A Nyugat hibája? Mondatról mondatra elemezzük Putyin háborúindító beszédét

·2022.03.04

Vlagyimir Putyin február 24-én, csütörtök hajnalban közzétett bejelentésével vette kezdetét az ukrajnai háború. Az orosz elnök félórás szónoklata összegzi Moszkva minden történelmi és jelenbeli sérelmét, egyúttal abszolút fenyegetésként és a „hazugság birodalmaként” azonosítja a NATO-t és az Egyesült Államokat. A Válasz Online szakértők segítségével elemezte végig Putyin mondatait. Tanulság: az USA valóban babrál a világrenddel, a Nyugat nem vétlen egy sor közelmúltbeli konfliktusban, de Moszkva konkrét hazugságokra hivatkozva indította el az ukrajnai hadműveleteket.

A február 24-i háborúindító beszéd óriási karriert futott be a magyar nyilvánosságban: a Számok – a baloldali álhírek ellenszere nevű, erősen propagandagyanús Facebook-oldalon közel 4000 interakciót és 3000 megosztást ért el a magyar fordítás, de olvasói figyelmébe ajánlotta Bayer Zsolt is a Bádog című blogján, azzal a kommentárral, hogy „hosszú, de megéri” elolvasni.

Az elemzéshez a követhetőség érdekében leválasztottuk a szövegről a puszta a retorikai szóvirágokat, és a ténymegállapításokra koncentráltunk. Tematikusan csoportosítottuk az orosz elnök legfontosabb állításait. A Ria orosz állami hírügynökségen (is) közölt szöveg magyar fordítását vettük alapul. A beszéd az alábbi Youtube-ablakban végignézhető, angol felirattal is.

A cikk megírásához szakértői véleményt kértünk egy Brüsszelben dolgozó, beosztásából fakadóan név nélkül nyilatkozó magyar NATO-illetékestől, Feledy Botond külpolitikai szakértőtől (igazgatóhelyettes, Európai Jezsuita Szociális Központ), Szalai Máté Közel-Kelet-kutatótól (Külügyi és Külgazdasági Intézet) és Sz. Bíró Zoltán Oroszország-szakértő történésztől. Felhasználtuk továbbá Rácz András Oroszország-szakértő korábban lapunknak és podcastunknak adott nyilatkozatait. A cikket írta: Borbás Barna, Vörös Szabolcs.

×××

NATO = FENYEGETÉS

A Putyin-beszéd gerincét a NATO-bírálat adja. A felsorolt sérelmek több csoportba oszthatók, ezek közül a legkonkrétabb, hogy a NATO folyamatosan terjeszkedik Oroszország felé. A konkrét szöveghelyek és elemzésük (cikkünkben végig félkövérrel, a megfelelő írásjelek között idézünk az orosz elnöktől, a kommentárok utána következnek):

„Harminc éven át kitartóan és türelmesen próbálunk megegyezni a vezető NATO-országokkal […] az észak-atlanti szövetség eközben minden tiltakozásunk és aggodalmunk ellenére folyamatosan terjeszkedik. A katonai gépezet mozog, és ismétlem, közeledik határainkhoz.”
 
Oroszország és a NATO 1997 tavaszán írta alá azt az okiratot, amellyel létrejött a NATO–Oroszország Tanács, a párbeszédfenntartás fóruma. Az okiratban, amelyet mindkét fél aláírt, nincs utalás arra, hogy Oroszország ellenezné a NATO bővítését. Kétségtelen, hogy 1997 után több körben került sor bővítésre; Magyarországot – Csehországgal és Lengyelországgal együtt – például 1999-ben vették fel. Ez még 1997-ben dőlt el, és nem volt ellene orosz kormányzati tiltakozás. 2004-ben hét országot vettek fel (Bulgária, Észtország, Lettország, Litvánia, Románia, Szlovákia, Szlovénia); ez már nem tetszett az oroszoknak a három balti állam miatt, ám komoly tiltakozás, feszültség akkor sem volt.

