„Az alapjövedelem a megúszós politika eszköze” – válasz Karácsony Gergelyéknek

·2020.11.23

Sugalmazott volt a kérdésfeltevés az alapjövedelemről szóló kutatásban, az intézkedés egyáltalán nem csökkentene semmiféle létbizonytalanságot, s leginkább az értékválasztásra képtelen politikusok nünükéje – vendégszerzőnk nem kíméli a Karácsony Gergelyék által szorgalmazott megoldást. Deme Zoltán a Válasz Online vitasorozatának negyedik hozzászólója. A vitaindító Karácsony-Szabó cikk után Mike Károly és Pogátsa Zoltán fejtette ki álláspontját. Ellenző hang következik.

A neve mellé karcolt ikszek számában mérve az ország legnagyobb közvetlen demokratikus felhatalmazással rendelkező politikusa vitára bocsátotta legfőbb politikai javaslatát. Az ajánlat erős, egyenesen hatjegyű. Százezer forintos alapjövedelemre tett javaslatot ugyanis Szabó Tímea és Karácsony Gergely, a Párbeszéd társelnöki duója. A javaslatot balról elismerő taps, jobbról, a propagandapáholyból unott szellentés ha kíséri.

Hiába, a kötelező körön túl – miszerint ezek csak ígérgető demagógok, meg adót fognak emelni, majd meglássák – nem lehet most lassan, szótagolva alkalmatlanozni a motorcsónakból. Pontosan tudják, hogy a megnyerő trubadúr olyan sanzont kezdett most búgni, amelynek még háztáji közvéleménykutató sem tudna 50%-nál kisebb népszerűséget mérni. Akárhogy is tenné fel a kérdést.

Merthogy bizony az is számít, hogy hogyan teszik fel a kérdést és melyek a válaszlehetőségek. Nézzünk egy példát! „A koronavírus-járvány okozta gazdasági válság kezelése kapcsán az egyik legerősebb javaslat (kiemelés – D.Z.) az általános alapjövedelem bevezetése. Te támogatod az ötletet?”

Nem, ez nem a legutóbbi nemzeti konzultáció kérdése. A megfogalmazás nekem sugalmazónak tűnik, amiről azt tanultam, hogy súlyos szakmai hiba. Mondjuk a közvélemény-kutatás nem az én szakterületem, hanem történetesen éppen az egyik javaslattevőé, Karácsony Gergelyé. Ő mindenesetre hitelesnek tartja ezt a kutatást, hiszen ez érvelésének egyik fontos hivatkozási alapja. Ha pedig így van, akkor ismerkedjünk meg a válaszlehetőségekkel és a kapott válaszok megoszlásával a teljes lakosság körében:

  1. Igen, minél hamarabb, annál jobb: 53%
  2. Igen, de csak fokozatosan és az érintettek megkérdezésével: 27%
  3. Nem, mert ez a rendszer valójában még sehol sem működik: 14%
  4. Nem, mert túl sokba kerül: 6%

További válaszlehetőség nem volt. Még olyan sem, hogy „nem, mert nem értek vele egyet”.

Innen, az első két válaszlehetőséget megjelölők összegzésével jön ki a lépten-nyomon emlegetett 80%-os támogatottság.

Az első lehetőséget választók óhaja világos, szándéka egyenes. Valóságos Kossuthjai ők az alapjövedelemnek, amint radikális keresetlenségükkel odavágják, hogy fölösleges tökörészés helyett egy az egybe, mint negyvenegybe’, be kell vezetni az alapjövedelmet.

53% már önmagában olyan tömeg, amelyet nem lehet csak úgy lesöpörni az asztalról, azonnali tárgysorozatba vétel és a napirenden első hely illeti meg a szándékuknak megfelelő javaslatot.

A második válaszlehetőség esetében a kérdésszerkesztő gondosan balladai homályba rejtette, hogy

  • kik is lennének azok az érintettek, akiket meg kellene kérdezni (talán az adófizetők vagy akik az alapjövedelmet kapják?),
  • miről is kellene őket megkérdezni, és aztán
  • mit kellene tenni a válaszaik nyomán.

Mindenesetre megajándékoz ez a válaszlehetőség egyfajta megfontoltság glóriájával, okos lány érzéssel, aki hozott is, meg nem is, de közben mégsem leszel buligyilkos, aki a tál bólé fölött állva aggályoskodik, hogy nem kéne, gyerekek.

