Az MCC és a szellem feladatai – lezárjuk a „Tucker Carlson-vitát” – Válasz Online
 

Az MCC és a szellem feladatai – lezárjuk a „Tucker Carlson-vitát”

A szerk.
| 2021.08.19. | vélemény

Megtörténhet, hogy egy tehetséggondozó intézmény – mondjuk így – igazít a profilján, és fő funkciójának azt tekinti, hogy szellemi holdudvart építsen az aktuális kormánypártnak. A kétségtelenül nagy múltú és számos nehezen vitatható oktatási eredményt felmutatni képes MCC-vel lényegében ez történik. Igen, létezik ez a műfaj, viszont nem összmagyar tehetséggondozó a neve. Hanem: pártalapítvány. A Válasz Online levonja a Tucker Carlson-látogatás apropóján kezdődött vita tanulságait, egyúttal – hasábjainkon – le is zárjuk azt.

hirdetes

Noha a Válasz Online saját anyaggal is jelentkezett „Tucker Carlson-ügyben”, nagy vitát nem a mi elemző anyagunk váltott ki a témában, hanem egy lapunk által közölt vendégszöveg: Tóth Szilárd János öt pontja. Vendégszerzőnk rövid írásában azt igyekezett megérteni és megértetni, miért jönnek ide Orbánnak fanfározni nyugati konzervatívok. Az írás néhány megfogalmazása valóban pontatlan volt, főként az idetévedő nyugatiak elismertségével kapcsolatban – ezeket joggal jelezte válaszcikkében Pipicz Illés. Egy nagyon fontos kérdést, lényegi szempontot viszont mindenképpen jól ragadott meg Tóth Szilárd János:

„Van itt tehát egy ordítónak látszó következetlenség a vendégek részéről: zavarja őket a nyugati polkorrekt nyelvrendőrség, de arról már egy rossz szavuk nincs, hogy a magyar kormány médiafelületek sokaságát pusztította el az utóbbi évtizedben, és egy egyetemet lényegében elüldözött az országból.”

Erről a furcsa kettős mércéről márpedig igenis érdemes beszélnünk – főleg, hogy a vitában a Tuckert szerepeltető Mathias Corvinus Collegium (MCC) munkatársa is szót kért. Az intézmény működésmódja és szerepe pedig nem csupán a konzervatív belvilágon, de önmagán is jócskán túlmutató, országos jelentőségű kérdés.

Előbb azonban maradjunk még kicsit annál a pontnál, amelyben mind egyetérthetünk. Tucker Carlsonban, illetve a vele kapcsolatos vitában megszólalt politológus, MCC-szervező és bölcsész vendégszerzőinkben egy ilyen közös pont biztosan akad:

Elutasítják a történelmet eltörölni akaró kulturális őrjöngést (cancel culture) és a polkorrekt nyelvrendőrködést. És ez rendben is van. Ki ne utasítaná el a véleményterrort? A cenzúrát? A kérdéstilalmat? A központból diktált egyengondolatokat? Emberek kirúgását a véleményük miatt?

Nézzünk néhány példát:

A sor hosszan folytatható. Aki ma Magyarországon él és szemellenző nélkül tájékozódik, pontosan tudja, hogy a szólásszabadság-korlátozásnak idehaza két fő forrása van. Az egyik maga a kormányzat, a másik pedig éppen a kormányzat által nagy hévvel támadott Facebook, melynek károsultjai Rákay Philiptől a Trollfocián át Ungváry Krisztiánig terjednek.

Nem állítjuk, hogy nincs baj a nyugati „woke baloldal” erőszakos nyomulásával. Van. Ám teljes vakság és az olvasók megtévesztése azt állítani, hogy ez ma Magyarország első (második, harmadik) számú problémája.

Nem állíthatjuk továbbá, hogy megfelelő módszer Belzebubbal ördögöt űzni: vagyis véleményterrorra véleményterrorral, cenzúrára cenzúrával válaszolni. Vagy egyszerűen csak inverz elfogultsággal: Tucker Carlson magyarországi riportjaival sem az a baj, hogy megtörténtek, vagy hogy „konzervatív” hangvételűek voltak, hanem hogy semmivel sem voltak elfogulatlanabbak és körültekintőbbek, mint egy-két hazánkról szóló CNN-es anyag. Sőt.