Amire Moszkva rendre utal, az a 2008-as bukaresti NATO-csúcson született deklaráció, amelyben kijelentik: Ukrajna és Grúzia „NATO-tagok lesznek”. Konkrét határidőről nem volt szó. Azért csak deklaráció született, nem pedig döntés, mert azt több tagállam ellenezte. (Magyarország nem volt köztük.) Grúziában szinte közvetlenül a deklaráció után, Ukrajnában 2014-ben megoldhatatlannak tűnő területi konfliktusok kezdődtek Oroszországgal, márpedig a NATO nem vesz fel ilyen típusú vitával terhelt országot.

A nyugati szövetség gépezete valóban mozog, közeledik, de a mozgás csupán 2015-ben kapcsolt magasabb fokozatba, reakcióként arra, hogy Oroszország lenyelte a Krímet és a Donbassz egy részét. Lengyelországba és a három balti országba államonként 1-1, nagyjából 1500 fős zászlóalj-harccsoportot telepítettek. Ez nem számottevő erő: a NATO–orosz Alapító Okiratban „jelentős erők” telepítésének tilalma szerepel, ami 10 ezer fős hadosztályoknál kezdődne. Összehasonlításként: az oroszok az invázió előtt 150 zászlóalj-harccsoportot vontak Ukrajna köré, bár igaz, hogy ezek kisebbek, darabonként nagyjából 1000 fősek.

Gyakran kerül elő orosz sérelemként a ballisztikus rakétavédelmi egységek Lengyelországba (Redzikowo) és Romániába (Deveselu) telepítése. Ezek feladata – a telepítés dátumából is adódóan –, hogy a Közel-Keletről esetleg kilőtt kisszámú ballisztikus rakétát ki tudja védeni. (Más szóval: robbanófej nélküli elfogó rakétákról van szó.) Orosz támadással ezek a rendszerek korlátozottan boldogulnának, stratégiai támadás kivédésére pedig alkalmatlanok. Támadórakétákat – átalakítások elvégzése után – elvileg lehetne ezekre a helyekre telepíteni, de logikátlan lenne, mert helyhez kötöttek, és mivel pontosan tudják, hol vannak, egy esetleges orosz támadás ezeket semmisítené meg először.
 
„Hazánknak ígéretet tettek, hogy a NATO-t egyetlen centiméterrel sem bővítik keletre. Ismétlem, megtévesztettek, de köznyelven egyszerűen átvertek bennünket.”
 
Aki a NATO–Oroszország kapcsolatfelvétel idején delegációtag volt, és azóta megszólalt az ügyben, egybehangzóan cáfolta, hogy ilyesmi elhangzott volna. Természetesen nem lehet megmondani, 30 évvel ezelőtt ki és mit mondott zárt ajtók mögött, kikapcsolt mikrofonokkal. Az összes döntéshozó meghalt, leszámítva Mihail Gorbacsovot. Tőle nem tudunk ezt megerősítő idézetről.

Lengyelország és a NATO zászlófelvonó ünnepsége 2017. március 12-én lesz a lengyelországi Gdyniában (Fotó: Michal Fludra / NurPhoto / NurPhoto via AFP)

„Az elmúlt napokban a NATO vezetése nyíltan beszélt arról, hogy fel kell gyorsítani a szövetség infrastruktúrájának Oroszország határaiig való előrehaladását. Más szóval, megerősítik pozíciójukat. Már nem tudjuk csak tovább figyelni azt, ami történik.”

Ez bizonyos szempontból tagadhatatlan: Kalinyingrád (balti-tengeri kikötőváros) is Oroszországhoz tartozik, és a balti államoknak is van orosz határa, itt tényleg zajlott megerősítés. De csak azután, hogy Ukrajna mellett Belaruszban is felsorakoztatták az orosz hadsereget. Vagyis ez is védelmi lépés volt, a NATO részéről sokkal kisebb erőkkel.

UKRAJNA: ELLENSÉGES BÁBÁLLAM

Putyin ebben a konkrét beszédben nem fecsérel sok szót az ukrán vezetés jellemzésére, de ami bekerült, sokatmondó: az orosz elnök történelmileg is jogot formál Ukrajnára (legalábbis a keleti részekre), és szavai alapján a mai Ukrajna nyugati bábállam:

„A velünk szomszédos területeken – megjegyzem: saját történelmi területeinken – egy velünk szemben ellenséges, Oroszország-ellenes képződmény jön létre, amely teljes külső ellenőrzés alá került, és ahová USA épp betelepíti saját fegyveres erőit. Ez az ország a NATO-országok legmodernebb fegyvereivel van felszerelve!”

