Hunok és honfoglalások – Szabados György válaszai Bálint Csanádnak
„Szeretve tisztelt mondai és krónikás hagyományunknak nincs pontos történeti vagy régészeti tényekkel alátámasztható alapja”, illetve „a László Gyula-féle kettős honfoglalás elméletét semmi sem bizonyítja” – többek között ezekről beszélt a Válasz Online-nak adott február eleji nagyinterjúban Bálint Csanád régészprofesszor. A Magyarságkutató Intézet részeként működő László Gyula Kutatóközpont és Archívum igazgatója, Szabados György mindezt másként látja. A történész a lapunknak küldött válaszcikkben kifejti: „egy vagy több »hun« szál is vezethet a magyarság kialakulásába”, így a hunokat nem lehet „izolálni a magyar etnogenezistől”, a kettős honfoglalás pedig „valóban több helyütt bizonyít(hat)atlanul maradt”, de az elméletnek mégis „megvan a forrásfedezete”, mégpedig Szádeczky-Kardoss Samunál.
Szubjektív és objektív bevezető
A múlt rendszer utolsó éveit élte, amikor a Toldy Ferenc Gimnáziumban tanultam. 1988 táján meghívták László Gyulát, hogy tartson előadást a kettős honfoglalás elméletéről. Az idős régészprofesszor élőben is annyira érdekfeszítő volt, mint könyveiben. Érettségim (1990) után a szegedi egyetemen sajátítottam el a történészi mesterség alapjait. Szerencsés vagyok, mert ott egyrészt László Gyula elméletének kritikusai, Kristó Gyula és Makk Ferenc tanítottak, másrészt az avar kori írott kútfők legavatottabb hazai ismerői, Szádeczky-Kardoss Samu és Olajos Terézia, akik kedvezően fogadták a kettős honfoglalás teóriáját. Szegeden tehát többféle őstörténeti gondolat élt, ami fogékonnyá tett a vitatkozó érvek szakmai mérlegelése iránt.
2018-ban a László Gyula Intézet igazgatója lettem, s 2020-tól az új történelemtankönyvek is magukon viselik kezem nyomát. Utóbbi téma publicisztikai vitát gerjesztett, amelybe Bálint Csanád szintén bekapcsolódott. A neves régész akadémikus állásfoglalása most is tanulságos. Interjújának a hatáskörömön belül eső gondolataira reflektálok, ezért nem kívánok szólni sem a régészeti kutatásokról, sem egy készülő kiállítás buktatóiról (nem veszek részt bennük), de szólni kívánok a hazai hun hagyomány és a „kettős honfoglalás” történeti vonatkozásairól, ezeken keresztül a Kelet hagyatékáról.
Valamit a forrásokról
Én változatlanul nem tartozom azok közé, akik, Bálint Csanádot a nemzetből is kitagadnák, ha kimondja: „szeretve tisztelt mondai és krónikás hagyományunknak nincs pontos történeti vagy régészeti tényekkel alátámasztható alapja.” Azt viszont vitatandónak tartom, hogy ily sommás elutasítással ítél.
Az elején szögezzük le: a hun-magyar kapcsolat problematikája két szinten jelentkezik. Egyik a dinasztikus szint, az Árpád-ház Attila-hagyománya, a másik az etnikus szint, a magyarság hun eredeztetése. E kettő régi gesztáinkban is élesen elkülönül: Anonymus egyszer sem írja le a hunok nevét, ám szól arról, hogy Álmos (Árpád apja) Attilától származott: az eredetmondák közül csak a dinasztiáét veszi fel művébe (turul-monda), a népét nem (csodaszarvas-monda); ám ő bevallottan az elit, s nem a nép korai múltja iránt érdeklődött. Érdemes minden forrás rendeltetésével tisztába jönni, hogy elkerüljük az alapjaiban ingó konstrukciókat.
Attila haszna?
