Politikai kapitalizmus, leválthatatlan elitek: a Keletről ír, de az Orbán-rendszert is megérteti a sztárközgazdász új kötete

·2021.09.17

2040-re a világ nyugati és északi fele azonos jövedelmi szinten lehet Kínával, és Dél-, Délkelet-Ázsia sem lesz nagyon lemaradva – jósolja magyarul most megjelent könyvében Branko Milanović szerb-amerikai közgazdász, a híres „elefántábra” ötletgazdája. Kötete tartalmazza a „politikai kapitalizmus”, vagyis a piaci logika nem nyugati mutációjának legteljesebb leírását is: a közhatalom célja a gazdasági nyereség, a jogállamot rugalmasan kezelik, a korrupció szintje magas, meritokrácia nem érvényesül. Milanović a Keletről ír, de közben a mai magyar rendszert is segít jobban érteni.

Ma a világon érdemben csak a kapitalizmus létezik, leszámítva marginális helyeket, amelyek semmilyen hatással sincsenek a globális fejleményekre. A termelés és elosztás legjobb – sőt: egyetlen – rendszerének uralma abszolútnak tűnik. Még a kommunistának címkézett Kínában is. A kapitalizmusnak nincs kihívója – szól Branko Milanović alaptézise. A szerb származású amerikai közgazdász, az egyenlőtlenségek kutatásának nemzetközi szakértője, a City University of New York professzora szerint a kapitalizmus azon képességének köszönhetően nyerte el ezt a helyet, hogy az önérdekre és a tulajdonszerzés vágyára apellál, és meg is tudja szervezni az embereket oly módon, hogy decentralizáltan vagyont termelhessenek. És mivel ébren töltött életünk 90 százalékában olyan célokat követünk, amelyek az életszínvonalunk emelését szolgálják, főként a pénzkeresés révén, Milanović szerint a kapitalizmus globális győzelmében van valami mély természetesség.

2019-ben megjelent könyvét, a magyarul most napvilágot látott Egyedül a kapitalizmus – A világot uraló rendszer jövőjét utálják és ünneplik is az ilyen kijelentések miatt, pedig a közkeletű tévedéssel szemben Milanović nem apológiát írt, hanem sokfelé ágazó, töprengős, olykor kissé túlbonyolított közgazdasági (kisebb részben: történelmi) „világmagyarázatot”, mely a végén jóslásokra is vállalkozik.

De miért fontos gondolkodó Milanović? A doktori disszertációját Jugoszláviáról író, a kilencvenes években a Világbank kutatási főosztályán is dolgozó közgazdász leginkább az úgynevezett „elefántábra” nyomán ismert, melyet először egy 2012-es elemzésben közölt. A világ szegényeinek és gazdagjainak jövedelmét szemléltető görbe alapján kimutatta, hogy az 1988 és 2008 közötti időszaknak két óriási győztese volt: a korábban is szupergazdag nyugati elit, illetve Kína és India, pontosabban az „ázsiai új középosztály”. Mások – mindenekelőtt a nyugati országok alsó középosztálya és a posztszocialista országok népessége – inkább buktak a fokozódó globalizáción. Az elefántábra aztán nagy karriert futott be, divat lett belőle levezetni a brexitet, Donald Trump győzelmét, a kínai kommunista párt populista fordulatát, sőt még az Afrikából és a Közel-Keletről a fejlett országokba tartó migrációt is.

A könyv borítója (forrás: Osiris)

Milanović kutatásában központi téma az egyenlőtlenség kérdése, a kapitalizmuselemzést megelőző legfontosabb könyve a 2016-ban megjelent Global Inequality: A New Approach for the Age of Globalization (Globális egyenlőtlenség: új megközelítés a globalizáció korában). A közgazdász azt mondja, az ipari forradalmat megelőzően a globális egyenlőtlenség mérsékelt volt, 1820-tól az első világháború előestéjéig azonban csaknem folyamatosan növekedett. Vagyis a jelenség egybevág a Nyugat felemelkedésével.

Két kapitalizmus

Címéhez képest nem okoz meglepetést az Egyedül a kapitalizmus: ahogy fentebb idéztük, Milanović szerint a világgazdaságban ma mindent a kapitalista logika határoz meg, következésképp nem függetleníthető a kapitalizmustól az sem, hogy a világban a 100-150 évvel ezelőtti állapotokhoz képest sokszorosára emelkedett az átlagos emberi életszínvonal. Önmagában tehát nem az emelkedés a lényeg, hanem már-már fantasztikus mértéke.