Arányaiban szűk azoknak a fegyvereknek a köre, amelyeket NATO-országok Ukrajnának juttattak, a folyamat pedig azt követően gyorsult fel, hogy az ukránokat közvetlen fenyegetés érte, majd a fenyegetésből orosz katonai invázió lett.

A tény az, hogy nincsenek amerikai csapásmérő rendszerek Ukrajnában. Az 1997-es washingtoni megállapodás következtében pedig Európában egyáltalán nincsenek közepes és rövid hatótávolságú amerikai föld–föld támadórakéták. Donald Trump elnök ezt a szerződést ugyan 2019-ben felmondta, másnap Vlagyimir Putyin ugyanezt tette, ennek ellenére ehhez a megállapodáshoz mindkét fél máig tartja magát.

A „történelmi területekről”: civilizációnk nem kis részben azon alapul, hogy az államok megegyeznek a határaikról, éppen azért, hogy a történelmi hivatkozások ne terheljék a kapcsolatukat. Oroszország öt kontraktust kötött, amelyben nemzetközi határként ismerte el Ukrajnának a Szovjetunió felbomlásakor megörökölt határait. Ebben az összefüggésben a történelmi hivatkozásnak nincs helye.

„A 2014-ben Ukrajnában puccsot végrehajtó, a hatalmat megragadó és tulajdonképpen látszat választási eljárások segítségével megtartó erők végleg felhagytak a konfliktus békés rendezésével. Nyolc éven át, végtelenül hosszú nyolc éven keresztül mindent megtettünk a helyzet békés, politikai úton történő megoldásáért.”

2013 novemberében, mindössze 8 nappal azt megelőzően, hogy megkötötték volna Ukrajna EU-s társulási szerződését, orosz nyomásra Mikola Azarov akkori ukrán kormányfő bejelentette, hogy mégsem írják alá, jóllehet az uniós közeledés talán az egyetlen olyan fundamentális ügy volt a kétezres években, amelyben az ukrán társadalom nagy többsége egyetértett. E bejelentést követően tízezrek mentek ki tüntetni, akik közül a belbiztonsági erők sokakat – zömmel békés egyetemistákat – agyba-főbe vertek november 29-e éjjelén, Kijev főterén. Másnap legalább 700 ezer ember ment ki tüntetni. Az események sorrendjéből világos, hogy a demonstráció nem nyugati titkosszolgálati akció volt.

Kétségtelen, hogy a 2014. februári három véres kijevi napot a szembenálló felek máig szöges ellentétben interpretálják, valamint az is, hogy február 22-i elmenekülése után a parlament nem egészen legitim módon fosztotta meg államfői funkciójától az oroszbarát Viktor Janukovicsot. Az ezután következő törvényen kívüli állapotban a Rada elnöke, Olekszandr Turcsinov veszi át az ország irányítását, de viszonylag hamar, már májusban elnökválasztást tartanak, októberben pedig új parlamentet választanak.

Naivitás persze azt gondolni, hogy ezekben a hónapokban különböző országok titkosszolgálatai – nyugati és orosz részről egyaránt – ne próbáltak volna meg tájékozódni és az eseményeket a nekik kedvező irányba befolyásolni. Putyin részéről ugyanakkor furcsa, hogy az ezt követő nyolc évvel kapcsolatban úgy beszél „békés rendezésről”, hogy figyelmen kívül hagyja a Krím törvénytelen elcsatolását – ideértve az annexiót szentesítő, az ukrán alkotmánnyal ellentétes helyi népszavazást (melyet az EU-s tagországokkal összhangban Magyarország is érvénytelennek tart) –, a kelet-ukrajnai megyék fellázítását vagy a függetlenségükhöz az orosz reguláris erők részéről nyújtott katonai támogatást.

