Járókeretes nacionalizmus: így lett politikai termék a reformkor eszméje

·2020.09.10

Napjaink hangos nacionalizmusa immár nem más, mint politikai termék – állítja rendszeres szerzőnk. Ezért a nacionalizmusért Youtube-videókban és Twitter-üzenetekben vívnak, a „hadicél” pedig leginkább a nyugdíjas korú választók lelke. Akik hallották Orbán Viktor augusztus 20-i beszédét, érthetik, hogyan működik ez – azok pláne, akik találkoztak az Alapjogokért Központ háborús képekkel illusztrált, a Kárpát-medence nagyságának újrateremtését sürgető, „Készüljetek!” című kampányával. Kovács Tibor esszéje.

Hatvan évig riogattak a nacionalizmus újraéledésével, most végre itt van. Egyik fényes bizonyítéka a brexit-népszavazás: az európai nacionalizmus újjáéledésének nagy napja volt az. Rengeteg kutatás és elemzés bizonyította, hogy a britek EU-ból való kilépését támogatók átlagéletkora jóval magasabb volt, mint a brexit ellenzőié. Egyszerű szabály érvényesült: minél fiatalabb volt valaki és minél magasabb végzettségű, annál inkább ellenezte a kilépést. Abban nincs semmi meglepő, hogy az alacsonyabban képzettek között népszerűbbek a nacionalista gondolatok, az viszont már nagyon szokatlan, hogy az idősek akarnak nacionalisták lenni, a fiatalok pedig nem.

Magyarországot az elmúlt 10 évben a nacionalista politika feltámasztásának élharcosaként tartják számon a világban. Nem is alaptalanul. A kormányzati kommunikáció és maga Orbán Viktor is sokat beszél a nemzeti érzésről, a nemzet megmaradásáról, a magyar nemzeti tudat erősítésének fontosságáról. Külpolitikában a nemzetállami alapon szerveződő Európa eszméjét támogatja és szavai szerint nem gondolja „hogy Magyarország katonai biztonságát a NATO-ra lehetne alapozni”. Idén augusztus 20-án Orbán az ország megmaradásának hét törvényét fogalmazta meg, erősen hazafias tónusban.

Ezek kellő aggodalmat váltanak ki sokakból, akik a múlt századi nacionalizmus újjáéledését vizionálják. Közöttük van Jean-Claude Juncker, aki tavaly azt mondta Olaszországban, hogy a magyar miniszterelnök a túlzott nacionalizmus lejtőjén halad, s ez a fajta nacionalizmus és mások elutasítása háborúhoz vezet.

A nacionalista politikának azonban, ahogy a brexit esetében, van furcsasága itthon is. A Fidesz politikája statisztikailag az öregekre, nyugdíjasokra, vidékiekre és képzetlenekre épül, de ez természetesen nem jelenti azt, hogy nem támogatják fiatalok és képzettek is – ha a korosztályokat vesszük alapul, a kormánypárt mindegyikben vezeti a népszerűségi versenyt. Legkevésbé azonban a fiatalok között. (A két évvel ezelőtti országgyűlési választáson szavazó 18-29 évesek 37 százaléka voksolt rájuk a Medián adatai szerint, míg 50 fölött ez az arány már 46 százalék volt.) A fiatalok és képzettek nagyobb számban zárkóznak el mind a nacionalista politikától, mind a Fidesztől. Ezt nagyon szemléletesen mutatta be Rigó Attila 2018-as választást elemző írása, amelyben többek között járásonként elemezte az iskolai végzettség és a Fideszre leadott szavaztok összefüggését.

A magasabban képezettek és vállalkozóbb szelleműek nagy számban kerestek megélhetést az elmúlt években külföldön – nem saját nemzetük újjáéledésén munkálkodtak. Ez Blaskó Zsuzsanna vizsgálataiból egyértelműen látható.

A figyelmes olvasó itt vethetné közbe, hogy a 2010-es évek elején az akkor még egyértelműen nacionalista politikát hirdető Jobbik volt a vezető párt az egyetemi ifjúság körében, s a fideszesekkel együtt brutális többségben volt ebben a korcsoportban a nacionalista gondolat. A Jobbik azonban akkor még fiatal formáció volt, népszerűségének okát jelentős részben pedig a nemzedéki élmény okozta.

