Gentleman-eszmény és Rock ’n’ Roll – gondolattöredékek a férfiasságról

·2021.03.01

„Magyarország soha nem lesz olyan, amilyennek Széchenyi, Wesselényi és Kossuth álmodta: a tehetség, a szorgalom, a műveltség, a kreativitás, a szellemi autonómia és a szabad közösségi önszerveződések polgári világa” – vonja le szomorú következtetését Tevesz László. Történész vendégszerzőnk szerint sem a bürokratikus későkádári technokrácia és a vele szövetkező gőgös urbánus értelmiség, sem a NER autokratikus rendszerét kiépítő korrupt politikai grémium nem bizonyult alkalmasnak arra, hogy reformkori eleink nagyságának akárcsak a közelébe érjen. Az írás messziről indít: a szerző gyerekkori olvasmányélményeinek és a nyolcvanas évek lakótelepi világának ellentmondásaitól – hogy aztán magyar és globális hanyatlástörténetté tágítsa a képet az ellenkultúrák, a férfiasság, az összetartozás-tudat bukásáról. Aktuálisabb nem is lehetne az írás, mint most, amikor a család és a nemi szerepek témája uralja a közbeszédet. Rendhagyó, személyes hangú esszé következik.

A természeti népek és az archaikus kultúrák „jól tudták, hogy a felnőttek védőszárnyai alatt nem lehet felnőni” – hangsúlyozza Popper Péter a felnőttségről szóló remek írásában. Ezekben a közösségekben a szülők oltalma alól kiemelt serdülők – nagyjából 12-15 éves koruk környékén – elkerültek otthonról és fiú-házakban, illetve lány-házakban várták felnőtté avatásukat. A fiúknak kemény fizikai és lelki erőpróbákat kellett kiállniuk azért, hogy befogadja őket a felnőtt férfiak közössége. Aki e próbákon elbukott, azt továbbra is gyereknek tartották; aki tanúságot tett szociális érettségéről, felelősségtudatáról, önuralmáról, lelki tűrőképességéről és hallgatni tudásáról, azt „igazi férfiként” ismerték el.

Ezek az ősi kultuszok régen elenyésztek – noha nyomaikat a nyugati civilizáció keretein belül sokáig megőrizték a rendi társadalom autonóm rendtartásai, az önszerveződő 19. századi polgárság tradicionális intézményei és a bandákba verődő munkásfiatalok századfordulós nagyvárosi szubkultúrái. A magamfajta „kádári kisembernek”, a 80-as, 90-es évek fordulóján felserdülő lakótelepi suhancnak e régi tradíciókból már csak apró töredékek jutottak; olyan kulturális minták és szocializációs hatások, amelyek inkább kevesebb, mint több sikerrel pótolták a férfiavatás archaikus rítusát.

A kulturális minták között kitüntetett helyet foglaltak el az ifjúsági regények. Mindenekelőtt Jack London volt fontos, aki az aranyásókról és fókavadászokról szóló életszagú történeteivel azt az üzenetet fogalmazta meg a civilizáció körülményei között elkényelmesedő modernkori ifjúságnak, hogy igazi férfivá érni csak kemény lelki-fizikai erőpróbák árán, a vadonban vagy a tengeren lehet. Hasonlót sugallt Robert L. Stevenson Kincses szigete – nem véletlenül olvastam rongyosra a Delfin sorozat e becses darabját. Még mindig a fülemben csengenek a „habozó olvasóhoz” intézett versike kulcsszavai (Devecseri Gábor fordításában): „matrózmesék és dalok, vihar, kaland, kalózhadak”, „kitett matrózok, hajók, szigetek, kincs a föld alatt”… Felfokozott olvasókedvem rejtett identitásépítő motívumaival kamaszkoromban természetesen nem lehettem tisztában, de visszatekintve világosan látszik, hogy mit pótoltak ezek az izgalmas, kalandos, „régi vad történetek”. Arra sem volt rálátásom ennyi idősen, hogy a heves történeti-irodalmi érdeklődésem középpontjában álló középkori lovascsaták, karibi kalózhistóriák, indiánlegendák és vadnyugati mítoszok egyazon gazdag tradícióhoz kötődnek. Arany János Toldija és Emilio Salgari Fekete kalóza éppúgy a lovagi kultúra hagyományából ered, mint a J. F. Cooper Vadölője vagy Karl May Old Shatterhand-je, s mindegyik a „szilárd jellemű férfi” idealizált archetípusát kelti életre.

