Ami értelmet ad a Zeneház létének, az tényleg bárhol lehetne – világszínvonalú kiállítás a föld alatt

·2022.01.31

Komolyzenészt, zeneszerzőt kértünk fel, hogy tartson velünk, amikor először végigjárjuk az újonnan átadott városligeti Zeneház állandó kiállítását. Gyöngyösi Levente tudása garantálta, hogy ha szakmai vagy koncepciós hiba van, arra rá tudunk mutatni. A két és fél órás túra végén meg kellett állapítanunk: bár leginkább a Zeneház külsejéről és elhelyezkedéséről szól a közbeszéd, annak létjogosultságát cseppet sem a már a Válasz Online által is bemutatott épület, s nem is a koncerttermek adják. A lényeg a mélyben van: a Hangdimenziók – zenei utazások térben és időben nevet viselő tárlat az. Lenyűgöző. Hogy miért? Tartson velünk!

Még egyes majomfajok is csapkodnak ritmusra – tudjuk meg rögtön az első teremben. Vélhetően egyébként nem csapkodnak rosszabbul, mint a néhány másodperccel utánunk betoppanó férfi, aki rögtön ráveti magát a szobaközepi stilizált tábortűz körül elhelyezett kongákra. Szerencse, hogy neki is csak két keze van. Ha öt lenne, egyszerre püfölné mindet. Igazság szerint persze mi is rögtön ütögetni kezdtük az afrikai ütőhangszereket – csak mi jól, érzéssel, dinamikával, tempóban maradva. Természetesen. Vendégünkre, mai társunkra ez egyébként mindenképpen igaz: Gyöngyösi Levente elvégre komolyzenész, zeneszerző. Őt kértük meg, hogy tartson velünk, amikor először járjuk végig a frissiben megnyílt Magyar Zene Háza állandó kiállítását.

A ház neve egyébként megtévesztő – s ez elég gyorsan kiderül a Hangdimenziók – zenei utazások térben és időben című tárlaton. Amely nem csupán része a Zeneháznak. Hanem a lényege. A szíve. Szép persze az épület is, jók a földszinti terek – de koncertterem, lássuk be, akad Budapesten bőven.

Ami nincs, és nemhogy a fővárosban, de az országban, sőt, Európában sincs: elképesztően, de cseppet sem izzadságszagúan 21. századi, élményközpontú, de tudományos szempontból is kifogástalan kiállítás az egyetemes zenetörténetről. Márpedig ez itt az. Semmi túlzás nincs abban, amikor később megállapítjuk: ez a kiállítás adja a ház létjogosultságát.

A házét, amely tehát nem a magyar zenéé. Ez a földalatti 1100 négyzetméter éppen csak annyira az, amennyire az ízléses és indokolható. Akárhonnan jössz a világból, ha tudsz angolul, teljes értékű és egyedülálló élményt kapsz az ősember zenéjétől a népzenéken át az egyházzenén keresztül a nagy klasszikusokig, sőt, azoknál is tovább, egészen a könnyűzenéig, az elektronikus zenével bezárólag. A ház vezetői is érzékelhették egyébként az értelemzavaró név problémáját, amelyet angolul meg is oldottak: a korábban használt Hungarian House of Music helyett ma már House of Music, Hungary az elnevezés. Azaz: Zeneház, Magyarország. Magyarul elég lenne annyi is, hogy: Zeneház. (Aki itthon él, nyilván tudja magától is, hogy a Városliget Magyarországon található.) Az új intézmény minden eleméből sugárzó kreativitáshoz, a valóban páratlan kiállításhoz persze némileg frappánsabb név dukált volna (így hirtelen mondjuk: Gomba – Music Mushroom Hungary), de ne legyünk telhetetlenek.

A helyzet az, hogy ehhez hasonló utoljára pontosan húsz évvel ezelőtt történt Magyarországon. Amikor a Terror Házát megnyitották, akkor. 2002 februárjában az a tárlat adott hűha-élményt, interaktivitásával, koncepciójával új minőséget hozva a kiállításkultúrába az akkori kor legmagasabb színvonalán. Ahogy a Zeneház kiállítása teszi most. Egyértelmű: ezt a tárlatot 2022-ben lehetett megnyitni, húsz éve elképzelhetetlen lett volna ilyesmi – már csak a technológia hiánya miatt is.