A szerző ugyanakkor nem vitatja, hogy ennek ára volt és van: többek között a családok atomizálódása, a születésszám csökkenése, az egyre inkább az önérdek szerint berendezett emberi kapcsolatrendszerek, a szerzésvágy miatti boldogtalanság. „Az egész társadalom a kognitív kapitalizmus »gyára« lett” – idézi Paul Mason, a BBC újságírójának kritikus mondatát. Végső soron tehát a kapitalizmus elképesztő anyagi sikere magánéletünkben a féligazságok uralmához vezetett.

Milanović rögzíti, hogy a világ különböző részein természetesen nem ugyanazt értik kapitalista logika alatt. Sőt: a kapitalizmus túl van a nagy szakadáson, melynek eredményeképpen létrejött két „faj” olyan messze van egymástól, mint a szkizmát követő nyugati és keleti egyház, vagy mint az iszlám szakadása utáni szunni és síita ág. Itt jönnek a kötet legérdekesebb következtetései:

a kapitalizmus „két formáján keresztül érte el a világuralmat: az egyik a liberális meritokratikus kapitalizmus, amely Nyugaton alakult ki az elmúlt kétszáz évben, a másik az államilag irányított politikai vagy autoriter kapitalizmus, amelyet Kína testesít meg”,

de másutt is létezik Ázsiában, például Szingapúrban, Vietnamban és Mianmarban, valamint Európa és Afrika egyes részein – írja. A liberális meritokratikus (vagyis saját, valós teljesítményen alapuló) kapitalizmus vezető nemzete az USA, jellemzője, hogy a legtöbb befektetési döntést magánvállalatok vagy egyéni vállalkozók hozzák meg, a koordináció decentralizált.

hirdetés

A politikai vagy autoriter változat vezető nemzete Kína. Náluk és a többi hasonló gazdasági logikájú ázsiai országban a modellt úgy módosították, hogy a magas gazdasági növekedés elérése a bürokrácia (a rendszer elsődleges haszonélvezője) feladata legyen. A politikai kapitalizmus – melynek lényege Max Weber szerint: „politikai hatalom útján gazdasági nyereséget szerezni” – sok esetben egy kommunista forradalom eredménye egy korábbi gyarmaton. A központosított rendszerben a valós személyes teljesítmény, vagyis a meritokratikus elv nem elsődleges, a korrupció szintje magas, a gazdasági növekedésre pedig a politikai uralom legitimálása miatt van szükség. Más szavakkal: a politikai kapitalizmus vonzereje csakis a gazdasági sikerétől függ.

Milanović szerint ezen „kapitalizmusfaj” kétségtelen előnye, hogy 1) az uralkodó autonóm; 2) az uralkodó gyorsan át tudja vágni magát a bürokrácián, hogy érvényesítse az akaratát, illetve 3) a meritokratius változathoz képest gyorsabb gazdasági növekedést képes biztosítani.

A siker kínai útja

1970-ben a Nyugat állította elő a világ teljes kibocsátásának 56 százalékát, Ázsia (Japánnal együtt) pedig csak 19 százalékát. Ma ez 37, illetve 43 százalék. Önmagában ez a két adatpár láttatja, micsoda éles verseny van a liberális-meritokratikus és a politikai kapitalizmus között. Nagyjából vége van tehát a Nyugat katonai, politikai és gazdasági felsőbbségének, de Milanović közgazdászként rögzíti a történészek által már régóta hangsúlyozott tényt, hogy itt nem át-, hanem visszabillenésről van szó, egy nagyjából kétszáz éves állapot megszűnéséről. Soha nem volt annyira felette egy világrész egy másiknak, mint Európa Afrikához és Ázsiához képest a tizenkilencedik században.

És míg a Nyugat az ipari forradalom és a gyarmatosítás hátán mászott fel a csúcsra, addig az ázsiai jövedelmek konvergenciája az új technológiai forradalom idején történik. Kína és társai elsősorban nem az innovációban, hanem a termelés gyorsaságában és mennyiségében nyomják le a világot.

Milanović szerint a két technológiai forradalmat egymás tükörképeként foghatjuk fel. Az egyik a globális egyenlőtlenség növekedéséhez vezetett a Nyugat gazdagodásával, a másik a jövedelmek közelítéséhez Ázsia gazdago­dásával.