A békásmegyeri lakótelepen nem voltak olyan hús-vér férfipéldaképek, akikre fel tudtunk volna nézni, sem a lakókörnyezetben, sem az iskolában a tanárok között. Apám más tészta: kisfiúként nagy hatást gyakorolt rám, sokat tanultam tőle; érett felnőttként jó barátságot ápolok vele. Serdülő- és ifjúkoromban viszont vadul lázadtam ellene – és minden ellen, amiről okkal vagy ok nélkül úgy gondoltam, hogy korlátozza szabadságomat.

Az ifjonti lázadás ősi oedipusi motívuma ott szunnyad minden fiatal fiúban. „Apám, igen, meg akarlak ölni!” – sűrítette össze provokatív őszinteséggel az 50-es, 60-as évek szellemét az ellenkultúra hőse, Jim Morrison. Jack Kerouack regénye, Marlon Brando és James Dean mozikaraktere, Peter Fonda és Dennis Hopper motoros kultuszfilmje, a Doors, a Who, a Beatles, a Rolling Stones, Jimi Hendrix és Bob Dylan zenéje persze jóval többet fejezett ki apák és fiúk ellentéténél: a társadalmi korlátokat áttörő szabad életforma vágyát. Hogy ez a szabad életforma egészen pontosan mit takart, nehezen megfogható – és a különféle ellenkulturális irányzatoknak mást és mást jelentett. A beat költőknek és a hippiknek a béke, a szeretet és az LSD mámorát; a társadalom peremvidékéről érkező zenészeknek a művészi önkifejezés lehetőségét; a Brando és Dean mintáját követő nagyvárosi vagányoknak a nyers, ösztönös férfiasságot; a motorosbandáknak és a munkásfiataokból verbuválódó külvárosi galeriknek a törzsi összetartozás élményét. Ám a rock ’n’ roll zabolátlan ősenergiái nem is annyira az alternatív életformák vonzereje miatt tudták felforgatni a nyugati civilizáció fennálló kulturális rendjét, mint inkább azért, mert a korabeli konformista normák életidegenek, fenntarthatatlanul merevek voltak. A lázadás motívumaiból nem a mit akarunk, hanem a mit nem akarunk volt a fontosabb.

Márpedig az 50-es, 60-as évek Amerikája korántsem az egykori „határvidék” korlátlan ígéretföldje volt; nem népesítették be öntörvényű kalandorok, elhivatott pionírok, vakmerő felfedezők, vállalkozó szellemű polgárok, független farmerek és helyi ügyeiket autonóm módon intéző önigazgató közösségek. A nagybetűs Amerikai Álmot – amely egyébként a hősi múlt zord részleteit gondosan elfedte – széttörte a vasúttársaságok, gyáripari monopóliumok, tőzsdei spekulációk, felhőkarcolók, világháborúk, gazdasági válságok és atomkísérletek 20. századi világa. Erre az átalakulási folyamatra reflektált érzékenyen Amerika nemzeti mítosza, a western – a két háború között még derűs optimizmussal, a hagyományos értékek újjáéledését remélve, a második világháború után egyre erősödő kritikával. A régi vágású amerikaiság elenyészésén túl ugyanis a hidegháborús időszakot végtelenül kiábrándítóvá tette a technokrata szakértői elit gőgös fontoskodása; a közintézmények buta bürokratizmusa; a nagyvállalatoktól és tőzsdei befektetőktől függő politikusok korruptsága; a TV, a rádió és az új telekommunikációs csatornákat gyarmatosító reklámipar szemfényvesztése. Ezt az „új” Amerikát élesen bírálta a konzervatív John Lukács éppúgy, mint a libertárius Clint Eastwood. Fiatalos energiával és ifjonti életigenléssel egy ilyen „rendszer” ellen pedig csakis lázadni lehetett!

A woodstocki fesztivál 1969 augusztusában. (Fotó: AFP PHOTO /Annie BIRCH Personal Collection)

Az már más kérdés, hogy a „68” utáni világ ugyanolyan sekélyesre sikeredett, mint a 68 előtti – csak más miatt. Az apák konzervatív, merev konformizmusát a fiúk neoliberális, lezser konformizmusa váltotta fel.

