Orbán Viktor „téved”: nem a háború miatt brutális az infláció. Hanem ezért…

·2022.06.15

„Ha véget ér a háború, nem lesz infláció” – mondja a magyar miniszterelnök, noha az energia- és inflációs válság már a háború előtt javában zajlott. Ami a kulcsfontosságú kőolaj árát illeti, bár a háború kétségkívül drágítja, az már tavaly óta magas volt. Miért? Mert arra akarjuk rávenni a termelőit, hogy fektessenek többet a kitermelésébe, miközben azt mondjuk nekik, hogy a bolygó megmentése érdekében rövidesen fel kell hagyniuk azzal. Ez a közgazdasági abszurd kódolja a drágulást – a COVID és a háború csupán azt érte el, hogy ez gyorsabban vált nyilvánvalóvá. Háttér.

Orbán Viktor az elmúlt napokban több kísérletet is tett rá, hogy a tomboló inflációs válság okait egyetlen (külső) tényezőre, Oroszország Ukrajna elleni agressziójára – vagy ahogy ő nevezi: „a háborúra” – szűkítse le. „Ez egy háborús infláció. Tehát ez egy másfajta probléma, mint amikor békeidőben köszönt be vagy tör rá egy gazdaságra az infláció” – magyarázta pénteki rádióbeszédében a kormányfő. „Béke kell, mert ha véget ér a háború, nem lesz infláció” – foglalta össze aztán egy Facebook-posztban.

Senki sem vitatja, hogy az orosz invázió nagyban hozzájárul az árszínvonal meredek emelkedéséhez (különösen az energia- és az élelmiszerpiacon), mégis rövid emlékezetre vall – vagy a célközönség rövid emlékezetére bazíroz – a háború szerepének kizárólagossá tétele. Hiszen már a tavalyi év második felének nagy részében az idei év első hónapjaiban is arról szólt a közbeszéd, hogy mi mindenből van hiány, és hogy mi mindennek megy fel az ára – jóval azelőtt, hogy február végén megindultak Putyin csapatai.

Igen, sokkoló ma a 10 százalék körüli magyar inflációs adat, de az már a háború előtti hónapokban is 7–8 százalék között alakult, és az árkorlátozások is érvényben voltak már akkor, amikor megindultak az orosz tankok (a benzinárstop már november óta). A miniszterelnök az év elején arról beszélt, hogy „ha tehetné, megállítaná a határon az inflációt” (nem említve, hogy az Magyarországon meghaladja az egyébként is magas uniós átlagot, köszönhetően olyan országspecifikus tényezőknek, mint a választás előtti osztogatás vagy a régiós valutákhoz képest is gyenge forint).

Az energiaárak már tavaly elszálltak, ahogy az azokat szorosan követő élelmiszerárak is. Az egyik legfontosabb nyersanyag, az üzemanyagokon keresztül minden más termék árába beépülő kőolaj ára már a háború előtt is nyolcéves csúcson, hordónkénti 90 dolláros szint felett járt. A háború után kétségtelenül új magasságokba repült, és állandósult a három számjegyű olajár. Kisebb mértékben, de a finomítói és szállítási költségek is nőttek, így az üzemanyagárak is kilőttek.

Árcsökkentés és különadó máshol

Noha a rezsicsökkentést és a benzinársapkát hajlamosak vagyunk kizárólag a belpolitika szemüvegén keresztül szemlélni, ha szétnézünk Európa országaiban, mindenhol olyan kormányokat látunk, amelyek próbálják védeni polgáraikat a magas energiaáraktól. Igaz, a legtöbbször nem direkt árszabályozással, ahogy a magyar kormány, hanem a polgároknak juttatott – esetenként rászorultsági alapú – direkt transzferekkel, a jövedéki, forgalmi és környezetvédelmi adók csökkentésével.

A spanyol autósok literenként 20 eurócentes (kb. 80 forintos) árkedvezményt kapnak, amiből 15 centet a kormány, ötöt az olajcégek állnak. Németországban, Olaszországban, Lengyelországban, Svédországban, Belgiumban, Hollandiában és Portugáliában a benzinre és dízelre rakódó adóterheket vágták vissza. Van példa az árszabályozásra is, Szlovéniából és Horvátországban, ahol több alkalommal vezettek be átmeneti időre hatósági árat, de magasabb szinten, mint amennyibe a rekordolcsó magyar benzin kerül.

