„A gondolatára is feltámadna a kisantant” – erdélyi magyar válasz a „nemzetegyesítő tervre”

·2022.03.16

Kötelességüknek érezzük kifejezésre juttatni, hogy a Homoki Pál által vázolt egyik út roppant problematikus, ha nem egyenesen vérlázító. A második pedig nem járható, nem járandó és a gondolatára is feltámadna a kisantant – írja Majoros Péter és Szabó Zsolt. A két erdélyi magyar (egyikük a kolozsvári egyetemen, másikuk az ELTE-n) doktorandusz a Válasz Online-on megjelent vendégcikk olvastán ragadtak tollat. Homoki cikkét már Georg Paul Hefty is bírálta hasábjainkon. Az alábbi írás közlése után a szerzőnek is lehetőséget biztosítunk majd, hogy reflektáljon a kritikákra.

Olvassuk Homoki Pál Válasz Online-on megjelent írását – és elfog minket a döbbenet. Kiállhatatlannak tartjuk azt a gyakorlatot, amikor valaki egy évszámra hivatkozva fejezi ki nemtetszését. Mégis erre vetemedünk most. 2022-ben ilyen írásra nem számítottunk. Amire az olvasó viszont számíthat, hogy miután reagáltunk Homoki írására, alternatív utakat javaslunk a magyar külpolitika számára, bizonyítva, hogy a trianoni problémaköteg bár fájó, inkább adottság a külpolitika számára, mintsem kényszerpálya.

Miközben valóban rég nem látott sebeket kapott a magyar külpolitika az elmúlt két hétben – erre valószínűleg nem csak mi, hanem szomszédjaink is felfigyeltek – jól járunk, ha ezt „kisebb”, oroszellenesnek maszkírozott magyarellenes akciókkal és jogkorlátozásokkal megússzák a határon túli magyar közösségek. Ne legyen kétség afelől, hogy a Válasz Online-t – s így Homoki úr írását is –  a magyar nemzetpolitika rosszakarói is olvashatják és Homoki úr írása kapcsán igazolva érezhetik delíriumos gyűlöletük szülte akcióikat. Amiért viszont ezen írás elkészítése mellett döntöttünk: a leghatározottabban visszautasítjuk a Homoki által leírt eszméket és nem szeretnénk, hogy ezeknek akár virágnyelvre átültetett formája elfogadható legyen.

Homoki Pál értékelésével nagy vonalakban, ha egyet is értünk, kötelességüknek érezzük kifejezésre juttatni, hogy az általa vázolt egyik út roppant problematikus, ha nem egyenesen vérlázító. A második útként hivatkozott állítása pedig nem járható, nem járandó és a gondolatára is feltámadna a kisantant.

Kezdjük tehát a második útnak nevezett projekttel. Amit Homoki javasol „nemzetegyesítés” címszó alatt, az a revízióra való hosszú előkészület – virágnyelven előadva. Azt tegyük is félre, hogy mennyi lehetőség van a XXI. században ilyesféle a teljes politikai spektrumot átfogó kompromisszumos terv vagy doktrína titokban tartására vagy, hogy már magának a tervnek milyen kényszerpályái lennének. Azt is érdemes hagyni, hogy egy ilyen tervvel nyilvánvalóan páriává válnánk a nyugati világban és a tízmilliós Magyarország, a tizenöt milliós magyar nemzet diplomáciájának kellene szembe néznie a közel 80 milliós szomszédságunk diplomáciájával (Ausztriával nem számolva, pedig az Őrvidék!…)

Amikor azt állítja, hogy a szomszédos államokat lehagyó gazdasági teljesítménnyel még adós Magyarország, akkor egy ilyen projekt kapcsán csak szeretnénk jelezni, hogy az összes szomszédos állam egyesített gazdasági tevékenységét kellene magunk mögött hagyni. A gondolat is abszurd. Mégis egy gondolatfoszlány, hogy ennek ma miképpen kellene kinéznie: nagyobb magyar GDP-re lenne szükség, mint amivel Svédország vagy Lengyelország büszkélkedik. Ilyen terv kivitelezhetetlen, ilyen elvárást a jövő magyar külpolitikájával és gazdaságpolitikájával szemben nem lehet támasztani.

