„Lábdzsáklájsz!” – avagy az új kormány köszöntése

·2022.05.16

Hatalom a hatalomért – ennek beismerése az új kormány szerkezete és névsora, a közhiedelemmel ellentétben nem a válságkezelési buzgalomnak köszönhető a rengeteg „pénztárca”. A személyiségnek ugyanakkor még a karizmatikus vezető köré épülő NER-ben is van olykor némi szerepe – erre tekintettel fogjuk értékelni a jövőben az új kormány tevékenységét akkor is, ha egyelőre szkeptikusak vagyunk a miniszterek mozgásterével, lehetőségeivel kapcsolatban. Vélemény.

„Mennyi minisztérium a gazdaságra! Lám, Orbán tudja, hogy közel a vég, nagy a baj, muszáj már kezelnie a válságot, amelyet nagyrészt ő okozott! Ez a rengeteg pénztárca egyenlő egy beismerő vallomással!”

Efféle gyorselemzések láttak napvilágot pénteken, amikor Orbán Viktor bejelentette kormánya kétségkívül szokatlan szerkezetét és miniszterei kilétéről is fellibbentette a fátylat. A miniszterelnök eskütételének napján ideje tehát, hogy számba vegyük, mit üzen az új kormány szerkezete és személyi állománya, mire számíthatunk a ma kezdődő negyedik kétharmados ciklusban.

A dramaturgiából csupán alapfokon képzettek is sejtik már ezen a ponton, hogy alábbiakban cáfolni igyekszünk majd a fent idézett magyarázatot. Na nem azt, hogy beismerő vallomás a kormányszerkezet és – névsor. Valóban az. Csak éppen meglátásunk szerint egészen mást ismer be, cseppet sem a szakmai szempontok, a valóságalakítás, a válságkezelés fontosságáról mesél. Ellenkezőleg.

Ezek a minisztériumok és miniszterek azt üzenik: a hatalom a hatalomért van. A kormányzás középpontjába mostantól egyértelműen és nyíltan annak megtartása került. Másodlagos, harmadlagos… hatodlagos szempont az ország működtetése. Az volt eddig is, persze. Kicsiben megfigyelhette ezt már mindenki, akinek van mondjuk iskoláskorú gyereke: fejlesztés, az volt, új tornaterem simán épült, olykor egyenesen cuki kicsi stadion – a vécék viszont a suliban továbbra is takarítatlanok. Olykor szappanra, vécépapírra sem futja iskolában, kórházban – tisztességes tanári, szakszemélyzeti fizetésre pláne. Az ember tényleg azért imádkozott az elmúlt években, hogy vegyenek már végre Mészáros Lőrincnek egy szappangyárat valami még máshová ki nem lopott EU-s forrásból. Ha tőle veheti az állam azt is, talán jut majd szappan minden suliba, kórházba. NER-es takarítócég van már ugyan, évi 480 milliárdos megbízást is kap olykor az államtól, a kórházakban ügyködik is, de ha a sulikra valamiért mégsincs kapacitás, bánjuk is mi: Rogán Antal, a rutinos feltaláló szabadalmaztasson mondjuk vadiúj sulitisztító robotot. Rendeljenek belőle százcsilliárdért. Akkor talán lesz takarítás az iskolákban is.

Most csak annyi történt tehát, hogy a miniszterelnök minden eddiginél nyíltabban vállalja ezt a modellt. A kormányülések mától úgy néznek ki, hogy hét-nyolc-kilenc pénzszivattyúzásért és -terítésért felelős személy is ücsörög majd ott, míg az egy szem Pintér Sándor képviseli a rendvédelmet, az egészségügyet, a szociális területeket és az oktatást is. Félreértés ne essék: Pintér Sándor remek miniszter a saját területén. Tényleg az. A rendőrök és a bűnözők között is nagy a respektje, jól kiismeri magát mindkét térfélen: olyan kapcsolatrendszere van, hogy ahol a hivatalos utak nem járhatók, hát neki kiépített sztrádája van oda is. Az egyetlen ember volt, aki hellyel-közzel garantálni tudta, hogy Budapesten nem lesznek robbantgatások. Nem is lettek. A totálisan alkalmatlan (és most szerencsére nyugdíjba engedett) Kásler Miklós feladatait a világjárvány alatt szintén ő vette át: pedáns szervező, válsághelyzetekben jól teljesít – ám az, hogy az egészségügy és az oktatás alá tartozik mostantól, arculcsapása neki is, meg a tanároknak, egészségügyi dolgozóknak is.