Csigalépcsőn a kiállítás felé (fotó: Válasz Online/Vörös Szabolcs)

Miután a földszintről lekacskaringózunk a kényelmetlen, de szép csigalépcsőn, s mielőtt még belépnénk a kiállítás első termébe, telefonméretű kütyüt akasztanak a nyakunkba, a fejünkre pedig fejhallgató kerül. Különleges fajta, a fejtetőnél búb áll ki belőle – abban van az érzékelő, amely kulcsfontosságú a kiállítás élvezetéhez. Ahogy ugyanis teljes menetfelszerelésben belépünk, rögtön belecsöppenünk az atmoszférába – nem csupán a falra vetített erdő közepén találjuk magunkat, de rögtön halljuk az erdő hangjait is. A falon magyar és angol felirat tudósít az emberi zene kialakulásának körülményeiről, de ha olvasgatni nem akarnánk, csak oda kell állni a monitor elé, amelyen szakértő magyarázza, amit  a témáról tudni érdemes. A hang ekkor azonnal átkapcsol, rögtön halljuk, amit mond, nem kell hozzá nyomkodni semmit. A már említett, stilizált tábortűz körül álló öt konga pedig óriási ötlet – a kiállítás látogatója általa automatikusan kiállítottá, maga is szemléltető eszközzé válik. Alig van ugyanis, aki meg tudná állni, hogy püfölni kezdje a dobokat. A többiek ezáltal rögtön láthatják, hallhatják, hogy a zene iránti vágy milyen mélyről jön, milyen ösztönös. Még akkor is jó ez tehát, ha amúgy idegesítően és tehetségtelenül csapkod az utánunk érkező figura, akire nem is vesztegetünk több szót.

Inkább átlépünk a következő terembe. Ez a népzenéé. A magyaré – de nem bezárkózva, nem országimázsosan, hanem afféle szemléltetőként arra, hogy egyes dallamok milyen óriási területen jelennek meg, s vannak egymással rokonságban. Elég beleállnunk a padlóra rajzolt körök egyikébe, máris megszólal valamely zeneileg rokon dallam. A körben lévő felirat eligazít, hogy épp mely népé. Így lesz az azeri zene egyetlen lépésre a türkméntől, vagy az obi-ugortól. És tényleg csak lépnünk kell, máris indul a fülünkbe az adott dallam, hogy rácsodálkozhassunk: az obi-ugor tényleg hasonlít a régi magyar dallamkincsre. Jó, nem csoda, hiszen pentaton az is, mint ahogy világszerte rengeteg nép dalai az adott időszakból, de mégis: mikor is hallgattunk utoljára obi-ugor dallamot? Ugye. Bartók és Kodály (a két remixkirály) is büszke lenne erre a teremre, amelynek ekkor egyébként még csak a kezdő néhány négyzetméterén járunk. Ezt követik a falusi élet különböző aspektusait és az azokhoz kapcsolódó zenéket bemutató filmek, ezek elé is elég csak odaállnunk és már benne is vagyunk az élményben. Ott vannak aztán a kiállított népi hangszerek: duda, citera, tekerőlant. Ha eléjük állunk, rögtön halljuk a hangjukat. Kis szoba van még a néptáncnak is, régi és új filmfelvétellel, majd egy átvezető folyosó nagy „évkerékkel”, amelyet kézzel pörgethetünk és a különféle, naptárhoz kötött ünnepek zenéit hallgathatjuk.

Gyöngyösi Levente az évkeréknél (fotó: Válasz Online/Stumpf András)

És még csak ekkor indul a valódi csoda. Az egyházzene történetét, a legegyszerűbb, egyszólamú műfaj gregoriánt rögtön a legmodernebb technikával tálalják: beállhatunk egy képernyő elé, amely érzékeli kezünk mozgását. Le kell követnünk a sok száz éves kottát, amely gyorsan szalad a képernyőn. A hang, amelyet hallunk, a kezünk után megy. Ha rosszul követjük a hangjegyeket, iszonyat kellemetlen nyinnyogást produkálunk gregorián helyett. Szórakoztató.

Tovább haladva aztán csúcsíves, gótikus térbe, stilizált templomba jutunk, amelynek ólomüveg ablakai valójában LED-képernyők. Így aztán, ahogy az egyszerűbb két ablak elé állunk, a rajtuk lévő figurák, szerzetesek képesek a csodára: énekelni kezdenek. Máris itt a kétszólamúság. Két lépéssel odébb négy, már bonyolultabb mintázatú ablak, négy szerzetessel – az ő szájuk is mozogni kezd. Itt a többszólamúság.

