Keleti magyarok nyomában: új mérföldkőnél az Urálon túli őstörténet-kutatás

Borbás Barna

| 2019.10.21. | sztori

Friss leletek és genetikai vizsgálatok nyomán egyre nagyobb bizonyossággal kijelenthető, hogy az egyik keleten maradt magyar – vagy a magyarokkal szoros kapcsolatban álló – közösség maradványaira bukkanhattak orosz és magyar régészek az Urál-hegység keleti oldalán. Türk Attila, a PPKE Régészettudományi Intézetének tanszékvezetője most először beszél a sajtóban a legújabb őstörténeti-régészeti mérföldkövekről: nemcsak a Volgán túliakról, de a Dnyeszter környékiekről is.

Magyar őstörténeti összeállításunk csomópontjai:

• Éppen 10 évvel ezelőtt kezdődött az Urálon túli Ujelgi-tónál egy szenzációsnak mondott magyar jellegű temető kutatása. Az expedíció nemrég – két frissen feltárt sírnak és a genetikai vizsgálatok eredményeinek köszönhetően – fordulóponthoz érkezett.
• Egyre nagyobb bizonyossággal kijelenthető, hogy egy keleten maradt magyar közösség maradványait találták meg Ujelginél.
• Ez gondolkodásbeli váltásra készteti a kutatókat: a honfoglalással a magyarság keleti kapcsolatrendszere valószínűleg nem zárult le. Sőt.
• Türk Attila régész és csapata az Urál mellett kutatja az egykori etelközi területet is, ahol szintén fontos újdonságok kerültek elő.
• A kutatás alapján úgy tűnik, két berögződést el kell felejtenünk: hogy a kelet-európai vándorlásunk évszázadokig, a honfoglalás pedig csupán pár évig tartott volna. Mindkettő keretrendszerét újra kell írni.

×××

Az Urál-hegység keleti lejtőjénél fekvő Cseljabinszk Oroszország nyolcadik legnagyobb városa. Itt kezdődik a nyugat-szibériai alföldig tartó, végeláthatatlan sztyepp, a környék képét és klímáját a jégkorszak óta meghatározó tóvidékkel. Mindezek tudatában a messziről jött ember csodálkozva nyugtázza, mi van Cseljabinszk város címerében: alaposan megtermett, aranysárga teve.

Ha megértjük, hogyan lett a teve Cseljabinszk címerállata, rögtön világos lesz, miért itt bukkanhattak éppen tíz évvel ezelőtt új, potenciális magyar őstörténeti szenzációként emlegetett régészeti lelőhelyre.

A középkori nomád karavánok ugyanis tevékkel vonultak a füves sztyeppén, az Urál keleti oldalán, délről észak felé. A mai Cseljabinszk környéke pont erre a fontos útvonalra, a nagy uráli átjáró keleti oldalára esik. Közlekedési és kommunikációs kontaktzóna ez, méghozzá máig: nem véletlen, hogy Vlagyimir V. Putyin orosz elnök többször éppen Cseljabinszkban fogadta az üzbég, kazak és más közép-ázsiai államok vezetőit. Ma is bőven laknak errefelé tatárok és baskírok is.

Amikor uráli „átjáróról” beszélünk, nem hófödte magashegyi hágót kell elképzelni. A földrajzkönyvekből Ázsia és Európa közötti határként ismert hegység szinte áthatolhatatlan válaszfalként rögzült a fejünkben, de a valóságban rögei az évtízezredek alatt annyira lekoptak, hogy ebben a régiójában inkább szelíd dombságra emlékeztet. Szintén félreértés azt gondolni, hogy a mocsárvilágáról híres szibériai alföld közvetlenül az Urál keleti lábánál kezdődik. Valójában előtte több száz kilométeres sztyeppzóna húzódik, rengeteg fűvel és kisebb-nagyobb tóval, ami óriási mennyiségű állat eltartására adott lehetőséget.

Azért kezdtük földrajzi bevezetővel, hogy egyértelmű legyen, miért volt az uráli átjáró keleti oldala a bronzkortól kezdve fontos és ideális az itt megtelepedő vagy átvonuló népeknek – köztük esetleg a magyarok őseinek is.

