Georg Paul Hefty: Trianon átkából egyetlen kiút volt
„Tehát Magyarország arra várjon, hogy mikor utánozhatná Putyint? Milyen politikai, katonai, emberi és erkölcsi tévút lenne ez!?“ – teszi fel a kérdést Georg Paul Hefty. Németországi vendégszerzőnket egy tegnap a Válasz Online-on közölt publicisztika kitétele háborította fel. Reakciójában a veterán újságíró vázolja azt is, hogy Orbán Viktor Alaptörvénye már pontot tett a trianoni problémakör végére. Vélemény.
Magyarország az Európai Unió keleti határán nem olyan időket él, hogy fantáziálni szabadna, hogyan is lehetne a magyarok vélt elégedetlenségét kielégíteni ahelyett, hogy a realitásokkal megbékülnének. Az idők fordulata, amelyet németül Zeitenwendének nevezünk, azt teszi szükségessé, sőt követeli, hogy egyének, közírók, analóg vagy digitális szerkesztőségek is ügyeljenek rá: a magyarság nemzeti érdekeit és más nemzetek érdekeit egyszerre – ami nem azonos az egyenlővel – vegyék tekintetbe, egyfajta primus inter pares-elv alapján.
Homoki Pálnak az volt a szándéka, hogy „kiutakat“ mutasson fel „Trianon átkából“. Sajnos azonban tévutat ajánl, amikor azt írja: „A másik út elégedetlenségünk felszámolására az erősödés és a várakozás akár évtizedekig tartó útja. Mind magasabb gazdasági prosperitás, közben várakozás a megfelelő diplomáciai környezetre, majd nemzetegyesítés. Hihetetlennek tűnik, de mint látjuk, bizonyos időközönként minden nemzetközi egyezmény és garancia ellenére képes a világ kifordulni a sarkából.“
Az orosz–ukrán háború tizennegyedik napján sem e két mondat szerzőjének, sem a szerkesztőségnek nem szúrta ki a szemét, hogy ez pont az az eljárás, amellyel Putyin felkészült „elégedetlenségének felszámolására“, miután arra a meggyőződésre jutott, hogy a Szovjetunió bukása a történelem legnagyobb tragédia. „Évtizedekig tartó erősödés és várakozás“ után, a Nyugat hanyatlásának hiedelmében, melyet bizonyára „megfelelő diplomáciai környezetnek“ vélt, indult el a „nemzetegyesítés“ céljával. Elérkezettnek látta az időt, hogy „minden nemzetközi egyezmény és garancia ellenére“ kifordítsa „a világot a sarkából“.
Tehát Magyarország arra várjon, hogy mikor utánozhatná Putyint? Milyen politikai, katonai, emberi és erkölcsi tévút lenne ez! Nem is beszélve arról, hogy a sarkából kifordult világban, tehát NATO- és EU-tagság nélkül Magyarország épp olyan kevéssé lenne nyertes, mint most Putyin. Sőt. A nagy Oroszországgal ellentétben el is tűnhetne a térképről.
A Homoki Pál által említett „első“ út sem ajánlatos. Magyarország valójában nem tudja felvenni az „osztrák viselkedési mintát“, hiszen sokkal bonyolultabb helyzetben van, mert jelentős magyar kisebbség nem egy, hanem négy szomszéd államban él. „Emellett szól az is, hogy a folyamatos európai és hazai népességfogyást a határon túli magyarok áttelepítésével ellensúlyozni lehetne, ami csábító lehetőség a mindenkori magyar kormányoknak.“ Milyen önámítás ez? A valósággal kétszeresen is ütközik. Először is: a Romániában, Szerbiában, Szlovákiában és Ukrajnában élő magyarok mind az illető országok állampolgárai, még akkor is, ha közben felvették – mellé – Magyarország állampolgárságát. Egyetlen államnak sincs joga a szomszéd államból annak állampolgárait politikai program keretében örökre „elcsábítani“, hogy a saját „népességfogyását“ kipótolja a szomszéd állam rovására, hogy elvegye annak adófizetőit és fiataljait. Ez nem csak etikai kérdés – politikai rosszindulatnak számítana. Az európai egyezmények értelmében minden polgár oda mehet dolgozni vagy letelepülni, ahová egyénileg akar, de egy államnak sincs és nem is lehet olyan bevándorló-verbuváló programja, amely célzatosan és végérvényesen megvonna munkaerőt bizonyos államoktól. (Ezért hívták Németországban az olasz, spanyol és török munkavállaló kontingenseket „vendégmunkásoknak“ – hiszen az volt a terv, hogy ők hazatérnek majd. Németország a „munkaerőhiányt“ akarta leküzdeni, nem pedig általánosan a „népességfogyást“.)
Másodszor: Magyarország Alaptörvénye Trianon ügyét lezárta. Anélkül, hogy a kormány ezt hangsúlyozná és anélkül, hogy a polgárok nagy része észre vette volna. Talán ez volt Orbán Viktor legnagyobb tette – amelyet a kettős állampolgárság és a választójog kiterjesztésével (és persze milliárdos támogatásokkal) ellensúlyoz. Az alkotmányos „Alapvetés“ A. cikke kijelenti: „Hazánk neve Magyarország“, a B. cikk folytatja: „(1) Magyarország független, demokratikus jogállam“. Ha pedig Magyarország az állam neve (a puszta Magyarország névvel lépnek fel külföldön a nagykövetségek is), akkor a Haza és az állam (a független, demokratikus jogállam) egymással azonos. Nem csak névleg és fogalmilag, hanem területileg: a politikai, a gazdasági és a társadalmi térben is. Az Alaptörvény e kijelentése miatt tehát a szomszéd országokban élő magyarok már nem élnek a magyar Hazában. Ameddig a magyar állam neve Magyar Királyság, Magyar Népköztársaság vagy Magyar Köztársaság volt, addig még lehetett úgy érezni, hogy a magyar haza, a magyarok országa talán nagyobb mint az állam területe. Ez az Alaptörvény hatályba lépése óta nincs már így. Ezért az égvilágon semmilyen indok nincs arra, hogy valaki a „Trianon átkából“ vagy „a külpolitikai kényszerpályánkból“ bármilyen „kiutat“ keresve elborongáljon, ingoványos talajra tévedjen. A magyar alkotmányozó büszke lehet arra, hogy 91 év után végig járta az egyetlen legális és legitim, nem utolsó sorban pedig nemzetközileg is elismerhető kiutat. Vajon tisztában voltak-e ezzel az ellenzéki pártok, amikor az Alaptörvény megsemmisítését tűzték ki legfőbb célukként?
(Külsős véleménycikkek közléséről hozott döntéseinket az eredeti gondolat, a megfelelő stílus és a logikus érvelés kritériumainak figyelembe vételével hozzuk meg, de ilyen esetekben a tartalom értelemszerűen nem fedheti száz százalékban a Válasz Online szerkesztőségének álláspontját.)
Nyitókép: az Összetartozás Emlékhelye a budapesti Kossuth téren (fotó: Válasz Online/Vörös Szabolcs)
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, az új, biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
