Helikopterpénz kellhet, alapjövedelem nem – lételméleti alapokon mond ítéletet a szociológus-közgazdász
A helikopterpénz lényege, hogy gyorsan és fogyasztásra költsék. Ha tehát a gazdaság monetáris élénkítést kíván, azt hiba volna az eddigi gyakorlat szerint jegybanki kötvényvásárlás formájában megtenni – véli Németh György. Szociológus-közgazdász vendégszerzőnk szerint ugyanakkor az alapjövedelem rossz megoldás: mégpedig keresztény lételméleti alapokon is igazolhatóan az. A Karácsony Gergely és Szabó Tímea által a Válasz Online-on indított vita folytatódik.
hirdetés
A Válasz Online alapjövedelem-vitájában a résztvevők döntő többsége politológus, vannak közgazdászok, ám hiányoznak a szociálpolitikusok. Szabó Tímea kommunikátor, Karácsony Gergely politológus – emellett és elsődlegesen mindketten politikusok. Tóth András, Schultz Nóra, Végh Márton és Tóth Szilárd János politológus. Csupán Mike Károly és Pogátsa Zoltán közgazdász. Deme Zoltánról nem áll rendelkezésemre információ, de írása alapján aligha az. [Az eddig megjelent vitacikkek a linkek alatt olvashatók – a szerk.]
Félreértés ne essék: nem kifogásolom a politológusok részvételét. A politológia, mint tudomány annyiban lehet érintett, hogy vizsgálja az alapjövedelem bevezetése mellett és ellen a politikai térben elhangzó érvek mögötti motivációkat és az elérendő célokat. Nem kifogásolnám a szociálpolitikusok részvételét: ők főállású „jóemberek”, akik számára az alapjövedelem sui generis ellenezhetetlen, legfeljebb a mikéntről és a mértékről lehet figyelemreméltó véleménykülönbségük. Az alapjövedelem azonban alapvetően közgazdasági és ontológiai kérdés. Közgazdasági, mert az alapjövedelem címén kifizetendő jövedelem megtermelése közgazdasági kérdés. Ontológiai, vagyis lételméleti:
tudnunk kell, hogy az embert mire jogosítja és mire kötelezi létezése; milyen jogokkal bír, milyen kötelezettségek terhelik és kikkel, mivel szemben.
Közgazdasági, mert az alapjövedelem címén kifizetendő jövedelem megtermelése közgazdasági kérdés. Ontológiai, vagyis lételméleti: tudnunk kell, hogy az embert mire jogosítja és mire kötelezi létezése; milyen jogokkal bír, milyen kötelezettségek terhelik és kikkel, mivel szemben.
Magam például elutasítom a marxi kommunizmus azon alapvetését, amely szerint „Mindenki képességei szerint, mindenkinek szükségletei szerint”. (A gondolat Marx 1853-ban papírra vetett „A gothai program kritikája” című írásából származik). De elutasítom azt is, hogy az alapjövedelem gondolata pusztán populista csomagolású kommunista rémálom, amely szerint „elvesszük attól, aki többet tud dolgozni és odaadjuk azoknak, akik nem csinálnak semmit, nem törődve annak következményeivel.” Az alapjövedelem igenis legitim vita tárgya, ahogy a kommunizmus, mint jóléti ígéret vagy társadalomszervezési mód is az. Ami nem legitim, az a diktatúra, a demokratikus vitában az ellenzők erőszakos elhallgattatása, akár a bevezetésről, akár a demokratikus eljárással hozott döntés visszavonásáról van szó. És nem legitim a politikai korrektség megkerülős csele sem, mely az ellenzőket rasszistának, kirekesztőnek (stb.) minősítve kizárja őket a demokratikus eljárás résztvevői közül (cancel culture), miközben rendszerét továbbra is demokratikusnak minősíti. Ilyet már láttunk a történelemben: a munkásosztály ellenségeitől megvonták a politikai véleménynyilvánítás jogát, ami ugyan (proletár)diktatúra volt, ám a demokrácia kiterjesztése, magasabb minősége („népi demokrácia”) felé tett kényszerű lépésként értelmezték.
Itt talán még nem tartunk.
