A nyugati konzervatívok nem hülyék – Heltai Péter (MCC) válasza Tóth Szilárd Jánosnak

·2021.08.16

Mi lehet nekünk, a tízmilliós Magyarországon annál jobb, minthogy a konzervatív gondolatot (és a józan észt alapul vevő gondolkodást) egyre agresszívebben felszámolni akaró mainstreammel szemben, kontinenseken átívelve tudunk szövetkezni hasonlóan gondolkodókkal közös célokért? – teszi fel a kérdést Heltai Péter. A Mathias Corvinus Collegium munkatársa, az MCC-podcastok és a Corvinak.hu főszerkesztője Tóth Szilárd János lapunkban megjelent, a Tucker Carlson-úttal kapcsolatban megfogalmazott véleménycikkre reagál. A Válasz Online, mint mindig, most is örül az értelmes vitának, márpedig az Orbán-rendszert dicsőítő nyugati megmondóemberek jelensége többeket is írásra késztetett. Ez a cikk nem is az utolsó, melyet a témában közlünk, végül pedig mi vonjuk majd meg a vita mérlegét.

A minap elolvastam Tóth Szilárd Jánosnak a Válasz Online-on megjelent írását, amelyben arról ír, hogy szerinte miért látogatnak mostanság Magyarországra a nyugati akadémiai vagy média élet bizonyos szereplői. Bár tény, Tóth írásának címében „Öt ok”, és nem az „Összes ok” szerepel, ezért megkísérelném, hogy árnyaljam a képet. Tenném ezt azért is, mert évek óta a Mathias Corvinus Collegium munkatársa vagyok, többek között nemzetközi projektekben is dolgoztam, és rendszeresen volt/van lehetőségem időt is tölteni a hozzánk látogató, vagy huzamosabb ideig nálunk kutató külföldiekkel.

Tóth első pontjában azt állítja, hogy a „nyugatiak” szövetségeseket keresnek bennünk, úgy, vagy annak ellenére, hogy nem is követik közelről a magyar történéseket, alulinformáltságuk pedig szerinte „magától értetődő”. Munkámból adódóan a több tucat hozzánk érkező és hosszabb időt nálunk töltő vendéggel – professzorokkal, egyetemi tanárokkal, írókkal és média szakemberekkel – folytatott beszélgetéseim alapján bizton állíthatom, hogy ennek épp az ellenkezője igaz. Ezt személyes tapasztalat, nem pedig valamiféle zsigeri elfogultság mondatja velem. Akik eleget tesznek például az MCC meghívásának általában nem a semmiből esnek be hozzánk. Már előtte is aktívan követték a magyar politikai, társadalmi élet történéseit, és épp érdeklődésük komolyságát bizonyítja, hogy saját szemükkel akarják megismerni: mi is történik Magyarországon. Arról nem is beszélve, hogy a programjuk állandó része egy találkozó, vagy akár több napos szeminárium, amelyet a diákjainknak adnak. Ha valaki töltött már egyetlen alkalmat is intelligens, tehetséges, nyelveket beszélő egyetemisták társaságában tudja, hogy ott aztán ha valamiből nincs hiány, az a kritikai érzék. Legyen szó éppen Magyarországról vagy arról az országról, vagy szakterületről, ahonnan az adott vendég érkezik.

Az a megközelítés pedig, miszerint valami sanda erkölcstelenség lenne, hogy hasonló gondolkodású emberek szövetségeseket keresnek egymás között, finoman szólva sem a jelenség valós feltárásának vágyát látszik tükrözni. Mi lehet nekünk, a tízmilliós Magyarországon annál jobb, minthogy a konzervatív gondolatot (és a józan észt alapul vevő gondolkodást) egyre agresszívebben felszámolni akaró mainstreammel szemben, kontinenseken átívelve tudunk szövetkezni hasonlóan gondolkodókkal közös célokért?

Itt nem az a feladatunk, hogy fellőjük a jól ismert, kisebbrendűségi komplexusunkra ráboruló magyar pesszimizmust, hanem, hogy konszenzust teremtő ügyek mentén (ellenőrzött határok, a demográfiai válságra a családok támogatásán át választ kereső családpolitika, a hagyományos családmodell védelme, etc.) a politikán túl is kiépítsük a számunkra kedvező kapcsolatrendszert. Ha a szerző behatóbban olvasná az általa említett Douglas Murray munkásságát nem egy „közismert homoszexuálisnak” (sic!) írná le, hanem az LMBT-lobbi egyik leghangosabb kritikusaként (amelynek több fejezetet is szentel A tömegek tébolya című legújabb könyvében). Annak pedig, hogy ki és mennyire udvarol Kínának Murrayék felé külön irodalma van, bevezetőnek például ezt vagy ezt az írást ajánlanám.