Várható, hogy a jövedelemszintek végül kiegyenlítődnek a teljes eurázsiai kontinensen és Észak-Amerikában, így még inkább csökken a globális egyenlőtlenség.

Ezen a ponton érdemes feltenni a kérdést: ha Kína ilyen keményen versenyez a saját képére szabott kapitalizmusával, nevezhető-e egyáltalán kommunistának? Milanović szerint erre merev fogalmi keretekben nem lehet válaszolni. Csak egy példa: bár Mao és a Kínai Kommunista Párt szóban hirdette Sztálin és a Komintern instrukcióit és bár ideológiailag sztálinista terveik voltak az államszervezettel kapcsolatban, nemzeti jellegű forradalmat hajtottak végre, amelynek nem sok köze volt Moszkvához vagy az internacionalizmushoz.

Kövesd a Pártot, kezdj vállalkozni! (forrás: Meu Professor de História Twitter)

A kommunizmus – átmeneti rendszerként – abszolút sikertelen és tragikus volt az olyan fejlett ipari gazdaságokban, mint Kelet-Németország vagy Csehszlovákia, ám az olyan szegény mezőgazdasági országokban, mint Kína és Vietnam, eredményesnek bizonyult. „Az elmélet és az empirikus bizonyítékok is arra utalnak, hogy a kevésbé fejlett országok (vagyis pontosan azok, amelyekben a kommunizmus lehetővé tette az átmenetet a feudalizmusból a honi kapitalizmusba) profitálhatnak a kommunizmus jelentette változásokból” – írja.

Egy közgazdász jóslatai

A világot uraló rendszer jövője – olvassuk a könyv alcímében. Felvetődik a kérdés: mit jósol a kapitalizmusnak és a világnak a szerb-amerikai közgazdász? Öt állítást választottunk ki:

1) 2040-re a világ északi fele, benne Észak-Amerikával, Európával (Oroszországtól eltekintve), Japánnal, Koreával és Kínával nagyjából azonos jövedelmi szinten lesz, és a Dél és Délkelet-Ázsia sem lesz nagyon lemaradva. A konvergencia visszatérést jelent abba a viszonylagos egyenlőségbe, amely az ipari forradalom előtt jellemezte a világot: Kína és India hasonlóbbá válhat Nyugat-Európához.

2) A legnagyobb kérdőjel Afrika, mely két szempontból is kulcsfontosságú: 1) eddig nem sok jelét mutatta, hogy képes fenntartható módon megkezdeni a felzárkózást, és 2) ott lesz a legnagyobb népességnövekedés minden földrész közül. Ha Afrika nem zárkózik fel egy főre jutó értékben a gazdag világhoz, akkor nem lehetetlen, hogy a globális jövedelmi egyenlőtlenség csökkenésének tendenciája megáll vagy visszafordul.

3) Az ázsiai felzárkózás nyersanyagigénye Milanović szerint nincs veszélyben, és a robotizációtól sem kell tartani. Stanley Jevons közgazdász példáját említi, aki több tonna papírt halmozott fel a tizenkilencedik században arra számítva, hogy a Földön elfogynak a fák. Ám nemcsak az derült ki, hogy több ezerszeres (milliószoros?) papírhasználat mellett sem fogyott ki az ember a fákból, de Jevons érthető módon el sem tudta képzelni, hogy lesz újrahasznosító technológia. Milanović azt állítja, ma számos hasonló „illogikus félelem” áldozatai vagyunk.

4) A jövő városi (tömeg)munkája megváltozik: az alkalmi munkavállalás gazdasága kommercializálja a szabadidőnket és a tulajdontárgyainkat, amelyeket korábban nem használtunk kereskedelmi céllal. Ma bárki, akinek van szabadideje, „eladhatja” egy autómegosztó vagy pizzaszállító szolgáltatásnak. Ez a jövőben még inkább így lesz.

5) A baloldali közgazászok és politikusok által hirdetett feltétel nélküli alapjövedelem bevezetése nem tűnik reálisnak, mert nincs kipróbálva, filozófiai alapon is túl sok kérdést vet fel. Ezzel együtt a lehetőségét nem veti el teljesen.

Politikai kapitalizmus Magyarországon

Branko Milanović nem ír Magyarországról, az idehaza az Osiris és a Mathias Corvinus Collegium (MCC) gondozásában kiadott könyv mégis használható arra, hogy jobban értsük az elmúlt 11 évben kiépült hazai rendszer gazdasági természetét. Sőt: az olvasó a politikai kapitalizmus taglalásánál több helyen nem tud nem a mai magyar viszonyokra asszociálni. Az ázsiai rendszerek minden értelemben távol esnek Magyarországtól, gazdasági adottságaik és működésük alapvetően különböznek tőlünk, de akad közös vonás.

