendelő döntött.
Nádasdy márpedig azt akarta, hogy az épületben minden a családja ősi múltjára emlékeztessen, és ehhez sokkal jobban illett a középkorias Tudor modor, mint a nagypolgári asszociációjú neoreneszánsz. Nádasdladány a magyar kastélyok között egészen kivételes módon szolgálta a családi kultuszépítést: nemcsak az ősgaléria portréi és a mindenhol megjelenő vadkacsás címerek idézték a dicső múltat, hanem egykor az előcsarnokban is a nagy elődök carrarai márvány mellszobrai fogadták az érkezőt. A Nádasdyk tényleg nem voltak felkapaszkodott parvenűk: a familia a 13. századig tudta visszavezetni az eredetét, a 16-17. században pedig övék volt a fél Nyugat-Dunántúl, sőt tulajdonképpen a leghatalmasabb magyar főnemesi családnak nevezhetjük őket (a fénykor azonban csak 1671-ig tartott, amikor Nádasdy Ferenc országbíró belekeveredett a Wesselényi-féle összeesküvésbe, és lefejezték).
Itt Nádasdladányban azonban újonnan jöttek voltak. Nádasdy Ferenc tornyos kastélya valójában egy jól menedzselt családi identitásválságot takart: az előző másfél évszázadban a Nádasdy-fészek Felsőlendván volt, a Dunántúl délnyugati peremén. Az volt valójában a régi vár, ahol mélyek voltak a gyökerek, de Nádasdy Ferenc apja, Lipót 1856-ban eladta az osztrák Dietrichstein hercegeknek. Ladányhoz (meg úgy általában Fejér megyéhez) a Nádasdyaknak kevés köze volt, csak Nyéken és Sárkeszin voltak kisebb birtokaik, a ladányi uradalmat 1851-ben vették meg gróf Schmidegg Károlytól. A mai kastély helyén akkor egy régimódi, nehézkes, emeletes barokk kúria állt, amit a Schmideggek építettek, és amit a Nádasdyak is továbbhasználtak a következő húsz évben. A magtár kőkeretes bejárati ajtaján ma is látható a Schmidegg címer, és valójában a régi ház is megvan még, beépítve az újba: abból lett a vendégszárny, bár az átépítés felismehetetlenné tette, még a formája is megváltozott, ugyanis a területet Nádasdy Ferenc feltöltötte a földdel, valószínűleg az angolpark tavának létrehozásakor, és a régi földszintből lett a pince. A Nádasdladány név se tévesszen meg minket: Sárladány volt a falu valójában, mint a többi Sár előtagú község a környéken, 1859-ben a belügyminiszter Lipót gróf kérésére nevezte át.
A nagy birtok- és székhelyköltöztetés motivációját nem ismerjük, de valószínűleg a Nádasdyak józan belátással felmérték: az ország szíve már Pest-Budán dobog, és a régi arisztokráciának csak az a része tud majd bekapcsolódni a főváros élénkülő társasági életébe és gazdasági fellendülésébe, amelyik a közelben lakik, idejét megosztja a budapesti lakás és a vidéki ház között. Otthagyták hát az ősi fészket, a határszéli öreg várat, és átcuccoltak Fejér megyébe: az agglomerációs életet választották. Ennek a kíméletlenül racionális döntésnek az elfedését szolgálta Nádasdladány réges-régi, tiszteletreméltó családi fészekké maszkírozása. És olyan tökéletes illúziót teremtettek, ami másfél évszázad múltán is megtéveszti és elbűvöli az errejárót.
Nyitókép: Vörös Szabolcs / Válasz Online