Az Atlanti-óceán másik felén, az óriási kiterjedésű és autófüggő Egyesült Államokban a benzinár érzékeny politikai kérdés, és még nagyobb mélységekbe taszítja Joe Biden elnök amúgy is alacsony népszerűségét. A képviselőház demokrata többsége májusban elfogadott egy törvényt, amely versenyjogi fellépést tenne lehetővé az „árdrágító” olajcégek ellen, de a szenátusban ennek esélye sincs átmenni.

hirdetés

Nem magyar sajátosság az energiaszektor különadóztatása sem. A brit kormány 25 százalékos sarcot vetett ki az olaj- és gázipari vállalatok nyereségére, a bevételből a kormány a nyolcmillió legalacsonyabb jövedelmű családot támogatná 650 fontos energiasegéllyel. Az olasz kormány márciusban 10, majd májusban ezt megemelve 25 százalékos különadót szabott ki az energiavállalatok tavaly november és idén május között keletkezett többletbevételére. Most pedig azon gondolkodik, hogy a pénzügyi szolgáltatók energiakereskedelmi tevékenységét is megadóztatja. Különadót akarnak az amerikai demokraták is, bár minimális az esély rá, hogy a Kongresszus republikánus tagjai ebbe belemennek.

Az igazi extraprofit

Különbség a magyar különadókhoz képest, hogy itt valóban az extraprofitot termelő energiaszektorra lőnek, nem pedig olyan, az elmúlt években veszteséges ágazatokra, mint mondjuk a légiközlekedés. Az energiacégek ezzel szemben valóban úsznak a pénzben. Különösen látványos ez az olajiparban.

A magas olajárnak köszönhetően az öt legnagyobb nyugati olajcég – a Shell, az ExxonMobil, a BP, a Chevron és ConocoPhillips – 2022 első negyedévében együtt 35 milliárd dollárnyi nyereséget jelentett, négyszer akkorát, mint az előző év azonos szakaszában.

Történelmi tapasztalat, hogy a magas olajár legjobb ellenszere a magas olajár: a termelőket a kitermelés növelésére, a vásárlókat a fogyasztás csökkentésére ösztönzi, vagyis a növekvő kínálat és a csökkenő kereslet révén a piac megoldja a problémát. Ez azonban most nem történik meg. A kereslet nem csökken, mert az emberiség a COVID két éve után jobban fogyaszt, mint valaha, és minden baljós jel ellenére a világgazdaság még nem csúszott recesszióba, hanem továbbra is visszapattanó fázisában van. Főleg, hogy lassan az utolsóként bezárva maradt Kínában is feloldják a korlátozásokat.

A kínálat pedig nem nő eléggé. Ebben első pillantásra szerepet játszik, hogy a világ három nagy olajtermelőjének egyike – Oroszország – ellen korábbi vásárlói egy része olajembargót vezetett be. Ez azonban önmagában nem csökkenti az olajkínálatot, csak átrendezi a piacot. Európa több olajat vesz Amerikából, a Közel-Keletről és Afrikából, az orosz olaj pedig megtalálja az útját Ázsiába – az indiai export például napi 30 ezerről 800 ezer hordóra ugrott. A szétzilált és újraépített szállítási útvonalak drágítják az olajat, de nem annyival, hogy csupán a háborúra vagy a szankciókra lehetne fogni a magas árat.

Feltorlódott járművek az indiai Bangalor egyik utcájában 2022. január 5-én (fotó: MTI/EPA/Dzsagadis Nv)

Arra már sokkal inkább, hogy a magas ár ellenére a termelők nem tudják vagy nem akarják növelni a kitermelést. Pedig a politikusok szinte könyörögnek érte. Az Egyesült Államok hónapok óta komoly nyomást gyakorol a Kőolaj-exportáló Országok Szervezetére (OPEC), hogy több olajat dobjon a piacra – Joe Biden rövidesen Szaúd-Arábiába is ellátogathat, hogy odahasson ennek érdekében, de Boris Johnson brit kormányfő is kérlelte Rijádot és az Emírségeket, hogy pumpáljanak többet.

Az OPEC tagállamait és a további 10 országot, köztük Oroszországot tömörítő OPEC+ június elején nagy nehezen belement: a nyáron a korábban kitűzött ütemtervnél 50 százalékkal nagyobb mértékben, napi 648 ezer hordóval növelik kitermelésüket – csakhogy ezt nem tudják tartani. Oroszországban részben a nyugati olajipari technológiák hiánya miatt jócskán visszaesett a termelés, de nélküle is napi 1,32 millió hordóval maradt el áprilisban az OPEC+ saját felhozatali célkitűzésétől.