Az Árpád-ház legkorábbról (1077 körül) lejegyzett Attila-kapcsolata egy német krónikástól való. Eszerint Anasztázia, Salamon királyunk (1063–1074) édesanyja Nordheimi Ottó bajor hercegnek ajándékozta Attila kardját, amiért Ottó segített Salamonnak trónra jutni. Honnan ez a hagyomány? 2006-ban éppen Bálint Csanád közölte megfigyelését arról, hogy „Salamonnak Kijevben született és nevelkedett édesanyjára nem feltétlenül lehettek hatással a magyarok eredetével kapcsolatos nyugati elképzelések!” Valóban, Anasztázia sem Kijevben, sem rövid németföldi tartózkodásakor nem ilyesmivel foglalkozott: egyedül csak férje, I. András király (1046–1060) beszélhetett neki Attiláról; erre másfél évtizednyi házasságuk alatt bőven volt alkalma.
Iménti kiváló gondolatát kevésbé kiváló kételye követi: „Tormás, Árpád dédunokája 948-ban Konstantinápolyban járva miért nem szólt büszkén erről a hagyományról?” Honnan tudjuk, hogy miről szólt Tormás? Csak annyit tudunk, amennyit A birodalom kormányzásáról írt könyvben lejegyeztek belőle. E didaktikus műnek, noha sok értéke van, de a történeti érzék nem erőssége: Álmos első fejedelemségét eltagadja, Attilát másutt az avarok uralkodójának tartja! Hogyan várjunk e forrástól precíz hagyománykövetést?
Sajnálatos, hogy Bálint professzor a „Turul-legenda” [!] és a „Hunor és Magor legenda” [!] tárgyában ilyen pongyolán fogalmaz, s azt sem említi, hogy a turul-monda, vagyis Álmos születésének története nemcsak Anonymusnál, hanem az Árpád-kori gesztákat folytató XIV. századi krónikáinkban is olvasható, és ez nem mond ellent az Attila-hagyománynak.
Ha már az első magyar uralkodóház Attila-őshöz való ragaszkodásánál tartunk, megint akad egy fontos szempont, amiről Bálint Csanád nem vesz tudomást. Ez pedig Attila emlékének politikai haszna. Tudjuk: legkorábbi fennmaradt gesztáink és krónikáink a XIII. században keletkeztek. Az Árpád-ház ekkorra már egy nem mindennapi legitimációval büszkélkedhetett: I. István és Imre szentté avatása (1083), majd I. László szentté avatása (1192) után a „szent királyok nemzetsége” lett. Mármost a problémás Attilát – megölte testvérét, halála után szétesett a Hun Birodalom – milyen érdekből választotta volna ősként egy keresztény királyi ház? „Hunnia álma” jegyében nem lett volna praktikusabb, ha az Árpádok egy valóban sikeres keleti őst koholnak maguknak? Baján kagán 568-ban elfoglalta a Kárpát-medencét, és ott az Avar Kaganátus negyed évezredig állt fenn. Ám ez a sikertörténet teljességgel hiányzik a hazai krónikákból, ehelyett azok makacsul ragaszkodnak a tragikus Attilához. A tollforgató keresztény klerikusok is Hunniát álmodtak volna?
Hunok, magyarok és a többiek
Szintén elfogadhatatlannak tartom Hunnia álomvilágába utalni a magyar nép hun kapcsolatát. Bálint Csanád hallgatással mellőzi a néprajztudomány eredményeit és a csodaszarvas-mondát görög és bizánci irodalmi előképekre egyszerűsíti le. Valójában a régi mellett mai törökségi népek köréből is adatolhatók párhuzamok, de sem Kézai Simon nem ment keleti gyűjtőútra 1280 körül, sem a sztyeppéről nem jött senki, aki az ő latin nyelvű gesztájából kijegyzetelte volna a csodaszarvas mondáját. Ekképp a motívumok párhuzamai közös kulturális örökséget képeznek; mélyen gyökerezve a modern nacionalizmus előtti időkben!