Az üzenet nincs agyonkódolva: nemhogy külön minisztériumot nem kaptak ezek a jelenünket, jövőnket leginkább meghatározó területek, ahogy azt az érintettek szerették volna, ahogy tüntetéseken követelték, inkább a „meghosszabbítjuk Bicskéig”-elv alapján bántak el velük.

Elsikkadnak, helyettes államtitkári rangú embereken keresztül kellene elvileg Pintér Sándorig jutnia annak, aki valamit el akarna érni oktatás- vagy egészségügyben. Akinek egyszemélyben kellene tehát keresztülvinnie az ágazatot érintő fontos kérdéseket kormányülésen – 14 miniszter egyikeként, olyan ügyekben, amelyekhez nem konyít, s amelyek aligha érdeklik különösebben. S az igazán megalázó helyzet: bizonyára azért, hogy ezeket a plusz feladatokat könnyebben el tudja látni, „tehermentesítette” is a miniszterelnök. Rogán Antalhoz kerülnek a polgári nemzetbiztonsági szolgálatok, konkrétan Pintér Sándortól. A lehallgatásokat lebonyolító szakszolgálat is a propagandaminiszternél lesz ezután. Ami nagyjából annyit jelent, hogy nem lesz több Völner–Schadl-ügy. Ügy, amelyben Rogán neve is előkerült – ilyen háttérrel igazán pikáns, hogy mostantól a korrupcióellenes harcért is ő felel.

Mindez hatalmi szempontból jól láthatóan okos és ügyes – máshogy meg nem is értelmezhető. Alapesetben ugye kormányok azért tartanak fenn minisztériumokat, hogy azok a közösség fontos kérdéseit összefogják. Itt meg azért, hogy a pénzt fogják össze és osszák szét a megcélzott csoportok számára, a hatalom megtartásának szempontja szerint. Az eddig is meglévő pénzügyminiszter, külgazdasági miniszter és a vidéki pénzesőért felelős agrárminiszter mellett már van gazdaságfejlesztési miniszter, külön ipari miniszter, aztán területfejlesztési miniszter, továbbá beruházási miniszter is. A honvédelmi miniszteri poszton történt csere is ugyanezt a hatalmi gondolkodást mutatja: Benkő Tibornak egészen biztosan nem azért kellett vennie a tányérsapkát, mert az ukránokat – joggal – kiakasztó nyilatkozatokat tett a háború kitörése előtti napon is még. Dehogy. A szakmailag a NATO-szövetségesek közt egyébként viszonylagos megbecsülésnek örvendő eddigi miniszter helyett egy régi kormánybennfentes sokkal jobb választás akkor, amikor a magyar honvédség iszonyatos méretű beszerzésekről, évi ezermilliárdos tételekről szól. Akinél az állami kaszinókoncessziók jó helyen vannak, annál ezek a beszerzések is nyilvánvalóan jó helyen lesznek.

A megbízható kezekben lévő nagy tételek, a busás haszonnal, azaz a klientúra további bővülésével kecsegtető fejlesztések tehát fontosak, az ellátandó feladatok, amelyek megszervezésére elvileg kormányt tartunk fenn, alig. Az ugyanis olyan bürokrata dolog. Unalmas. Nincs benne líra, költészet.