A tradicionális vallási-kulturális köteléktől megszabaduló posztmodern nyugati embernek az „önmegvalósítás” árát a fogyasztói „boldogságipar” kasszájánál kell megfizetnie.

Ám ezért nem az ellenkultúra eredendő törekvései okolhatók, hanem a mindent áruba bocsátó neoliberális gazdasági rend és a vele szétszálazhatatlanul összeszövődő globális tömegkultúra.

Miközben viszont a középosztályi hippi virággyerekekből szürke átlagpolgárok, karrierista menedzserek vagy dúsgazdag vállalatigazgatók lettek, a rock ’n’ roll lázadó szellemisége tovább élt az angolszász underground világában. Részint azon együttesek körében, amelyek nem adták el magukat a zeneiparnak, és a rockzenében továbbra is a korlátok nélküli alkotói önkifejezés lehetőségét keresték; részint a bandába verődő amerikai és brit munkásfiatalok között. A punk, a hard rock, a heavy metál és a fociszurkolói fanatizmus gyökerei egyaránt a 60-as évek végére nyúlnak vissza. Ezek a zenei és ifjúsági szubkultúrák a társadalmi kívülállás törzsi keretei között az egyéni függetlenségre, a kisközösségi önszerveződésre, a kitartás, a hűség és a bajtársasság értékeire próbáltak meg felépíteni egy alternatív életformát. Jóllehet az underground zenei és ifjúsági mozgalmak hosszú távon vereségre voltak ítélve a globalizáció gazdasági-politikai erővel szemben, a 70-es, 80-as években fontos ellenkulturális szerepet töltöttek be a nyugati világ fogyasztói miliőjében – s alighanem ennél is jelentősebbet az áporodott kádári Magyarországon.

Azt nem kell külön bizonygatnom, hogy a jóléti szocializmus középszerűsége szemernyivel sem volt vonzóbb egy külvárosi fiatalnak, mint az 70-es, 80-a évek Angliája az ottaniaknak. (Csak éppen az anyagi lehetőségek voltak szerényebbek: anyáméknak már az is kitörő örömöt okozott, hogy hétéves koromban egy kétszobás tanácsi panelba költözhettünk négy fős családként, s végre volt fürdőszobánk). A globalizáció örve alatt terjeszkedő rendszerváltás utáni vadkapitalizmus sem kecsegtetett sok lehetőséggel egy lakótelepi suhancot. Nem csoda, ha az ifjúsági lázadás szubkultúrái magukkal ragadtak, a törzsi összetartozás közösségi rítusait és férfias erőpróbáit hivatva pótolni – mi tagadás, sokszor elég erőszakos és önpusztító formában. Na de ki vagy mi tudott akkor a magamfajtának jobbat kínálni? A borzasztóan unalmas, életidegen tudással traktáló oktatási rendszer? Középszerű tanáraink, akik között amúgy is csak elvétve akadt egy-két férfi? A nép-urbánus vita mocsarába süppedő szellemi elit? A Dallas és a Szomszédok silány színvonaláról még mélyebbre, a valóságshow-k együgyű világába süllyedő televíziós kultúra? A Zámbó Jimmyn fanyalgó, de Friderikusz Sándor ócska műsorában idétlenül csápoló narcisztikus médiaértelmiség? Ezekkel a figurákkal szemben csak zsigeri megvetést és tehetetlen dühöt éreztünk, s igyekeztünk más kulturális forrásokból meríteni, más példaképek után nézni. Másolt kazettákon terjesztett punk- és metálbandák zenéjére tomboltunk; fanatikus, balhés focirajongók közé vegyülve meccsekre jártunk; ott voltunk az első néhány „diákszigeten”, amikor az üzlet még nem zabálta fel az underground zenei összejöveteleket.

Eszem ágában sincs idealizálni ezt a világot: sok szomorú sorsot és félresiklott életutat láthatott ezekben a körökben az ember. Ám valami tapasztalatot azért mégiscsak szereztünk hús-vér emberi kapcsolatokról, eszmék iránti hűségről, bajtársiasságról és közösségi összetartásról.