Ez a 27%-nyi magyar átérzi az eszme súlyát és fokozatosságra int. Fontolva haladó Széchenyik ők az alapjövedelem felé vezető rögös úton.

Ez az együttesen 80% pedig már olyan négyötöd, amely simán leveri a kétharmadot. Sőt. Ha kell, még a kétszer kettőt is.

És akkor mi is tulajdonképpen ez az alapjövedelem? Hogy mindenki kapna 100 ezret havonta, akinek van pulzusa?

A legendás M. Richárd pont annyit kapna, mint a szintén legendás M. Lőrinc? Rogán Antal, Rugós Beke, mindenkinek havi 100 ezer? Rugós Beke meg is sértődne talán, ha minden hónapban becsöngetne hozzá a postás ezzel az apróval. Nem sok közös van ezekben az emberekben, de az biztos, hogy nem szorulnak rá az alapjövedelemre.

És mibe kerülne ez 10 millió főre? (Tudom, hogy már kevesebb, de szerintem sokan megtalálnák a magyar gyökereiket, ha ingyen osztogatnának érte havi 100 ezret – végül is, magyarokról beszélünk, lakjanak bár ténylegesen Erdélytől Norvégiáig bárhol.)

10 millió fő * 12 hó/év * 100 ezer Ft/fő/hó = 12 ezer milliárd Ft/év. Az négy Paks II. vagy négy olimpia (fullosan, baráti kezek által kivitelezve és megrendezve). És nem csak egyszer az életben, hanem örökké és évente.

Várjál, várjál, nyisd ki az ÁSZF-et, nyilván nem véletlenül van belinkelve a vitaindító írásba is.

Aha, már látom, nem szó szerinti feltétel nélküli alapjövedelem ez, az csak az építeni tervezett halálcsillag bevillanó látványterve. Alapvetően arról van szó, hogy kiegészítenék a bejelentett jövedelmet. Na, azt nem tudom, hogy mennyi M. Richárd és Rugós Beke bejelentett jövedelme, de ha nem magas, akkor ki lenne egészítve.

Jövedelempótló járadék lenne ez tehát.

Nyilván nem olyan V8-as sportkipufogó-hangzás ez, mint amikor azt mondod elmélyített hangon, elnyújtva, hogy „alapjövedelem”, de közgazdasági tartalma és pénzügyi jogi jogcíme szerint erről van itt szó.

Sőt, egyfajta kiterjesztett családi pótlék lenne ez, a gyerekek és a kismamák után fix összeget fizetnének.

Minden kismamának ugyanannyit, bizony, annak is, aki egy szem krumplit lop a szomszéd kertjéből a nagyobb gyerek püréjéhez, meg annak is, aki a retró kisautóban szentségel a Budagyöngye előtt parkolóhely után kutatva.

Vagyoni és jövedelmi helyzettől függetlenül járna a gyerekek után is. Fater azt mondta, hogy nem ad több zsebpénzt, de nekem adja még az alapjövedelmet is a családi pótlék mellé. Kijön belőle egy pár caipirinha, akkor is, ha taxival megyünk.

3 400 milliárdot terveznek egyébként így szétosztani évente, mégsem 12 ezret, szóval, nyugi, a költségvetést illetően bernáthegyi helyett csak spániel csinál majd a gyepre.

Azért az is egy Paks II. mostantól örökké és évente. Meg kellene ezért fontolni, lehetőleg még a bevezetés előtt.

Mert bármiféle járadék bevezetése egyirányú utca, az egyszer megadott juttatás szerzett jog lesz, mint a rendőrök korengedményes nyugdíja volt valaha. Annak elvételével úgy százezer embert rövidítettek meg, tehát csak a népesség 1%-ának hányt szikrát a szeme (miközben a többi meg olyan kaján vicceket költött, hogy „messze van-e már a nyugdíj, őrmester úr?”).

Az alapjövedelem azonban – a javaslattevők szándéka szerint – a népesség nem 1, hanem 70 százalékának osztogatná az ország tortáját. A kivezetése politikai öngyilkosság lenne, így fel sem vetődhet.

A kiosztott járadék egy részét az emberek megtakarítanák (esetleg be is fektetnék, így készülve fel a bizonytalan jövendőre), ez a rész nem okozna – rövid távon – pénzromlást.