Az Ujelgi-tó mintegy 100 km-re északra fekszik Cseljabinszktól. Itt helyezkedik el az a lelőhely, amely annyi izgalmat okozott – sőt talán kijelenthetjük: új korszakot nyitott – az elmúlt évek magyar őstörténeti-régészeti kutatásában. Az Ujelginél talált temető több korszak hagyatékát magában foglaló, helyi régészek által régóta ismert lelőhely. Magyar tudósok látókörébe 2009-ben került: ekkor történt, hogy jelentős mennyiségű 10. századi fémleletet vittek innen a cseljabinszki múzeumba, ahol Szergej G. Botalov régész felismerte azok „magyargyanús” jellegét, és riasztotta magyar kollégáit, hogy az Ujelgi-tónál korai történetünk egészen új, eddig fel nem tárt darabját rejtheti a föld. Az első orosz–magyar uráli régészeti expedícióra 2013 augusztusában került sor Ujelginél az MTA BTK Magyar Őstörténeti Témacsoport és a PPKE BTK Régészeti Tanszék közreműködésével. Ezt aztán még hat másik követte, az ujelgi „magyargyanús” leletek híre pedig egyre csak terjedt a témára fogékony közönségben.

Idén nyáron jött az újabb bombasztikus hír: „A magyar őstörténeti szempontból kiemelkedően fontos Ujelgi lelőhely 2019-ben szenzációs eredményeket hozott.” E „szenzáció” kifejtésére kértük Türk Attilát, a PPKE Régészettudományi Intézetének tanszékvezetőjét.

×××

– Évek óta pörög a sajtóban, hogy fontos dologra bukkantak az uráli átjáró keleti oldalában. Mi a mostani fejlemény?

– Az Ujelginél előkerült „magyargyanús” leleteket – elsősorban öv- és lószerszámveretek – eddig pusztán a lelőhely fémkeresősök által bolygatott, de pontos koordinátákkal összegyűjtött anyagából ismertük. Azonban ahhoz, hogy bármilyen leletet történeti összefüggéseiben tudjunk értelmezni, közvetlenül eredeti, bolygatatlan helyzetében kell előkerülnie, szakember által feltárva és dokumentálva.

– Vagyis amatőr kincskeresők taposták ki az utat?

– Igen, de itt nem komolytalan figurákról van szó: rögzítették az adatokat, valamennyi leletet beszolgáltatták a múzeumba, a későbbi ásatásokon pedig segítőként vettek részt. Ez adott támpontot a cseljabinszki kollégák ásatásához, amelybe mi is bekapcsolódtunk. A legfontosabb cél tehát az volt, hogy ezeket a magyar jellegű leleteket eredeti helyükön, régészeti ásatás során is lehetőség legyen megfigyelni. Ez most következett be: 10 év kemény munka után mosolygott rá a szerencse erőfeszítéseinkre, és két nagyon izgalmas sírra bukkantunk idén nyáron. Ezt már régész bontotta ki, szakszerűen. Pontosan olyan 10. századi leletanyagra bukkantunk, mint korábban ugyanitt a fémkeresősök. A szórványleletek után végre valódi régészeti kontextusról beszélhetünk. Az előkerült új tárgyak egy része ráadásul pontosan egyezik a fémkeresős szórványleletekkel; egy-egy készletet alkotnak velük. Az ujelgi lelőhely – melynek több mint a fele még a föld alatt van – immár teljesen hiteles régészetileg, és megbízhatóan elemezhetjük adatait magyar szempontból is.

– Még mindig csak „magyargyanús” lelőhely az ujelgi anyag?

– Ha valaki letenné a tanszéki asztalomra ezeket a leleteket – például a rozettás lószerszámvereteket – azzal a kommentárral, hogy ez frissen előkerült honfoglaló anyag egy Pest megyei útépítésről, csont nélkül elhinném. Annyira hasonlít ugyanis, sőt részben ugyanaz. Ennek még lesz jelentősége a lelőhely történeti értelmezéshez szükséges kronológia miatt. A temetőből elkerült csontokból pedig mintát vettünk, és előzetesen már sikerült biológiai kapcsolatot is kimutatni a Kárpát-medencei honfoglalás kori hagyatékkal. (Erről lásd keretes írásunkat lejjebb! – a szerk.) Mivel azonban egyetlen csontvázat sem tudok megkérdezni, hogy vajon – sokszoros idézőjelek között – „magyar identitású” egyénnek vallotta-e magát, nem állíthatom minden kétséget kizáróan, hogy az Ujelgi-tónál „magyar” sírokat ástunk ki. Csak azt mondhatom, hogy „magyar jellegű” vagy csúnyábban, de szakmailag pontosabban megfogalmazva: „a honfoglalás kori régészeti hagyaték keleti párhuzamát” leltük fel. Ez azonban egy cseppet sem csorbítja a leletek régészeti és történeti jelentőségét. Összevetésként: a hasonló őstörténeti kérdésekkel küzdő bolgár régészkollégák a mi eredményeink töredékével is boldogak lennének…