Vizualitás és hang tökéletes egységben, a történetmesélésnek alárendelve, egy másodpercre sem csúszva le az öncélú technológiai magamutogatás, a „meccsoda modern show” bazári szintjére. Lenyűgöző.

És még mindig csak az elején járunk! A Palestrina-terem következik, ahol már igazán hasznát vehetjük, hogy zeneszerző van nálunk – és nem félünk használni. Elvégre azért „hoztuk” a tanult kollégát, hogy kiszúrja, ha valami nem stimmel a zenei koncepcióban vagy tudományosan. Egyetlen betűhibát azért mi is találunk végre az itteni táblán (sokszólamú rövid u-val), valamint belekötünk, hogy sehonnan nem derül ki, melyik Palestrina-mű szól a fülünkbe, amint a terembe lépünk. „Ez Marcell pápa miséje, a Sanctus tétel” – vágja rá Gyöngyösi Levente fejből, s rögtön mesélni kezdi: a korai Palestrina-művek az akkori divat szerint sokkal kontrapunktikusabbak, szerteágazóbbak, amiért éppen ez a pápa, II. Marcell kishíján betiltotta a többszólamúságot. Merthogy a szent szövegek nem voltak már érthetők a sokféleképpen keveredő szólam miatt. Palestrina volt az, aki megoldotta, hogy a sokszólamúság is megmaradjon, de ne az érthetőség kárára – megmentve ezáltal a zenefejlődés e jelentős vívmányát az indexre tételtől. A tájékoztató táblán az szerepel itt Palestrina zenéjéről, hogy „szépségében bűnös, szándékában erényes”, amire Gyöngyösi felhúzza a szemöldökét. „Nem tudom, mi benne a bűnös. Ez a tökéletes zene. Az elképzelhető legéteribb, az angyalok kórusa maga.”

Gótikus tér, stilizált templom, dalra fakadó ablakfigurákkal (fotó: Válasz Online/Vörös Szabolcs)

Már épp azt hinnénk tehát, hogy némi fogást találtunk a kiállításon, amikor néhány lépés után újabb táblán olvassuk: A tökéletes zene. Bumm. Ott a pont. Újabb monitor elé lépünk. Itt szakértő meséli… Gyöngyösi imént elmondott sztoriját Marcell pápáról és a többszólamúság betiltásáról. Szóval nem, nem találtunk valódi fogást itt sem. Az átlagos látogató is megkapja a fontos infókat, nem kell zeneszerzővel érkeznie.

De irány tovább a következő terembe, ahol Monteverdi vár minket! Gyöngyösi lelkesen meséli az Orfeusz-történetet, s csak egy apróságot tud kiigazítani: hogy ugyanis Monteverdinél nem ér tragikus véget a sztori, ahogy az infótáblán szerepel. A szerző Orfeója egyébként az egyik első opera, amely 1607-ben forradalminak hatott, Poppeáról szólva pedig Gyöngyösi közli: ennél modernebb, amorálisabb opera talán nincs is. A rosszak győznek és az úgy van jól. Csakhogy: Monteverdi korszerűsége is megjelenik a kiállítás szempontjai között.

A szoba egyébként megint nagy bravúrokat vonultat fel technikailag: valódi nyomdagéppel nyomtathatunk virtuális kottát, amelyet virtuálisan megkap a fali virtuális festményen lévő virtuális zenész, és el is játssza azt nekünk. Szájtátós. A kiállított valóságos hangszerek (például zsebhegedű, vagy a fura, rézhangú, de valójában fa fúvós, a cink) itt is megszólalnak a fülünkben, amint a vitrinjük elé lépünk.

Szájtátós (fotó: Válasz Online/Vörös Szabolcs)

