Mit keres még itt az orosz „kémbank”? – Bojár Gábor vitazárója

·2022.03.08

Utolsó pénzügyi beszámolójuk szerint 2021-ben összesen 90 millió euró összegben finanszíroztak hazai beruházásokat. Ez a teljes magyarországi bankrendszer mérlegfőösszegének ezrelékét sem éri el. Ezért kell teljes diplomáciai immunitást biztosítani minden alkalmazottjuknak, sőt, minden vendégüknek is? – teszi fel a kérdést Bojár Gábor az orosz kémbankként emlegetett Nemzetközi Beruházási Bankkal kapcsolatban. A Márki-Zay Péter tanácsadói körébe tartozó üzletember a Válasz Online-on általa indított, a magyar kormány és az Európai Unió viszonyát elemző vitasorozatot zárja most le.

A képhez tartozó alt jellemző üres; stop-banner_900x200px.png a fájlnév

Ezt a vitasorozatot február 24. óta nem lehet ugyanúgy folytatni. A háború megváltoztatta a teljes kontextust. A kérdés, hogy az Orbán Viktor vezette Magyarország mennyire lojális része a nyugati szövetségi rendszernek, másképp hangzik, mint néhány héttel ezelőtt. A kritikai hang – vagy ahogyan Demkó Attila válaszcikkének címe sugallja, a „különvélemény” – békeidőben egy demokratikus közösségben normális és elfogadható. Még akkor is, ha nehéz konstruktív kritikaként értelmezni Orbán Viktor általam és sokak által már idézett nyílt üzenetét, miszerint „homok vagyunk a gépezetben, bot a küllők között, tüske a köröm alatt”. Ma azonban már a konstruktív kritika sem biztos, hogy helyénvaló. Háborúban mindennél fontosabb az egység.

Ezt ráadásul látszólag a magyar kormány is tudomásul vette. A háború kitörése óta felhagyott korábbi gyakorlatával, és újabban nem él egyedüliként vétójogával Oroszország érdekében.

Egy darabig el is hittem, hogy a bajban talán Orbán valóban abbahagyja a pávatáncot és végre ő is leteszi voksát az EU mellett, ahogyan azt a magyarok túlnyomó többsége szeretné. Már-már ott tartottam, hogy e vitacikksorozat lezárásként töredelmesen elismerem: tévedtem, nem vagyunk orosz trójai faló, nem vagyunk az EU árulói, legfeljebb néha annak látszottunk. Nem értek vele egyet, de lenyelem, hogy nagy hangon kijelentjük: a szövetségeseink által Ukrajnának szánt védelmi célú fegyvereket nem engedjük át a területünkön, mert „nem akarunk belekeveredni”. Állítólag Paks II is „feltétlenül kell a rezsicsökkentéshez”, nem mondunk le róla, most ezzel sem vitatkozom. (Pedig lehetne – számos szakértő javasol jobb megoldást, mint az orosz energiafüggőség további drasztikus növelése.)

Sajnos mégsem tudok őszintén önkritikát gyakorolni.

Túl sok olyan lépést láthattunk a háború kitörése óta is, amelyekre a minimálisan elvárható lojalitás keretén belül egyszerűen nincs jóhiszemű magyarázat.

Mi indokolja például, hogy e véleménycikk írásának idején még mindig Budapesten van a széles körben orosz kémközpontként számon tartott, egykori magasrangú-KGB tiszt által vezetett Nemzetközi Beruházási Bank központja? Egyáltalán, miért fogadtuk be őket 2019-ben? Miért emeltünk benne tőkét 2020-ban Oroszország után a bank második legnagyobb részvényesévé válva? Gulyás Gergely szerint azért, mert a pénzintézet jelentős hazai beruházásokat finanszíroz. Nos. Utolsó pénzügyi beszámolójuk szerint 2021-ben összesen 90 millió euró összegben finanszíroztak hazai beruházásokat. Ez a teljes magyarországi bankrendszer mérlegfőösszegének ezrelékét sem éri el. Ezért kell teljes diplomáciai immunitást biztosítani minden alkalmazottjuknak, sőt, minden vendégüknek is? Melyik másik bank kap ilyesmit? Amikor tavaly Lavrov orosz külügyminiszter (díszvendéként!) részt vett a budapesti nagyköveti értekezleten, külügyminiszerünkkel együtt látogatták meg ezt a bankot. Ennyire fontosak? Az orosz-ukrán háború nyomán tulajdonostársaink sorban lépnek ki ebből a bankból, egyetlen uniós országként (utolsó csatlósként) már csak mi vagyunk benne. Ha mi is kilépünk, akkor kétharmad kilépett és alapszabálya szerint ezzel megszűnik ez a szervezet. Meddig tartjuk még életben?

