A hidegháború új fejezete: a tengerekért esett egymásnak Kína és Amerika

·2021.03.23

Meglepte a világot, ahogy múlt csütörtökön nyilvános bokszmeccsbe kezdett a kínai és az amerikai külügyi vezetés. Noha a két nagyhatalom régóta osztja egymást, az új washingtoni kurzus még sokat bírált elődjénél is határozottabban áll bele a küzdelembe, amikor Indiával, Japánnal és Ausztráliával Kína-ellenes együttműködést hozott létre. A versengés a koronavírus-vakcinák gyártásában is folyik, de legfontosabb terepe a tenger: habár mi, magyarok nem szoktunk róla tudomást venni, a világkereskedelem 90 százaléka ma is tengereken történik. Aki az indo-csendes-óceáni térséget ellenőrzi, az a világot is uralja.

A diplomácia néha balett, néha bokszmeccs. Utóbbira példa a múlt csütörtöki alaszkai nagyhatalmi csúcs, amikor is Joe Biden amerikai elnök külügyi csúcsvezetése először találkozott Jang Csie-csevel, a kínai kommunista párt külügyekért felelős titkárával és Vang Ji külügyminiszterrel. Anthony Blinken külügyminiszter és Jake Sullivan nemzetbiztonsági tanácsadó a tévékamerák kereszttüzében vadnyugati szókimondással bírálta Kínát: az ujgurok elnyomásától Tajvan fenyegetésén és a hongkongi autonómia letörésén át a nyugati intézményeket sújtó kibertámadásokig és az ipari kémkedésig sorolták a kifogásokat. A kínai vezetők csípőből tüzeltek vissza: Jang Csie-cse majd’ húsz percen keresztül olvasta tárgyalópartnerei fejére, hogy az Egyesült Államok rezsimeket megdöntő politikája instabilitást okoz a világban. A kínai pártvezető az ujgurok és Hongkong ügyére az amerikai emberi jogi helyzettel riposztozott, mondván, a rasszizmus átitatja az országot, a társadalom pedig egyre kevésbé bízik a demokráciában.

Noha egyes elemzések szerint a diplomáciában merőben szokatlan ütésváltást mindkét oldal csupán a hazai közönségnek előadott bábjátéknak szánta, s ez múló intermezzo csupán, a helyzet ennél jóval komolyabb. A republikánus és demokrata törzsre szakadt Amerikában lényegében egyetlen nemzetegyesítő téma maradt, a Kínával szembeni fellépés. A Pew Research e hónapban készített felmérése szerint az amerikaiak 89 százaléka nem partnernek, hanem versenytársnak vagy egyenesen ellenségnek látja Kínát

Ez a legmagasabb érték azóta, hogy a nagyobb szabadságért tüntető egyetemistákat tankokkal taposták el a pekingi Tienanmen téren.

A koronavírus-járvány kirobbanása miatt megtépázott büszkeségű, majd a pandémia sikeres honi kezelése miatt megerősödött Kínában viszont úgy látják: Amerika minden eszközt bevetve igyekszik meggátolni a hatalmas ország jogos – kereskedelmi, geopolitikai, katonai – érdekeinek érvényesítését.

Az alaszkai csúcs nemcsak arra volt példa, hogy az államok közötti tárgyalásokon a glaszékesztyűt néha páncélkesztyűre cserélik, hanem arra is, hogy a néhány perces híradórészletek és internetes tudósítások hátterének megértéséhez kifejezetten hasznos vaskos könyveket átböngészni. Majd’ két éve a Válasz Online terjedelmes írásban számolt be a hidegháború egyik legnevesebb stratégája, Graham Allison a világ jövőjét meghatározó kínai-amerikai vetélkedéséről szóló könyvéről. Segítségével nemcsak azt lehet megérteni, miért került sor az alaszkai párbajra, de azt is, mi várható a jövőben.

