„Tudtuk, hogy nagy a baj” – ezért teljesül be az örmény Trianon
Végleg lezárul egy időszak az örmény történelemben, Hegyi-Karabah nagy része elveszett – a kaukázusi ország a szemünk láttára éli át saját Trianonját. De miért és hogyan történt ez így? Milyen hibákat követett el Jereván – nemcsak a háború alatt, de már előtte is? Hogyan tudta Azerbajdzsán másfél hónap alatt felmorzsolni az eddig áthatolhatatlan karabahi örmény védvonalakat? S ami a jövőre nézve a legfontosabb: kinek és milyen árat fizet a győzelemért? Örmény forrásainkkal – think-tank- és NGO-vezető, kormánypárti parlamenti képviselő – elemezzük a szeptember 27-én kezdődött 44 napos háborút, és meglepő következtetésekre jutunk – például Oroszország győzelmével kapcsolatban.
hirdetés
Ma van a napja. December 1-jén lezárul a folyamat, amelyhez hasonló megrázkódtatás talán az 1915-ös népirtás óta nem érte Örményországot. A jereváni vezetésnek máig kell kiürítenie és visszaadnia Azerbajdzsánnak az utolsó járást a vitatott hovatartozású entitásból, Hegyi-Karabahból, amely ezzel jóformán városállammá silányul. De miről van szó pontosan?
Az eredetileg vegyes lakosságú Hegyi-Karabah (örmény nevén: Arcah) évtizedek óta nyílt sebként tátongott Azerbajdzsán és Örményország között. A Szovjetunió felbomlása után – és a nemzetközi jog szerint – az újonnan alakult független Azerbajdzsán irányítása alá került területért már 1988-ban elkezdődött a harc, amely 1992-re teljes értékű háborúvá fajult. Ennek 1994-ben lett vége, totális örmény győzelemmel: Azerbajdzsán nemcsak a szovjet időben működő 4400 négyzetkilométeres Hegyi-Karabah Autonóm Területet (NKAO) vesztette el, hanem az azt körülvevő hét járást – összesen 8900 négyzetkilométert, amely mostanáig gyéren lakott pufferzónaként funkcionált –, így alakult ki a senki által el nem ismert, ám de facto önálló országként működő Hegyi-Karabah Köztársaság, Sztepanakert központtal.
Ennek az állapotnak vetett véget a szeptember 27-én kezdődött 44 napos háború, amelyben az azeriek végül szűk 3200 négyzetkilométert – vagyis a „mag-Karabah” NKAO területénél is jóval kevesebbet – hagytak örmény kézen.
A karabahi örmény hadsereg többezres emberi és súlyos anyagi veszteségeket szenvedett, Hegyi-Karabah Köztársaság 150 ezres lakosságának nagy része Örményországba menekült, a november 9-én, Oroszország közvetítésével aláírt megállapodás szerint pedig még a „maradék” Karabah biztonságát – s alighanem a létét is – orosz békefenntartók szavatolják.
Hogy jutottak idáig?
A Szovjetunió felbomlása óta eltelt szűk három évtizedben a két szomszédos köztársaság nagyon más utat járt be. Azerbajdzsán 1993 óta gyakorlatilag családi diktatúra – az akkor hatalomra került Heydar Aliyev 2003-as halála óta fia, Ilham irányítja az országot –, jelentős olaj- és gázbevételekkel, katonai kiadásokra pedig az 1991-es függetlenség óta meghétszereződött GDP 3-5 százalékát fordítja – hivatalosan. Ebből, noha a hadsereg legnagyobb beszállítója továbbra is Oroszország, Bakunak futja modern izraeli és török fegyverekre, mindenekelőtt: harci drónokra. Karabah ügye Azerbajdzsánban a napi közbeszéd része, a politikai vezetés az 1994-es vereség óta egyre hevesebben fogadkozott, hogy elégtételt vesz. A történtek fényében kimondható: ennek főpróbája volt 2016 áprilisában a négynapos háború.