– Azt mondja, hogy ezekből az Urálon túli magyargyanús sírokból előkerült tárgyak pont olyanok, mint honfoglalás kori Kárpát-medencei anyag. Ez hogyan lehetséges? A kettő között van vagy 3500 km…

– Itt jön a lényeg: a jelenleg feltárt részt értelmező történeti munkahipotézis szerint

egy keleten maradt magyar közösség maradványait találhattuk meg Ujelginél.

Olyan közösségét, amely a Kr.u. 830 körül végbement nyugati elvándorlást követően helyben maradt, sőt a 10. századra még keletebbre is húzódhatott, talán éppen az akkor erőteljes terjeszkedésben lévő volgai bolgárok miatt.

– Eddig ismeretlen volt a kutatás előtt, hogy létezhetett itt egy magyar közösség?

– A keleten maradt magyarok 10‒13. századi történetét és főleg régészetét eddig nem kutatta senki, a hazai szakirodalomban ennek igénye fel sem vetődött, mert – gondolták sokan – amit Julianus baráttól tudunk, úgyis magyarázat mindenre. Pedig ha sikerülne „megfogni” a keleten maradt magyarok 10‒13. századi hagyatékát, abból sokkal biztosabban lehetne visszafejteni a helyi, 9‒8‒7. századi előzményeket is. Éppen ezért a régészeti kutatásnak valamennyi magyargyanús keleti lelet és lelőhely – kerüljön elő bárhol is – vizsgálat tárgyát kell, hogy képezze.

– Ez a most feltárt közösség nem lehet azonos azzal, amellyel Julianus a híres felfedező útja során találkozott?

– Julianus útjának földrajzi részletei mind a mai napig tisztázatlanok. A rendelkezésre álló adatok alapján azonban arra következtetünk, hogy az a találkozás az Urál nyugati oldalán, a mai Tatárföld keleti-délkeleti részén történhetett meg. A keleti magyarok azonban valószínűleg nem egyetlen, „kompakt” közösségben élhettek, csak az egyszerűség kedvéért alkalmazunk rájuk egy összefoglaló nevet. Julianus pedig csak töredékükkel találkozott, nincs szó arról, hogy a teljes „országukat” beutazta volna.

– Elképzelhető, hogy a keleten maradt és a nyugatra vándorolt magyarok tarthatták a kapcsolatot?

– A történeti kereteket nehéz leírni, mivel nincsenek jó – sőt: gyakorlatilag semmilyen – írott forrásaink. A kapcsolat létére a kereskedelmi viszonyokból, a régészeti anyagból előkerült tárgyak „vándorlásából” következtethetünk.

Nem tagadom, ez óriási gondolkodásbeli váltást igényel a kutatásban: egyre inkább azt látjuk, hogy a honfoglalással a magyarság keleti kapcsolatrendszere nem zárult le. Sőt.

Nemrég a hatalmas tudású ukrán kolléga, Olekszij V. Komar írt példaszerű elemzést erről a témáról, az egész magyarkérdést eurázsiai kontextusba helyezve. A leletekből azt olvasta ki, hogy intenzív kapcsolatnak kellett lenni a nyugati és a keleti magyarság között. Csak ma már nehezen tudjuk elképzelni, hogy a 10. században is ugyanúgy létezett mobilitás, mint manapság. Hogy a kereskedelmi kapcsolatok hatalmas távolságokat át tudtak fogni; erre kiváló példa az arab ezüstpénzek, a dirhemek széles körű elterjedése a viking sírokban, vagy az Urál vidékén élő prémvadász népek termékeinek feltűnése a korabeli Bagdadban, vagy az Indiai-óceán térségéből származó gyöngyleletek általánosnak mondható elterjedése a volgai bolgároknál.

– Mi a következő lépés az oroszországi kutatásban?