A következő szoba már a 18. századé, itt animált utazásra indulunk Charles Burney korabeli útinaplója nyomán. Velence, Nápoly, Hamburg… Ha ez nem lenne elég, a szemközti falon „európai metrótérkép” formájában mutatják meg a kor nagy szerzőit és azt, mely városokhoz kötődtek. „Mozart itt nem megy el Prágáig, ez mondjuk hiba” – jegyzi meg Gyöngyösi. És igaza van. Csakhogy már az infótáblán is ott van, hogy Prága kiemelt jelentőségű Mozartnál, két szobával odébb meg már minden Mozartról szól – de úgy, hogy ilyet még nem láttunk. Ekkorra harmadszorra fordul elő, hogy amit zeneszerző útitársunk egy perccel korábban mesélt, megelevenedik. Hogy ugyanis Mozart postakocsin, Prágába utazva komponált. Hatalmas, vetített postakocsi fogad tehát minket, hátsó kereke viszont valódi, a falra van szerelve. Ha azt megpörgetjük, Mozart beszáll a kocsiba és elindul az utazás. A fal előtt korabeli útiládák, valódi tárgyak, amelyekbe ha bepillantunk, néhány centis hologramokat látunk a belsejükben. A Don Giovanni részletét – természetesen a zene rögtön indul a fülünkbe, ahogy a hologramosított, miniatűr előadásra pillantunk. És ez megy a többi ládában is, a Szöktetéssel, a Varázsfuvolával…

Hopp, de átsiklottunk a barokk termen, Bach-on! Ideje visszaszaladni! Ezt a Zeneház munkatársa ajánlja egyébként. Nem csak nekünk: a többi látogatónak is segít, mi, hogyan működik. Amennyire tud. Mindenesetre ezen lehetne még javítani: a Haydn által népszerűvé tett vonósnégyesekről szóló rész például egy asztal, körülötte négy szék. Ha nem mondják meg az embernek, mit kell vele csinálni, ugyan honnan tudná? Pedig zseniális ötlet ez is. Ha az ember leül egy székre, egy szólamot, egy hangszert hall a kvartett játékából. Ha még egy ember odaül az asztalhoz, mindketten két szólamot hallanak. A teljes mű akkor hallható, ha négyen ülik körül az asztalt. Négytagú család számára remek játék lehet, hogy összehangolva a leüléseket-felállásokat mindenki megtapasztalja a szólamok egymásra épülését.

Megint szaladunk előre, hiszen fogytán az időnk, Gyöngyösinek programja van – azt hittük, két és fél óra elég lesz a kiállításra. Tévedtünk.

Ezen a tárlaton négy órát gond nélkül el lehet tölteni úgy, hogy az ember egy pillanatra sem unja.

Beethoven, Liszt és Bartók mellett már gyakorlatilag csak elsuhanunk, hogy azért néhány percet még eltölthessünk a könnyűzenei részen is. Vitrinekben a fontosabb elektromosgitár-típusok, ha eléjük lépünk, a rájuk jellemző zene hangzik fel: a Gibson SG előtt AC/DC, a Fender Stratocaster előtt állva Hendrix. Mondjuk a Fender Stratocaster felirat mellett Tátrai Tibor egyedi, neki készített gitárjának, Rének a hű másolata szerepel kiállítva. Ez szakmailag helytelen, hiszen az nem Fender. Nem csak márkailag nem: hangja, nyakprofilja, faanyaga, hangszedői is jelentősen különböznek. Tibusz nemzeti büszkeségünk, hangszerének tökéletes másolata jó, hogy ki van itt állítva, de néhány lépéssel odébb, önjogán jobb lenne. A Fender Stratocaster feliratnál meg lehetne mondjuk egy: Fender Stratocaster.

Néhány héten belül egyébként elkészül a gitárszoba is, ahol a látogatók pengethetnek majd, s a többi látogató döntése nyomán játszhatnak még, vagy kell abbahagyniuk. Szerencse, hogy ez most még nincs felszerelve – ellenkező esetben holnap reggelig sem lehetne kirúgni minket innen.

Az elektronikus zene rengeteg kiállított és ki is próbálható kütyüjére sem maradt már időnk, úgyhogy megfogadjuk: visszajövünk.

A kiállított gitárok közt Kispál András oktatófilmje forog. Balra a Tibusz-gitár másolata (fotó: Válasz Online/Vörös Szabolcs)

S hogy maradt-e hiányérzet? „Talán Verdi. És Wagner. De lehet, hogy csak elrohantunk mellettük és egyébként ott voltak. Ezért is kell még visszajönnünk” – így Gyöngyösi. A zeneszerző – az újságíróhoz hasonlóan – le van nyűgözve. „Nagyot markoltak a kiállítás tervezői, de azt meg is fogták rendesen. Pedig az egész zenetörténetet bemutatni… Nem hittem volna, hogy meg lehet csinálni. Főleg nem így, hogy az élmény közepébe kerülsz rögtön és ott is maradsz végig.

Ezt látva nekem is el kell gondolkodnom a zenémről. Valahogy így kellene élményt adni a közönségnek, meghaladva a több száz éves frontális módszert, amikor az előadó kiáll a közönséggel szemben és annyi.”