Jóérzésű ember a cikk egy következő állítását sem hagyhatja szó nélkül. Tóth a második pontban finom párhuzamot von a Nyugatról hozzánk érkező gondolkodók és a napjainkban Kubában vagy éppen Venezuelában kilincselő baloldali értelmiségiek között. Magyarországot, és egy törvényesen megválasztott európai uniós tagállam jobboldali kormányát egy sokmilliós, tragikus menekülthullámot eredményező narkódiktatúra katonállamához hasonlítani, ahol a teljesen alapvető egészségügyi ellátás, az elektromos áram és az ivóvíz hiánya a szürke hétköznapok valósága, ahogy a folyamatos rablógyilkosságok is, finoman szólva sem állja ki a jó ízlés próbáját. Lehet a szerző még nem találkozott azzal a friss, éppen a Válasz Online-on írással, amely itt élő (ezek szerint cseberből vederbe esett?) venezuelai magyar cserkészek történetét dolgozza fel, akik a teljes kilátástalanság elől voltak kénytelenek elhagyni a hazájukat. Ha ez sem győzné meg, egy „alulinformált nyugati” azt is megírta már, hogy Orbán miért nem a jobboldali Chávez.

Azon furcsa jelenséget miszerint akit akár már neutrális szemüvegen át is érdekelnek a Magyarországon zajló folyamatok, azonnal jelentéktelen és elszigetelt szereplővé változik, nem Tóth szövegében csíphetjük nyakon először a hazai médiában. Egyesek szerint az ilyen külföldiek nem lehetnek hitelesek, sem pedig meghatározó szereplőik országuk közéletének (legalábbis annyira nem mint balos ellentétpárjaik). A módszer jól ismert: addig kell kutakodni az ilyen érdeklődő múltjában, amíg mondjuk sikerül valami olyat találni, amivel az illető egész munkásságát diszkreditálni lehet a magyar olvasó előtt, ismételten igazolva, hogy bárki, aki velünk szóba áll, minimum futóbolond. Vagy csak kiégett és pénzt akar.

Ennek határozottan ellentmond az a pár név (is), akik csak az elmúlt hónapokban érkeztek. Azért, mert szimpatikus nekik az, amilyen most Magyarország, és látják, hogy mennyivel szabadabban lehet a Nyugaton már embargós témákról véleményt nyilvánítani, vagy éppen vitatkozni. Nem is beszélve a szinte mindig előkerülő jó itthoni közbiztonságról, amelyet ők saját tapasztalataik szerint jórészt a bevándorláshoz való hozzáállásunkkal kötnek össze. Vitára legfrissebb példa az MCC Feszten a jobboldalisággal legkevésbé se vádolható Krekó Péter, valamint Rod Dreher amerikai író, publicista beszélgetése volt, ahol gyönyörűen kijött mennyire nem hisszük (vagy Krekó esetében talán inkább szándékosan nem akarjuk elhinni) miféle őrület zajlik már jó pár nyugati egyetemen, hála bizonyos baloldali mozgalmaknak.

Kérdezem: Tucker Carlsontól, akinek az országszerte egyik legnézettebb esti véleményműsora megy a Fox News-on, a szintén többmilliós követőtáborral bíró Dennis Prageren át (aki 21 éves korától a kádári Magyarországon járt először a vasfüggöny mögötti zsidó közösségeknek segíteni és anno különösen érdekelte ez a régió, oroszul is perfekt), az akadémiai karriert befutó Patrick Deneen-ig, vagy a német konzervatív Andreas Rödderig mind így együtt „alulinformáltak” lennének? Azt hiszem itt inkább a szerző szeretné azt sugallni róluk, hogy olyannyira ostobák vagy pénzéhesek, hogy elvállalnának anélkül valamit komoly akadémiai katedrákról és milliós követőtáborok (producerek, tanácsadók) mögül, hogy tudnák mit is csinálnak.

Felmerült a pénz kérdése is. Nos, igen: egy repülőjegy pénzbe kerül. Egy hotel is. Ahogy valakinek az ideje is, a tudása is, amit megoszt másokkal. Aki nem a „mindent ingyen és azonnal” posztkádári mentalitás talaján kommunikál, képes megérteni miről is van szó.

Visszatérve ezen utak valódi értékéhez: mi természetesnek tartjuk, hogy nincs mindig teljes egyetértés magyar és nyugati konzervatívok között. De vitatkozunk, beszélgetünk, érvelünk és meghallgatunk, ezáltal is gazdagítva egymás gondolkodását. Miközben keressük azt, amiben egyetérthetünk.

Véleményem szerint a magyar konzervatív oldal feladata és kihívása most abban áll, hogy ezeknek az embereknek a nyitottságával és figyelmével – pártállástól függetlenül – képesek leszünk-e élni. A józan ész szolgálatába állítva meg tudjuk-e erősíteni a hasonlóan gondolkodókat és ezáltal képesek leszünk-e megszilárdítani egy kormányzati struktúráktól is független, érték-alapon szerveződő nemzetközi kapcsolatrendszert, amely (látva az úgy nevezett „nyugati világ” állapotát) még nagyon is hasznunkra lehet. A politika csak feladni tudja a labdát, de a szellem embereinek kell azokat lecsapni. Ez viszont kitartó munkát, nyitottságot, és tudatosságot igényel. Kérdés, hogy meglovagoljuk-e ezt a hullámot, vagy hagyjuk, hogy elszáguldjon mellettünk, amíg mi a parton álldogálva, pampogva tétlenkedünk.


Nyitókép: Wieslaw Smetek/Smetek/Photononstop via AFP

Ezt az írást nem közölhettük volna olvasóink támogatása nélkül. Ha fontosnak tartja munkánkat, kérjük, legyen „előfizetőnk” akár már havi 1700 forintért, és csatlakozzon hozzánk a Facebookon!

Kategória: vélemény