Tanultak a COVID-ból

Biden nemcsak az araboknak könyörög, hanem az amerikai olajkitermelőknek is. Noha sokan hajlamosak elfelejteni, a nyugati olajcégek nem úgy működnek, mint az OPEC-országok állami vállalatai: nem kormányuknak, hanem részvényeseiknek engedelmeskednek, az ő érdekeik szerint járnak el.

„Mindenki azzal jön, hogy »Biden nem engedi fúrni őket«. De hát itt van nekik kilencezer lelőhely, amire már megkapták az engedélyt, mégsem fúrnak. Tudják, miért? Mert több pénzt csinálnak, ha nem termelnek ki több olajat” – panaszkodott az elnök a múlt héten egy népszerű éjszakai talkshowban, a Jimmy Kimmel Live!-ban.

És igaza volt: amikor nyolc éve 100 dollár fölött járt az olajár, az amerikai termelők 20 százalékkal növelték a kitermelésüket. Ma, amikor ismét három számjegyű az ár, várhatóan alig 7-8 százalékkal emelkedhet az amerikai kitermelés. Noha a termelők úsznak a profitban, azt eszükben sincs befektetni a termelés felpörgetésébe, új kutatásokba – inkább osztalékot fizetnek belőle, részvény-visszavásárlási programokat indítanak és csökkentik a pénzügyi szektor felé fennálló hitelállományukat.

Ez részben a COVID alatti sokknak és az abból fakadó óvatosságnak tudható be. Amikor 2020 márciusában a világ megijedt és bezárt, az olaj iránti kereslet a járvány előtti szint 70 százalékára esett vissza, az olajár pedig 20 dollár alá zuhant – de a határidős piacokon előfordult negatív árú jegyzés is. Az olajipar elhatározta, hogy többet nem égeti meg magát, és bármilyen gyorsan pattan is vissza is a kereslet, csak óvatosan növeli majd a kínálatot. Inkább csökkenti adósságállományát és osztalékot fizet.

Krónikus alulinvesztáltság

Ugyanakkor van egy mélyebb, strukturális ok is. A termelők tekintélyes része ha akarná sem tudná felpörgetni a kitermelést, mivel az előző években nem fektetett elég pénzt az olajmezőkbe. Az upstream olaj és gázipari befektetések nagysága már 2014-ben bezuhant, és azóta sem talált magára. Azért például, hogy az OPEC+ képtelen tartani a vállalását, felerészben két tagállam, Nigéria és Angola a felelős, mivel az itteni olajtermelők – köztük európai cégek – krónikusan keveset invesztáltak az infrastruktúra fenntartásába, megújításába, új lelőhelyek feltárásába.

Az oslói székhelyű Rystad Energy elemzőcég szerint az alulinvesztáltság miatt 1946 óta nem tárt fel olyan kevés új olaj- és földgáz-lelőhelyet az ipar, mint 2021-ben. A Nemzetközi Energia Fórum jelentéséből pedig az derül ki, hogy az év folyamán az új fosszilis kitermelésbe befektetett tőke a visszapattanó kereslet dacára 23 százalékkal maradt el az utolsó járvány előtti évtől. Ez elsőre önsorsrontó hozzáállásnak tűnhet: az olajcégek felélik a rekordprofitot ahelyett, hogy visszaforgatnák, gondoskodva róla, hogy hosszú távon is tudjanak olajat és – ha szerényebbet is, de – nyereséget termelni.

Pedig megvan az oka ennek is. Az utóbbi években a pénzügyi világban elterjedtek az ESG betűszóval (environmental, social and governance) összefoglalt, környezeti, társadalmi és fenntarthatósági megfontolásokat szem előtt tartó befektetések, ezért a fosszilis projektek kevesebb finanszírozáshoz jutottak, a befektetők pedig látványosan fordultak el az iparág részvényeitől.

Másrészt a klímaváltozás megállítását zászlajukra tűző politikai döntéshozók egyre inkább olyan jövő képét festették fel, amelyben nem lesz helye a fosszilis energiahordozóknak: például sok ország tűzte napirendre, hogy belátható időn belül (az Európai Unióban a minap született döntés értelmében 2035-től) ne lehessen belső égésű motorral felszerelt autókat eladni. A Nemzetközi Energia Ügynökség még 2021 májusában is azt képviselte, hogy nem szabad új fosszilis beruházásokat eszközölni, ha 2050-ig el akarjuk érni a zéró kibocsátási célt.