– Idén zártuk a hetedik orosz–magyar uráli régészeti expedíciót. Büszkén mondhatom, hogy ezzel most már sikerült teljes egészében áttekinteni a magyarság feltételezett etnogenezisének összes oroszországi színterét. Az eredmények alapján ma már pontosan látjuk, hol lehetnek még izgalmas lelőhelyek, mit lenne még érdemes feltárni. Részletes kutatási tervet dolgoztunk ki, a keleti kollégák véleményét figyelembe véve – hiszen ők a helyi szakemberek –, hogy miként lehetne öt év alatt a legtöbb eredményt elérni. Ha lesz anyagi támogatás, akkor megyünk jövőre és azután is. Ha nem, akkor csak az orosz kollégákat tudom bujtogatni telefonon, hogy kutassanak további magyar ősök után. Mindemellett nem állhatom meg, hogy ne hangsúlyozzam: az Ujelgi lelőhely előkerüléséhez hasonló szerencsefaktor a régészeti kutatásoknak örökre elengedhetetlen feltétele lesz.

Az Etelköz- és a Kaukázus-rejtély

A magyarok elődeinek európai feltűnésével kapcsolatban akad egy apró logikai probléma. Amikor ugyanis őseink az írott forrásokban megjelennek (ennek dátuma Kr. u. 836), rögtön az Al-Duna vidékén találjuk őket. Pedig logikusnak tűnne, hogy egy nép, amely az Uráltól vándorol nyugatra, elsőként már valahol a Volga folyó környékén hírt ad magáról. Ehhez képest az eleinkről szóló első írott információ, hogy az Al-Dunánál, vagyis a mai Románia és Bulgária területén bekapcsolódnak egy háborúba – vagyis egyből a lehető legnyugatibb ponton tűnnek fel.

Ennek ellenére pont ebből a régióból nem sikerült a legutóbbi évekig szinte semmilyen magyargyanús leletet „elővarázsolni”. Az utóbbi két év másik őstörténeti „szenzációja”, hogy ez a helyzet alapjaiban változott meg. (Erről három moldáv régész 2019. november 15-én egy budapesti őstörténeti konferencián részletesen be fog számolni.) Türk Attila és kollégái 2010 és 2018 között Moldávia és a Dnyeszter menti Köztársaság területén is kutattak. Mint lapunknak beszámol, a hajdani Etelköz nyugati feléről nagyon fontos leletek kerültek elő az utóbbi időben.

×××

– Etelközről már az általános iskolában tanítanak a diákoknak, mert benne van az írott forrásokban. Mekkora régészeti „fedezet” van a létezésére?

– Etelköz létét évtizedekkel ezelőtt nagyjából 3-5 magyar jellegű sírral tudtuk igazolni a Dnyeper vidéken. Ma már a Dnyeszter és a Dnyeper térségében mintegy 50 lelőhely 150 sírjáról beszélünk. Ez minőségi ugrást jelent: aki ismeri a régió kora középkori régészeti leletsűrűségét, az pontosan tudja, hogy ez a mennyiség például már a térség hun és késői hun időszakának leletmennyiségét is meghaladja. És ha lenne forrásunk több ásatást finanszírozni, akkor ez a szám csak bővülne.

– Kiderült valami új információ a „friss” etelközi sírokból?

– Az etelközi hagyatékkal azonosított úgynevezett szubbotyici régészeti horizont jellege tökéletes összhangban van a magyarok elődeiről ezen időszakból fennmaradt írott forrásokkal. Én leginkább azon döbbentem meg, micsoda minőségű ez a leletanyag. Előkerült például egy kínai selyemből készült, aranylemezekkel is kivarrt cipőben eltemetett fiatal lány sírja a Dnyeper mellől. Bizánci selyem(ruha) maradványa egy Dnyeszter vidéki temetkezésben és krími-bizánci tárolóedények egyre több sírban. Az aranyozott háttérrel ezüstből készült tárgyakat fel sem sorolom. A selyem azért fontos, mert bizonyosan importtárgy, a magyarság nem tudta előállítani; ez nekünk azért jó, mert arról árulkodik, milyen kereskedelmi és politikai kapcsolatok működhettek. Ma már a régészeti anyagokból is tudjuk például, hogy az etelközi magyarok a bizánciakkal szinte napi szintű kereskedelmi kapcsolatban álltak.

– Ami a régészeti lehetőségeket illeti, hatalmas területek vannak még a kelet-európai síkságon. A Volga és Dnyeper folyók között van nagyjából 1000 km. Oda hány lelőhelypöttyöt tudnak berajzolni?