Kezdjük tehát az emberi léttel kapcsolatos álláspont tisztázásával. A kereszténység lételméleti alapvetése Pál apostol thessalonikaiaknak írt II. levelében olvasható:
„Jézus Krisztus nevében meghagyjuk nektek, testvérek, kerüljetek minden olyan testvért, aki kifogásolható módon él, és nem ragaszkodik a tőlünk kapott hagyományhoz. Hiszen tudjátok, hogyan kell minket követni. Nem éltünk tétlenül közöttetek; senki kenyerét ingyen nem ettük, hanem keserves fáradsággal, éjjel-nappal megdolgoztunk érte, hogy senkinek ne legyünk terhére. Nem mintha nem lett volna rá jogunk, hanem mert példát akartunk nektek adni, hogy kövessétek. Már amikor nálatok voltunk, meghagytuk nektek, hogy aki nem akar dolgozni, ne is egyék. Most mégis azt halljuk, hogy némelyek rendetlenül élnek, semmit sem dolgoznak, hanem haszontalanságra fecsérlik idejüket. Az ilyeneknek megparancsoljuk, figyelmeztetjük őket Urunkban, Jézus Krisztusban, hogy békésen dolgozva a maguk kenyerét egyék. Ti pedig, testvérek, ne unjatok bele a jótettekbe. Ha valaki nem engedelmeskednék a levélben adott tanításnak, azt jegyezzétek meg, és kerüljétek a társaságát, hogy észre térjen. De ne bánjatok vele úgy, mint ellenséggel, hanem feddjétek meg, mint testvéreteket.” (Szent István Társulati Biblia fordítása)
A keresztény lételméleti alapvetés tehát a munkát nem a túlélés érdekében egyéb megoldás híján sajnálatosan szükséges kényszerként értelmezi.
E gondolat újdonsága és intellektuálisan vonzó volta persze csak a korabeli – korántsem filozófiai mélységben átgondolt, ám a gyakorlatot annál inkább meghatározó – lételméletekkel összevetve lehet nyilvánvaló, de ennek az írásnak nem ez a tárgya. Az idézett szövegben egyetlen zavaró mozzanat, miszerint Pálnak joga volt arra, hogy eltartsák, amire nem tartott igényt. Pál a kereszténnyé lett zsidók megbízásából a nem zsidók között végzett hittérítő tevékenységének keretében járta a formálódó keresztény közösségeket, s ennek keretében elvárhatta, hogy e közösségek gondoskodjanak megélhetéséről. Tanult sátorkészítő volt, mai fogalmaink szerint elsősorban tímár (lévén a kikészített-tartósított állatbőr a sátrak legfőbb alkotórésze). Hittérítő útjain, mint vándoriparos (elhullott, le- vagy megölt állat mindenütt akadt) ebből élt.
Az idézett újszövetségi helyről veszi eredetét az „aki nem dolgozik, ne is egyék” közmondás. Erre mostanság megvetően, afféle nyárspolgári okoskodásként szokás hivatkozni azt kérdezve, hogy akinek nincs munkája, az haljon éhen? A páli szövegből két dolog következik.
Az egyik: az ember köteles saját munkája által gondoskodni önmagáról. A másik: aki nem ezt teszi, az haszontalan, de nem ellenségként, hanem testvérként feddendő meg és térítendő észre.
A keresztény lételméleti alapvetésből következik, hogy az emberi létezésből nem csupán emberi jogok következnek, hanem kötelezettségek is. A főáramú progresszió ezzel ellentétben úgy véli, csak emberi jogok következnek, a kötelezettségek „társadalmi konstrukciók”, s mint ilyenek, bármikor lecserélhetők. Leginkább pedig: a társadalom ne akarjon konstruálni, konstruáljon az egyén.
Kérdés, hogy szükséges-e azon lételméleti alapvetésen változtatni, amely szerint az ember köteles saját munkája által önmagáról gondoskodni, s aki erre nem hajlandó, azzal szemben a megfeddés és észre térítés a követendő eljárás? Szerintem nem. Ha emberi joggá nyilvánítanák, hogy az ember nem köteles a saját munkája által önmagáról gondoskodni (a megfeddés és az észre térítés puszta kísérlete pedig az emberi jogokon tett paternalista erőszak), akkor az alapjövedelem feltételek nélküli emberi jog (bármiféle feltétel kikötése csak „társadalmi konstrukció” lehet), hiánya globális szintű emberi jog-sértés.