A ma nacionalizmusa tehát alapjaiban más, mint amit a történelemből ismerünk. A nacionalizmus a 19. század terméke, egy emelkedő korszaké, amikor a közlekedés révén az emberek rájöttek, hogy van élet a saját falujukon túl is. Megtapasztalták, hogy sokkal nagyobb közösség részei, mint amit addig láttak. Ez az érzés soha nem látott egységbe kovácsolta az egy nemzethez tartozókat és hihetetlen energiákat szabadított fel. A magyar történelem egyik legszebb korszaka is ehhez kötődik a 19. században. Nem csak a gazdasági, tudományos és nemzeti kulturális fejlődés indult be: olyan nagyszerű tetteket is eredményezett az akkori nacionalizmus, mint a nemesség önkéntes lemondása előjogairól vagy a magánvagyonok mozgósítása a közösség felemelése érdekében (például a Magyar Tudományos Akadémia megalapítása).

Másrészt abban az emelkedő korszakban minden nemzet abban kezdett hinni, hogy jobb, mint a többiek, messzebbre jut, bármi is legyen, neki van igaza. A felemelő nemzeti érzés a nacionalizmus ideológiájává vált, amelynek élettere a 20. századra a konfliktus lett.

Ha jól mentek a dolgok, akkor külső ellenséget keresett, ha rosszabbul, inkább belsőt. Ellenséget találni ma is egyszerű, ehhez nem kell különösebb tehetség. A valódi nacionalizmusnak azonban a talált ellenséggel előbb-utóbb meg is kell küzdenie. Itt kezdődnek a gondok a mai, idősek által támogatott változattal. Ebből következik, hogy ma a nacionalizmus feltámasztásán munkálkodó politikusoknak olyan ellenségeket kell keresniük, amely nem tud visszaütni és elég vele csak szavakban küzdeni. Ez a nacionalizmus azonban sokkal inkább emlékezetet az idősödő szavazótábornak szóló politikai termékre, mint a 19. és 20. század eszméjére.

Fiatalok szenvedélye, öregek nosztalgiája

Az első világháború előtt a nagy európai nemzetek tehát tele voltak önbizalommal, a nemzeti érzés összetartó ereje a korábbinál erősebb egységbe kovácsolta az embereket. Úgy képzelték, ha háborút kezdenek, biztosan ők győznek. A magabiztosságot a lakosság széles rétegei osztották. A fiatalokban túltengett a harci kedv. Európában például a háborút akaró mozgalmak erősebbek voltak, mint a háborút ellenzők. Bármilyen furcsán is hangozzon ez ma, de hatalmas tüntetések voltak: a háborúért. A kommunisták ugyan szerveztek pacifista ellentüntetéseket és a mai közvélemény szívesebben emlékszik ezekre, de a fiatalság tényleg nem félt a háborútól.

Magyarországi csoportkép 1914-ből. Fotó: Fortepan/Fábián Sámuel

Még akkor sem, ha neki kellett abban meghalnia hazájáért. Azokban a korokban márpedig a fiatalok tették ki az európai országok lakosságának többségét. A korfa a történelemben normálisnak tartott képet mutatta: a 24 év alattiak általában több mint a felét adták a népnek. A társadalmakban ezért aztán tombolt a tesztoszteron, a fiatal férfiak harcolni akartak és mivel nem volt Xbox, vagy a kocsma előtt verekedtek, vagy háborúztak. A nyugdíjas korú lakosok száma elenyésző volt. Olyannyira, hogy itt-ott a nyugdíjrendszert is bátran be merték vezetni: szinte mindenki meghalt, mire fizetni kellett volna. Ez a harcias nacionalizmus történelmi léptékben nagyon rövid ideig élt ideológia és életérzés volt Európában. A második világháború után Európában alig találkozunk vele, már persze a baloldali politikusok félelmein kívül. Nem véletlenül alakult így. A nacionalizmus alapjai lassan ugyanis eltűntek. (Ez természetesen nem igaz a világ távolabbi részeire, az iráni, indiai vagy a kínai nacionalizmus is egyre erősebb.)

