Se populizmus, se hibrid rendszer: bemutatjuk az „Orbán-rezsim” legújabb megfejtését
A Válasz Online megjelenés előtt ismerteti a 2010 óta tartó hatalomgyakorlás talán legátfogóbb tudományos elemzését. Körösényi András, Illés Gábor és Gyulai Attila a héten debütáló, Az Orbán-rezsim című könyve leszámol a rendszer több mítoszával: nincs orbáni „mesterterv”, a közpolitika tele van kapkodással, az unortodox gazdasági vezetés sok szempontból neoliberális és igenis van „néppel szembeni kormányzás”. A lapunknak nyilatkozó politikatudósok ugyanakkor állítják: sem a hibrid rezsim tézise, sem a mantraszerű populistázás nem visz sokkal előrébb, hogy megértsük az Orbán Viktor-féle vezérdemokráciát. Nagy, páros interjú Körösényi Andrással és Gyulai Attilával, a Társadalomtudományi Kutatóközpont tudósaival.
hirdetés
Mindegy is, hogy királyság vagy hibrid rendszer – majdnem napra pontosan két évvel ezelőtt ez volt az első cím a Válasz Online-on. Filippov Gábor és Török Gábor vitáját a „minek nevezzelek?” politológus-kihívás köré szerveztük, melynek lényege, hogy elemzők idestova tíz éve igyekeznek nevet és definíciót adni az Orbán Viktor-féle kormányzásnak. Születtek is kreatívabbnál kreatívabb címkék: „szelektív demokrácia”, „választási autokrácia”, „hibrid rezsim” vagy „sajátos királyság”. Körösényi András, Illés Gábor és Gyulai Attila új könyve nem kisebb ambícióval született, mint hogy minden eddiginél érvényesebb leírást adjon arról, mi pontosan az Orbán-rendszer elmélete és gyakorlata.
Az Osiris Kiadónál a hét végén megjelenő 250 oldalas kötet tudományos módszerekkel és nyelvezettel dolgozó mélyfúrás. Fő fogalmuk nem új, Körösényi András néhány éve már publikál „vezérdemokráciáról”, „plebiszciter rezsimről”, de ilyen átfogó, minden részletre kitérő rendszermegfejtés ebből a megközelítésből még nem született.
×××
– Ha már definíciókról beszélünk, először nézzük meg röviden, totószerűen, hogy önök szerint az alábbiak közül melyik igaz hazánkra. Magyarország tehát: liberális demokrácia?
Gyulai Attila: Nem.
Körösényi András: Nem.
– Illiberális demokrácia?
Körösényi: Nem.
Gyulai: Nem.
– Demokrácia?
Körösényi: Ez igen-nem választásban nem megválaszolható.
– Autokrácia?
Körösényi: Ez sem.
– Jogállam?
Körösényi: Ha a jogállamot a liberális demokrácia alapjának tekintjük, akkor nem.
Gyulai: Létezik olyan jogállam-felfogás, amely szerint igen.
– Akkor lássuk az önök javaslatát: mi a megfelelő kifejezés napjaink magyar hatalmi-politikai berendezkedésére?
Körösényi: Mindenekelőtt egy mondat arról, honnan indulunk. Az idén pont 100 éve elhunyt német társadalomtudós, Max Weber fogalomkészletét használtuk, aki nem a demokrácia–diktatúra ellentétpárral dolgozott, hanem a legitimáció felől közelített, és így három uralomtípust különböztetett meg: a tradicionális, a legális-racionális és a karizmatikus uralmat. Egy régi monarchia például tradicionális uralomtípus, míg a tankönyvi értelemben vett jogállam legális-racionális. E weberi felosztás nyomán
mi azt állítjuk, hogy Magyarország vezérdemokrácia, méghozzá plebiszciter, vagyis közvetlen felhatalmazáson alapuló. Ebben a rezsimtípusban mindennek az alapja a karizmatikus uralom, mely víziót kínál, túlmutat a korábbi normákon, sőt azok felrúgását is igazolja.
A vezető és a követők között közvetlen kapcsolat alakul ki, a közvetítő intézmények – például a parlament, a pártok, az érdekvédelmi szervezetek – jelentősége csökken.