A frontális módszert egyébként meghaladja a kiállítás mellett, szintén a föld alatti szinten található Hangdóm is – de az egyelőre még hagy minőségi kívánnivalót maga után. Valódi kupola ez, úgy harminc ember fér be egyszerre. A látogató a terem közepére telepszik, aztán elindul a vetítés. És az ember tényleg a közepében van a filmnek – amely egyelőre negyedórás, alig összefüggő történetecskékből álló bemutatóanyag. Van, hogy egy horgász csónakjában ülhetünk, s körbe tekintve tényleg 360 fokos valóságot látunk, máskor a Zeneakadémián vagyunk a kórus tagjai között, miközben a Győri Filharmonikusok Bartók Egy este a székelyeknél című klasszikusát játsszák, de sziklamászóként is zuhanunk aztán. Remek a sok pontos hangrendszer, tényleg jó az akusztika, de a plázamozikban is az. Ez önmagában nem akkora durranás. A valóban 360 fokos élmény az lenne – ha jobb lenne a képminőség. De nem jó. Az emberek így is szeretik persze, ám ezen van még mit javítani. „Tudjuk, dolgozunk is rajta” – ezt már Horn Márton mondja, a kiállítás megálmodóinak egyike, a Zeneház projektigazgatója, kurátora, amikor az egyelőre még nem működő földszinti étteremben leülünk vele beszélgetni a már működő büfében vásárolt csirkés szendvics felett.

Mint kiderül, a hangdóm is rejt lehetőségeket: ha a kis bemutatófilm helyett lesz majd bele tartalom. Márpedig lesz. Máris készül egy berlini japán elektronikus zenész műve, kifejezetten ebbe a térbe, a jövőben pedig rögzítenének koncerteket (könnyűzeneieket is, hiszen Horn Márton is arról a területről, az Akvárium Klubból érkezett a Liget-projektbe nyolc évvel ezelőtt) 360 fokos kamerákkal. Ilyen élményben tehát még az sem részesül majd, aki jelen van a valódi előadáson. Az állandó kiállítás mellett pedig lesznek befogadott tárlatok is: tárgyaltak a David Bowie-kiállításról, ami nem jött össze, de a Rolling Stones tárlatát még elképzelhető, hogy sikerül Budapestre hozni. A 900 négyzetméteres időszaki kiállítási tér éppen megfelel ilyen célokra – nem sokkal kisebb az állandó kiállításénál.

Látogatók a Hangdómban (fotó: Válasz Online/Vörös Szabolcs)

Amely viszont készen van és minden négyzetméterén látszik, hogy a kitalálására, felépítésére szánt három évet valóban végigdolgozták, a létrehozására szánt több mint egymilliárd forintot pedig nem ellopták, hanem beletették mind. Amit itt látunk, a legkevésbé sem tipikus NER-projekt: már csak azért sem, mert gyönyörűen működött együtt benne a finoman szólva sem NER-es kultúrkörből jövő Horn és a Zeneház ötletgazdája, vezetője, a zenetörténész Batta András.

Erre a tárlatra bizony büszke lehet az ország – érkezzen ide látogató a világ bármely pontjáról. Üröm az örömben csupán az „ide”. Amint a Válasz Online múlt heti, a Zeneházat építészeti szempontból vizsgáló cikkében megállapítottuk: máshol színtiszta öröm lenne az új intézmény. A kiállításra pedig még inkább áll ez, hiszen bárhol lehetne. A valóban különleges, egyedülálló lényeg a föld alatt van, esetében a környezetnek semmi szerepe nincs. A gombaszerű, légies épülethez persze szükséges a parki környezet, de talán az is jobb helyen lett volna mondjuk a Népligetben, a rengeteg betonozott placc helyén, a talán valamikor majd modernizált, rendbe tett Planetáriumhoz közel – ha már amaz úgyis előképe kicsit a hangdómban tapasztalható vetítési megoldásnak.

Ez a vonat mindenesetre elment és már nem is jön vissza. Nem úgy mint mi a Zeneházba. Mi visszamegyünk még. Többször is. Sokszor. Ami jó, az jó. És ez a tárlat a legjobb dolog, ami az elmúlt húsz évben ezen a fronton Magyarországon történt.


Nyitókép: Válasz Online/Vörös Szabolcs

Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, az új, biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>

Kategória: Kult