A korszak legjobb underground együttesei szövegeikben is jó színvonalon fogalmazták meg a bennünk munkáló gondolatokat, érzéseket, indulatokat – a punk-rockot játszó Tankcsapda nyers egyszerűséggel, az alternatív Kispál költőibben és jó adag iróniával. Hobó pedig a 60-as évekbeli angolszász ellenkultúra örökségéből és a magyar irodalom nemesebb hagyományaiból (Ady és József Attila költészetéből) formált a korszak problémáira reflektáló társadalomkritikai szintézist.

A gazdasági-kulturális érdekharcaiba belefeledkező rendszerváltó politikai-szellemi elit teljesen elfeledkezett a globalizáció magyarországi veszteseiről. A lakótelepek népe magára maradt, érdekeinek képviseletét, egzisztenciális és kulturális felemelését senki nem vállalta magára. A lenézett prolik idősebb generációja Zámbó Jimmy és Lagzi Lajcsi zenéjében keresett vigaszt. A 70-es, 80-as években született panelgyerekek kisebbsége az underground pinceklubokba húzódott vissza, többsége a szélsőjobboldali mozgalmak felé sodródott. A legfiatalabbak az üzlet által kiüresített popkultúra hamis csillogásában és a közösségi média virtuális terében vesztek el.

Nekem annyiban volt szerencsém – és ez életutam alakulásában perdöntőnek bizonyult –, hogy szüleim viszonylagos anyagi biztonságot teremtettek otthon, olvasottak voltak, engem is önművelésre bíztattak, és (elsősorban anyám állhatatosságának köszönhetően) mindenben támogatták törekvéseimet: szenvedélyes sporttevékenységemet éppúgy, mint hogy biztos szállodai szakács állásomat feladva tovább tanuljak és a családból elsőként próbáljak meg diplomát szerezni.

Az evezés már középiskolás koromban is része volt az életemnek, de csak az egyetem alatt fordultak komolyra dolgok. A versenysport céltudatosságra, kitartásra, közösségi együttműködésre nevelt, és értelmes edzésmunkába csatornázta be a bennem dúló vad energiákat, amelyeket korábban az ifjúsági szubkultúrák tombolásában éltem ki. A bölcsészkar lehetőséget adott arra, hogy serdülőkori olvasmányélményeim nyomvonalán elindulva mélyebben is megismerjem a „szilárd jellemű férfi” archetípusa köré szövődő gazdag hagyományokat: az antik emberideált, a középkori lovagi kultúrát és a 19. századi Magyarországon nagy népszerűségnek örvendő angolszász gentleman-eszményt. Legjobban a reformkori magyar nemzeti liberalizmus világa ragadott magával, mindenekelőtt Széchenyi, Wesselényi és Kossuth alakja.

Széchenyi fiatal, becsvágyó huszárkapitányként és a nagyúri társasági élet sármos üdvöskéjeként példaképe, a szabadságvágytól fűtött bohém művész, Lord Byron nyomdokaiba kívánt lépni. Érett férfiként a byroni hős csillapíthatatlan alkotásvágya munkált benne, egyszersmind igyekezett lázas tettvágyához a közjót szolgáló, közössége iránt elkötelezett, művelt, szellemes, csipkelődő, kecses brit gentleman eszményéből is ihletett nyerni. Wesselényiből a kemény testi-lelki erőpróbák, a nemzeti ellenállás hagyományaihoz való állhatatos ragaszkodás és az energikus közéleti aktivitás formált jellemes embert. Ez az őserőtől duzzadó, szilaj, vakmerő, művelt, jól szónokoló, karizmatikus férfi méltán vált az ellenzéki ifjúság bálványává. Széchenyi is, Wesselényi is nagy hódolója volt az angolszász eredetű gentleman sportoknak. Mindketten eveztek, úsztak, bokszoltak, lovagoltak, vívtak, s amiben csak lehetett, egymással is összemérték erejüket, szívósságukat, ügyességüket. Kossuth a puritán munkaetikától hajtott, szellemi munkájából élő polgári értelmiség egyik első honi képviselője volt; maga is kiváló szónok és éles tollú publicista, aki a korabeli amerikai egalitárius köztársaságot, a kisiparosok, kiskereskedők és farmerek önszerveződő középosztályi társadalmát tartotta mintának. Mindhárman zseniális, becsvágyó és öntörvényű férfiak voltak, akik sziklaszilárd elvi meggyőződésből, engesztelhetetlen gyűlölettel utasították el az önkényuralmat. Közülük Széchenyi volt a legkevésbé rebellis típus, de a szabadságharc utáni zsarnoki berendezkedés benne is felébresztette a lázadót.