Örményország ezzel szemben végigbukdácsolta az elmúlt évtizedeket. Azerbajdzsánhoz képest nagyságrendekkel szegényebb (az egy főre jutó GDP az azeri fele-kétharmada), a függetlenség elnyerésekor még 3,5 milliós lakossága mára 3 millió alá zsugorodott, nyersanyaga nincs, masszív tömegek dolgoznak Oroszországban, emellett Hegyi-Karabahot is „el kell tartania”. Négy szomszédja közül csak kettővel, Grúziával és Iránnal van kapcsolata, a török és az azeri határ zárva van. Biztonságának egyetlen garanciája az orosz vezetésű Kollektív Biztonság Szerződés Szervezete (CSTO), ennek keretében az ország második legnagyobb városában, Gyumriban orosz katonai bázis üzemel, megtámogatva a Jereván régi repterén, Erebunin állomásozó orosz harci helikopterekkel. (Fontos lábjegyzet: a CSTO keretében Moszkva csak az Örmény Köztársaság biztonságáért kezeskedik, Karabah ennek nem része, még ha az örmény wishful thinking – Jereván saját biztonságpolitikai percepciója alapján – ezt így is gondolja.) Biztonsága mellett Örményország energiaellátásban is ki van téve az oroszoknak, a gázellátás szinte kizárólag a Gazprom kezében van.
És pont ebben, a feltétlen lojalitásban érzékeltek változást Moszkvában Nikol Pasinján hatalomra lépésre után.
A Karabah ügyét jól-rosszul, de mégis kézbentartó Szerzs Szargszján kormányfő bukását hozó 2018. tavaszi „bársonyos forradalom” után miniszterelnökké választott Pasinján ugyan többször hangsúlyozta, hogy a hatalomváltás nem jelent geopolitikai fordulatot, ám több olyan gesztusa volt, melyet Oroszország barátságtalanul fogadott, az utcai forradalmár vezetők pedig, mint Pasinján is, eleve gyanúsak számára.
Ezek közül is kiemelkedett, amikor az új jereváni vezetés eljárást indított a 2008-as elnökválasztáskor felmerült csalások miatt kezdődött tüntetések tíz ember halálával járó szétveréséért felelős Robert Kocsarján államelnök és a tüntetések után vezérkari főnökké kinevezett Jurij Hacsaturov ellen. Mindezt úgy, hogy Kocsarján állítólag Vlagyimir Putyin személyes jóbarátja, Hacsaturov pedig az eljárás megindításakor a CSTO főtitkára volt. A politikai motivációt sejtő Moszkva „mély aggodalmát” – az egyébként örmény származású – Szergej Lavrov külügyminiszter is hangoztatta.
Jereván tehát odáig manőverezte magát, hogy már egyetlen igazi szövetségesével sem problémamentes a viszonya.
Ehhez párosult Pasinján harcias retorikája, amilyet még – egytől egyig karabahi származású – elődei sem nagyon engedtek meg maguknak: „Arcah Örményország része. Ennyi” – mondta például tavaly augusztusban Sztepanakert főterén a kormányfő, nem sejtve, hogy bő egy évvel később Aliyev beváltja régi fenyegetését.
Amivel Jereván nem számolt
„Nem volt meglepetés a háború, mert az azeriek folyamatosan ezt emlegették, a karabahi rendezésről szóló tárgyalások pedig nem haladtak semerre, az utolsó találkozó, amikor próbáltak tárgyalni a feltételekről, 2011-ben volt Kazanyban, utána csak konfliktus-menedzsment következett. A 2016-os háború után érezni lehetett, hogy valami közeleg, hiba volt azt gondolni, hogy nem. Az azeriek legalább húsz éve ezt tervezik – mondja a Válasz Online-nak Alekszandr Iszkandarján politikai elemző, a jereváni Caucasus Institute igazgatója, aki szerint az örmény vezetést egy dolog biztosan meglepte. – Az újdonság Törökország részvétele volt: eddig is támogatták az azerieket, de az új, hogy ennyire demonstratíven örmény-ellenesek legyenek, habár a júliusi örmény–azeri határincidensek óta eléggé elmérgesedett a kommunikáció; valószínű, hogy a hadműveletet török tábornokok tervezték.”
