Az örményeket végképp eltörölni – miért fontos a magyaroknak a 20. század első népirtása?

·2020.04.24

1915-ben április 24-én indult a huszadik század első, de sajnos messze nem utolsó népirtása, amikor Törökország a területén élő örmények módszeres legyilkolásába fogott. Történész vendégszerzőnk az újabb kutatásokat ismertetve beszámol arról, hogy Pallavicini János, a Monarchia konstantinápolyi követe tiltakozott a leghevesebben az államilag szervezett népirtás ellen. A magyarhoz hasonló országvesztésekkel, illetve országfelosztásokkal tarkított örmény történelem legszomorúbb eseményét azonban ő sem tudta megakadályozni. A mai Törökország egykori virágzó örmény életére ma már éppúgy csak néhány elhagyatott épület vagy buja növényzettel benőtt rom emlékeztet, mint Dél-Erdély magyar világára.

Április 24-e a világ minden táján élő örmények számára a gyász és a megemlékezés napja: 1915-ben ezen a napon indult az Oszmán Birodalomban élő örmények legyilkolása. Ez volt a 20. század első etnikai és egyszersmind vallási alapú, szisztematikus népirtása – amelyet még számos követett. A másfél millió áldozatot követelő tragikus eseménysorozat nem tanulság nélküli számunkra sem, mert a világ legrégibb keresztény nemzeteként számon tartott örmény nép történelme sok szempontból hasonlít a magyarokéra. Históriájuk országvesztések, illetve országfelosztások, vallási, valamint etnikai alapú üldöztetések hosszú láncolata. Mindkét nép történelme során tapasztalta az oszmán-török hódoltságot is, s az első világháborút követően is hasonlóan alakult sorsuk. Az örmények azonban nemcsak országot és függetlenséget vesztettek, de közel kerültek a tényleges fizikai megsemmisüléshez is.

Az 1915-ös örmény genocídiumról azonban még mindig nagyon keveset tud a szélesebb nemzetközi közvélemény is, annak ellenére, hogy például Franciaország, Lengyelország, Németország vagy legutóbb az Egyesült Államok törvényben ismerte el e népirtást.

Ennek ellenére gyakorta bukkan elő az a vélemény, miszerint ez a szomorú eseménysorozat nem történt meg, illetve az örmények közül sokan „csak” az első világháború hadmozdulatai miatt hunytak el.

Sőt, egyesek még a tömeges halálozást is tagadni igyekeznek.

Annak megértéséhez, hogy mi történt 105 évvel ezelőtt, szükséges visszább lépni az időben. Az Oszmán Birodalomban az örmények őslakosoknak számítottak – a 15−16. századi oszmán-török hódítások idején legalább három évezrede (Kr. e 1600 óta) Kelet-Anatóliában és az Örmény-Felföldön éltek. Konstantinápoly 1453. évi elfoglalását követően a meghódított örménység elismerte az új urak hatalmát, ezért létrehozták számukra a gazdasági és vallási kiváltságokat biztosító ún. örmény kerületet, amelynek élén a szultán által kinevezett mindenkori konstantinápolyi örmény pátriárka állt.

A túlnyomórészt városlakó, kereskedelemmel és kézművességgel foglalkozó örmények idővel az Oszmán Birodalom legerősebb gazdasági közösségét alkották. Ehhez hozzájárult az is, hogy a 17. század második felére az örmények erős érdekérvényesítő potenciállal rendelkező, az egész Oszmán Birodalom területét behálózó kereskedőtársaságokat és bankokat alapítottak, amelyek idővel az állam legnagyobb hitelezőivé váltak. A 19. század közepéig az örményeket a leglojálisabb keresztény közösségeként tartották számon. Azonban az oszmán-török hatóságok szemében ezt a lojalitást idővel előbb gyanakvás, majd nyílt ellenségeskedés váltotta fel. Ennek okai a nagyhatalmi politikában keresendők. Az 1826–1828. évi orosz-perzsa háború nyomán a több évszázadon át perzsa uralom alatt álló keleti örmény tartományok (a mai Örményország) Oroszország fennhatósága alá kerültek. A hagyományos orosz nagyhatalmi doktrína (a Boszporuszhoz s így a meleg tengerekre való kijárat megszerzése) az örményeket politikai eszközként kívánta felhasználni. Ezért a 19. század közepétől kezdve a határ túloldalán élő örmény közösségeket tudatosan próbálták lázítani az Oszmán Birodalom ellen; az 1877-es háború idején a kaukázusi fronton előretörő oroszokat az örmények sok helyütt felszabadítóként fogadták.

Örmény templom maradványai a kelet-törökországi Ani romvárosban 2010. március 31-én. Fotó: Hemis/Bruno Morandi

Ezt követően a keresztény kisebbséget az oszmán hatalom egyre inkább ellenségként tartotta számon, örményellenes pogromokra is sor került, pedig a közösség nagy része nem elszakadásban, hanem széleskörű területi autonómiában gondolkodott. A Törökországot 1908 és 1918 között lényegében szinte végig irányító nacionalista ifjútörök mozgalom szerint a nem török ajkú és nem muszlim hitű népeknek – így az örményeknek – nincs keresnivalója az országban.

