A bal- és a jobboldali emberkép ütközete – Pogátsa Zoltán válasza az alapjövedelem-vitában

·2020.10.20

A Feltétel Nélküli Alapjövedelemmel (FNA) találkozva a legtöbb ember első ösztönös reakciója a megrökönyödés: nehogy már munkakerülő ingyenélőket tartsanak el a társadalom „hasznos” tagjai! Mindez azonban belénk táplált előítélet, és némi reflexió után átértékelhető – állítja Pogátsa Zoltán. A baloldali gondolkodó a Válasz Online alapjövedelem-vitájához szól hozzá, amely múlt héten Karácsony Gergelyék cikkével indult, majd Mike Károlynak az ötletet ellenző válaszával folytatódott. Íme tehát egy újabb pártoló írás.

Kezdjük először is néhány alapvetően fontos szakpolitikai szintű kérdéssel, amelyet az FNA körüli vitákhoz érdemes tisztázni.

Első kiindulópont: az automatizáció és a robotizáció bizony elveszi az emberek munkáját. Téves az a nézet, amely szerint a technikai haladás legalább annyi munkahelyet teremt, mint amennyit megszűntet. Ha a 19.  századi géprombolók óta nem váltak volna univerzálissá az alapvető állami szolgáltatások (oktatás, egészségügy, közösségi közlekedés, bírósági rendszer, természetvédelem stb.), akkor ma az emberek jelentős hányadának nem lenne munkája. A foglalkoztatottságban legsikeresebb skandináv országokban az állam felelős közvetlenül a foglalkoztatottak harmadáért. Téves az a nézet, hogy az állam a magánszektor „eltartottja” lenne. Az állam a magánszektor beszállítója: oktat, gyógyít, utakat épít, lehetővé teszi a cégbejegyzést, betartatja a szerződéses fegyelmet. Masszív hozzáadott értéket termel, amelyet ráadásul ki kellene vonnunk a magánszektor hozzáadott értékéből. Az állam nélkül nem lenne piac, ahogy azt Polányi Károly nyomán jól tudjuk. A másik szektor, amelyik a megszűnt ipari munkahelyek helyére lépett, a szolgáltató szektor. Itt viszont nagyon magas a bullshit munkahelyek száma. A nemrég elhunyt David Graeber híres könyvében empirikusan azt találta, hogy a megkérdezettek 37-40 százaléka feleslegesnek érzi a munkát, amit végez, és további 13 százalék nem biztos benne. Az ilyen munkák a szolgáltató szektorban a leggyakoribbak, ami viszont ma már egy modern gazdaság legalább kétharmada.

Az állam és a bullshit munkahelyek nélkül már ma is durva foglalkoztatási válság lenne. A robotok és algoritmusok előretörésével pedig egész biztos hogy az lesz.

2019 legviccesebb címadása: Az Adidas kínai robotjai elveszik az európai robotok munkáját! Állásból tehát nem lesz elég, erről számtalan empirikus tanulmány szól az elmúlt évekből.

Második kiindulópont: az FNA-hoz nem szükségeltetik adó. Sőt, általában az állam kiadásainak finanszírozásához nem szükségeltetik adó. Ahogy a Modern Monetáris Elmélet bemutatja, az államnak joga van a pénznyomtatásra, ezért nem szorul adókra a kiadásai finanszírozására. És nem, infláció sem lesz belőle, mert a kibocsátás is képes nőni a megnövekedett pénzmennyiséggel. Ha nem adunk FNA-t a munka nélkül maradt embereknek, akkor nem lesz miből vásároljanak, és a termelő számára nem lesz kereslet. Ha adunk, termelhetnek. Infláció csak akkor lenne, ha a több nyomtatott pénz változatlan kibocsátást kergetne, de nem ez a helyzet. A Modern Monetáris Elmélettel persze nem kell egyetérteni, de ismerni kell, és legalább reflektálni kell rá. Itt egy jó összefoglaló Stephanie Kelton közgazdász professzortól, a Demokraták szenátusi tanácsadójától.

Harmadik kiindulópont: nincs releváns kísérleti tapasztalat egyelőre az FNA-val kapcsolatosan. Végeztek egy-két parciális kísérletet, pár ezer résztvevővel, rövid távon. Ezek azonban nem képesek szimulálni egy olyan átfogó társadalom átalakító ötlet működését, melyek lényege, hogy örökre és mindenki számára elérhető. Házi akváriumban nem lehet az óceán folyamatait modellezni. (A leghíresebb, finn kísérletét értelmetlenségéről itt írtam.) Ezért a kísérleti tapasztalatokra építő érvek – pro vagy kontra – megalapozatlanok.