– Többé-kevésbé megbízhatóan mindössze egyet.

– Egyetlen egyet?

– Igen, a mai Voronyezs térségében. Pedig nem is olyan rossz a kutatási intenzitás ezen a területen! Ám ez nem azt bizonyítja, hogy itt éltek hosszasan a magyarok elődei, hanem azt, hogy az átvándorlás nagyon gyors lehetett. Korábban Kr. u. 620-ban vagy 750-ben adták meg az Európába való átvándorlás kezdetét. Ehhez képest ma már inkább a 830-as évekről beszélhetünk a történeti és régészeti források kiváló egybecsengése alapján. A kutatás mostani állása szerint semmi nem támasztja alá, hogy a magyarok elődeinek vándorlása, vagy kelet-európai tartózkodása több száz évet vett volna igénybe. Korábban néhány hazai szakértő úgy vélte, hogy itt azért nincs releváns régészeti hagyaték, mivel a magyarok anyagi műveltsége belesimult, azonos volt a környezetükkel, és ezért ma nem mutatható ki. Az elmúlt 10 évben ugyanakkor Ukrajnából, és legfrissebben Moldávia területéről már szinte tömegesnek mondhatóan kerülnek elő olyan lelőhelyek, amelyek világosan bizonyítják, hogy a 9. század első felében egy Volga-vidéki eredetű népesség költözött oda. Ennek fényében a „rejtőzködésre” vonatkozó korábbi álláspont ma már tarthatatlan.

– A régészeket – és személyesen önt is – időről időre az a kritika éri, hogy a finnugor nyelvészetnek „behódolva” csak a Volga-Urál vidékén keresik a magyarság eredetét, holott az Árpád-kori krónikák eredethagyománya délebbre, a Kaukázus és a Don-Kubán-vidék térségére utal. A kaukázusi kapcsolatot pedzegette lapunknak Agócs Gergely népzenekutató is. Tényleg azért nem kutatják ezt a térséget, mert engednek a finnugor „dogmának”?

– Nincs szó ilyesmiről, egyébként fogalmam sincs, tudományos értelemben mi lehet az a finnugor „dogma”, hiszen a magyar nyelvnek van uráli eredete, ez tény. De ha valaki tudja, tudományos nyelvészeti módszerekkel bátran bizonyíthatja és publikálhatja a magyar nyelv esetleges más kapcsolatrendszerét. Hangsúlyozom még egyszer: tudományos módszerrel, vagyis a nemzetközi standardok alapján alkalmazott történeti nyelvészeti metódusokkal. Mindemellett ügyelni kell arra is, hogy néptörténet és nyelvtörténet nem ugyanaz. A finnugor nyelvészet semmit nem tud és nem is kíván mondani például a minden szempontból összetett honfoglaló magyarság biológiai vagy kulturális eredetéről.

– Világos. És mi a helyzet az Urál versus Kaukázus vitával?

– Az Urál vidéki intenzívebb kutatásainknak prózai oka van: összehasonlíthatatlanul kevesebb magyargyanús leletet ismertünk eddig a Kaukázus északi előteréből. Amit ismerünk, annak pedig a kontextusa egyértelműen kereskedelmi tevékenységre, nem pedig egy komplett nép megtelepedésére utal. A Volga és az Urál térségében viszont „dőlt” az anyag, és azzal a minimális anyagi forrással, amely rendelkezésünkre állt, egyszerűbb volt már folyamatban lévő projektekbe kapcsolódni.

– Nyelvészek régóta mondják, hogy az török jövevényszavaink egy része is a kaukázusi eredet felé mutathat…

– Ma már reálisan inkább a Volga-vidék, sőt a Volgától keletre eső területek jönnek szóba, és természetesen a kazárok szomszédságában Etelköz. Pusztán „körte” szavunk eredete nyomán a Kaukázushoz kötni a magyarság eredetét nemzetközi tudományos szinten már megmosolyogtató.

– Van azért aktív régészeti kutatás a Kaukázusban is?