Kelet-Ukrajna és a konfliktuszónák (forrás: BBC, Google)

KRÍM: ÖNVÉDELEM VOLT

Az orosz elnök párhuzamot von a mai események és a 2014-esek között, utalva arra, hogy mindkettő egyfajta kényszer és önvédelem:

„2014-ben Oroszországnak meg kellett védenie a Krím és Szevasztopol lakosait. A krími és szevasztopoli lakosok úgy döntöttek, hogy történelmi hazájukkal, Oroszországgal egyesüljenek, és mi ezt támogattuk. Ismétlem, egyszerűen nem tehetnénk másként.”

A Krím és Szevasztopol érzelmileg kétségtelenül sokat jelent az oroszoknak. Többet, mint Ukrajna bármely más területe. Ennek oka egyrészt a krími háború történelmi emlékezete, másrészt – üdülőhely lévén – a szovjet korszakból szerzett élettapasztalatok. Ebből azonban nem lehet levezetni a megszállás jogalapját. Ahogy nem szolgálhatott alapul a szabálytalan és erősen torzított népszavazás sem.

Gyakran előjön érvként, hogy a Krím „az ukrán Hruscsov »ajándéka« volt a Szovjetunió egyik tagállamaként 1991-ig létező Ukrán SZSZK-nak”. Hruscsov azonban etnikai orosz volt, a döntés meghozatalakor pedig (1954 tavasza, alig egy évvel Sztálin halála után) még nem volt abban a helyzetben, hogy ilyesmiről teljesen önállóan dönthessen. Anno a kor jogi előírásait betartották: előbb a két tagköztársaság Legfelsőbb Tanácsa, majd a szövetségi Legfelsőbb Tanács tárgyalta meg az ügyet, és hozott döntést.

„A vezető NATO-országok saját céljaik elérése érdekében mindenben támogatják az ukrajnai szélsőséges nacionalistákat, akik viszont soha nem bocsátják meg a krími és szevasztopoli lakosoknak a szabad választásukat és az Oroszországgal való újraegyesítést.”

Ukrajnában valóban jelen van a szélsőséges nacionalizmus. Tény az is, hogy szobra és kultusza lehet a II. világháború idején az ukrán függetlenség érdekében a nácikkal kollaboráló Sztepan Banderának. Csakhogy a 2014-es választásokkor a szélsőjobboldal jelöltjei csúfos kudarcot vallottak, a Szvoboda Párt például nem érte el az 5 százalékot. Porosenko, majd Zelenszkij nagy arányú választási győzelme azt mutatja, hogy ugyan jelen vannak azok az eszmék és csoportok, amelyek ellen konszolidált állapotok között a központi hatalomnak kötelessége lenne hatékonyabban fellépni, de mert nincs konszolidált helyzet, ezt nem tudják megtenni.

A Donbasz önkéntes zászlóalj ukrán katonái 2015. január 28-án (Fotó: AFP)

Ami a NATO-támogatást illeti: tényszerűen nem igaz, hogy a Szövetség „mindenben“ ott állna Ukrajna mellett, nem is tud így tenni, hiszen Ukrajna nem szövetséges ország, így a NATO kollektív védelmet garantáló 5. cikkelye sem vonatkozik rá. A szövetség a háttérben nem támogatta azt az ukrán szándékot sem, hogy a Krímet katonai erővel foglalják vissza az oroszoktól. (Hozzá kell tenni: Ukrajna ezt a szándékát hivatalosan sosem jelentette ki.)

Tény: a NATO-tagországok különböző vérmérsékelettel folyamatosan elismerték Ukrajna szuverenitását és területi integritását a nemzetközileg elismert határok között, és ez sokszor nem tetszett Moszkvának. Az orosz elnök azonban rendre összemossa a NATO egészét és egyes tagállamait. Az Amerikában feltűnő radikálisabb hangokat egységes NATO-megszólalásként interpretálja. Ez torzítás: a NATO közös megszólalásai mindig a feszültség enyhítését szorgalmazzák.

DONBASZ: NÉPIRTÁS

Putyin szerint a mostani beavatkozás azért is nem tűr halasztást, mert Donbaszban népirtás zajlik:

„Az ott (Donbaszban – a szerk.) élő emberek milliói ellen népirtás zajlik. Ők csak bennünk reménykednek. Az embereknek ezek a törekvései, érzései, fájdalmai volt a fő motivációnk a donbaszi népköztársaságok elismerésére vonatkozó döntés meghozatalában. […] Egyszerűen nem maradt más lehetőségünk Oroszország, népünk védelmére, kivéve azt, amelyet ma kénytelenek leszünk alkalmazni. A körülmények határozott és azonnali cselekvést követelnek meg tőlünk. A donbaszi népköztársaságok segítségkéréssel fordultak Oroszországhoz.”