A fiatalok száma Európában alacsony és egyre csökken. A lakosság politikailag legaktívabb rétegei a nyugdíjasok, akik száma és politikai szerepe folyamatosan nő, lassan már a lakosság 20 százalékát teszik ki, de a választásokon szavazók között ennél jelentősen nagyobb a súlyuk. A fiatalok jellemzően jobban képzettek, jobb nyelvismeretük van, nem gond nekik, ha külföldön élnek. Jelentős részüknek erősebb európai és gyengébb nemzeti identitása van. A globalizált világban a nacionalizmusnak amúgy is nehezebb a dolga. Nem könnyű hinni benne, hogy mi jobbak vagyunk, mint a többi nemzet: ehhez túl sok információval rendelkezünk a világról, túl sokat tudunk a többi népről. Az idősek ezzel szemben imádják a nosztalgiát, a „régen jobb volt”-gondolat időtlenül sajátjuk. Amikor még Kádár élt, amikor még nem volt EU, amikor még a magyarok jobban szerették a hazájukat… Ugyan ma ők a nemzeti politika, a nacionalizmus legfőbb támogatói, de ennek alapja a nosztalgia és nem a szenvedély, a lelkesedés, ami akár a hazáért való önfeláldozást is magában foglalja. Ez a járókeretes nacionalizmus. Amely a klasszikus változattal szemben nem a nemzet egyesítését, hanem annak sokkal erősebb megosztottságát eredményezi.

A kibicnek semmi sem drága

Azzal nem lehet mit kezdeni, hogy az idősek szavazatai határozzák meg az elöregedő országok politikáját. Ez előre látott folyamat. Talán az sem meglepő, hogy tetszik nekik a nemzeti érzés, büszkék hazájukra és imádnak a múltba nézni.

Azzal viszont komoly baj van, hogy olyan politikát támogatnak, amely a képzett fiataloknak többségének nem tetszik, de rájuk róná annak jövőbeli következményeit és adott esetben nekik is kellene harcolniuk érte.

Mert valódi nemzeti politika nem létezhet olyan széles rétegek nélkül, akik képesek és hajlandók harcolni a nemzetért és végső esetben képesek akár meghalni is érte. Amely gondolat szintén komoly hangsúlyt kapott Orbán Viktor idei augusztus 20-i beszédében. „Önök mától egy férfieszményt, a kötelességét fegyverrel, és ha kell, élete árán is teljesítő magyar katonatiszt idolját testesítik meg” – mondta a felavatott tiszteknek.

Csakhogy: ki is halna meg ma a hazájáért? Ma még az Egyesült Államokban sem egyszerű a hadseregbe való toborzás, Európában egyenesen tragikus. A németeknél még az is felvetődött, hogy külföldről vegyenek fel katonákat. A NATO-kötelességek teljesítésének ugyanis komoly gátja, hogy nehéz növelni a hadsereg létszámát. A német fiatalok többségében sem dühöng a haza védelmének felemelő érzése utáni vágy.

Térképünkön a saját országukért harcolni készek százalékos aránya látszik

Ma katonát Európában leginkább pénzért lehet venni, hazaszeretetért nem.

Ez pedig minden történelmi nacionalizmus halála. A másokkal szembeni dühre épülő hazaszeretnek kicsi a tere a mai Európában. Még a migránsellenes politikában is a kereszténység internacionalista eszméjét állítják szembe vallásukkal, nem pedig a hazaszeretetet. A migráns ráadásul nem külső ellenség, amely hadsereggel vonulna ellenünk. Az irántuk táplált gyűlölet tökéletesen illeszkedik az olyan ellenségkép építésbe, akikkel nem kell valóságosan megküzdeni. Az egyetlen, tömegeket megmozgatni képes erő, amelyre például Lengyelországban sikeres politikát építenek: az oroszoktól való félelem (látható is, hogy a lengyelek nagyobb számban harcolnának hazájukért, mint az európai átlag). Ám a nacionalizmus még ott is megosztóvá vált. Magyarország ráadásul lemondott a történelmileg jól megalapozott és nemzetegyesítő oroszellenes érzésről.