„Az a feladatunk, hogy […] konszenzust teremtő ügyek mentén (ellenőrzött határok, a demográfiai válságra a családok támogatásán át választ kereső családpolitika, a hagyományos családmodell védelme etc.) a politikán túl is kiépítsük a számunkra kedvező kapcsolatrendszert” – írja lapunkban az MCC munkatársa. Nem kétséges, hogy Heltai Péter kulcsmondatokat írt le. A csúcs-kulcsmondat pedig így szól:

„A politika csak feladni tudja a labdát, de a szellem embereinek kell azokat lecsapni.”

A Mathias Corvinus Collegium önmeghatározása és múltja szerint interdiszciplináris tudásközpont, „közcélú, ingyenes tehetséggondozó”, mely „az összmagyarság boldogulását szem előtt tartva” működik. Vajon hogy jön ehhez az a „feladat”, hogy „a politikán túl is” kapcsolatrendszert építsen az ellenőrzött határok védelme érdekében? Ez ugyanis klasszikus politikai feladat, melynek ráadásul Magyarországon biztos (értsd: pártpreferenciákon átívelő) támogatottsága van. A szellem emberei, mint a politika feldobott labdáinak lecsapkodói – nos, ilyen is létezhet, még demokráciákban is – csak jobb, ha az ilyesmit nem becézgetjük össznemzeti ügynek, közfeladat ellátásának.

Megtörténhet persze, hogy egy tehetséggondozó intézmény – mondjuk így – igazít a profilján, és fő funkciójának azt tekinti, hogy szellemi holdudvart építsen az aktuális kormánypártnak. A kétségtelenül nagy múltú és számos nehezen vitatható oktatási eredményt felmutatni képes MCC-vel lényegében ez történik. A „magyar tehetség ünnepeként” felkonferált nyári rendezvényük fő szónoka ennek megfelelően egy népszerű, de hazájában is megosztó amerikai tévés volt, akivel előtte napokig fideszes potentátok fotózkodtak.

Igen, kétségtelenül létezik ez a műfaj. Viszont nem összmagyar tehetséggondozó a neve. Hanem: pártalapítvány.

Azaz a párt törvényesen kapott apanázsából kellene fizetni, vagy – amint az korábban történt az MCC esetében – holdudvari gazdagok (valóban létező, nem pedig államilag felépített nemzeti nagytőkések és strómanok!) adózott jövedelméből. Klasszikus alapítványi formában. Az a módszer azonban, hogy sok százmilliárdnyi közvagyonelemet ajándékoz a kormány saját pártcéljaira a köztulajdonból, elfogadhatatlan. Ennek belátásához nem kell baloldalinak lenni. Elég állampolgárnak.

A „pártfeladat” szó nyugodt szívvel történő leírásához a Heltai-írás önleleplező mondatai persze csak segítettek most. Az eddig sem lehetett kétséges, hiszen az elvileg közfeladatot ellátó intézményt tulajdonló alapítvány kuratóriumi elnöke ma is az éppen aktív miniszterhelyettes, Orbán Balázs. Kormánya, minisztere eközben arról beszél, hogy az alapítványi megoldás azért üdvös, mert a mindenkori kormányoktól függetlenné teszi az intézményeket. Most azt hagyjuk is, hogy a közvagyon felhasználásáról miért is ne dönthetne a mindenkori, demokratikusan megválasztott, azaz éppen ezzel megbízott kormány – sokkal szórakoztatóbb látni, hogy az igazi kormányfüggetlenség a kormány szerint akkor valósul meg, ha kormánytag vezeti az adott intézményt. Briliáns.

