Trianonról beszélnünk kell, úgy lesz békénk! – viszonválasz a nemzetépítési tervek bírálóinak

·2022.03.22

Még véletlenül sem a putyini utat ajánlotta külpolitikusaink figyelmébe a magyar nemzetépítésről szólva – állítja Homoki Pál. Vendégszerzőnk válaszában reagál a Válasz Online-on megjelent cikkét ért bírálatokra, Georg Paul Heftyére csakúgy, mint Majoros Péter és Szabó Zsolt közös írására. Vitazáró.

Érdeklődéssel fogadtam a mindenkori magyar külpolitika szükségszerű különutasságáról és behatároltságáról írt cikkemre érkezett választ a Németországban élő nagyhírű szenior újságíró, Georg Paul Hefty tollából. A neves publicista heves reakciója, amely átüt sorain, óhatatlanul is alátámasztja azt, amiről magam is értekeztem. Ugyanaz a heves, ám jóval konstruktívabb hangvétel érződik az időközben megszületett másik reagálásból, amelyet Majoros Péter és Szabó Zsolt urak jegyeznek. Említett szerzők felindultságából is látszik azonban, hogy a magyarság gondolatvilágában a trianoni trauma nem befejezett múlt és nem intézhető el az épp aktuális alkotmány néhány mondatával – ahogyan azt Hefty úr interpretálja. Kikerülhetetlenül él a magyar néplélekben, láthatóan reakciókat és indulatokat szül. Bizony újra meg újra foglalkoznunk kell vele, beszélnünk kell róla, amíg feldolgozására valamilyen módon megoldást nem találunk.

Hefty így ír: „Homoki Pálnak az volt a szándéka, hogy »kiutakat« mutasson fel »Trianon átkából«”. Nos, elsődleges szándékom nem ez volt. Írásom fókuszában az állt, hogy választ találjak arra: az elmúlt egy évszázad magyar külpolitikájában miért jelenik meg rendre egy különutasság, ami az utóbbi időben az EU-tag Magyarország esetében is megjelent. Sokszor saját szövetségi rendszerével is szembemenő orosz- és Kína-barát megnyilvánulásokat tanúsított a kormány. A választ elégedetlen nemzeti létünkben találtam meg, elégedetlenségünk egyik okának pedig a trianoni békediktátumból fakadó területi, népességi és egyéb veszteséget, valamint Magyarország regionális középhatalmi státuszának elveszítését jelöltem meg.

Bevallom, mindezek után értetlenül állok Hefty úr mondatai előtt, miszerint: „Tehát Magyarország arra várjon, hogy mikor utánozhatná Putyint? Milyen politikai, katonai, emberi és erkölcsi tévút lenne ez! Nem is beszélve arról, hogy a sarkából kifordult világban, tehát NATO- és EU-tagság nélkül Magyarország épp olyan kevéssé lenne nyertes, mint most Putyin. Sőt. A nagy Oroszországgal ellentétben el is tűnhetne a térképről.” Így van. Ez valóban katonai, emberi és erkölcsi tévút lenne, de erőteljesen speciális látásmód és már-már rosszindulat szükséges ahhoz, hogy írásomat valaki ilyen összefüggésben értelmezze. Már csak azért is, mert jómagam is a NATO- és EU-tagságot a magyar biztonság legerősebb alappilléreinek gondolom, amint azt le is írtam; „Meggyőződésem, hogy évszázados történelmi kiszolgáltatottságunk és hányattatásunk után biztonsági szempontból nem történhetett jobb Magyarországgal, mint hogy az Európai Unió és a világ legerősebb katonai szövetsége, a NATO tagja lett és lehetett. Látva az Ukrajnában történteket így sem dőlhetünk hátra, de nem túlzás azt állítani, hogy ezek nélkül ezer éves államiságunk fennmaradását fenyegetné valós veszély.” 

 „Trianon átkából” történő kiútkeresésem, ellentétben Georg Paul Hefty gondolataival, azon az alapvetésen nyugszik, hogy a történelem nem befejezett, hanem folytatólagos. „A másik út elégedetlenségünk felszámolására az erősödés és a várakozás akár évtizedekig tartó útja. Mind magasabb gazdasági prosperitás, közben várakozás a megfelelő diplomáciai környezetre, majd nemzetegyesítés” – írtam. Ekkor

nem a putyini minta másolására szólítottam fel (már csak azért sem, mert Putyin jelenlegi nemzetközi viselkedése kvázi értelmezhetetlen), hanem azt vetettem fel: ki tudja, hogy 50 év múlva milyen etnikai arányok és összetétel lesz a Kárpát-medencében, s ennek milyen politikai következményei várhatók?