Iszkandarján nem a levegőbe beszél: a török segítség döntő volt az azeri sikerekben. Baku Ankarától vette azokat a Bayraktar drónokat, melyekkel a karabahi hadsereg képtelen volt mit kezdeni: a magasan és lassan szálló drónokkal szemben a 80-as években fejlesztett, szovjet gyártmányú örmény légvédelem hatástalan, így
az azeriek a jól beásott örmény állásokat szinte egyesével iktatták ki, a hátország infrastruktúrájára mért csapásokkal pedig izolálni tudták a frontra vezényelt örmény egységeket.
Az azeri hadsereg a háború alatt naponta publikált olyan, néha korhatáros videókat, amelyek a Bayraktarok pusztító célzott támadásait dokumentálják. Íme egy ilyen felvétel:
„Az október 3. utáni napokban, amikor átjutottak a Karabah déli részén lévő dzsabrajili védelmi vonalakon, már tudtuk, hogy nagy a baj” – vélekedik Alekszandr Iszkandarján, aki szerint már az figyelemre méltó, hogy az örmények 44 napig húzták, miközben a török–azeri tervezőasztaloknál 4-5 napos villámháborúval számolhattak.
A november 9-i békemegállapodás emiatt megalázó volt bár, de realista: ha ez nincs, lehet, hogy egész Karabah elveszett volna,
hiszen az azeriek által visszafoglalt Susi olyan stratégiai jelentőségű magaslaton fekszik, ahonnan az alatta lévő völgyben elterülő Sztepanakert könnyedén belőhető.
„Az azeriek látható készülődése után a legelső naptól világos volt, hogy ez nem az eddig megszokott tűzszünetsértés, hanem háború. Ebben a saját katonai erőnket felül-, az ellenfelét meg alábecsültük – különösen a török közreműködést –, a harcok pedig, a sorozatos jogsértések ellenére is, a nemzetközi közösség teljes félrenézése mellett zajlottak” – mondja a Válasz Online-nak a jereváni Union of Informed Citizens (Tájékozott Állampolgárok Egyesülete) nevű, a többi között fact-checkinggel foglalkozó civil szervezet vezetője. A 44 napos háborút Karabahban végignéző Daniel Joanniszján még egy szempontra felhívta a figyelmet: „A háború miatt bevezetett hadiállapot miatt az állami hírcsatornákon gyakorlatilag propaganda folyt: az emberek minden egyes nap azt hallották, hogy »nyerni fogunk«, még a nagyobb városok elvesztését is eljelentéktelenítették. A háború alatt Karabahban voltam, világos volt, mennyire rossz a helyzet, főleg október 10-e, Hadrut elvesztése után. Jerevánban viszont senki nem volt tisztában a valósággal, így aztán mindenkit megdöbbentett, hogy egyszer csak aláírtunk egy fél-kapitulációval felérő megállapodást – amit muszáj volt aláírni. A lakosság nagy része – a koronavírus alatt mutatott őszinteség miatt – eddig bízott az államban. Ez most megszűnt.” S hogy mit hoz a közeljövő? „Bárhogy alakulhat a helyzet: ha a kormány képes lesz hatékonyan végrehajtani a reformokat – gazdaságit, igazságügyit, rendőrségit, választásit –, amelyeket 2018 óta várnak tőle, akkor túlélhet, ha nem, akkor politikai válság vagy előrehozott választás következik” – latolgat Joanniszján. Fotó: örmény anya temeti fiát Sztepanakertben 2020. október 17-én. (AFP/Aris Messinis) |
A békemegállapodás ettől még gyakorlatilag a totális örmény kudarcot szentesíti. Nem csoda, hogy a hírére tüntetők rohamozták meg a jereváni parlamentet, a demonstrációk pedig azóta is tartanak, miközben továbbra is több tízezer menekült van a fővárosban. Jó részük lakóhelyét Örményország az elmúlt 11 napban volt kénytelen visszaadni Azerbajdzsánnak. Akik az utolsó pillanatig mégis maradtak, azok is inkább felgyújtották a házaikat, semmint hogy az ellenségé legyen.