A Harvard Egyetem professzora egy ókori példa nyomán „Thuküdidész csapdájának” nevezte el a két nagyhatalom vetélkedését. Az ókori történetíró Athén és Spárta (illetve szövetségi rendszereik) által vívott peloponnészoszi háborúról szóló munkájában mutatta be, hogyan vezetett el az ókori világ két szuperhatalma közötti rivalizálás katonai összecsapáshoz. Spárta háborúval akarta ugyanis meggátolni Athén felemelkedését, egyben megőrizni saját pozícióját. Az eseménysor időről-időre ismétlődött a történelem folyamán. Allison tizenhat olyan eseménysorozatot azonosított, amikor egy új hatalom felemelkedése stratégiai dilemma elé állította az addig domináns birodalmat. Ebből tizenkét alkalommal háború tört ki a „pozícióőrző” és a „feltörekvő” hatalom között. Ez a konfliktus volt az egyik oka például az első világháborúnak, amelyet megelőzően az addig domináns Nagy-Britanniát pozíciójából Németország flottaépítési programjával akarta kibillenteni.

Szerencsére nem minden nagyhatalmi vetélkedés végződött frontális összeütközéssel. A hidegháború például soha nem vált forróvá, a Szovjetunió végül saját súlya alatt omlott össze.

Ha távolabbról szemléljük tehát a folyamatokat, az alaszkai szópárbajt nem a jelen vagy a közelmúlt eseményei váltották ki. Bármennyire is taszító többszázezer ujgur kínai nevelőtáborba zárása, bármennyire is elhibázott volt az Egyesült Államok iraki intervenciója, ha ezen okok varázsütésre megszűnnének, a konfliktus akkor is megmaradna. Leegyszerűsíthető ugyanis arra: ki legyen a világ vezető hatalma?

Antony Blinken amerikai külügyminiszter (j2), Jake Sullivan amerikai nemzetbiztonsági tanácsadó (j), valamint Jang Csie-cse, a kínai kommunista párt külügyekért felelős vezetője (b2) és Vang Ji kínai külügyminiszter (b) az amerikai-kínai külügyminiszteri tárgyaláson az alaszkai Anchorage-ben 2021. március 18-án. Fotó: MTI/AP/AFP/Frederic J. Brown

A szemünk előtt válik tehát egyre élesebbé a gazdasági, katonai, kulturális, sőt ideológiai versengés. E globális vetélkedés legfontosabb terepe pedig már régen nem Európa: a világ sorsa az indo-csendes-óceáni térségben dől el. Itt termelik meg a világ GDP-jének közel 50 százalékát, és itt él az emberiség több mint fele. Itt található a világ két legnépesebb országa, Kína és India, a második és harmadik legnagyobb gazdasága (Kína és Japán), valamint a világ legnépesebb muszlim országa, Indonézia.

Erre húzódik a világ legfontosabb hajózási útvonala, amely az Indiai-óceánt és a Dél-kínai tengert összekötő Malaka-szoroson keresztül vezet.

Keletről Nyugatra áramlik ezen keresztül a világ műhelyében, Kínában gyártott áru, másik irányból pedig az ország, illetve a japán és dél-korai gazdaság zakatolásához nélkülözhetetlen energiahordozók érkeznek hajón.

A globális óceánokhoz való hozzáférés Peking számára tehát létfontosságú, s ezért folyamatosan növeli haditengerészeti erejét. A folyamat azonban a második világháború óta domináns tengeri nagyhatalom Egyesült Államokat roppant idegessé teszi – foglalja össze a növekvő feszültség lényegét a Geopolitical Futures nevű amerikai elemzőcég.

Az Egyesült Államok eddig még soha nem zárta el Kína tengerekre való kijutását, még csak nem is fenyegetett ezzel. Egy világhatalomra törekvő állam azonban egyszerűen nem engedheti meg magának, hogy egy másik ország flottája ezt a lehetőséget fenntartsa magának vagy egyáltalán, hogy kereskedelmét egy másik állam ilyen szorosan felügyelje. Kína saját beszorítottságát is érzi, hiszen Amerika-szövetséges államok szegélyezik legfontosabb hajózási útvonalait.