Az EU-n belül zajló szabad népesség- és munkaerő-vándorlás vagy más tényezők kapcsán akár az is előadódhat, hogy a magyarajkú népesség bizonyos területeken teljességgel eltűnik, másutt akár újra túlsúlyba kerül, aminek óhatatlan szükségszerű politikai következményei lennének.

Hangsúlyozom: politikai. Megértem az érzékenységet, hiszen az elmúlt 100 év magyarországi „kardcsörtetéseit” a környező országok aktuális kormányai rendre az ott élő magyar kisebbségen verték le, amint erről a Szabó–Majoros szerzőpáros is értekezik. Mégsem hittem volna, hogy 2022-ben a „nemzetegyesítés” kifejezés olvastán ilyen páni félelem vesz erőt bárkin is. Hogy bárki fejében megfordul a revizionista, háborús, katonai „megoldás” alkalmazásának gondolata. Én ilyet nem vázoltam. Diplomáciai és gazdasági megerősödést írtam és nem katonait, következésképp diplomáciai eszközhasználatot is. Ezért felesleges a kisantant emlegetése, már csak azért is, mert a szomszédos országok többségével jelenleg is egy szövetségi rendszerben vagyunk. És bár látunk torzsalkodást NATO-tagállamok között is (Törökország és Görögország), mégis ki az, aki saját szövetségese megtámadására törekedne? Aki korábbi mondataimhoz rossz szándékkal ilyen értelmezést kapcsol, kérem, ne tegye! Éppen ezért tisztelettel, de határozottan visszautasítom a Szabó-Majoros szerzőpáros által számba adott szándékot: „Amit Homoki javasol »nemzetegyesítés« címszó alatt, az a revízióra való hosszú előkészület – virágnyelven előadva.” Nem revízióról beszélek, hanem egy távlati vízióról, ahol egy határok nélküli, egységes Európában úgymond a piac, elsősorban a munkaerőpiac és a lokális gazdasági környezet fogja eldönteni, hol milyen etnikai összetétel alakul ki a jövőben.

Magyarországnak és minden más európai országnak az lesz az alapvető érdeke, hogy lakosságszáma ne csökkenjen, hanem legalábbis szinten maradjon, esetlegesen növekedjék. Láthatóan az elöregedő lakosságú európai országok döntő többsége bármilyen eszközt bevet ennek a problémának a kezelésére. Ne legyünk álszentek: mi miért ne tennénk? Ahogyan most kontinentálisan látunk egy Kelet-Nyugat irányú mozgást a fiatal munkaképes európai népesség esetében a nyugat-európai országokban remélt magasabb életszínvonal okán, úgy Magyarországnak is elemi érdeke olyan gazdasági környezet kialakítása, hogy minél több EU-s polgár akarjon itt élni, dolgozni, adót fizetni… Akár határon túli magyarok is, sőt, ha választhatunk, akkor elsődlegesen ők. Ez egy EU-n belüli szabad verseny, ami nagy eséllyel csak fokozódni fog. Megértem a Szabó-Majoros szerzőpáros aggodalmát: „Kezdve attól, hogy baráti körök potenciálisan szétszakadnának, karrierpályákban állnának be törések, a lokális identitások és közösségek kiüresednének, nem beszélve arról, hogy milyen félelmeket okozna a helyiekben, hogy valaki elveheti a munkájukat.” Igazuk van, csak éppen a nyers érdekérvényesítés már most is láthatóan felülírja igazságukat. Ezt a játékot már hosszú évek óta így játsszák az EU-ban a tőlünk nagyobbak, gazdagabbak. Úgy is feltehetnénk azonban ezt a kérdést: Mi a jobb, ha 20 év múlva kalandvágyból, avagy boldogulást keresve egy erdélyi magyar Németországban települ le, vagy ha Magyarországot választja új élete helyszínéül?