Negyedik kiindulópont: értelmetlen azoknak FNA-t adni, akik már munkában állnak. Teljesen világos, hogy a munkaadójuk ezt az összeget lenyeli. Pontosan annyival fogja csökkenteni a bérüket, amennyi az FNA összege. Jól látszik ez a híres Walmart-filmben, ahol amikor egy amerikai állam bevezet egy támogatást a kis jövedelműeknek, a masszívan nyereséges szupermarketlánc összehívja durván alulfizetett munkásait, és kötelezővé teszi nekik, hogy a támogatásra bejelentkezzenek. Nettóban a profit szponzorálása, aminek semmi értelme.

FNA-t csak azoknak érdemes adni, akiknek nincs munkája.

Így például a Párbeszéd Párt FNA javaslata sem 3400 milliárdba kerülne, csak ennek töredékébe. Közvetlen módon így is támogatnánk a munkában állókat is, hiszen azok sokkal nagyobb magabiztossággal alakítanak szakszervezetet és követelnek maguknak magasabb béreket, ha esetleges kirúgásuk esetében az alternatíva nem a létbizonytalanság, hanem a létpénz.

×××

Mindezen szakpolitikai sarokpontok után elérkeztünk az FNA vita filozófiai lényegéhez: tényleg a semmittevésért jár-e az ingyenpénz? Itt tulajdonképpen a bal- és jobboldali emberkép ütközik, amely a neveléssel kapcsolatos nézetek különbségeiben érhető tetten. A hagyományos nevelési minta a „szigorú apa” képét veszi alapul, ahol azt feltételezzük, hogy fegyelem, szabályok, felelősségre vonás nélkül a gyerek lusta és haszontalan felnőtté válik, aki nem állja meg a helyét egy kegyetlen, veszélyes és atomizált világban. Ezért az embereket kemény kézzel kell tartani és felülről lefelé irányuló szabályokkal rá kell őket szorítani arra, hogy a társadalom hasznos tagjai legyenek. A világban a dolgok egyértelműen jók vagy rosszak, a döntés az egyén kezében van. A jó ember megtanulta, mi a jó és mi a rossz, alkalmazkodik, és szorgalmasan, morálisan élve prosperál bármely helyzetben. A rossz ember lusta, henye, ezért magára vessen, ha elszegényedik. Ebben a gondolati világban immorális az embereknek szociális támogatást adni, amelyet nem érdemeltek meg, amelyért nem dolgoztak meg, mert nem fejlődik ki az önfegyelmük, másoktól függővé válnak és erkölcstelenné. A társadalmi juttatás „pazarlás”, mindenki képes a megélhetésre, ha nem „kényelmesíti el” a szociális juttatás.

A másik nevelési nézet, a „törődés” (nurture) azon alapszik, hogy az emberben ott van a kreatív munkára való képesség és akarat, a nevelés célja pedig egy egyenlő, partneri viszonyon keresztül a motiváció megteremtése, annak bemutatása, hogy az értelmes munka örömet okoz, melyre a felnövekvő gyermek vagy akár a felnőtt is rátalálhat. Lusta ember nincs, csak olyan, akinek nem mutatták meg az értelmes, motiváló munkát. Ezen nézet szerint a külvilág nem tökéletesen strukturált, nem versenysemleges, hanem igen komoly kényszerek hatnak ránk, melyeket egyedül, segítség nélkül képtelenek vagyunk meghaladni. Aki szegény, aki hajléktalan, aki nem sikeres, az többségében nem magának köszönheti mindezt, hanem a társadalom objektív kényszereinek. Éppen ezért mindenkinek támogatásra, a nehéz periódusokban védelemre van szüksége a társadalom többi tagjától. Védelemre, amiként gyermekeinket óvjuk a biztonsági övvel, a cigarettázástól vagy a mérgező ételektől.

A törődő megközelítés emberképe nem büntetni akar, elvárni és felelősségre vonni, hanem támogatni, rásegíteni. Ehhez persze a segítettnek is szabadnak kell maradnia és nem kontrolláltnak, mint a „szigorú apa” világképben. A törődő ember nem gondolja, hogy mindig mindent ki vagy meg kell érdemelni. Aki kap, az adni is fog később. Ahol nincs meg a lehetőség a teljesítményre, ott az elvárás elnyom és kárt okoz a pszichének.