Az ifjú Széchenyi Johann Ender akvarelljén (1818, részlet)

A reformkori magyar liberalizmus gentlemanideálja és társadalmi-politikai víziója nagy hatást gyakorolt rám. Egyetemi éveim alatt – 1999 és 2005 között – a 19. századi liberális magyar nemzetforgalom eszmetörténeti gyökereit kutattam; 2016-ban megvédett doktori értekezésemet arról írtam, hogy az önszerveződő civil társadalom angolszász eszménye és a magyar rendi önkormányzatok intézményi-eszmei hagyománya milyen fontos szerepet játszott a Wesselényi és Kossuth nevével fémjelzett ellenzéki csoport gondolkodásában. Diplomám megszerzése után abbahagytam a versenyszerű sportolást, de az evezéstől nem szakadtam el, sem disszertációm megírása közben, sem azután. Átképeztem magam utánpótlás-edzővé, és reformkori nagyjaink példáján felbuzdulva, a gentleman sport szellemében arra törekedtem, hogy növendékeimet fair versengésre, önállóságra, eltökéltségre, felelősségtudatra, bajtársiasságra és közösségi együttműködésre neveljem. Törekvéseim nem voltak hiábavalók. Tanítványaim összetartó, egységes csapattá formálódtak, és a sportág csúcsát jelentő evezős nyolcasban minden korosztályban bajnokságot nyertek – serdülőben, ifjúságiban, felnőttben –, s a nemzetközi vizeken is tisztességgel megállták a helyüket.

Edzői pályafutásom sikeres első tíz éve mégsem tölt el felhőtlen örömmel. A kitűzött célok megvalósítása során sokszor ütköztem korlátokba, gyakran tapasztaltam, hogy a szűklátókörűség, a gáncsoskodás, a vállalkozói szellem hiánya, az uram-bátyám mentalitás és a konformista alkalmazkodás régi beidegződései és minden nemzedékben megújuló mintái előbb-utóbb borzasztóan megnehezítik a szabad szellemű alkotómunkát. A „szabadság kis köreiben” ugyan nagyobb az ember mozgástere, mint az állami szférában vagy a multinacionális cégeknél, a rosszul működő bürokratikus intézményeket, a kontraszelekciós mechanizmusokat és a középszerűségbe beletörődő hozzáállást megváltoztatni még helyi szinten is csak nagyon korlátozott sikerrel lehet. Rá kellett ébrednem, hogy

Magyarország soha nem lesz olyan, amilyennek Széchenyi, Wesselényi és Kossuth álmodta: a tehetség, a szorgalom, a műveltség, a kreativitás, a szellemi autonómia és a szabad közösségi önszerveződések polgári világa.

Ennek a szomorú ténynek minden lokális közegben megvannak a maga helyi okai, de provinciális problémáink korántsem függetlenek az életünkre erősen ható országos és globális összefüggésektől. Sem a bürokratikus későkádári technokrácia és a vele szövetkező gőgös urbánus értelmiség, sem a NER autokratikus rendszerét kiépítő korrupt politikai grémium nem bizonyult alkalmasnak arra, hogy reformkori eleink nagyságának akárcsak a közelébe érjen. Ám a keserű igazság még ennél is kiábrándítóbb: a globalizáció folyamata a nyugati világban is maga alá temette a klasszikus polgári világot, egyszersmind magába olvasztotta és semlegesítette az ellenkultúra lázadó törekvéseit. A rock ’n’ roll öntörvényű, spontán művészei helyébe futószalagon gyártott sztárok kerültek. A gazdasági-politikai hatalom és a popkultúra összefonódásából új mintaadó kulturális „elit” született. A sikeres zenészek, színészek és sportolok beépültek az establishmentbe; az üzletemberek, producerek, divattervezők és politikusok így vagy úgy részei lettek a sztárvilágnak. A média reflektorfényében álló hírességek csillogó életformája pedig milliók szemében vált követendő mintává. Ezek a trendek villámgyorsan elérték a rendszerváltás utáni Magyarországot is. A honi kereskedelmi média – a vezető értelmiségi elit passzív közönyétől kísérve – sikeresen kitermelte a maga nyomorúságos celebvilágát.