Igen, békeidőben sokáig jó volt a NATO-val a viszonyunk. De sokat mond, hogy a mostani kiélezett helyzetben élből és megint csak nyilvánosan, nagy hangon utasítottuk el a Magyarországra felajánlott szimbolikus méretű, 1500 fős NATO kontingens befogadását. Őket messze nem pótolja a közös hadgyakorlatra hozzánk érkező (jóval kisebb) alakulat. Azt az 1500 katonát ugyanis (szemben a rendszeres hadgyakorlat keretében érkezőkkel) egyértelmű jelzésként küldené a NATO, üzenve, hogy szükség esetén – szemben a nem NATO-tag Ukrajnával – a NATO-tag Magyarországot katonákkal is megvédik, ha kell. Ebből nem kért Orbán Viktor egészen mostanáig. Ennek fényében különösen riasztó, hogy kormányunk sokat mondó hallgatásba burkolódzott Putyin követelésekor, miszerint az egykori Varsói Szerződés országainak ki kell lépni a NATO-ból.

A „nem vétózunk egyedül” politikája sem tartott sokáig: Szijjártó Péter újra belengette a vétó lehetőségét további szankciók esetére.

A kormánypárti média pedig továbbra is nyíltan orosz szócső, miközben egész Európában betiltották az orosz propagandacsatornákat.

S hogy nem csupán én képzelgek: Magyarországot az Ororszország agressziójával nem ellenséges országok között sorolták fel a Pravdában – egyedüliként az EU tagjai közül.

Végül néhány szó a vitaindítónak szánt cikkhez született hozzászólásokról.

Demkó Attila fentebb már hivatkozott válaszcikkében elsősorban a határon túli magyarokért történő határozottabb kiállást hiányolja az uniótól. Ebben akár egyet is érthetek vele, lásd a vitaindító írásomban is hivatkozott 2016-os cikkembenEgy személyes élménnyel kezdeném az ötvenes évekből” kezdetű bekezdést. Jogos elvárása azonban éles ellentmondásban áll az Orbán Viktor által támogatott „Nemzetek Európája”-koncepcióval – ezt a brüsszeli körökben mindannyiunknál járatosabb Szent-Iványi István válaszcikke meggyőzően kifejti, amellett, hogy számtalan további ténnyel illusztrálja Orbán Viktor keleti nyitásának teljes kudarcát.

Kósa András szerint Orbán nem akar kilépni, de akarata ellenére kisodródhatunk, ahogyan a Fidesz kisodródott az Európai Néppártból. Győrffy Dóra a nyugati reakciók ijesztő gyűjteményét prezentálva állapította meg, hogy ez már nem rajtunk múlik. Az, hogy Orbán Viktor ki akar lépni, vagy szándéka ellenére vezeti ki az országot az EU-ból, tulajdonképpen másodlagos ahhoz képest, hogy: kivezeti.

A legmeglepőbb számomra az volt ebben a vitában, hogy valójában a „kormánypárti válaszként” aposztrofált Demkó-cikk sem vitatkozik a véleményemmel. Ellenérvként annyit állít csak, hogy mi túl kicsik vagyunk ahhoz, hogy eredménnyel tudjuk az EU egységét rombolni. Ám nem vitatja, sőt, szenvedélyesen indokolja ezt a szándékot. Miután hosszasan sorolja a Nyugat részéről elszenvedett sérelmeinket (Trianon, Jalta, 1956, stb.) őszintén kijelenti: „Ezt az Európát tényleg nehéz szeretni.”

Sajnos Demkó Attila is megerősítette meggyőződésemet, hogy Orbán egyetlen okból elégszik meg egyelőre a belső bomlasztással és nem vállalja fel még nyíltan kilépési tervét: mert ebben még mindig nem számíthat a magyar társadalom támogatására. Dolgozik rajta keményen, hogy megszerezze. Remélem, hiábavaló próbálkozás lesz. Én éltem 1956-ban, gyerekként saját szememmel láttam, hogyan tapossák palacsintává a magyar szabadságharcosokat az orosz tankok, és eddigi életem nagyobb felében megtapasztaltam, milyen az oroszok vezette blokkban élni. Én nem méricskélem, mennyit kaptunk meg a Nyugattól abból, amit reméltünk. Ha választani kell a Nyugat és a Kelet között, egyszerűen nem lehet kérdés a választás.


Nyitókép: Orbán Viktor és Vlagyimir Putyin közös sajtótájékoztatója Moszkvában 2022. február 1-jén (MTI/Miniszterelnöki Sajtóiroda/Benko Vivien Cher)

Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, az új, biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>

A képhez tartozó alt jellemző üres; VA_3-eves-nyitokep_1600x900px_a.jpg a fájlnév

Kategória: vélemény