Orbán Balázs azonban még csak nem is állt meg itt: még a Tucker-látogatás előtt mutatott olyan cinizmusteljesítményt, amely az elmúlt tíz év mezőnyéből is jócskán kiemelkedik. A miniszterhelyettes afféle elővágásként posztolt a Facebookra az MCC fesztiváljáról és Tuckerről, merthogy úgy érezte, a baloldali sajtó a lejáratás szándékával közelít a felemelő eseményhez. Ehhez fűzte hozzá tehát Orbán Balázs az alábbiakat.

„Nem látom a nagy baloldali nyári fesztiválokat, nagy mozgolódásokat, ahol neves külföldi előadók, hazai szakemberek, sportolók, színészek, akadémikusok fejtik ki véleményüket, ahol csomó fiatal van, ahol városi környezetben, szabadon, közéleti témákat is átbeszélve, plusz szórakozva lehet önfeledten örülni annak, hogy együtt vagyunk. Hol vannak ezek a fesztiválok? Most egy hónapon belül lesz MCC Feszt, Tranzit és BrainBar. Ott mi a helyzet? A kérdés nyilván költői.”

Az összevetés már csak azért is kiakasztja sokat próbált cinizmusmérőnket, mert a nagy arccal számon kért baloldali alapítványokhoz nem vágott hozzá a kormány minden magyarok tulajdonából 10 százaléknyi Richter- és ugyanennyi Mol-részvényt uszkve 300 milliárd értékben, meg még százmilliárdot csak úgy, kiegészítve balatoni és más ingatlanokkal. Ha hozzávágott volna, bizonyára ők is el tudnák költeni ezt a pénzt: tízezer dolláros fizetéseket adva tudományos munkássággal nem rendelkező külföldi elvbarátoknak, miközben itthon egy doktorival rendelkező egyetemi adjunktus nettó fizetése 660 dollár. (Innentől teljesen jelentéktelen kérdés, hogy Tucker Carlson egyébként maga fizette budapesti útját.)

Félreértés ne legyen: nem kellene baloldali alapítványoknak is százmilliárdokat adni, hogy náluk is kedvükre veszthessék el közpénzjellegüket szépséges summák. Maradék méltósága megóvása érdekében viszont legalább csöndben illene maradnia a miniszterhelyettesnek, ha egyszer minden magyar állampolgár kénytelen finanszírozni pártja érdekeit, ha akarja, ha nem. Ez, ha kizárólagosan valósul meg, önmagában is gond lenne, de amennyiben pályázati támogatási formát választottak volna (volt erre jól működő rendszer, az NKA), ha időleges és konkrét célhoz kötött lenne mindez, nem lehetne vitatni a létjogosultságát. Ez a politikai döntés, hogy a fideszes think-tankek kapnak, más meg nem kap, aztán majd el lehet számoltatni a döntéshozót a választáson, alkalomadtán másoknak adni – mondhatnák akkor. Cinikus volna az is, de egy fokkal jobb volna a helyzet, mint ma. Ma ugyanis már régen nem erről van szó. Az MCC és a többi alapítvány esetében a választó kezéből konkrétan kivették a döntést, az ítéletmondás lehetőségét: a közvagyonból átadott részvények hozamából teljesen nyugodtan szolgálhatják ki pártédekeiket bármilyen (egyelőre persze nem valószínű) kormányváltás után is.

Innentől pedig bőven demokrácia- és szabadságprobléma ez a modell akkor is, ha egyébként egy sor értékes kezdeményezés megvalósul az MCC szervezésében. Hétvégi tehetséggondozó vidéki diákoknak, kárpátaljai magyar gyerekeknek… Ezekre a feladatokra mi sem sajnáljuk a közpénzt. Ezek ellátása viszont a szintén Orbán Balázs által képviselt magyar állam dolga lenne. A választók annak irányításával bízták meg őt és párttársait négy évre. Nem pedig annak visszavonhatatlan kiszervezésével.


Ezt az írást nem közölhettük volna olvasóink támogatása nélkül. Ha fontosnak tartja munkánkat, kérjük, legyen „előfizetőnk” akár már havi 1700 forintért, és csatlakozzon hozzánk a Facebookon!

#MCC#NER