A technológiai forradalom felgyorsulása összességében tovább rontja a helyzetet. A személyes identitás megformálása és a közösségi hovatartozás kialakítása a hús-vér emberi kapcsolatok világából egyre inkább a virtualitás terébe tevődik át. Jelképesen közösségekben mozgunk, valójában saját okoseszközeinkhöz láncolva, az „itt és most” állapotából kiszakítva töltünk naponta több órát, miközben a technológiai cégek személyre szabott reklámokkal és hírekkel bombáznak bennünket a nap minden percében.

Az életünket szinte észrevétlenül átszövő média azt sugallja, hogy „légy egyéniség”, s ne maradj le semmiről, amivel egyedi, trendi, sikeres, magabiztos, egészséges és vonzó lehetsz – és hogy mitől lehetsz egyedi, trendi, sikeres, magabiztos, egészséges és vonzó, azt a „boldogságipar” széles termékkínálatából vásárolhatod meg. Fitneszstúdiók, edzőtermek, szépségszalonok, autókereskedések, bevásárlóközpontok, utazási irodák, ingatlanügynökségek, étteremláncok, fejlett technológiai eszközök, divatos ruhák, szépségápolási termékek, étrendkiegészítők, vitaminkészítmények, sikerkalauzok, csapatépítők, terápiák és tréningek garmadája gondoskodik arról – borsos áron –, hogy mindenki „önmaga” legyen. Az agyonhajszolt diplomás karrieristák, a fehérgalléros aktatologatók, a mechanikus termelési rendet működtető gyáripari dolgozók és a szolgáltatói szektor betanított bérmunkásai ugyanazon motívum bűvöletében élnek. „Vásárolok, tehát egyén vagyok”.

Az ezredforduló után született „digitális nemzedék” fiataljai a legkiszolgáltatottabbak a globális fogyasztói tömegmanipulációnak. A dolgok természetes rendje szerint persze ők is fellázadnak a jólétüket finanszírozó szüleik ellen, de minden vakmerőség, szenvedély és morális töltet nélkül.

Ők nem a „világot akarják” – ahogy énekelte egykor a Doors –, csak a napi chipset, energiaitalt és internethozzáférést, a legújabb okostelefont, a legmárkásabb cipőt, meg hogy vacsora után az anyjuk még elmosogasson utánuk és kitakarítsa helyettük a szobát.

Ez a probléma nyilvánvalóan mindkét nemet érinti, de mivel azzal kezdtem a fejtegetésemet, hogy az ősi kultuszok és archaikus rítusok elenyészésével igencsak problémás a mai viszonyok között felnőtt férfivá válni, gondolatmenetem lezárásaként is ehhez a megállapításhoz szeretnék visszatérni. Popper Péter mellett ugyanis egyre több szociálpszichológus teszi fel azt a kérdést – például a világhírű Philip Zimbardo –, hogy „hová tűntek a férfiak”? Miért lettek a mai fiatal fiúk ennyire konformisták és bátortalanok? A magyarázatok között kitüntetett helyen szerepel a szülők gyámkodása, a tanári pálya elnőiesedése, az oktatási anyag életidegensége, a férfipéldaképek hiánya, a nemi szerepek összemosódása, a média bárgyú üzenetei, illetve a fiatalokat beszippantó okostelefonok és videojátékok virtuális világa…

A klasszikus polgári értékekre és a gentleman erényekre ma is „nosztalgikus” vágyakozással tekintek, de szűkebb magyar és tágabb nyugati pátriám 21. századi valósága rádöbbentett, hogy önazonosságom és tettvágyam megőrzése érdekében vissza kell térnem lakótelepi gyökereimhez is – felélesztve magamban az ellenkultúra társadalomkritikus, lázadó szellemét. A szolgalelkűség, a konformista alkalmazkodás, a kulturális sekélyesség és az öncélú fogyasztás mai világában éppolyan értékesnek és fontosnak tartom az igazi rock ’n’ roll attitűdöt, mint az egyenes gerincű, szabad szellemű, versengő, művelt és csinos gentleman eszményét.


Nyitókép: Fortepan/Urbán Tamás

Ez a cikk olvasóink támogatása nélkül nem készülhetett volna el. Ha fontosnak tartja munkánkat, kérjük, legyen „előfizetőnk” akár már havi 1700 forintért, és csatlakozzon hozzánk a Facebookon!

Kategória: esszé