A német diplomácia háttérmunkájának köszönhetően az Oszmán Birodalom a központi hatalmak oldalán lépett be az 1. világháborúba, nem sokkal később német expedíciós hadsereget vezényeltek a Birodalom területére. A hadbalépés ürügyet szolgáltatott az oszmán-török politikai vezetésnek arra, hogy egyszer és mindenkorra megoldja az „örmény kérdést”. Ennek első lépcsőfokaként a besorozott hadköteles örmény férfiakat nem fegyveres-, hanem munkaszolgálatra osztották be. Majd gondos politikai előkészítéseket követően 1915. április 24-én vette kezdetét a genocídium.

E napon Konstantinápolyban és más nagyobb városokban vádemelés nélkül letartóztatták az örmény bankárokat, egyházi és világi értelmiségieket, majd ítélet nélkül felakasztották őket.

A hadseregben „munkaszolgálatban” lévő örmény tiszteket, altiszteket és közkatonákat szisztematikusan összegyűjtötték, és ugyancsak tárgyalások nélkül kivégezték őket. Ezt követően az otthon maradt asszonyokat, a gyermekeket és időseket erőszakos és embertelen körülmények között, ún. halálmenetekben deportálták Mezopotámiába és a szíriai Deir ez-Zor sivatagba. A túlélők többsége a keleti tartományokban élő örményekből került ki, akik a biztos halált jelentő deportálások helyett az aktív ellenállást választották.

Az elmúlt évtizedekben több, eddig nem kutatott forrásanyag került napvilágra a tragikus eseményekről. Különösen felbecsülhetetlen értékűek a Hitterjesztés Szent Kongregációjának Történeti Levéltárában és a Vatikáni Apostoli (Titkos) Levéltárban őrzött iratok, amelyeket a kutatók folyamatosan dolgoznak fel. E dokumentumokból kiderül, hogy a Szentszék már a 19. század végétől kezdve növekvő aggodalommal figyelte a Rómához hű, illetve keleti hitű örmények elleni atrocitásokat. A Szentszékhez 1915-ben beérkező jelentésekből egyértelműen kiderült, hogy a török kormányzat tudatosan, előre megfontolt szándékkal hajtotta végre a népirtást. Továbbá ezekből a dokumentumokból tudtuk meg azt is, hogy a népirtás rengeteg, muszlim hitű török áldozatot is követelt. Vétkük csupán annyi volt, hogy örményeket bújtattak és menekítettek. A jelentések alapján XV. Benedek pápa igyekezett nyomást gyakorolni a török kormányzatra a tömeggyilkosságok és a deportálások leállítása érdekében. A katolikus egyházfő diplomáciai úton arra kérte az Osztrák–Magyar Monarchia és Német Császárság vezetőit, hogy vessék latba befolyásukat az oszmán-török vezetésnél.

Félreérthetetlen 100. évfordulós üzenet – „Törökország: bűnös” – a jereváni metró Jeritaszardakan állomásán 2015. augusztus 12-én. Fotó: Vörös Szabolcs

XV. Benedek utasítására Angelo Dolci érsek, konstantinápolyi apostoli delegátus is igyekezett az oszmán-török hatóságoknál leállítani az örmények elleni brutalitásokat. Az érsek az osztrák–magyar és német diplomáciai testülettel karöltve kihallgatást kért Talát pasától, a Birodalom belügyminiszterétől, aki személyesen felelt az örmények deportálásáért.

A politikus a szívélyes találkozó keretében belül biztosította a jelenlévőket, hogy nyomban leállítja az örményellenes intézkedéseket – majd a deportálások gyorsítására adott parancsot.  

Ezt követően a Monarchia és Németország nagykövetei még élesebben tiltakoztak, és akcióikról értesítették Bécset meg Berlint is. Pallavicini János őrgróf, a Monarchia konstantinápolyi nagykövete protestált a leghevesebben, ám próbálkozásai hatástalannak bizonyultak. A német diplomaták is megpróbáltak közbelépni, hasztalanul, a katonák véleménye ugyanis nagyobb súllyal esett latba. A legradikálisabb nézetet a nyíltan antiszemita érzelmű és az expedíciós hadsereget is irányító Fritz Bonsart von Schellendorf tábornok képviselte. Ő már a genocídiumot megelőzően, 1914 óta sürgette a „kérdés” rendezését, mert az örményekre az antanttal szövetségben álló veszélyes elemként tekintett. Levelei alapján az örményeket még a zsidóknál is „förtelmesebb és kártékonyabb fajnak” tartotta, szerinte ezért is kellett őket kiirtani mihamarabb a Birodalomból. Von Schellendorf tábornok később sem változtatott „értékrendjén”, az 1920-as években Adolf Hitler lelkes támogatója lett.   

Az örmény genocídium még mindig érezteti hatását, máig mérgezi az örmény–török kapcsolatokat. A tragédia vesztese az örmény nép, de hosszútávon Törökország sem nyert. Az egykorvolt Oszmán Birodalom területéről eltűnt a virágzó örmény kultúra: az épített és szellemi örökség javarészt elenyészett, a túlélő kicsiny örmény közösség csak árnyéka régi önmagának. Csupán néhány elhagyatott épület vagy buja növényzettel benőtt rom tanúskodik korábbi jelenlétükről – hasonlóan Dél-Erdély egykorvolt magyar világáról mesélő romos udvarházakhoz és tönkrement gótikus templomokhoz.


Nyitókép: örmény hívő az ecsmiadzini Szent Gajane-templomban 2018. február 14-én. Fotó: Vörös Szabolcs

Ha fontosnak tartja munkánkat, kérjük, legyen „előfizetőnk” akár már havi 1700 forintért, és csatlakozzon hozzánk a Facebookon!

hirdetés

Kategória: sztori