Kásler áldozatai valójában hősök. Köszönet nekik!
Nem Kásler miniszter nyomulása tette hírértékűvé, hogy a Magyarságkutató lenyúlta az év történelmi kiállítását, az Aranybulla-évfordulóra készülő nagyszabású Árpád-kori tárlatot. Tőle mi mást várhatna az ember? Hírértékűvé az tette tegnapi történetünket, hogy tudósok tucatja nem volt hajlandó nevét adni a vállahatatlan einstandhoz. Személyes áldozatot is hozva ezzel. Anyagit is. Nem akartak ők reflektorfénybe kerülni, mégis: Magyarország legjobb arcát mutatták meg összefogásukkal. Úgy illik, hogy megköszönjük nekik. Vélemény.
Vártunk egy napot. Hátha. Hátha felülkerekedik a józan ész. Nem szokott persze, de higgyék el, nem a naivitás volt reményünk forrása – jó okunk volt bizakodni. Tegnapi cikkünket ugyanis, amelyben megírtuk, Kásler Miklós házi intézete (Magyarságkutató) hogyan einstandolta a szervezés véghajrájában a döntő részben a Nemzeti Múzeum szakemberei által összerakott Árpád-koros kiállítást, tucatnyi közreműködő tudós visszalépését kiváltva, tömegek olvasták. Nem csak nálunk: a teljes magyar sajtó átvette a történetet. Itt lett volna tehát az alkalom, hogy a hatalmasok sajnálatos félreértésre hivatkozva elnézést kérjenek és visszaállítsák az eredeti állapotot.
Nem ez történt. Nyilván nem. A hatalmasok úgy viselkedtek, ahogy szoktak. Nincs itt semmi látnivaló, írták, miközben semmit sem cáfoltak cikkünk állításaiból. Hergelős-ballibsizős, politikai motivációt hazudó cikket írattak még temérdek házi lapjuk egyikében… Papírforma. Viselkedtek, ahogy szoktak.
Nem is ők azok, akik miatt most érdemes billentyűzetet ragadni. Azok miatt érdemes, akik a papírformát papírkosárba vágták. A szakmailag és minden szempontból vállalhatatlan eljárást, hatalmi trollkodást el nem fogadó, az előtt meg nem hajló tudósok miatt. Akik miatt tegnapi cikkünk ilyen nagy hullámokat vethetett.
Ne legyenek ugyanis kétségeink: aligha a feladatára saját főnöke, a miniszterelnök szerint is alkalmatlan emberminiszter viselkedése keltett most feltűnést – a kultúra mellett az egészségügyért is felelős tárcavezetőtől egy világjárvány idején vette el a kormányfő annak kezelését, és bízta azt a belügyminiszterre, ugye. Az egyébként orvos Kásler tehát az elmúlt években is nyugodtan szentelhette idejét hobbijának, a hun-magyar őstörténetnek – címeralakjává válva a magyar nyomornak, amelyben egy idő után minden formátumosnak látszó figurán elhatalmasodik a nünükéje és azzal foglalkozik – ahelyett, amihez tényleg ért.
Abban tehát, hogy a feleslegesen létrehozott, házmesteri kvalitásokkal vezetett Magyarságkutató Intézet beletrollkodott egy évek óta tervezett, 90 százalékban kész, kiemelt kiállításba csupán három hónappal annak megnyitása előtt, nincs semmi különös. Különös abban van, ahogy az érintettek reagáltak.
A Nemzeti Múzeum kurátorai és a közreműködő több mint tucatnyi tudós. Előbbiek kushadhattak volna akár, eltűrve, hogy a tudományosság perifériáján piruettező magyarságkutatók elveszik tőlük a stafétát az utolsó pillanatban. Hogy a kiállítási katalógusból kihúznak néhány muszlimot, meg betesznek egy-két hunt, de hát mit van mit tenni, ezt akarja a politika, még mindig jobb, ha itt vagyunk mi is, talán akkor marad valami a szakmaiságból… Hitegethették volna magukat ezzel. Ha már új főnöküknek, a magát költőként a Petőfi Irodalmi Múzeumban ünnepeltető fideszes politikus L. Simon Lászlónak annyi súlya sem volt, hogy kollégáit megvédje a külső támadástól. Ott tehát az lett volna a papírforma: a lefokozás utáni meghunyászkodás. A kurátorok mégsem mentek bele a szakmaiatlan közösködésbe, inkább kivonultak az egész projektből.
Ám nem csupán ők nem adták a nevüket az einstandhoz: a tudósok sem, akik éveket dolgoztak a katalógusba szánt tanulmányaikon. Többen – például a lapunknak nyilatkozó Thoroczkay Gábor történész – például nemcsak, hogy visszavonták tanulmányuk közlésének engedélyét, de a honoráriumot is visszafizetik. Ezek a tudósok tehát áldozatot mutattak be a tudomány és a tisztesség oltárán – személyes áldozatot.
És ez az, ami olyan különlegessé teszi ezt a történetet, s olyan tiszteletreméltóvá a cselekedetüket. A közösségvállalás, a szolidaritás, amely nem elillanó Facebook-bejegyzésben, haragos nyilatkozatban nyilvánul meg csupán. Amelynek súlyát a személyes áldozat adja.
Ritka dolog ez. Talán néhány esetben történt ilyen. Majtényi László lemondása jól fizető állásáról a Fidesz és az MSZP frekvenciamutyija miatt, Jeszenszky Géza hasonló lemondása szintén jól fizető nagyköveti állásról, elvi okokból – voltak már, akik nem asszisztáltak a vállalhatatlanhoz akkor sem, ha ezzel amúgy rosszul jártak anyagilag. Közösségileg azonban talán csak a Színművészeti tanárai és az Indexből távozó, később Telexet alapító újságírók említhetők példaként.
Meg most ezek a tudósok. Akikre persze máris igyekeznek rásütni némely Doromboló Cicus-díjasok, hogy „politikai megfontolásból” cselekedtek. Ami különösen vicces annak, aki kicsit is lát ezen a pályán – e tudósok között ugyanis van határozottan jobboldali is. Többségüket meg egyáltalán nem érdekli a politika. Egy dolgot szeretnének: nyugalomban dolgozni.
Jobb helyeken mindent nem írhat felül a politikai lojalitás. Igenis van autonómiája egyes alrendszereknek, területeknek, saját szabályrendszerrel, módszertannal, mérhető teljesítménnyel. Lapokat, egyetemeket, kiállításokat einstandolhat a hatalom – erre megvannak a jogi eszközei. A féldilettáns viszont féldilettáns marad, bármilyen magas pozícióba teszik is.
Hogy ezek a tudósok nem adták nevüket az eljáráshoz, azzal felvillantották, hogy vannak még jobb helyek ebben az országban. Valódi közösségek. Nincs belőlük sok, ezért aztán nagyon meg kell becsülni őket.
Egyszóval: köszönjük!
Nyitókép: MTI/Vasvári Tamás
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, az új, biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