Gyulai: A modellünkben papíron össze nem illeszthető elemek összeillesztéséről van szó. A karizmatikus hatalomgyakorlás elvileg autoriter, azaz tekintélyelvű, de a vezérdemokráciában demokratikus választáson mérettetik meg.
– Vagyis demokrácia. Akkor miért nem feleltek igennel a fenti kérdésre?
Körösényi: Mert a vezérdemokrácia összetett szóban szereplő demokráciának nem sok köze van az eredeti, közkeletű demokráciafogalomhoz, amely népuralmat és a nép önkormányzatát jelenti. Ez persze tiszta formában sehol, mai liberális demokráciákban sem valósul meg, hiszen – ahogy Max Weber is leírta – nem a nép uralkodik, hanem a politikai vezetők. A nagyobb kérdés, hogy a népnek, a választóknak milyen lehetősége van a hatalom ellenőrzésére. Plebiszciter vezérdemokráciában ez a lehetőség igencsak szűkös.
Gyulai: Nem tagadjuk, hogy Magyarországon működnek alapvető demokratikus procedúrák, de a modellünk lényege, hogy azokból mégis egy nem-demokratikus logikájú, nem a nép önkormányzatán alapuló hatalomgyakorlás bújik elő. A karizmatikus vezér felhatalmazása úgy demokratikus, hogy közben erősen formálja is az elvárásokat, melyek szerint újra és újra megválasztják.
– Nézzünk példát!
Gyulai: Nemzeti konzultáció. Közvetlen és demokratikus politikai eszköz – formailag, de közben a feltett kérdések erősen orientálnak. Valahogy így van ez az országgyűlési választásokkal is. Nem egyszerűen az történik, hogy alulról jőve kiválasztunk valakit, akit jónak gondolunk. Hanem már alaposan elő van készítve, hogy ki az, akit jóváhagyunk vagy elutasítunk. Emlékszik a 2014-es választás fő kormánypárti plakátjára? Orbán Viktor volt rajta, nemzeti zászlók előterében és a felirat: „Magyarország miniszterelnöke”. Ennyi, kijelentő módban. Miről szól tehát a választás? Igen vagy nem. Jóváhagyod vagy elutasítod. A választás plebiszcitummá, vagyis kvázi-népszavazássá válik. Ez a vezérdemokrácia logikája.
– Erre bárki mondhatja, hogy a tudós urak csak hülyézik a népet, amely háromszor adott kétharmados felhatalmazást Orbán Viktornak. Önök szerint az emberek nem is szavaznának rá, csak azért tesznek így, mert a propaganda belecsöpögtette a fejükbe, hogy másként nem is tehetnek?
Körösényi: Minden demokratikus rendszerben elsősorban a politikai vezetők formálják a politikai agendát és részben a saját megítélésük szempontjait is. Ugyanakkor ki kell mondani: racionális, autonóm állampolgárokat csak a liberális demokrata elmélet feltételez. A politikatudomány régen megcáfolta, hogy ilyenek léteznének.
– Állítja, hogy nincs is racionális szavazó?
Körösényi: Több, egymással is vitatkozó álláspont alakult ki az ezzel kapcsolatos kutatásokban, de a legfontosabb tanulság, hogy az állampolgárok véleményét alakítják, befolyásolják: családjuk, barátaik mellett leginkább éppen az általuk követett politikai vezetők. Nem magyar jelenség ez, hanem globális trend: a politika perszonalizálódott, vagyis egyre inkább személyközpontú, a vezérek befolyása pedig az utóbbi évtizedekben nőtt. A politikatudományban ezt „top-down” jellegű politikának nevezzük, ami azt jelenti, hogy a képviseleti demokráciákban leginkább felülről lefelé történik a követendő közpolitika és a helyes irány meghatározása. Az Orbán-rezsimre legtöbbször a populista jelzőt használják, de a „top-down” jellegzetesség alapján inkább elitistának kell tartanunk.
– Tehát félremegy, aki populistázza Orbánt? Épp az ellenkezője igaz?
Körösényi: A kötetben idézzük Nadia Urbinati politikatudós találó megfogalmazását:
„A populizmus az elit átalakításának és az uralom megteremtésének a politikai stratégiája.” A populista politikai stílus tehát eszköz is, mely leplezi a demokrácia átalakításának valódi irányát.