Ezeket nem mi mondjuk, hanem Orbán Viktor egyik stratégája, tanácsadója, G. Fodor Gábor, aki olykor meglepő nyíltsággal beszél a politika lényegéről. Így tett pénteken is, ugyanazon a napon, amikor nyilvános lett a kormány névsora. Hogy G. Fodor Gábor megbízást teljesített, vagy csak így jött ki a lépés, nem tudhatjuk, mindenesetre látványos a szövegben, hogy csupán mintegy mellékes feladatként veti oda, hogy „természetesen” kormányozni kell egy országot. „A kormány emberekből áll, akiknek lesznek minisztériumaik, jól körülhatárolt vagy éppen kevésbé jól körülhatárolt feladataik – ez is egy érdekes orbáni hatalomgyakorlási megoldás, de a bürokrácia nem zabálhatja fel a politikát.” A fontos feladat G. Fodor szerint nem az ügyek intézése, valóságos működtetése, hanem az, hogy újra és újra feltüzeljék a törzset, újra és újra elmeséljék a történetet jóról (mi) és gonoszról (ők), a vezető karizmájára építve pedig fenntartsák a nagy, közös mítoszt. A kiválasztott ember mítoszát, aki bármit mond, igaza van, s mindig a népe sorsa lebeg lelki szemei előtt. Akkor is, ha szöges ellentétét mondja korábbi mondatainak. Ő akkor is mindig a magyar szuverenitás pártján állt például, ha egy évvel kormányra kerülése előtt még olyan programot adott, amely szerint „sokszor kerültünk abba a helyzetbe, hogy a magyar polgárok érdekeit éppen Brüsszel képviselte a magyar kormánnyal szemben”. Vagy: „Fel kell tehát ruházni az Európai Uniót olyan eszközökkel, hogy tagjait folyamatosan az értékek képviseletére és az alapelvek betartására késztesse; enélkül nincs erős Európa. Ellentmondás, ha elvárjuk az uniótól, hogy vegye rá a normakövetésre a tagállamok kormányait, de vonakodunk attól, hogy ehhez a szuverenitásunkat esetleg csorbító felhatalmazást adjunk.”

Ha most valaki ilyet írna, hazaáruló ballib sorosista lenne, nyilván. Ahogy ugyanis a minisztériumi struktúra, a gondolatok is kizárólag a hatalmi érdek felől értelmezhetők. A szavaknak, mondatoknak önmagukban nincs értelmük, jelentésük, a karizmatikus vezető szájából viszont bármi hangzik el, igaz és fontos. Lehet ez mondjuk annyi is, hogy „Sándor a bokor”. Netán: „kalevala dzsolimolájsz”. Esetleg: „lábdzsáklájsz”. Nem, szó sincs arról, hogy rátenyereltem volna a billentyűzetre: az idézetek pontosak. Ráki Tamás pásztortól valók – érdemes tanulmányozni a videóit, ha a politika természetét és annak mai magyar valóságát szeretnénk megérteni. Mondjuk itt, vagy itt, vagy itt. Az ő gyülekezetéhez tartozik egyébként a „Sákreválá nojti, holy holy Orbán Viktor!”-felkiáltásaival népszerűvé vált néni is – de ez most mellékszál.

Fontosabb, hogy az össze-vissza való beszéd G. Fodor Gáborra is jellemző azért. Mert miközben a vezető, az identitásadás, a történetmesélés fontosságáról beszél, mint a politika jellemzőiről, a többi pártnak azt javasolja: váljanak deklaráltan Őfelsége ellenzékévé. Ne akarjon az ellenzék kormányt, korszakot buktatni – mondja meg inkább, milyen sok mindennel egyetért, amit a kormány tesz, s fejtse ki, mi az, amiben viszont esetleg nem. Akkor még kormányra is mehet a Fidesszel később, ha esetleg úgy alakul, hogy Őfelsége ilyen irányú szolgálataira is igényt tart.

Hogy ez csupán egy nagy gondolkodó töprengése vagy a hatalom üzenete, azt egyelőre nem tudhatjuk. Azt igen, hogy ellenzéki oldalon az egyetlen megmaradt értékes pozíció körül már meg is indult a pletyka: a Fidesz az ellenzéki polgármesterek lekenyerezésével vinné keresztül a közvetlen főpolgármester-választás megszüntetését. De miért is írtam az imént, hogy G. Fodor is lábdzsáklájszozott a pihe-puha, házi ellenzék szerepének felkínálásával? Nos, éppen azért, mert ez a „kritizálok, finoman, szakmai alapon” – ez éppen G. Fodor szerint sem politikai szerep. Természetesen G. Fodornak igaza van abban, hogy más szerep ebben a rendszerben az ellenzék számára nem nagyon maradt – csak a NER stratégájaként úgy kell tennie, mintha ennek kizárólag az ellenzék belső, veleszületett bénasága lenne az oka. Nem pedig főként az a struktúra, amely most már minisztériumi szerkezet szintjén is készen áll, s amely törvények, valamint ezermilliárdok pártcélokra mozgatásával mára megszüntette a lehetőségét annak, hogy az ellenzék politikai szerepet vállalhasson magára. A kormányt és rendszert váltani nem akaró ellenzék ötlete ezért hát logikus, csak éppen semmi értelme neki – a politikus egyik dolga mégiscsak az, hogy megszerezze a hatalmat. Az az ellenzék, amely kritikus értelmiségit játszik, szakmailag elemezget és bírálgat ezt-azt, szereptévesztésben van.