– Igen, de nem a Kaukázusban, hanem a hegység északi előterében kerültek elő érdekes leletek az elmúlt években. Ennek első eredményeit egyébként én mutattam be szentpétervári és kazanyi kapcsolataim révén a magyar szakembereknek. Tehát valóban vannak valószínűleg innen származó, zseniális „magyargyanús” leletek, de sajnos jelen pillanatban ezek többsége illegális fémkeresős tevékenységből származik, ráadásul vásárlás útján került a gyűjteményekbe, vagy éppen az orosz titkosszolgálat akcióinak eredményeként. Itt tehát még több szakmai feltétel hiányzik, mint Ujelgiben az idei eredmények előtt. Szerencsére van magyar régész, aki az utóbbi években nekiállt tüzetesen felkutatni ezen leletek eredetét, Lezsák Gabriella személyében. Munkája nyomán talán eldönthető lesz, hogy ezek a tárgyak a régióban csak kereskedelmi importleletek-e, amelyek az Etelköz területéről a 9. századi kelet-európai kereskedelembe bekapcsolódó magyarság hatását tükrözik. Azonban ha tényleg sikerül komplett temetőket is feltárni ‒ a hétvégi hír szerint ez most talán megkezdődött Anapa térségében ‒, olyanokat, mint mondjuk a szomszédos Dnyeper és Dnyeszter vidékén, akkor beszélhetünk a magyarság egy részének 9‒10. századi jelenlétéről. Ezt a kérdést csak megbízható ásatási eredményekkel lehet majd eldönteni. Azonban már most fontos hangsúlyozni, hogy ezekkel a leletekkel a későbbiekben sem lehet majd sem a kaukázusi magyar őshaza elméletét, sem pedig az Árpád-kori írott forrásokban felsejlő, földrajzilag pontosan nehezen lokalizálható, ráadásul a teljes magyarságra vonatkozó eredethagyományt igazolni.

A magyarságról vándorlásuk során déli irányban leszakadó, „Perzsia vidékére” költöző magyar néprész ugyanakkor talán most „előbújik” végre.

És ehhez sem kellet más, mint odamenni és kutatni, nem pedig egy budapesti vagy szegedi íróasztal mellett módszertani kérdésekről elmélkedni.

– Ahhoz, hogy teljes képet kapjunk az őstörténetünkről, egyszerre kellene ásatni az Uráltól a Kaukázusig, a Dnyesztertől a Volgáig. Mi a mission impossible, ha nem ez?

– A mi munkánk éppen erről szól: az elmúlt években sikeresen aktivizáltuk a magyar témájú kelet-európai régészeti kutatást Moldáviától Kazahsztánig. A küldetés tehát nem lehetetlen, hiszen a magyar őstörténet tudományos kutatása nem pusztán magyar belügy, pláne nem „eredetpolitika” kérdése, hanem nemzetközileg releváns tudományos kérdés. Ma már közel 30 régész foglalkozik munkája során a honfoglalás kori magyar anyagi műveltség keleti kapcsolatrendszerével, az Uráltól a Kárpátokig terjedő régió valamennyi mikrorégióját lefedve. Nekünk, magyaroknak pedig végső soron ez a legfontosabb.

×××

A fent tárgyalt kutatások egyik legfontosabb történeti tanulsága, hogy sem az őshazára, sem pedig az ezt követő szállásterületekre nem tekinthetünk többé egyetlen, pontosan kijelölt határokkal bíró, országszerű területként. Hasonló a helyzet a vándorlással és ‒ újabban úgy tűnik ‒ magával a honfoglalással és a megtelepedéssel is: ezek sem pontszerű események, hanem hosszú évekig tartó folyamatok lehettek.

A honfoglalással pedig nem zárult le a magyarság keleti kapcsolatrendszere: a 10. századi Kárpát-medence anyagi kultúrája, visszahatások révén, egészen az Urál térségéig kimutatható. Erről épp az Ujelgi lelőhely kutatási eredményei tanúskodnak. A Dnyeper-vidéken sikerült megbízhatóan elkülöníteni az Urál és a Kárpátok közötti vándorlás hagyatékát, míg a genetikai kutatások legfrissebb eredményei a keleten maradt magyarok azonosításában hoztak áttörést. A magyar őstörténet és a honfoglalás kutatásában tehát egyszerre várhatunk „szenzációs” újdonságokat és folyamatos építkezést; utóbbit újabb adatok feltárásának, előbbit a legmodernebb vizsgálati módszereknek köszönhetően.

Nyitókép: Vörös Szabolcs

Ez a cikk olvasóink támogatása nélkül nem készülhetett volna el. Ha fontosnak tartja munkánkat, kérjük, legyen „előfizetőnk” akár már havi 1700 forintért, és csatlakozzon hozzánk a Facebookon!