– A Fidesz és személyesen Orbán Viktor hatalomgyakorlásával kapcsolatban éppen az a visszatérő kritika, hogy barométerpolitikát űz, vagyis mindig csak előre pontosan kimérve, közvélemény-kutatások birtokában cselekszik. Akkor most a vezér szabja az irányt, vagy „a nép”?
Gyulai: Két mítosz van. Az egyik szerint mindent előre megmérnek, és csak követik a választói akaratot, a másik szerint viszont akadálytalanul manipulálnak bennünket, a nép pedig pontosan arra megy, amerre akarják.
– Mindkettő mítosz?
Gyulai: Ilyen sarkított formában igen, ráadásul mindkettőt felülről, a politikai elit felől táplálják is. Valójában a politika egyszerre követi és vezeti a tömeget. Más szavakkal:
egyszerre udvarol az embereknek gátlástalanul, de manipulálja is őket. Erre az összetett jelenségre vezettük be a könyvben a szelektív reszponzivitás kifejezést.
A vezér igenis tart a népszerűségvesztéstől, és hajlandó ezért bizonyos témákat ejteni – gondoljunk csak a vasárnapi boltzárra vagy az olimpiára. A népszerűség ilyenkor mindig „egészében” értendő: ismerünk felméréseket, amelyekből kiderül, hogy a stadionépítési hullámot 2010 és 2014 között többen ellenezték, mint ahányan támogatták, mégsem lassított vele a kormány, mert a Fidesz népszerűsége összességében ezzel együtt is emelkedésben volt.
– Könyvük azzal indít, hogy a bevezetni kívánt vezérdemokrácia fogalommal szemben kihívja a 2018 óta nagyot ment hibrid rezsim kifejezést, és kritikával illeti a populizmuselméletek használhatóságát is. Mi a különbség a hibrid rezsim és a plebiszciter vezérdemokrácia között? Már persze túl azon, hogy utóbbit sokkal nehezebb kimondani.
Körösényi: Első megközelítésből semmi gondunk a hibrid rezsim fogalommal, amelynek lényege, ugye, hogy köztes állapotot jelöl: sem nem liberális demokrácia, sem nem diktatúra. Azt viszont már problémásnak találjuk, hogy a liberális demokráciát tekinti egyedüli vonatkoztatási pontnak, így mást sem tesz, mint felsorolja, hogy milyen karaktervonások, intézmények, eljárások hiányoznak ahhoz képest. Ezzel azonban nem ad elég támpontot, hogy megértsük, hogyan is működik az Orbán-rezsim, mi is az pontosan. Már persze azon kívül, hogy nem liberális demokrácia. A kétségtelenül kissé nehézkesen hangzó plebiszciter vezérdemokrácia viszont ad. Az elnevezést rövidíthetjük is plebiszciter rezsimre vagy vezérdemokráciára.
Gyulai: Nem csak annyit mondunk, hogy van egy karizmatikus vezér, aki mindent visz, hanem azt is, hogy a politikai vezető szerepfelfogása megváltozott. Korábban az volt a jellemző, legalábbis a politikatudomány főárama úgy gondolta, hogy a politikusok konkrét megbízatást kaptak: megválasztunk titeket, hogy csináljátok ezt vagy azt. Ehhez képest ma nem mandátuma van a vezetőnek, hanem felhatalmazása. A kettő között fontos különbség van: a vezető utóbbi birtokában szabadon cselekedhet, a választók pedig nem racionális teljesítményméréssel számoltatják el, hanem azzal, hogy fenntartják vagy megvonják a belévetett hitet és bizalmat.
Vagyis a politikai akaratképzés forrása papíron a választó, a gyakorlati akaratképzéshez viszont már sok köze nem lehet.
– Könyvük szerint a vezérdemokrácia elengedhetetlen jellemzője a forradalmi jelleg. Az Orbán-rezsim zsinórban a harmadik ciklusát tapossa. Van olyan, hogy „állandó forradalom”?
Gyulai: A karizmatikus vezető nem bürokrata, aki ügyeket intéz. Max Weber szerint az ilyen vezér rendkívüli helyzetekben emelkedik fel – mára ez megváltozott, hiszen a politika maga is generálja, ösztönzi vagy felerősíti a válsághelyzeteket. A magyar kormány a 2015-ben még valóságos és nagyon is kézzelfogható migrációs krízishelyzet érzetét 2020-ban is minden kommunikációs eszközzel fenn akarja tartani.