Láthatóan a határon túli magyarság esetleges anyaországbeli áttelepülése fájdalmasan érzékeny pont az erdélyi hátterű szerzők számára, de ez nem következménye, csupán lehetséges adaléka az általam felvázolt első útnak, ahol megoldásként ezt írtam: „Elégedetlenségünk csillapítására két út áll előttünk. Az első szerint általános gazdasági jólétből fakadó következményként megbékélünk a kialakult történelmi szereppel és egyszerűen feladjuk elégedetlenségünket.” Akárhogy ízlelgetem, nem találom az okot, hogy a megbékélésben és a jólétből fakadó megelégedettségben mi a „vérlázító” és mi a „roppant problematikus”, ahogyan ők fogalmaznak.

Hefty úr is elveti első kiútkeresésemet, amit én a jólét általi megelégedettséggel írok le, és szintén ugyanezen mellékszálon elindulva afölött sajnálkozik, hogy „Egyetlen államnak sincs joga a szomszéd államból annak állampolgárait politikai program keretében örökre „elcsábítani“, hogy a saját „népességfogyását“ kipótolja a szomszéd állam rovására, hogy elvegye annak adófizetőit és fiataljait. Ez nem csak etikai kérdés – politikai rosszindulatnak számítana.” Javaslom, mindannyian nézzünk körül szűkebb pátriánkban. Németország ugyanis, hogy fenntartsa gazdasági dominanciáját, lehet, hogy nem felvállaltan, de évtizedek óta konkrétan ezt teszi. Hol vendégmunkásokat, hol menekülteket toboroz, vagy fogad be, akik valamilyen okból egy idő után rendre le is telepednek munkavállalásuk helyszínén. Nemrég egy szászországi, hatezer fős kisváros óvodájában járhattam, ahol a belépéskor 13 különböző nyelven volt kiírva, hogy „Isten hozott”. A külföldi munkavállalók valamiért már gyermekeiket és családjaikat is Németországba hozták. Persze a munka végeztével bizonyára már települnek is haza, családostul…

Igen, ennek a folyamatnak lesznek győztesei és vesztesei. Ahogyan a lengyelek már most rosszallóan tekinthetnének emiatt Nagy-Britanniára vagy Románia Olaszországra és Spanyolországra, hiszen több millió fiatal állampolgárukat csábították el az elmúlt évek alatt. Ebből a szempontból azonban tőlük is drámaibb a helyzet Horvátországban vagy Boszniában. Magyarországnak, a magyarságnak jó lenne 50 év múlva a győztesek között helyet foglalnia e tekintetben. Mindazonáltal ez a kérdéskör eredeti „egyes út”-javaslatomnak csupán mellékszála.  

Ahogy fentebb írtam: a történelem nem befejezett, hanem folytatólagos. Ezért is elfogadhatatlan számomra Georg Paul Hefty elégedetlenségünk felszámolására tett megoldásjavaslata, miszerint „Magyarország Alaptörvénye Trianon ügyét lezárta”. Okfejtése racionális, nagyrészt magam is egyetértek vele, csak maga a kiindulási pont hibás.

Ne tegyünk úgy, mintha Magyarországnak ne születhetne bármikor új alkotmánya, vagy elemeiben ne módosíthatná akár most is a jelenlegi kormányoldal, vagy a jövőben bárki, aki szintén alkotmányozó többséggel bír.

Teljes mértékben egyet tudok érteni azonban Majoros Péterrel és Szabó Zsolttal, és szívemből szólnak, amikor cikkükben elképzeléseik szerint járható útként a public diplomacy-t és a soft power-t említik. Felvetésüket én is alkalmazhatónak gondolom önálló útként, vagy az általam vázoltakkal szimbiózisban. Aminthogy a határon túli magyarság őrálló és nemzetépítő, hűséges szolgálata előtt is őszinte szívvel és főhajtással tisztelgek.  

Zárszóként: Trianonról márpedig beszélnünk kell. Békét kell találnunk ugyanis egyszer majd végre, hogy elégedetlenségünk csillapodjék. Békét, békével, egy határok nélküli, egységes szövetségi rendszerbe forrt Európában. Ha így teszünk, annyi kényszerpálya után, 100 év elteltével végre talán járhat majd már más úton a magyar külpolitika.


Nyitókép: megemlékezés Trianon 100. évfordulóján a budapesti Kossuth téren 2020. június 4-én (fotó: Válasz Online/Vörös Szabolcs)

Ezt a vitát nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, az új, biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>

Kategória: vélemény