Magyar füllel is ismerős állítások az ázsiai politikai kapitalizmusról:

  • célja „politikai hatalom útján gazdasági nyereséget szerezni” (Max Weber);
  • a politika és a gazdaság koordinációja centralizált;
  • a hatalmi csúcson ritkán szembesülnek intézményes időkorlátokkal;
  • a tulajdoni formákban rejlő homályosság és a szabályok önkényes alkalmazása nyomán új vagyoni-társadalmi osztály jön létre (Milanović őket politiko-kapitalistáknak nevezi);
  • a valós személyes teljesítmény (meritokratikus elv) nem elsődleges;
  • a korrupció szintje magas;
  • a jogállamot rugalmasan értelmezik;
  • a rendszer vonzereje nagyon nagy részben a gazdasági sikerétől függ.

Évi 10 milliárd nyereséget termelő kaszinókoncessziók kiszervezése harmincöt évre (2056-ig) a kormányszóvivő férjének érdekeltségébe, tulajdonosrejtegető cégformák (magántőkealapok) burjánzása, a bürokrácián akadálytalanul keresztülvágó politikai akarat, az ország alapinfrastruktúrájának (áramhálózatok, erőművek, banki és informatikai óriások, vasúti, hadiipari gyárak és egyéb stratégiai ágazatok) kiszervezése olyan üzleti körök kezébe, amelyek korábban jellemzően túlárazott közbeszerzésekkel szereztek vagyonokat, extrém módon centralizált politikai-gazdasági döntéshozatal – néhány példa az erőforrások elosztásába durván beavatkozó államra, a politikai kapitalizmus magyar változatára.

Az is világos, hogy az elmúlt évtizedben építgetett „nemzeti nagytőkéhez” kapcsolódó vagyon nem valódi, hanem politikai tulajdonlás.

Két példa: 1) amikor a rendszer 2015-18-ban újrarendezte az addig felhúzott óriási gazdasági struktúrát, rögtön kiderült, kié valójában Simicska Lajos vagy Spéder Zoltán portfóliója: aki adta, el is veheti; 2) három évvel ezelőtt, a központi sajtóholding (Közép-Európai Sajtó és Média Alapítvány, KESMA) létrehozásakor ingyen, „önkéntes” „ajándékozással” cserélt gazdát egy 14 milliárdosra becsült médiacég-csomag, benne online és nyomtatott lapokkal, rádiókkal, tévével.

Hozzá kell tenni: a fenti tendenciák mellett a hazai kapitalista rendszer vegyes, az önszerveződő magyar piacgazdaság párhuzamosan létezik. (Erről a Szelíd kapitalizmus című kötettel kapcsolatban interjúztunk.)

Van Milanović-nak még egy szempontja, ami szerint a keleti (és jellemzően a magyar) politikai kapitalizmus élesen elválik a nyugati meritokratikus kapitalizmustól. Ez pedig a gazdasági elit képzettsége és jövedelemszerkezete. A meritokratikus rendszerben a felső szegmens jelentős része magasan fizetett menedzser, orvos, befektetési bankár. Vagyis a gazdagság nemcsak tőkejövedelemből, hanem – valamilyen elitdiplomával megalapozott – munkajövedelemből is származik. A politikai kapitalizmus elitjének viszont nem kell dolgozni, hogy hozzájusson magas fizetéséhez, mivel tipikusan tőkejövedelemből él – őket nevezte Thorstein Veblen közgazdász, a kapitalizmus nem-marxista kritikusa „dologtalan osztálynak”.

×××

A nyugati (meritokratikus) és a keleti (politikai) kapitalizmus kihívása Milanović leírása szerint éppen ellentétes. Az USA-ban az az állandó veszély, hogy a gazdasági elitek a lobbikon és egyéb befolyásolási mechanizmusokon keresztül túl nagy hatalomra tesznek szert, plutokrácia (a gazdagok politikai uralma) jön létre. Keleten pedig az, hogy a politikai erőt használják a gazdaság megszállására. A végpont mindkettőnél azonos: autokrata kapitalizmus, leválthatatlan elitekkel.


Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, az új, biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Részletek >>>

Kategória: Világmagyarázat