Egy nappal azelőtt, hogy az orosz csapatok megindultak Ukrajna ellen, maga az ENSZ-főtitkár nyilatkozta, hogy megalapozatlan a népirtás szó használata Kelet-Ukrajna esetében. A Donbaszban nyolc éve tartó háború tényleg borzalmas, 13-14 ezres vesztesége kétoldalú veszteség: a harci cselekmények, majd a minszki megállapodásokat követő tűzszünetsértések éppúgy sújtják az ukrán ellenőrzés alatt lévő területeken élőket, mint a szeparatista „köztársaságok” lakóit. Oroszországnak semmiféle bizonyíték nincs arra, hogy a Donbaszban az oroszok etnikai alapon történő megsemmisítése folyna.

FEB. 24. KONKRÉT ELŐZMÉNYEI

Putyin a háború kitörésében is a nyugati magatartást teszi felelőssé. Ennek elemei:

„2021 decemberében ismét kísérletet tettünk arra, hogy megállapodjunk az Egyesült Államokkal és szövetségeseivel az európai biztonság biztosításának elveiről és a NATO keleti bővítésének leállításáról. Hiábavaló volt. Az Egyesült Államok álláspontja nem változik. Nem tartják szükségesnek Oroszországgal tárgyalni ebben a számunkra kulcsfontosságú kérdésben, figyelmen kívül hagyják érdekeinket.”

A beszédben említett decemberi kísérlet két szerződéstervezet, melyre a legpontosabb kifejezés az ultimátum. Három orosz követelést tartalmazott: 1) írásos garanciát arra, hogy a baltiakon kívül egyetlen volt szovjet tagköztársaságot sem vesznek fel a NATO-ba; 2) állítsák vissza az 1997-es NATO-orosz Alapító Okirat aláírása előtti status quót; 3) ne telepítsenek csapásmérésre alkalmas fegyverrendszereket. (A decemberi ultimátumról szóló részletes elemzésünk itt olvasható.) Az első két követelés teljesítését valóban elutasították (emlékeztetőül: a második pont teljesülése többek között Magyarország NATO-tagságának visszavonását jelentené), mind az Egyesült Államok, mind a NATO. A harmadik ügyben azonban készek tárgyalni: például a hadászati támadófegyverek kivonásában vagy csökkentésében. Vagyis elismerték, hogy Oroszországnak lehetnek legitim biztonsági igényei.

NATO- ÉS NYUGAT-BŰNÖK

A beszédben perceken át a Nyugat bűneit és kudarcait sorolja. Szinte az egész közel-keleti világ sérelmeit magára veszi. A tételek a következők:

„Először is, az ENSZ Biztonsági Tanácsának szankciója nélkül, véres hadműveletet hajtottak végre Belgrád ellen, repülőgépekkel és rakétákkal Európa kellős közepén. (A művelet 1999 márciusában volt – a szerk.) […] Emlékezzünk ezekre a tényekre, mert egyes nyugati kollégák nem szívesen emlékeznek ezekre az eseményekre.”

Ez nemzetközi jogi szempontból valóban vitatott beavatkozás volt: nem született ENSZ Biztonsági Tanácsi döntés, mely támogatta volna a NATO-bombázásokat. Márpedig a nemzetközi jog nem engedi meg a fegyveres erő alkalmazását a BT-felhatalmazás nélkül. Csakhogy a NATO és az ENSZ BT ebben a konstrukcióban örökké tehetetlenségre kárhoztatott szervek lesznek, akkor is, ha a humanitárius szükséghelyzet alkalmasint igazolhatja a gyors beavatkozást. A Belgrád elleni csapás helyeslői azzal érvelnek, hogy a NATO felgyorsította a népirtással vádolt Slobodan Milošević bukását.