A törődő ember fair, ezért a másik emberhez is fair módon közelít. Példával segít, nem pedig be nem tartott moralizálással.

A törődés alapja a kétirányú kommunikáció, a közös előrehaladás, szemben a „szigorú apa” megközelítés egyirányú, top down uralásával. Az őszinte kommunikáció tehát a bizalomhoz hasonlóan érték. A törődő megközelítés közösséget épít, közösségben tudja csak elképzelni az egyént és ezen belül az egyéni kezdeményezést. A közösségépítés és az együttműködés tehát számára érték.

×××

Alapvetően ezen a kétfajta ember-, világ- és közösségképen alapul a jobb–bal politikai osztat. A gazdasági tengelyen a piaci fundamentalisták a szigorú apaképben hisznek, a jóléti állam hívei a törődésben. A kulturális tengelyen a zárt és elnyomó társadalom hívei a szigorú apában, a nyílt és befogadó társadalom hívei a törődésben. A törődés az északi modell pszichológiai alapja, a szigorú apa a neoliberalizmusé.

A feltétel nélküli alapjövedelmet is érdemes ebben a dichotómiában értelmezni. Aki azt gondolja, hogy az „ingyenpénz elkényelmesít”, azt „élősködésre” használják, az a „szigorú apa” paradigmában szemléli a világot. Úgy látja, az emberek alapvetően rosszak és lusták, produktívvá, proaktívvá, a közösség hasznos tagjává csak a kényszer teheti őket.

A törődő hozzáállás hívei viszont az FNA-t a lehetőség megadásának látják. Az ember nem arra teremtetett ugyanis, hogy cél nélkül vegetáljon egy, a fizikai megélhetéshez éppen elégséges szinten. Előbb-utóbb hasznos és értelmes feladatot fog keresni magának. A jól kalibrált FNA csupán alapszükségleteket elégít ki, így az emberek dolgozni akarnak majd. Ám csak olyan érdemes munkára kaphatók, amely van annyira jövedelmező, hogy a minimálisnál magasabb szükségleteiket, sőt vágyaikat is kielégíthessék (például technikai eszközök vagy nagyobb lakás, kert vásárlása, gyereknevelés, utazás, szórakozás). Ezekre az FNA pénz már nem lenne elég, így céljaik eléréséhez munkát kellene vállalniuk, de az addigiaknál jóval értelmesebb munkát:

az FNA-t mint alternatívát biztosan és hosszabb távon maguk alatt tudók nem fognak értelmetlen és megalázó munkákat elvállalni. Ám ez a hatás csak akkor érvényesül, ha a társadalom minden tagja biztos lehet benne, hogy az FNA hosszabb távon is ott lesz. Ezt a hatást egy rövid távú és korlátozott körű FNA kísérlet nem képes szimulálni.

Hogy melyik emberkép alapján gondolunk a munkára, ennek eldöntéséhez javaslok még egy szempontot. A 2011-2012-ben a Gallup elkészítette minden idők legrészletesebb felmérését arról, hogy a világ 142 országában mit éreznek az alkalmazottak a saját munkájukkal kapcsolatban. Az eredmények szerint a munkavállalók 87 százaléka az általa létrehozott termékhez, szolgáltatáshoz érzelmileg nem kötődik, pontosan tudja, hogy az másnak termel profitot. Csak 13 százalékunk élvezi, amit munka címszó alatt csinál, a többség pusztán kényszerből jár be dolgozni. Miért kezdjük el a paternalista moralizálást az „ingyenpénzzel” kapcsolatosan, ha ez így van, és az emberek többsége nem azért jár munkába, mert valami magas erkölcs alapján ezt tartja helyesnek?

Nagyon kevés ember képes csak oda eljutni, hogy értelmes munkából éljen meg. Ők a masszív szerencse mellett azért voltak erre képesek, mert mázlis szocializáció erre képessé tette őket. Erre bármelyik ember képes lett volna, ha a gólya megfelelő helyen dobja le.


Nyitókép: egy munkás paprikát címkéz egy szentesi gazdaságban 2019. május 7-én. Fotó: AFP/Kisbenedek Attila

Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink támogatása nélkül. Ha fontosnak tartja munkánkat, kérjük, legyen „előfizetőnk” akár már havi 1700 forintért, és csatlakozzon hozzánk a Facebookon!

Kategória: vélemény