A másik részét azonban elfogyasztanák üstöllést, részben olyan javak iránt támasztva többletkeresletet, amelyek esetében nem jelentkezne többletkínálat, így áremelkedés következne be. (Az okostelefonok, a kristálycukor vagy az evőeszközök kompetitív piacán várhatóan nem emelné a többlet vásárlóerő a fogyasztói árakat, mivel a kereskedők gyorsan növelnék a kínálatot.)

Más javak piacán azonban szűkös a kínálat és nem növelhető máról holnapra: ilyen például az elérhető lakások piaca.

A lakások ára és bérleti díja tovább emelkedne a járadékosztás hatására, mivel hirtelenjében több pénz állna szemben ugyannyi lakással. Az elmúlt években pedig már láthattuk, hogy az általános jövedelemnövekedés azonnal lecsapódik a lakásbérleti díjakban is.

Az alapjövedelem egy része tehát minden bizonnyal a lakásbérbeadók zsebében landolna.

Szűkösség – és ezzel áremelkedés – persze bármely piacon előfordulhat. A zsákfalu kisboltjában is ügyesen kiszámolnák, hogy mennyivel emelhetik meg a parizer árát, hogy még éppen ne érje meg elbuszozni 40 kilométert egy hipermarketig. Ez a kalkuláció határozná meg, hogy a falu lakóinak kiosztott manna mekkora részét tudná boltosunk a saját zsebébe átcsoportosítani (lásd még: „Megjelenik a vásárlóerő ott is, ahol most szinte nincs – ne feledjük, hogy az EU 20 legszegényebb régiója közül négy Magyarországon van!”).

A helyben rendelkezésre álló munkaerő piacán sem jelentkezne többletkínálat, így ezen a fronton is látnánk áremelkedéseket. Alapjövedelemmel megtámogatva drágábban raknák a csempét és sütnék a krumplit.

Még tán a fodrász is csak drágábban lenne hajlandó dolgozni: többre értékelné a szabadidőt. Különben sem kellene már annyira szívbajoskodni az árakkal, ha egyszer mindeki zsebében ott csilingel az alapjövedelem, akkor tudják fizetni a drágább hajvágást is, nem?

Így tehát – mondjuk lakásbérleti díjban kifejezve – gyorsan nivellálódna az alapjövedelem vásárlóértéke, hamar emelni kellene, hogy ne váljon olyanná, mint a legendásan változatlan 28 500 forintos nyugdíjminimum.

Nem lenne tehát igaz, hogy „az alapjövedelem minőségileg mást kínál: egyszer és mindenkorra véget vet a létbizonytalanságnak.”

Egyetlen politikus sem lesz, aki – miután megismertük a bevezetés valódi következményeit – további olaj ráöntésével javasolná oltani a tüzet. Értékkövetés híján tehát a lassú enyészet – elcsaládipótlékosodás – lenne az alapjövedelem sorsa.

A juttatás forrását illetően a vitaindító szerzői annyit szögeznek le, hogy „az alapjövedelem adóemelés nélkül, pusztán a pazarlás és nagyüzemi lopás megszüntetéséből finanszírozható”.

Az államháztartás kiadása évente jóval meghaladja már a 20 ezer milliárdot is; én is úgy gondolom, hogy párezer milliárdot meg lehetne ebből spórolni a pazarlás megszüntetése, felesleges kiadások leépítése, erkölcsös és intelligens közbeszerzési gyakorlat révén.

Remek vitatéma áramszünet idejére, hogy mennyit lehetne megspórolni valójában. Szerény javaslatom az lenne, hogy először takarítsuk meg azt az évi 3 400 milliárdot, aztán ha majd már ott áll gúlában a kincstárban, akkor döntsük el, mit teszünk vele. Amíg megy a gondolkodás, addig mondjuk az első két év megtakarításából csökkentsük az államadósságot. Az sem lenne haszontalan.

E józanság azért is feltétlenül indokolt, mert az alapjövedelmet akkor is fizetni kell, ha nem sikerül összegereblyézni a rávalót, vagy éppen nem lesznek annyival szerényebbek a túlszámlázások. Az uniós pénzeket, tudjuk jól, remekül el lehet kutatni, el lehet költségelni, magánvagyonná lehet konvertálni, de alapjövedelmet osztani azért nem lehet belőlük.