Így már érthető, hogy az elmúlt években Kína mindent megtett pozíciói erősítéséért a saját lavórjának tekintett Dél-kínai tengeren – legyen szó vitatott hovatartozású zátonyok megszállásáról, mesterséges szigetek építéséről, s oda katonai bázisok telepítéséről vagy más országok halász- és kereskedelmi hajóinak megfélemlítéséről. Ezzel kellően felidegesítette a térségben érdekelt államokat (Japán, Dél-Korea, Tajvan, Fülöp-szigetek, Indonézia, Ausztrália), akik ugyanakkor mind fontos kereskedelmi partnerei is Kínának.

Joe Biden megválasztásakor a legfelszabadultabb sóhajok Európa felől hallatszódtak. Kapott is cserébe néhány kedves szót az EU az új amerikai elnöktől. Az ugyanis nem kerül semmibe.

A komoly dolgokat azonban másoknak tartogatta Joe Biden.

Első virtuális csúcsát Indiával, Ausztráliával és Japánnal szervezték meg (a négy ország együttműködését informálisan Quadnak hívják.) Mielőtt külügyminisztere, Anthony Blinken Anchorage-ben találkozott volna a kínaiakkal, demonstratívan felkereste Tokiót és Szöult Lloyd Austin hadügyminiszter társaságában – Brüsszelbe pedig csak ezek után, tegnap érkezett meg, hogy tárgyaljon a NATO és az EU vezetőivel.

Noha a Quad találkozóján mindenki óvatosan kerülte Kína emlegetését, minden ujj egy irányba mutatott. Kína mostanában legsikeresebb exportcikke, a koronavírus-vakcina új versenytársát jelentették be. Biden közölte, 2022 végéig japán, amerikai és ausztrál támogatással India több mint egymilliárd adag Johnson & Johnson-oltást gyárt majd, amelyet kedvezményes áron adnak el az indo-csendes-óceániai térség országainak. A felek munkacsoportot állítottak fel az 5G-hálózatok kiépítésére világszerte egyre agresszívebben ajánlkozó kínai Huawei ellensúlyozására is.

Egyik legfontosabb témájuk pedig a kereskedelem háborítatlansága volt, Biden elnök a szabad indo-csendes-óceáni térség megőrzéséről beszélt. Nekünk, magyaroknak furcsa lehet a tengerekre való összpontosítás, hiszen amióta 1918 októberében Fiume utolsó magyar kormányzója, Jekelfalussy Zoltán elmenekült a városból, a nagy víz számunkra legfeljebb a nyaralás színtere.

Rég elfelejtettük Kossuth Lajos reformkori jelszavát („Tengerre, magyar!”) is.

Pedig máig a tengereken zajlik a kereskedelem 90 százaléka: a hajózási útvonalakon keresztül áramlik a vér a világgazdaság testében.

Éppen ezért nekünk is érdekes odafigyelni a mérhetetlenül távolinak érzett térség megjegyezhetetlen nevű sziklazátonyai körüli, fregattokkal és korvettekkel zajló kakaskodásaira: az indonéz kávé, a japán autó és a kínai számítógép is ezen az útvonalon érkezik hozzánk. A stratégiánál nincs konzervatívabb tudomány: aki a legfontosabb tengeri kereskedelmi útvonalakat ellenőrzi, az a világot is uralja. Ez a felismerés vezette 19. század végén felpörgő német flottaépítési programot, amely a briteket, s a mostani kínait, amely az amerikaiakat akarja lekörözni.

Nem is akármilyen tempóban: ahogy azt egy aggódó amerikai kongresszusi jelentés leszögezi, a kínai haditengerészet fejlődése a hidegháború vége óta a legkomolyabb kihívást jelenti Amerika számára. A kínai fejlesztés immár nem csak Tajvan esetleges visszahódítását (Kína nem ismeri el önállónak a menekült kínai nacionalisták által 1949-ben alapított államot), hanem az egész Dél-kínai tenger feletti uralom megszerzését célozza, kiszorítva a térségből az Egyesült Államokat.