Körösényi: A rezsim központi fogalma a szabadságharc, méghozzá változatos ellenfelekkel szemben: a globalizált multinacionális tőkétől kezdve a nemzetközi intézményekig és a hazai „árulókig”. Fontos, hogy szerintünk tévedés az orbáni szabadságharcos szövegeket egyszerűen nacionalizmusnak beállítani, inkább diszkurzív eszközről van szó. A szabadságharc során a vezér bizonyíthatja alkalmasságát, karizmáját, megerősítheti követői elkötelezettségét és ezáltal saját cselekvőképességét.
– Azt bizonygatják, hogy a rendszer forradalmi, miközben sok vonása van, amely ennek ellentmond. Például: temérdek városképi jelentőségű építkezés – Kossuth tér, Vár, Liget –, valamint az intézményalapítások, a rendszer mindkettőnél a dualizmus nyugalmi periódusát akarja felidézni.
Körösényi: Pedig ezek éppen azt igazolják, amit a forradalmi jellegről állítunk. A karizma sajátossága, hogy tagadja a létező intézményeket, felborogatja őket, majd újakat hoz. A rezsimalapítás része a közterek átépítése és szimbolikus átértelmezése.
Gyulai: Valóban rengeteg új intézmény jött létre változatos célokkal, de van ezekben egy közös: bármelyik pillanatban átalakulhatnak. Ha kell, újraalapíthatók, újraformálhatók, vezetőik pedig leválthatók. A stabilitás csak időleges, mert a vezér érdeke a bizonytalanság fenntartása, amelyben a rend mindig viszonylagos, a kártyák bármikor újrakeverhetők.
– A Fideszt meg lehet verni, de a rendszer már leválthatatlan – írtuk tavalyi esszénkben, melynek fő következtetése, hogy a kormányzati erőcsoport gazdasági megszállása, berendezkedése immár teljes. Ez is a vezérdemokrácia „szükségszerű” velejárója?
Gyulai: Az új gazdasági elit működőképességét csakis a karizmatikus vezető garantálja. Ez rögtön a gyenge pont is: mivel az egész nem a gazdaság, hanem a politika logikája szerint épült fel, ha a karizmatikus vezetés valamilyen okból véget ér, úgy az új gazdasági elit is drasztikus átrendeződésnek vagy hanyatlásnak indul.
Körösényi: Láttuk, mi történt, amikor a rezsim 2015-18-ban újrarendezte az addig építgetett gazdasági struktúrát. Rögtön kiderült, hogy Simicska Lajos vagy Spéder Zoltán portfóliója lényegében politikai tulajdonlás. Aki adta, el is veheti.
– Kidolgozták és a magyar helyzetre értelmezték a vezérdemokrácia fogalmát, de mit kezd a modelljük az Orbán-rendszer egyik legfontosabb sajátosságával: az alternatíva hiányával? A tíz éve tartó építkezés nyilván nem kis részben annak köszönhető, hogy a vezér nem akadt igazi kihívóra. És ma sem akad. Nem tudom, önök meg tudják-e nevezni például az MSZP mai elnökét vagy az LMP társelnökeit. A „vezér” maga alakította úgy a rendszert, hogy ne lehessen valóságos alternatíva, vagy mázlija van?
Körösényi: Is-is. Szabad választások vannak, de a rendszer nem fair az ellenzékkel, gondoljunk a Jobbikot sújtó bírságokra vagy a választási rendszer folyamatos hatalomtechnikai alakítgatására.
Gyulai: A szerencse nyilván benne van, de ez nem végleges állapot, egy kihívó bármikor megerősödhet. Ugyanakkor a karizmatikus vezetés heroikussága akkor igazolódik, ha nagy ellenfeleket győz le. Nem véletlen, hogy a miniszterelnök stábja már-már kétségbeesett kísérleteket tesz arra, hogy erősebbnél erősebb megszemélyesíthető ellenfeleket találjon.
– Karizmatikus vezetőt csak másik karizmatikus vezető tud legyőzni?
Körösényi: A megközelítésünk nem prediktív, így erre nem ad választ. De egy biztos: a karizma nem eleve elrendelt és örökké való, vagyis véget érhet, elillanhat. Egy politikai vezető elveszítheti vonzerejét, varázsát.