A vitaindító szerzői azt sugallják, hogy a létbizonytalanság a rendszerváltással jelent meg. Mintha előtte nem lett volna roppant szegénység. Mintha nem éppen a mindenkinek szükségletei szerint ígérő rendszer 40 évének végére állt volna elő az a minden szempontból lerongyolódott, kiszolgáltatott, a frissen ölébe hullott szabadsággal és lehetőségekkel élni képtelen társadalom, amely négykézláb érkezett meg a piacgazdaságba.

„A magyar társadalomnak azt vágták az arcába, hogy immár >>szabaddá vált<<”?

A rendszerváltáskor az emberek tényleg szabaddá váltak, csak éppen jelentős részük nem tud(ott) élni ezzel a szabadsággal.

Ez az igazi probléma. Erre nem az a megoldás, hogy akkor két kézzel szórjuk közéjük a halat, hanem tényleg meg kell tanulni hálót készíteni. Mondjuk egy szociális védőhálót. Magadnak. Hat hónapra elegendő megtakarítás, például. Ha beütne a ménkű vagy a korona.

Az alapjövedelem köré szervezett politika fenotípusa a kiteljesedett járadékostársadalom, amelyben az állam juttatja a többségnek a farhátra valót és ahol tömegek szavaznak aszerint, hogy melyik populista politikus éppen mennyi alapjövedelmet ígér. Leginkább éppen a legszegényebbek igazítanák ehhez a szavazatukat; ez a néni legalábbis jó eséllyel így gondolkodna. Illetve ő már tavaly is így gondolkodott.

Az alapjövedelem tehát a gyáva, megúszós politikus eszköze, aki nem vállalja fel, hogy ő kiknek, miért és milyen esetekben adna támogatásokat. Inkább csak elveszi a pénzt semleges adó formájában jobb kézzel, majd a parasztok közé szórja ballal, differenciálatlanul, hadd örüljenek.

Nem pikkel ő senkire, igaz, felelősséget sem vállal, értékválasztással sem bajlódik.

Az ugyanis nem értékválasztás, hogy könnyen behatárolható családi jogi és munkajogi státus alapján, valóságos vagyoni és jövedelmi helyzettől függetlenül, automatikusan osztogatja a CSOK-ot az alapjövedelmet.

Aki havi 120 ezer forint adót fizet be a költségvetésbe (szja + a bevásárlás során kifizetett áfa formájában), az bizony szabadabb lenne, ha nála hagynának valamilyen módon 100 ezret, ahelyett hogy visszakapna 100 ezret alapjövedelem formájában. A visszakapott 100 ezer mindig bizonytalan, attól függ, hogy hogy fordul a politika szekere.

Többtízezer milliárdos újraelosztás helyett egy bizonyos jövedelemhatárig lemondhatna az állam az adókról, a legszegényebbek jövedelmét pedig kiegészíthetné abból, amit a gazdagabbaktól beszed.

Ha háromból ketten fizetéstől fizetésig élnek és állásvesztés esetén nem tudnák fizetni a lakásbérleti díjat, arra nem az alapjövedelem a válasz, hanem a megtakarításból képzett tartalék.

Az önhibájukból vagy sem, de nehéz helyzetbe került felebarátaink megsegítésére pedig a differenciált mértékű, transzparensen és ideiglenesen – amúgy skandinávosan – juttatott anyagi és nem anyagi támogatás a megoldás.

Ma valóban „nem létezik minden bajbajutottat elérő segélyrendszer”, de erre differenciálatlan osztogatás helyett egy jól működő támogatási rendszer létrehozása lenne a válasz.

×××

Vajon milyen képet vágnának a javaslattevők, ha a miniszterelnök 2022-ben – látva az ellenzéki előretörést – egy huszárvágással bevezetné az alapjövedelmet két hónappal a választás előtt? Mondjuk úgy, hogy a második havi mannát a szavazás előtt 3 nappal fizetnék ki. Tempírozva kell passzolni, ugyebár.

S bár eleddig kifejezetten elutasítóan nyilatkozott ezzel kapcsolatban, még kiderülhet, hogy iszik-e a hal vizet.

Hogy módja volna rá, az mindenesetre egészen biztos.


Nyitókép:Feltétel nélküli alapjövedelmet most!felirat egy berlini demonstráción. Fotó: Christoph Soeder/DPA/AFP

Ez a cikk olvasóink támogatása nélkül nem készülhetett volna el. Ha fontosnak tartja munkánkat, kérjük, legyen „előfizetőnk” akár már havi 1700 forintért, és csatlakozzon hozzánk a Facebookon!

Kategória: vélemény