Ám van itt más gond is. Mégpedig a háború. Kétséges, hogy a „nemzetegyesítést” más államok segíteni fogják-e azzal, hogy területeket engednek át… Az ország geopolitikai védhetősége kapcsán is felvetődhetnének kérdések, a létszámbeli fölény kapcsán is ráncolhatnánk a szemöldökünket, de ha bármilyen nemlétező ok folytán mégsem válna Magyarország megszállttá egy ilyen konfliktusban, a Magas-Tátrát vagy az Erdélyi-szigethegységet meghódítani közel lehetetlen küldetés.

Potenciális érveléstechnikai lehetőségként tartjuk számon azt a módszert, hogy két lehetőséget kínálunk az olvasónak: egy rosszat és egy még rosszabbat, irányítva ezzel választását. Tekintve, hogy Homoki írásában a második útként adott irány a kellemetlenebb, az első valamivel elfogadhatóbbnak tűnhet, ám az sem az. Valóban megoldaná a munkaerő hiányának problémáit a határon túli magyar közösségek tömeges exodusza, ám új problémákat generálna. Kezdve attól, hogy baráti körök potenciálisan szétszakadnának, karrierpályákban állnának be törések, a lokális identitások és közösségek kiüresednének, nem beszélve arról, hogy milyen félelmeket okozna a helyiekben, hogy valaki elveheti a munkájukat. Miközben felidézni is rémséges 2004 emlékét, számolnia kell a polgári és konzervatív közösségeknek azzal, hogy ezek a félelmek 2010-et követően sem tűntek el.

Ugyanakkor az első út magában rejt egy értelmezési keretet a külhoni magyarságról, mely egyben szomorú és dühítő is. Eszerint a külhoni nemzettársak úgy vannak bemutatva, mint saját véleménnyel nem rendelkező, a magyarországi külpolitikának teljes mértékben alárendelt, a tárgyalóasztalnál valamiféle alkudozásra használt kártya, vagy egy népességfogyás ellen felhasználható amorf pótlékmassza. Ugyanakkor nem veszi számba azt az áldozatokkal és kompromisszumot nem tűrő odaadással teli, keserűséges szolgálatot, amit a külhoni magyarság olyan kiemelkedő személyiségei, mint Márton Áron végeztek, annak érdekében, hogy a magyar identitás a történelem a legnagyobb viharaiban se vesszen el. Miért? Hogy később ezt a munkát könnyelműen semmibe véve a szőnyeg alá söpörjük? Ennél nagyobb morális csődöt nehéz lenne elképzelni. Semmiképpen sem szeretnénk azt állítani, hogy Homoki Pál szánt szándékkal állította volna ezeket, de az általa első útnak nevezett megoldás magában rejtheti ezt az értelmezési keretet is, s ezt kötelességünknek tartottuk kiemelni.

A „virtuális nemzetegyesítés”-nek nevezett folyamat végbe ment azáltal, hogy a határon túli magyar közösségekhez tartozók könnyített honosítással állampolgársághoz juthatnak, a nemzetpolitikai intézményrendszer az elmúlt 12 évben az azt megelőzőhez képest robbanásszerű fejlődésen és diverzifikáción ment át. Talán ez az egyik olyan szakpolitikai területe a jelen kormányzatnak, amit indokoltan ér kevesebb kritika. Nyilván lehet tovább fejleszteni – folyamatosak is a tudományos értékű kutatások ebben az irányban.

hirdetés

Ami viszont a külpolitika lehetőségeit illeti: először szólnunk kell arról a helyzetről, amivel szembesülünk. Közel felmérhetetlen, hogy a szomszéd népek elitjeiben mennyire él az egységes nemzetállam megteremtésének a vágya. Ennek az álomnak legfőbb akadályként a helyi magyar közösségeket azonosítják sokszor. Érdemesnek látszik kiemelni Románia példáját: bármilyen ideológiát adtak társadalmukhoz és kultúrájukhoz, abból újra és újra nacionalizmus lett. És igen, lehetne mondani, hogy na tessék, ezért kell készülődni, vagy ezért kell elhozni az ottmaradtakat. De nem.