A várhatóan elhúzódó belpolitikai válságra Pasinján kormányátalakítással reagált, de kérdés, kihúzza-e a következő választásig. A hangnem mindenesetre már békülékeny: „A karabahi rendezésről szóló tárgyalásokat már visszafordíthatatlanságukban örököltük meg 2018-ban. A november 9-i megállapodások után különösen is fontos, hogy az azeriekkel való egymásra utaltságunkat egy újabb háború megelőzésére használjuk a következő években” – válaszolta a Válasz Online kérdésére Pasinján-féle Az Én Lépésem Szövetség parlamenti képviselője, Maria Karapetján, aki szerint
Örményország az elmúlt évtizedekben két, összeegyeztethetetlen célt akart megvalósítani: úgy akarta elkerülni a háborút, hogy közben nem tett területi engedményeket Azerbajdzsán felé.
(A „területet a békéért”-elv nem újdonság, a 2009-es úgynevezett madridi elvekben már rögzítették: eszerint az örmények átadták volna az NKAO körüli járásokat, cserébe rendezték volna Hegyi-Karabah státuszát.) Karapetján úgy véli: az örmény társadalom a súlyos kudarc ellenére sem kívánja vissza a Szargszján-féle ancien régime-met, a jövőben pedig azon lesznek, hogy békés úton, de végleg rendezzék Karabah sorsát. Nota bene: Ilham Aliyev azeri elnök egyelőre kulturális autonómiát ajánlott Sztepanakertnek, jelentsen ez akármit.
Proxyháború?
Ha nem 2020-at írnánk, valószínűleg egy orosz–török összetűzéstől rettegne a világ, hiszen a november 9-i megállapodásban (amely tűzszünetet rögzít, nem a békét) kódolva van a feszültség. Látszólag Oroszország jött ki jobban a játszmából, hiszen Moszkva hozta tető alá a fegyvernyugvást, és 1960 fős békefenntartó kontingenst küldhetett a helyzet szavatolására, minimum öt évre. Azaz: újabb posztszovjet ország – ráadásul az eddig ezt nagyon elkerülni akaró Azerbajdzsán – területére érkeztek oroszok, márpedig ők eddig ahova ilyen mandátummal bementek – Transznisztria, Dél-Oszétia, Abházia –, onnan még nem jöttek ki.
Csakhogy a tűzszünetet, ha egyelőre nem is világos, hogyan, törökök is ellenőrizni fogják. Ez két dolgot mindenképp jelent:
- Oroszország lényeges döntést Karabah ügyében aligha fog tudni hozni Ankarával való konzultáció nélkül.
- Aliyev a háborús diadalért – a vélhetően többezer halott mellett – Azerbajdzsán szuverenitásának lényeges elemeit adta fel: két regionális nagykutyának, Putyinnak és Erdoğannak kell szekundálnia.
„Aliyev asztalán két telefon van mostantól: egy Moszkvába, egy Ankarába, és az utóbbi a fontosabb” – vélekedik erről Alekszandr Iszkandarján, aki a látszólagos orosz fölényt nemcsak nekünk, hanem a Moszkvai Carnegie Központnak küldött írásában is árnyalta. Úgy véli: könnyen lehet, hogy Bakuból hamarosan olyan kommentárok érkeznek, amelyek Moszkvát kárhoztatják majd, amiért – a november 9-i megállapodással – elejét vette Karabah teljes visszafoglalásának, és pont az eddigi orosz békefenntartó missziók mutatták meg, hogy puszta jelenlétük nem befolyásolja a „vendéglátó” országok politikáját (lásd a Nyugat felé kacsingató Moldovát és Grúziát). Ráadásul sokan Örményországban is csalódtak az oroszokban, amiért nem időben és nem elég határozottan vették elejét az azeri előrenyomulásnak – ezt Moszkva most alighanem a járulékos veszteségek közé számolja.
Ami viszont tényleges veszteség: Azerbajdzsán, mint pusztán orosz érdekszféra, megszűnt, Moszkvának mostantól Szíria után a Kaukázuson is Törökországgal kell osztoznia.
Nyitókép: örmény lakosok a hegyi-karabahi Lacsin városában 2020. november 28-án, három nappal az előtt, hogy Azerbajdzsán átvette a lakóhelyük fölötti ellenőrzést. Fotó: Sputnik/Valeriy Melnikov