Aki úgy gondolja, hogy a keresztény lételméleti alapvetés kiállta az idők próbáját, az emberi jogi érvet nem hozhat fel tehát az alapjövedelem mellett. Közgazdasági, esetleg szociálpolitikai érvet azonban felhozhat. A Szabó Tímea és Karácsony Gergely vitaindítójában elhangzó legfőbb érv – a gazdasági kiszolgáltatottság, a létbizonytalanság – azonban nem tartozik ezek közé: ezt a fogantatással „csomagban” kapjuk, ezek létezésünk szerves részei. Univerzalista javaslatukat a fenyegetettség univerzális voltával indokolják, mondván, hogy a szegénység „utolérhet bárkit”, ám ehhez óvatlanul hozzáteszik: „aki éppen rosszkor van rossz helyen”. Ebből márpedig az a nem univerzalista megoldás következik, hogy a rossz időben rossz helyen tartózkodók mentendők ki, míg a többiekkel nincs dolog. Ám a rossz idők és rossz helyek, valamint az ott tartózkodók azonosítása és a kimentés legcélszerűbb módjának meghatározása (akit kimentettek, lehetőleg többet ne kelljen) nem egyszerű: nagy intellektuális és politikai erőfeszítést igényel. Találó Deme Zoltán megállapítása: az alapjövedelem megúszós politika. Lényegében ugyanezt mondja Mike Károly (nincsenek huszáros megoldások), szakszerűen pedig Schultz Nóra-Végh Márton fogalmazza meg („a szegénység és egyenlőtlenségek újratermelődésének tartós felszámolására helyezzük a hangsúlyt”). Láttunk már hasonlót: a világunk minden problémájára a kisajátítók kisajátításával, a magántulajdon köztulajdonban vételével megoldást találni remélő marxizmus végül is megúszós politika volt – pedig huszáros megoldás akart lenni, a szegénység és egyenlőtlenség történelmének végére kívánt pontot tenni.
Most már valóban lássuk a közgazdasági érveket! Pogátsa Zoltán szerint „az automatizáció és a robotizáció bizony elveszi az emberek munkáját”, és vissza sem adja, mert „[t]éves az a nézet, amely szerint a technikai haladás legalább annyi munkahelyet teremt, mint amennyit megszüntet.” Ami meg van, főleg az ipar zsugorodása folytán egyre nagyobbá váló szolgáltató szektorban, jelentékeny részben bullshit, melyet az, aki betölti, maga minősíti feleslegesnek, vagy legalábbis nem fontosnak. „Az állam és a bullshit munkahelyek nélkül már ma is durva foglalkoztatási válság lenne. A robotok és algoritmusok előretörésével pedig egész biztos az lesz” – mondja. A masszívan szerencsések, a mázlis szocializációjúak, a gólya által megfelelő helyre ledobott kevesek jussa az értelmes munka, cserébe viszont tartoznak eltartani mindenki mást, s nem csupán azért, hogy ne gyújtsák rájuk a házat.
Minderre nem kielégítő válasz az, hogy téved, meg amit bullshit munkának nevez, az bár nem lelki gazdagodás és szellemi épülés, nem önmegvalósítás és emberi kiteljesedés, de része az emberi létezés csomagjának. (A bullshit alighanem az elidegenedés marxi fogalmának vulgáris újjászületése.) Mert mi van akkor, ha nem téved? Az azt jelentené, hogy a technikai fejlődés egyre feleslegesebbé teszi a világról való gondolkodásunkban mindig is kitüntetett helyen lévő embert. A poszthumán világban az ember jobb esetben zavaró, rosszabb esetben kiküszöbölendő tényező. Ez a Mátrix világa. Ha valóban ez fenyeget, akkor az
biztosan nem jó megoldás, hogy a mi állatkertjeink mintájára alapjövedelem-emberkertet nyitunk, amelyben biztonság van,
s csupán a genetikai sokféleség fenntartása a lakóktól elvárt feladat (vagy még az sem) és a fogyasztás, hogy az alapjövedelem-emberkerten egyelőre kívül maradni tudók gazdasága keresleti oldalról egészséges lehessen. Se rácsok, se látogatók, se árutermelés, se szolgáltatások nyújtása – ám fogyasztásukkal (makro)gazdasági hasznot hajtanak.