„Aztán jött Irak, Líbia, Szíria sora. A katonai erő Líbiával szembeni illegitim alkalmazása, az ENSZ Biztonsági Tanácsa líbiai kérdésben hozott minden határozatának megszegése az állam teljes pusztulásához, a nemzetközi terrorizmus melegágyának kialakulásához, az ország hanyatlásához vezetett.”

Mi történt Líbiában? 2011 márciusában vagyunk, az arab tavasz kitörését követően a Moammer al-Kaddáfi vezette állami haderők nekitámadtak az ellene tüntetőknek és a szerveződő ellenzéknek. Ennek megállítására Nagy-Britannia és Franciaország – hivatkozva az ENSZ 1973. évi határozatára, amely civilek védelme és egy repüléstilalmi övezet létrehozása céljából engedélyezi tagállamainak a fegyveres erő használatát – beavatkozott Kaddáfi megdöntése érdekében. Ez közvetetten nemcsak rezsimváltáshoz, de Moszkva szerint Kaddáfi meggyilkolásához is vezetett, hiszen konvoját a NATO lebombázta, maga pedig a testőreivel menekülve vált felkelők áldozatává. Nemzetközi jogászok és politikai elemzők között is megosztó a kérdés, hogy a NATO-beavatkozás visszaélés volt-e, hiszen a civilek védelme és a repüléstilalmi övezet kialakítása is csak a Kaddáfi-rezsimmel szembeni fellépéssel volt végrehajtható. Persze maga Kaddáfi konvojának bombázása „civilvédelmi” lépésként vitatható.

Az állítás második része, miszerint ez közvetlenül járult volna hozzá az állam megrendüléséhez és a terrorizmus elterjedéséhez, részben igaz: erről írtunk helyszíni riportot Líbia, a Nyugat szégyene címmel 2019-ben. A kép mégis bonyolultabb: egyrészt 2011 után más államok beavatkozása sokkal erőteljesebb volt, mint a NATO-tagoké (Katar, Egyiptom, Szaúd-Arábia), a 2014 után bekövetkező destabilizációhoz már ők is kellettek. Kutatók itt inkább azt szokták felvetni, hogy a NATO túl gyorsan lépett le Líbiából, és káoszt hagyott maga után. Másrészt maga Oroszország is részesévé vált a konfliktusnak: a nemzetközileg elfogadott kormány ellen küzdő Khalifa Haftar támogatásával maga is hozzátesz az instabilitáshoz, nem segít annak leküzdésében.

Szíria északkeleti Haszakah tartományában falusiak egy járőröző amerikai katonát néznek (Fotó: Delil SOULEIMAN / AFP)

„Hasonló sors várt Szíriára is. A nyugati koalíció harca ezen ország területén a szíriai kormány beleegyezése és az ENSZ Biztonsági Tanácsának szankciója nélkül nem más, mint agresszió, beavatkozás.”

Való igaz, hogy az Egyesült Államok és NATO-szövetségeseinek beavatkozása Szíriában 2014 előtt a szíriai kormány beleegyezése és ENSZ BT-felhatalmazás nélkül történt, tehát nagyrészt jogellenes volt. 2014 után ugyanakkor az Iszlám Állam elleni beavatkozásnak már volt – igaz, nagyon erősen vitatható – jogi indoklása: az iraki kormány hivatalosan felkérte az Egyesült Államokat, hogy segítsen a saját területén az Iszlám Állam elleni küzdelemben. Viszont mivel a szervezet átterjeszkedett Szíriába, a szíriai kormány pedig nem tudta semlegesíteni őket, ezért Irak az önvédelemhez való jog alapján kérhetett segítséget az USA-tól, amerikai értelmezés szerint akár Szíriában is.

Az orosz érvelés erőssége, hogy a 2015 óta tartó orosz beavatkozás jogi alapja sokkal erősebb: ehhez megvan a szíriai kormány hozzájárulása. Gyengesége viszont, hogy az idézet csak a háborúindítás jogával foglalkozik, a háborúzás szabályaira vonatkozó jogelvekkel nem. Ez utóbbiakat az oroszok egyáltalán nem tartották be Szíriában, köztük a civilek és harcosok megkülönböztetésének elvét. Az orosz légierő bombázásai nagyon sok civil halálához vezettek, sokkal többhöz, mint a nyugati beavatkozás. 