Az Egyesült Államok Légiereje VFA-195 repülőszázadának egyik F/A–18E/F Super Hornet negyedik generációs vadászrepülőgépe megközelíti a USS Ronald Reagan nukleáris repülőgép-hordozót egy dél-kínai-tengeri hadigyakorlaton július 25-én. Fotó: MTI/EPA/US Navy Office of Information/MC2 Samantha Jetzer

A cél eléréséhez Peking szédületes ütemben bővíti hadiflottáját.

Kínának 2005-ben még csak négy atommeghajtású tengeralattjárója volt, ma már hét, 2025-ig pedig további hármat építenek.

Nem véletlen, hogy az amerikai légierőnél megkondították a vészharangot: egy háborús szimulációból kiderült, hogy már ma is nehezen tudnák megvédeni Tajvant egy meglepetésszerű kínai támadás ellen.

Amerika ezért mindenkit igyekszik mozgósítani. Visszatér a térségbe az onnan 1968 után visszahúzódott Nagy-Britannia: új, Erzsébet királynőről elnevezett repülőgép-hordozójának első útja is az indo-csendes-óceáni régióba vezet majd májusban. Fedélzetén az amerikai tengerészgyalogság vadonatúj F-35-ös vadászgépeivel, demonstrálva, hogy a brit és amerikai erők a világon mindenütt képesek az együttműködésre. A brit admiralitás első lordja az út bejelentésekor már-már 19. századi stílusban közölte: „Ahová a haditengerészetek mennek, odamegy a kereskedelem, s ahová a kereskedelem megy, odamennek a haditengerészetek.”

S ha már a britek mennek, nem maradhatnak le a franciák, sőt a németek sem: mindkét ország hadihajókat irányított az elmúlt időszakban a térségbe.

És hol van a nagyhatalmi játszmában az Európai Unió? Lényegében sehol. Túlságosan eltérőek a Kínával kapcsolatos tagállami érdekek. Igaz, 1989 óta először az EU is szankciókat vezetett be Kína ellen: kitiltott területéről egyes, az ujgurok elnyomásáért felelős kínai tisztviselőket. (Ugyan a döntést minden uniós állam megszavazta, de a közös álláspontot Szijjártó Péter magyar külügyminiszternek sikerült legyalázni azzal, hogy „magamutogató” gesztusról van szó.) Kína válaszul szintén kitiltott európai politikusokat, köztük Cseh Katalin momentumos európai parlamenti képviselőt, az Európai Parlament emberijogi albizottságának tagját.

Minden adott tehát a nagyhatalmi konfrontációhoz? Szerencsére azért nem eszik ilyen forrón a kását. A Kínával vitában álló ázsiai államok (Dél-Koreától Japánon át Tajvanig) egyben a nagyhatalom legfontosabb kereskedelmi partnerei, ezért nekik sem érdekük a szembenállás élezése. Mára már az Egyesült Államok gazdasága is teljesen összeépült a kínaival, igaz, ezen a szoros köteléken már Donald Trump elnöksége idején elkezdtek lazítani kölcsönös korlátozásokkal és a vámtarifák megemelésével. Ezzel együtt jobb megbarátkoznunk a gondolattal, hogy a helyzet leírására a legalkalmasabb a Nyugaton és Kínában egyaránt hevesen elutasított szó: hidegháború.


Nyitókép: kínai tengerészek sorakoznak egy Peking melletti, a Kínai Népköztársaság alapításának 70. évfordulójára készülő gyakorlaton 2019. szeptember 25-én. Fotó: AFP/Wang Zhao

Ez a cikk olvasóink támogatása nélkül nem készülhetett volna el. Ha fontosnak tartja munkánkat, kérjük, legyen „előfizetőnk” akár már havi 1700 forintért, és csatlakozzon hozzánk a Facebookon!

hirdetés

Kategória: Világmagyarázat