Lépjünk szintet a közgazdasági érvekben! A gazdaság működőképességének alapfeltétele, hogy a vállalkozói szféra megfelelő profitot érjen el. Mivel a bruttó nemzeti össztermék a hozzáadott értékek, vagyis a munkavállalói és a munkaadói jövedelmek együttese, azt adottnak tételezve az egyik kizárólag a másik rovására nőhet. Adott GDP mellett adottnak tételezve a munkaadók beszerzéseit és amortizációját, valójában a munkavállalói jövedelmek és a profitok kizárólag egymás rovására nőhetnek. Ám a munkavállalói jövedelmek nem nőhetnek olyan mértékben, hogy eltüntessék, vagy akárcsak túl alacsonyra csökkentsék a profitokat, mert az a gazdasági aktivitás visszaeséséhez vezet. A profitok sem nőhetnek az égig, mert az a fogyasztói kereslet visszaeséséhez vezet, mivel modellszinten a munkavállalói jövedelmek egészét fogyasztásra költik, míg a profitokat megtakarítják. Mivel pedig a visszaeső fogyasztói kereslet rontja a profitkilátásokat, így a megtakarításokat nem fektetik be. Makrogazdasági róka fogta csuka-helyzet.
Mindebből az következik, hogy a gazdaság egészsége szempontjából nagy fontossággal bír az úgynevezett bérarány, a munkavállalói jövedelmek részesedése a GDP-ből. Ha ez túlzottan alacsony – s globális szinten évtizedek óta a csökkenő a trend –, az nem csupán a lehetségesnél alacsonyabb jólétet, hanem romló profitkilátásokat is eredményez. Másrészt számít az is, hogy milyen a munkavállalói jövedelmek és milyen a profitok eloszlása. Megfelelő bérarány mellett is lehetséges, hogy a profitok nagy része néhány tucat vagy néhány száz hatalmas multicéghez kerül (amit jórészt annak köszönhetnek, hogy piaci erejükkel képesek a verseny korlátozására), miközben a közepes és kis gazdasági szereplők tömege kénytelen alacsony profitokkal beérni és a puszta túlélésért küzdeni. A jövedelmek munkavállalói jövedelmen belüli szórása sem érdektelen, mert a jövedelemegyenlőtlenség nem csupán társadalmi, politikai és erkölcsi kérdés, hanem a gazdaság szerkezetére is előnytelen hatású.
A politika számára nem csupán az jelent gondot – és nem csupán Magyarországon, hanem a fejlett világban mindenütt –, hogy mindezt felismerje, hanem az is, hogy megoldást találjon. Mert a fiskális és monetáris politikához hasonló faék-egyszerűségű adminisztratív, „számszerű” megoldások itt igen korlátozottan kerülhetnek csak szóba. A Schultz Nóra-Végh Márton szerzőpáros az elhangzó közgazdasági érvek alapján (Szabó-Karácsony és Pogátsa) az alapjövedelmet mint „aktuális fogyasztást támogató keresleti oldalú szociálpolitika” értelmezi, mellyel szemben „a szegénység és egyenlőtlenség újratermelődésének tartós felszámolását” tartja jó megoldásnak, majd hosszan sorolják ennek a módjait.
A gazdaságpolitikai gyakorlatban véleményem szerint is van helye „aktuális fogyasztást támogató keresleti oldalú szociálpolitiká”-nak – mégpedig helikopterpénz formájában. S hogy az mi? Monetáris politikai fogalom Milton Friedmann nyomán. Ő javasolta egy 1969-es tanulmányában, hogy a normális pénzforgalomhoz szükséges pénzt úgy kell a pénzügyi rendszerbe juttatni, hogy egy helikopterről a nép közé szórják, akik persze gyorsan elköltik. Jelenleg a pénzkiadás haszna („kamara haszna”) az államé.
A helikopterpénz lényege, hogy gyorsan és fogyasztásra költsék.
Ha tehát a gazdaság monetáris élénkítést kíván, azt hiba volna az eddigi gyakorlat szerint jegybanki kötvényvásárlás formájában megtenni. A helikopterpénz formájában történő élénkítés esetén ugyanúgy monetáris expanzióval kísért keynesi típusú fiskális élénkítésről van szó, a konszolidált költségvetés szintjén jelentkező kamatkiadás is pontosan ugyanakkora. Ám a helikopterpénz javítja a bérarányt, javítja a jövedelemelosztást – feltéve, hogy az alacsony jövedelműekre hullik. Ám ezt nem nehéz elérni. A helikopterpénz tehát szinte azonnal megjelenik fogyasztói keresletként, véletlenül sem lesz belőle megtakarítás és nem fúj piaci buborékot sem.
Ez a helyes megoldás, nem az alapjövedelem.
Nyitókép: Elke Meitzel / Cultura Creative via AFP