De tényleg, ki halna meg ma a hazáért?

A nacionalizmus, nyugdíjasok támogatásával és fiatal életerős tömegek nélkül értelmezhetetlen. Járókeretes nacionalizmus valójában nincs, az csak politikai termék, amellyel az idősek szavazatai biztosíthatók és az ellenfél lejáratható, nemzetellenesnek nevezhető. A nosztalgiára épült nacionalizmus azonban csak addig működik, amíg a tömegek valódi támogatása nem válik szükségessé. Addig tartható fenn, amíg olyan ellenfeleink vannak, akik nem tudnak visszaütni, mint a migránsok, az EU, a liberális elit, vagy éppen Soros.

Kormányközeli plakátok Budapesten, felül az Alapjogokért Központ hirdetése. Fotó: Vörös Szabolcs

A lelkes nacionalista nagymamák közül senkit nem találnánk, aki az egy szem unokáját elküldené meghalni – bukósisak nélkül nem engedi rollerezni sem. A mai világban, amikor egy kicsit hevesebb iskolai verekedés országos hullámokat vet, amikor a férfi agresszió, a harcos viselkedés primitív bűnnek számít, senki nem támogatná, hogy kicsi gyermeke veszélybe kerüljön. A történelemből ismert nacionalista politika alapjai nem létzenek tehát.

Ez persze azt is jelenti, hogy a baloldalon sem lenne érdemes nacionalista veszélyről beszélni, de mivel ez ott identitáskérdés már több évtizede, úgyis fognak.

A nyugdíjasok szavazataival létrehozott nacionalista politika csak addig képes terjeszkedni, amíg a politikusok olyan konfliktusokat generálnak, amelyek a szavak keretei között tarthatók. A jelen nemzeti politikája tökéletesen illeszkedik a média által uralt világhoz. Olyan harc, amit Twitter- és Facebook-üzenetekkel, Youtube-videókkal vívnak. Amíg ez így lesz, a nemzeti politika kelendő termék marad a nyugdíjasok között.

Itt festve vannak a foltok. Itt mindenki boldog

Win-win helyzet ez az európai politikában. Boldogok a balos politikusok és elemzők, akik 60 évig úgy harcoltak a nacionalizmus ellen, hogy az nem létezett. Most végre felkiálthatnak: „Nem megmondtuk?” Boldogok az egyetemeken, ahol a nacionalista politikától való félelemre nemzetközi karriert lehetett építeni. A jobboldalon ellenben 60 évnek kellett eltelnie, mire rájöttek, hogy ha ennyien küzdenek valami ellen, ami nem létezik, akkor arra sikeres politikát lehet építeni. Így most boldogok a jobboldali „nacionalisták” is, mert találtak egy topikot, amivel hosszabb távon meg lehet szólítani a legaktívabb és legnagyobb választói tömegeket.

A szóbeli harc élesedik és porondon is marad, mert olcsó, egyszerű és hatékony. A nemlétező ellenfelek elleni küzdelem nagyon kényelmes. Az első valódi konfliktusba belebukna persze ez a fajta nacionalista politika, áldozatot hozni ugyanis senki sem akar érte. Még a jólétéből és kényelméből sem szívesen adna le senki, nemhogy meghaljon a nemzet eszméjéért. A fotelből a Facebook-on hazaárulózni a másik magyart – ez éppen elég a nacionalizmus mai válfajához. A gond csak az, hogy ez a tevékenység éppen hogy aláássa azt, ami a normális hazaszeret nemzetegyesítő erejében lehetőség lenne. Pedig arra Magyarországnak nagy szüksége van.


Nyitókép: Orbán Viktor támogatói körében 2015. március 15-én. Fotó: AFP/Kisbenedek Attila

Ez a cikk olvasóink támogatása nélkül nem készülhetett volna el. Ha fontosnak tartja munkánkat, kérjük, legyen „előfizetőnk” akár már havi 1700 forintért, és csatlakozzon hozzánk a Facebookon!

Kategória: esszé