„Ebben a sorozatban kitüntetett helyet foglal el természetesen Irak inváziója, szintén minden jogalap nélkül. Ott ürügyül olyan „megbízható” információkat választottak, amelyek állítólag az Egyesült Államok rendelkezésére álltak a tömegpusztító fegyverek iraki jelenlétéről.”

A 2003-as amerikai beavatkozás valóban jogellenes volt, és az akkor felsorolt indokokat (iraki tömegpusztítófegyver-program, al-Káida kapcsolat stb.) később nagyrészt cáfolták. Ugyanakkor kérdés, hogy az amerikaiak hazudtak-e, vagy pedig tévedtek. Hiszen Szaddám Husszein eltávolítása mellett több amerikai kormánytag politikailag, ideológiailag vagy akár személyesen is elkötelezett volt. Az iraki fiaskóban szerepet játszhattak az egymással versengő, a politikai vezetésnek megfelelni vágyó titkosszolgálati vezetők és egészen szimpla emberi és szervezeti hibák is. Az előre kitervelt, szándékos hazugságra nincs bizonyíték.

EGYOLDALÚSÁG, LESZERELÉS

Az egész beszédet átjárja az érzet, hogy a Szovjetunió összeomlása után Oroszország mindent csak egyoldalúan lépett meg, gesztusokat csak tett, de nem kapott. Ennek eklatáns példája:

„A Szovjetunió összeomlása után, az új modern Oroszország példátlan nyitottsággal, az Egyesült Államokkal és más nyugati partnerekkel való őszinte együttműködéssel gyakorlatilag egyoldalú hadi leszerelést hajtott végre.”

Az utolsó szovjet elnök, Gorbacsov idején kötött szerződések – az INF és a START I. –, vagy a már Oroszország idején születő megállapodások – a START II. és III. – mind kétoldalúak voltak, így az abban foglalt kötelezettségeket az USA is teljesítette. Közben pedig a negyedére csökkent az Európában állomásozó amerikai katonák száma a hidegháború utolsó éveihez képest. Az „egyoldalú leszerelés” emlegetése tényszerűen értelmezhetetlen.

II. VILÁGHÁBORÚ

Putyin történeti érvelésének magja a Szovjetunió – Nyugat által eléggé el nem ismert – II. világháborús teljesítménye, vérvesztesége. Illetve az is, hogy a háborút nem ők kezdték, sőt megpróbálták elkerülni:

„Az 1940-es években és az 1941-es évek elején a Szovjetunió minden lehetséges módon megpróbálta megakadályozni, vagy legalábbis késleltetni a háború kitörését. Ennek érdekében többek között szó szerint a végsőkig igyekezett nem provokálni egy potenciális agresszort, nem hajtotta végre vagy halasztotta el a legszükségesebb, legkézenfekvőbb akciókat, hogy felkészüljön egy elkerülhetetlen támadás visszaverésére.”

Putyin ezen a ponton éppen a II. világháború kitöréséről hallgat. A hadmozdulatok azután kezdődtek 1939-ben, hogy Hitler Németországa megnemtámadási szerződést kötött a sztálini Szovjetunióval (Molotov–Ribbentrop-paktum). A szerződéshez csatolt titkos záradékban a két hatalom befolyási övezetekre osztotta Kelet-Közép-Európát. Így kezdődött el 1939. szeptember elsején Lengyelország lerohanása a németek által. A szovjetek csupán 16 nappal később már beléptek a háborúba, elfoglalták Lengyelország keleti részét. Sztálin nem sokkal később megtámadta Finnországot is, majd bekebelezte a balti államokat, és az addig Romániához tartozó Besszarábiát. A Hitlerrel kötött paktumnak és következményeinek köszönhetően a Szovjetunió nagyjából 200 ezer négyzetkilométernyi területtel gyarapodott.

Tény, hogy a szovjet–náci paktumnak Hitler vetett véget azzal, hogy 1941-ben megtámadta az oroszokat (Barbarossa hadművelet). Tény ugyanakkor az is, hogy a katonai konfrontációt Sztálin is elkerülhetetlennek tartotta.