A történelem alakulása nem kevésbé szövevényes jelenség, mint a mitikus elemek kapcsolata. Éppen ezért is vélem úgy, hogy a kategorikus válaszok kora lejárt. Ez nemcsak azt jelenti, hogy a „hun = magyar” leegyszerűsítés tarthatatlan, hanem hogy a másik véglet sem tartható, hunok és magyarok teljes elkülönítése. Ha a kora-középkori népek kialakulását nem lineáris folyamatként rekonstruáljuk a mai tudományban, hanem több ágon vitt történetként, akkor hogyan lehetne izolálni a hunokat a magyar etnogenezistől?
A mérlegeléskor számításba kell venni, hogy mikor mit jelenthet az, hogy „hun”. A „hun” népek közé sorolt VI. századi utigurok és kutrigurok vérrokonok voltak, egyazon nyelvet beszéltek, de más-más fejedelmek alá tartoztak, más volt a nevük. Amikor testvérharcukban kivéreztek, maradékaik idegen hatalom alá kerültek, s nevüket új uraik nevére kellett cserélni. Itt a többirányú kora-középkori etnogenezis egyik iskolapéldáját látjuk, amelynek mentén értelmezhető lehet az „avar” történelem.
Az 568-ban hont foglaló avarok a „var és chunni” népből valók voltak. Leszármazottaik túlélték az Avar Kaganátus összeomlását, és a magyar köznép részévé váltak. De a képlet még bonyolultabb, hiszen a Kárpát-medencébe költöztek be rokon népek az avarok korában is: 595 körül zabenderek (szabirok) és kotzagérok (kutrigurok), 670 körül onogurok. Tehát egy vagy több „hun” szál erről a népi szintről is vezet a magyarság kialakulásába.
„Kettős honfoglalás”
Etnogenezisünk Kárpát-medencei helyszínéhez kapcsolódik a „magyar” jelenlét keltezésének kérdése. A László Gyula-i megoldáskísérlet lényege, hogy a IX. század végi honfoglalók nagy tömegű magyarságot találtak a Kárpát-medencében, akik a 670-es években bevándorolt „griffes-indás” kései avarok, „onogur-magyarok” ivadékai lehettek. László Gyula régészeti, történeti, embertani és nyelvi érvei, bár valóban több helyütt bizonyít(hat)atlanul maradtak, de éppen történészi vonalon látszik, hogy elméletének megvan a forrásfedezete.
670 táján Kuber hozta be az onogurokat a Kárpát-medencébe. Az onogur-bolgár herceg nem maradt itt sokáig. A 680-as években szerkesztett Szent Demeter csodái szerint Kuber bizánci hadifoglyok leszármazottaival hagyta el az Avar Kaganátust. Ebből Szádeczky-Kardoss Samu és Olajos Terézia arra következtetett, hogy a kagán előbb elválasztotta Kubert saját népétől és a déli végekre helyezte őt nem-avar lakosok helytartójául; ezek után következett be az avar uralkodó és a bolgár herceg közötti kenyértörés, ami Kuber kivonulásához vezetett. Vagyis Kuber döntően nem azokkal távozott, akikkel érkezett, az onogurokat itt hagyta. Jóllehet ezt a rekonstrukciót vitatja Bálint Csanád, de én történeti-filológiai kérdésben a történész-filológus házaspárt tartom mérvadónak, nem a régészt.
Elit nyelv – presztízsnyelv?
Nemcsak a fentiek fényében tarthatatlan az általánosítás, hogy „a kettős honfoglalás elmélete egyetlen pontjában sem állja meg a helyét”, hanem a folytatás sem meggyőző. Bálint Csanád a magyar identitás presztízsének erejét látja abban, hogy eleink nem jártak úgy, mint a dunai bolgárok, akik hatalmi helyzetből olvadtak be a szlávságba.