Gyulai: A világtrend, a már említett perszonalizáció, a kommunikációs csatornák átalakulása viszont mind afelé lökik a politikát és a politikusokat, hogy karizmatikus vezéreket találjanak.
– Tehát azt mondják, hogy akarhatnak bármit a szakértői, bürokrata karakterű figurák, a pálya mindenképp a táltosoknak és showmaneknek kedvez?
Körösényi: Igen. A hazai ellenzék is ehhez alkalmazkodik: az előválasztás például tipikus plebiszciter intézmény. Országosan és helyben is azt keresik, hogy ki képes kitűnni, kinek a legnagyobb a szavazatszerző képessége. Jó eséllyel az Orbán-rezsim után is fennmarad egy erősen perszonalizált politikai rezsim.
– Az utóbbi idők morális arcvesztéssel fenyegető botrányai – Borkaitól kezdve a jachtozáson át Szájerig –, mennyire varázstalanítják a rendszert?
Gyulai: Fontos: mi kizárólag a vezér karizmájáról beszélünk, nem más szövetséges politikusokéról vagy a pártéról. Nem a botrány a veszélyes, hanem az, ha a vezér nem tudja kezelni azt, és ha nincs rá válasza. Én úgy látom, hogy a vezér karizmáját egyelőre ezek az ügyek nem kezdték ki, de természetesen, ha összeérnek, trendszerűvé válnak, akkor pont a kezelésük válik nehézzé, és ha a vezető mozgástere szűkül, akkor a dolog természetéből adódóan a rezsimé is.
– Mind az önök modellje, mind a rezsim gyakorlata tele van paradoxonokkal: maga a vezérdemokrácia fogalom is az, de – hogy csak egy példát említsünk – a németekkel szabadságharcot vívó, közben az autógyáraiktól gazdaságilag függő politikára is ez a legjobb kifejezés. Ezért nem tud mit kezdeni az ellenzék és az uniós ellenlábasok a vezérdemokráciával: mert paradoxon?
Gyulai: Valóban, ezek nem előbb-utóbb feloldható ellentmondások, hanem a rezsim természetéhez tartozó paradoxonok. A karizmatikus vezető fő tulajdonsága pontosan ez: koherenssé teszi az inkoherenciákat, összeilleszti a látszólag össze nem illő elemeket. Gondoljunk a mai magyar gazdaságpolitikára: tankönyvi értelemben abszolút inkoherens, bal- és jobboldali, piaci és piacellenes elemek keverednek benne. A kommunikációban unortodoxként emlegetik, de könyvünk egyik fejezetében bemutatjuk, hogy sok területen bizony folytonos a korábbi, keményen ortodox és neoliberális felfogással, gondoljunk csak az új Munka Törvénykönyve munkaadóbarát rendelkezéseire, a szintén a munkaadóknak kedvező új sztrájktörvényre vagy az egykulcsos adóra. A kevert gazdaságpolitika mégsem esik szét, mivel a rendszer csúcsán álló politikust nem köti semmilyen paradigma, az említett tankönyvi kategóriák közül kisiklik.
Körösényi: Ez a rezsim hihetetlenül pragmatikus, és valójában nem követ semmilyen mestertervet, így szabadon válogat az eszközök között, napi szükséglet szerint. Egy absztraktabb szinten azonban létezik vízió – „Nekünk Magyarország az első” –, de ez valódi kötöttséget nem okoz. Talán ez az egyik legszívósabb mítosz a miniszterelnökkel kapcsolatban: hogy személyesen tervezi meg és felügyeli a rezsim működésének szinte minden részletét, és minden lépés egy koherens nagyobb képbe illeszkedik. Holott az alkotmány toldozgatásából, a közpolitikai barkácsolásból vagy a személyre szabott jogalkotásból látható, hogy az Orbán-rezsimben a vezetés sokkal inkább koncentrál a mindenkori éppen következő lépésre. „Uralja a pillanatot”. Vagy más szóval: egyfajta „meghosszabbított jelenidőben” működik.
Nyitókép: Orbán Viktor a visegrádi országok miniszterelnökeinek csúcstalálkozóján Prágában 2012. június 22-én. Fotó: AFP/Michal Cizek