„HAZUGSÁGBIRODALOM”

A Nyugattal kapcsolatos retorikai csúcspontot nem konkrétumok felhánytorgatása jelenti, hanem egy-két erősen jelzőzött mondat, mely az USA féktelennek nevezett agressziójáról szól:

„Minden, ami az egyeduralkodó hatalomnak (USA), a hatalmon lévőknek nem tetszik, archaikusnak, elavultnak, szükségtelennek nyilvánítják. […] A másként gondolkodókat megtörik és leigázzák.”

A mondat első felével – leszámítva a retorikai túlzásokat – egyet lehet érteni: az Egyesült Államok gyakran arrogánsan viselkedik, a saját érdekei mentén értelmezi a nemzetközi szabályokat, és gyakran visszaél kvázi hegemón szerepével. De a nemzetközi politika így működik, mindig is így működött, és Oroszország semmivel sem különb ennél. Sőt: ahogy az ukrán háború mutatja, sokkal inkább képes semmibe venni a nemzetközi szabályokat, és visszaélni hatalmi pozíciójával.

A második gondolatnak ilyen szélsőséges megfogalmazásban nincs alapja. Az Egyesült Államok a „másként gondolkodókat” nem töri meg, nem igázza le. Washington jellemzően akkor avatkozik be, ha a mindenkori kormány biztonsági fenyegetésként értelmez egy helyzetet/kormányt, és való igaz, hogy ez esetben nincsenek feltétlenül tekintettel nemzetközi jogra vagy olyan normatív elvekre, amelyeket elvileg védenek. De megint csak álnaivitás azt feltételezni, hogy a nemzetközi politika vagy bármely állam külpolitikája értékek alapján alakul, nem érdekek alapján.

hirdetés

„Maguk az amerikai politikusok, politológusok és újságírók is írnak és beszélnek arról, hogy az Egyesült Államokon belül az elmúlt években igazi »hazugságbirodalom« jött létre. […] Okkal és bátran kijelenthetjük, hogy az Egyesült Államok által a maga képére és hasonmására alkotott egész úgynevezett nyugati blokk maga a »hazugság birodalma«.”

Ez a tétel alapvetően az orosz dezinformációs műveletek része; célja a szövetségesek közti feszültség keltése annak sulykolásával, hogy az USA a saját szövetségeseit is csatlósként kezeli. Ami a „ hazugság birodalma“ (empire of lies) szófordulatot illeti: ezt éppenséggel a nyugati média használta Oroszországra korábban többször is, például a Litvinyenko-ügy idején. Putyin most ezt fordítja a Nyugat ellen: többször, következetesen használta erre.

×××

Nehéz a hosszú elemzés után pármondatos tanulságot megfogalmazni, ezért zárásként ajánljuk Rácz András korábban podcastunknak mondott gondolatait a mély orosz identitásválság hátteréről:

„A posztszovjet térség, vagy a volt Szovjetunió egykori országai, mindannyian távolodnak Oroszországtól – ez alól nincs kivétel. A baltiak mentek a legmesszebb, 2004 óta EU- és NATO-tagok, már egyébként Oroszország is az EU és a NATO tagjaiként kezeli őket, nem posztszovjetként. Távolodni próbált Belarusz egészen 2020-ig, aztán történt, ami történt. Távolodik Ukrajna, távolodik Moldova, távolodni próbálnak a dél-kaukázusi országok is. Az örmények esetében van egy nagyon erős függés, de ott sem gondolja senki, hogy vissza kellene integrálódni Oroszországba. A közép-ázsiai országok is gyors ütemben távolodnak, ott ráadásul vallási, nyelvi és kulturális távolság is nagyobb. Ez az identitásprobléma tehát jelen van.”

Ebbe a nagy folyamatba illeszthető tehát Ukrajna is. Aki azzal a moszkvai narratívával ért egyet, hogy ez döntően nyugati titkosszolgálati akció és NATO-nyomásgyakorlás miatt van, nem számol ezeknek a változatos népeknek és államoknak az önálló akaratával.


Nyitókép: EyePress News / EyePress via AFP

Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, az új, biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>

A képhez tartozó alt jellemző üres; VA_3-eves-nyitokep_1600x900px_a.jpg a fájlnév

Kategória: Nagytotál