Csodálkozom, hogy egy humán tudós ilyen leegyszerűsítő választ ad egy történelmi kérdésre. A presztízs ugyanis a „szükséges, de nem elégséges” feltétel volt. A kutatásban közismert, hogy a kabarok és az őket még Etelközben befogadó magyarok megtanulták egymás nyelvét! Még ha az átmeneti magyar-kabar kétnyelvűség nem egyenrangú felek kapcsolatából állt elő, a magyar nyelvnek a helyben találtakéval is meg kellett küzdenie. Szép teljesítmény, főleg úgy, hogy tudvalevőleg keleten is maradtak magyarok! A magyar nyelv hatalmi pozíciója eleve viszonylagos lehetett, ráadásul a dunai bolgárok – és a kijevi viking Rusz! – esete azt példázza, hogy egy elit politikai dominanciája magában nem biztosít túlélést az elit nyelve számára; arra a nyelv többségi pozíciója adhat nagyobb esélyt. Ezért sem elvetendő hát egy avar-kori „elő-magyar” nyelvközösséggel számolni Közép-Európában.
„Mi lett volna, ha?” – fények és árnyak
„Mert, ugye, mindenki tudja, mi lett volna a magyarsággal, ha Kelet-Európában marad” – sejteti Bálint Csanád. Tényleg, mi lett volna? Nem tudom. De azt tudom, hogy nem a szovjet diktatúrára asszociálnék Kelet-Európáról, sőt a Keletről, mint ő. Nyugatnak talán nem voltak árnyoldalai? Mondok hármat. 1) Az athéni demokrácia méregpohárral díjazta Szókratész közéleti tevékenységét. 2) Árpád nagyfejedelem római kortársai 897-ben a halott Formosus pápát kihantolták, elítélték, a testet megcsonkították, majd vízbe dobták. 3) Nyugaton vetették meg a XX. század két szélsőséges diktatúrájának ideológiai alapjait (Kommunista Kiáltvány, Mein Kampf). Bürök, hullazsinat, tömegpusztító eszmék. Ugye, milyen abszurd lenne ezekre leegyszerűsíteni Nyugat jelentését? Akkor talán Kelettel is bánjunk méltányosabban…
Nyugati integráció és magyar megmaradás – megint egy Bálint-i leegyszerűsítés, mert előbbi az utóbbinak „szükséges, de nem elégséges” előfeltétele volt. Szent István királynak sógora, Szent Henrik császár halála után az új német dinasztia fegyveres próbatételt hozott… a sor folytatható lenne, ezért inkább általános kérdéseket teszek fel. A Nyugat mindenkinek túlélést biztosított? Ha igen, akkor hol van ma a gótok, gepidák, longobárdok népe? Ugye, mennyire nem lehet leegyszerűsíteni az események magyarázatát?
Kivezetés
A régi korok kérdéseire fokozottan igaz, hogy a források szűkössége miatt többféle értelmezés is szóba jöhet, az „igen” és a „nem” kategorikus kizárólagossága helyett az „inkább igen” és az „inkább nem” mérlegelése viszi előbbre a tudományos gondolkodást. Ebben pedig példát mutatott László Gyula. „A múlt kutatója állandóan a »termékeny bizonytalanság« légkörében dolgozik.” Rokonszenves tudósi hitvallása láttán, valamint a fent előadottak ismeretében úgy látom, jól döntöttem, amikor a közoktatásbeli őstörténet-szemléletben több teret adtam neki.
A szerző az MKI – László Gyula Intézet igazgatója, a Szent István Király Múzeum történész tanácsadója, a Siklósi Gyula Várostörténeti Kutatóközpont történésze
Nyitókép: Hunok inváziója, élükön Attila királlyal Ulpiano Checa (1860-1916) olajfestményén (forrás: Leemage / AFP)
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, az új, biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