Vannak járható utak. Járható útként kell tekintenünk a public diplomacy-re és a soft power-re. Arra a típusú diplomáciára, melynek eszközrendszere sokkal kiterjedtebb is lehet, mint a hagyományos, klasszikus értelemben vett külpolitika:

a testvérvárosi programokat fejlesztjük, tudományos- és sportegyüttműködéseket hozunk létre, hogy az eliten túli többségi csoportokhoz is eljusson a magyarság. A kulturális kapcsolatok területén sokszor beszélnek a műfordításokról, de kevesebbszer hallunk arról, hogy egy-egy állam támogatna szomszédai nyelvére lefordítandó sorozatokat, amelyek, úgy tűnik, sok szempontból átvették a könyvek helyét. Nem beszélve arról, hogy kiterjedt ösztöndíj-programokkal lehet támogatni azokat a szomszédos országokban élő, többséghez tartozó művészeket, tudósokat, akik érzékenyek a határon túli magyar közösségek mindennapjainak kihívásaira. A bizalom építése a járandó út.

A magyar külpolitika és gazdaságpolitika számára járható út az is, ha támogatja a vegyes vállalatokat, konzultál gazdasági és tudományos vegyes bizottságokkal és akár a törvényalkotásban dolgozók is bevonhatják szomszédjainkat a közös munkába. A francia-német kiegyezés sem egyik pillanatról a másikra alakult ki. Folyamatos munka áll mögötte. (Érdemes egy pillantás vetni a Quirinal-szerződésre is, a francia-olasz kapcsolatok nyomán.)

Járható útként mutatkoznak az Európai Unió által kínált lehetőségek is. Kiterjedt és folyamatos nyomásgyakorlás az unió intézményrendszerére: használva az európai polgári kezdeményezést újra és újra. Szokjunk hozzá a demokráciához: az intézményrendszerre nem egyszer-egyszer kell nyomást gyakorolni egy-egy ügy kapcsán, hanem folyamatosan, amíg el nem jut a szakpolitikák kidolgozásának azon szintjére a kisebbségvédelem ügye, hogy szinte minden tanácsadó- és kutatóintézet számol azzal: figyelembe kell venni a nemzeti kisebbségek különleges helyzetét is. Ehhez már megvan nagyon sok együttműködési platform az EU parlamentjében vagy azon kívül, de támogatni kell más nemzeti kisebbségek reprezentációját is az unióban. Ők elsődleges szövetségeseink kell, hogy legyenek, amíg nem fordulnak a szeparatizmus irányába. Fel lehet újítani az együttműködést azokkal a szervezetekkel, akik más kisebbségek érdekképviseletét látják el. Ha eddig nem is sikerült felállítani egy uniós szintű tudományos kutatóintézetet, amely nemzeti kisebbségekkel és a többnyelvűséggel foglalkozik, a magyar külpolitika támogathat ilyen független kezdeményezést Brüsszelben. Ha nem megy a hegy Mohamedhez alapon… Ha az unió föderálisabb irányba változik, akkor ott kell lennie a magyar külpolitikának, hogy elérje: a kisebbségek ügye európai ügy legyen. Már most is vannak lehetőségek az Erasmus-programon keresztül a vállalkozások számára, hogy egymástól tanuljanak és közösen fejlődjenek. Nem muszáj kizárólag Nyugatra menni kapcsolatokat építeni: lehet a szomszédos uniós országokban is partnereket találni.

A magyar külpolitika számára tehát több járható út is van. Abszolút fontosságúnak tartjuk ugyanakkor, hogy a magyar külpolitika a határon túl élő magyar közösségek által választott képviselőket tartsa elsődleges tárgyaló partnernek, legszorosabb szövetségesének.

A magyar külpolitika számára a másik lehetőség az, hogy különböző interregionális szakpolitikai területek egyeztető fórumává alakítja az országot. Folyamatos regionális konferenciák szervezésével a környezetvédelem, a biztonságpolitika, a várospolitikák, a vidékfejlesztés és még megannyi területen. Így a döntéshozók és tudományos kutatók számára válhat az ország olyan tényezővé, amellyel az együttműködés előnyös – és persze ott lehet lenni a nemzetközi bíróságokon is, ha jogsértést tapasztalnak nemzettársaink. Nem kell feladni a határokon túl élő magyarok támogatásának programját, de nem szabad még egyszer a revizionizmus felé fordulni. A magyar politika nem mondhat le arról, hogy a magyarok a szülőföldükön érvényesülhessenek, és nem fordulhat vissza vállalhatatlan hagyományok irányába sem.


Nyitókép: Trianon-megemlékezés (fotó: MTI/Varga György)

Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, az új, biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>

A képhez tartozó alt jellemző üres; VA_3-eves-nyitokep_1600x900px_a.jpg a fájlnév

Kategória: vélemény