Ez a szerep létező szerep persze: csak nem az ellenzéki politikáé. Ez a szerep konkrétan mienk. A sajtóé

– amelynek pártfüggetlenségét, nem hatalompolitikai motiváltságát G. Fodor köreiben ugyan elméletileg is tagadni szokás azért, hogy mindenkit bekenjenek azzal a propagandamocsokkal, amelyet valamiért szintén sajtónak becézgetnek – de saját logikája, tehát nem a politika logikája szerint működő sajtó ettől még létezik. Ha lopnak, megírjuk, hogy lopnak. Nem mintha ne tudnánk, hogy a politikai verseny nem ezen dől el, hogy a tömegek nem a korrupció mértéke alapján szavaznak. Persze, hogy nem. Az újság viszont nem választást akar nyerni vagy kormányt akar buktatni. Az újság az érdeklődő olvasónak ír – amely csoportból szerencsére itthon is van annyi, hogy szűkösen, nadrághúzva, de működjön néhány lap. Van itthon egy a kelleténél szűkebb, de létező, értékes és fontos, világnézetileg ráadásul sokszínű polgári réteg, akiket érdekel, mi történik a valóságban és miért.

Az ellenzéknek, politikai pártoknak tehát nem dolguk, hogy árnyaltan láttassák a valóságot, a sajtónak meg dolga, hogy tájékoztassa az olvasót. Arról is, amikor ellopják, pártcélokra használják az adóforintjait (lásd mondjuk civil programok), arról is, amikor rosszul, dilettáns módon szórják a pénzét (várprogram, Árpád-házi kiállítás, Pozsonyi csata-film), meg arról is, amikor jól, értéket teremtve költik el. Mert van ilyen: mondjuk a Magyar Zene Háza és annak tárlata, aztán a Bosch-kiállítás a Szépművészetiben, de a bajnai, nádasdladányi kastélyfelújítás, vagy akár Demeter Szilárd könnyűzenei tevékenységéből a Hajógyár-csatorna beindítása is idesorolható.

A személy, annak célja, hozzáértése, ízlése valamelyest ilyen rendszerekben is bír tehát jelentőséggel. Annyira nem, hogy a nagy, hatalmi célokat felülírja – a kivitelező a zeneház kapcsán sem lehetett kérdéses, ahogy a totálisan hatalmi szempontú, Rogán-menedzselte Hacacáré-programok is megvalósultak a Demeter-féle újdonságok mellett. Az viszont, hogy egy pozícióba tett mellékesen megvalósít-e értékelhető dolgokat, rajta is múlik.

Az új kormány tagjainak tevékenységét tehát ennek szellemében fogjuk értékelni. Bár céljaikról eddig nem sokat tudunk, ha Navracsics Tibor netán elér majd valamit, amitől jobb hely lesz közös hazánk, el fogjuk ismerni. Azt is, ha Csák János vezetésével rendkívül innovatív kulturális megoldásoknak lehetünk majd szemtanúi.

Akkor is, ha főnökük esküjének napján – mi tagadás – van bennünk némi szkepszis a lehetőségeiket illetően.


Nyitókép: Orbán Viktor miniszterelnök a kormányalakításról folytatott megbeszélésen a Karmelita kolostorban 2022. május 11-én (fotó: MTI/Miniszterelnöki Sajtóiroda/Benko Vivien Cher)

Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, az új, biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>

hirdetés

Kategória: vélemény