A klímaközpontú hozzáállás különösen Európában erős. A brit–holland Shell, a brit BP, a francia TotalEnergies, norvég Equinor és az olasz Eni, miközben lassan, de biztosan építi le fosszilis kitermelési portfolióját (a Shell ősszel  a komplett amerikai érdekeltségét eladta), az ökotudatos befektetők kedvében járva egyre többet invesztál megújuló energiába. Azon belül is főleg tengeri szélkerekekbe, ahol részint fel tudja használni a tengeri fúrótornyok építése és üzemeltetése terén szerzett tapasztalatait.

Az európai olajgigászok milliárdokat fektetnek a területbe, és lassan kiszorítják a tendereken a megújuló energiára specializálódott kisebb vállalatokat – mindeközben arra számítanak, hogy 2025-ben tetőzik olajkitermelésük. Az amerikaiak, az ExxonMobil vagy a Chevron ebben nem követik az európai cégeket, ők inkább a szén-dioxid-megkötésben és szintetikus üzemanyagok előállításában hisznek, és ezeknek a ma még gazdaságtalan technológiáknak a fejlesztésébe invesztálnak.

Márpedig ha egy iparágnak azt üzeni a világ, hogy belátható időn belül jórészt fel kell hagynia terméke előállításával, akkor racionális magatartás a részéről, hogy a jövőbeli termelési kapacitásokba való befektetés helyett inkább kiveszi a profitot a jelenlegi tevékenységéből, amíg lehet.

Ezért is ironikus például a már említett Biden elnök magatartása: most úgy rimánkodik az amerikai olajcégeknek, hogy „fúrjanak többet”, hogy megválasztásakor az új befektetések leállítását hirdette, és hivatalba lépése után első szimbolikus döntései közé tartozott, hogy felfüggesztette a Keystone XL olajvezeték építését, majd megtiltotta a fosszilis energiahordozók feltárását a szövetségi földeken.

Éjjeli forgalom egy washingtoni Exxon-benzinkút előtt 2022. március 13-án (fotó: Stefani Reynolds)

Aztán, amikor az energiaválság gyorsabban forrósodott föl, mint a Föld, már több fúrási engedélyt adott ki, mint Trump az első évében. Ahogy minden más zöld és baloldali politikus is ellentmondásosan jár el, aki most a kitermelés növelését kéri az árak csökkentése érdekében, hiszen az olajipar csak azt teszi, amit évek óta kértek tőle: a föld alatt akarja hagyni a fosszilis készletetek egy részét (ahogy azt a #KeepItInTheGround mozgalom követelte). Persze azért, hogy a többit drágábban adhassa el.

Zöldfláció

A klímavédők nem mondják ki nyíltan, hogy örülnek a magas olajárnak, de azt igen, hogy ha gyorsabban álltunk volna át megújuló energiára, akkor most nem okozna ekkora fejfájást. Csakhogy az is egyre világosabbá válik, hogy a fekete aranytól nem szabadulunk könnyen.

A petrolkémiai iparágnak értelemszerűen kőolajra van szüksége a műanyagok és más termékek előállításához, de a közúti áruszállításban, vízi és légi közlekedésben sincs alternatívája a fosszilis üzemanyagoknak. Sőt, igazából a személyautók elektrifikációja is gyerekcipőben jár, és egyáltalán nem tűnik egyelőre életképes alternatívának a villanyautó, maximum a leggazdagabb országokban. Kőolajra még hosszú évtizedekig szüksége lesz az emberiségnek, és ha üldözzük, akkor addig is drága lesz.

A jelenséget sokan zöldflációnak (greenflation) nevezik, és attól tartanak hogy éppenséggel elriasztja az embereket a klímabarát megoldásoktól. A jelenség veszélyére az év elején az Európai Központi Bank igazgatóságának tagja, Isabel Schnabel is felhívta a figyelmet – és a háború még csak azután jött, ráerősítve az addig is aggasztó trendekre.

„Jelen pillanatban a megújuló energiaforrások kapacitása nem növelhető olyan mértékben, hogy kielégítse a növekvő keresletet – fogalmazott. – A megújuló kapacitások elégtelen mennyisége és a fosszilis energiába áramló visszafogott befektetés (…) azt eredményezi, hogy hosszú átmeneti periódus vár ránk, amelynek során az energiaárak növekedni fognak.”


Nyitókép: olajkút a nyugat-texasi olajmezőkön 2020. április 7-én (fotó: MTI/EPA/Larry W. Smith)

Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, az új, biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>

Kategória: Induló