Black Tuesday – a fekete szavazók döntik el, ki lesz Trump kihívója

Bár a demokraták tábora szó szerint roppant színes, mintha kizárólag a fekete szavazók határoznák meg, ki lehet Donald Trump kihívója. De hogyan lett ilyen óriási súlya a demokrata oldalon egy kisebbségnek, amelynek egyébként az országos aránya alig haladja meg a tíz százalékot? És egyáltalán, miért szavaznak az amerikai feketék mindig egy tömbben a demokratákra, amikor sok kérdésben nem is liberálisok? És mit csinálnak a jobboldali, konzervatív feketék?

Ugyan csupán az elnökjelölt-választás bő egyharmadán vagyunk túl, a verseny eldőlni látszik a demokrata oldalon. Joe Biden, Barack Obama volt alelnöke két héttel ezelőtt még totális lúzernek tűnt, most azonban megállíthatatlannak látszik, köszönhetően a fekete szavazóknak, akik a jelek szerint a négy évvel ezelőtti előválasztás után idén is megakadályozzák, hogy Bernie Sanders legyen Donald Trump elnök kihívója. Ami így első olvasásra durva leegyszerűsítésnek tűnik, hiszen nyilván akad csomó más tényező is, amely befolyásolja a versenyt. Ám ha végignézzük, ami idáig idén történt, nehéz nem úgy látni, hogy főleg a fekete szavazók döntöttek.

Biden kampánya rosszul indult és még rosszabbul folytatódott. Az első három államot elvesztette: Nevadában megelőzte Sanders, Iowában Sandersen kívül egy Pete Buttigieg nevű kisvárosi polgármester, New Hampshire-ben pedig még a dobogóra sem fért fel, mert elévágott egy szenátorasszony, Amy Klobuchar is. És hogy mi a közös ebben a három államban? Hogy az országos átlagnál alacsonyabb bennük a fekete lakosság aránya. Különösen igaz ez Biden legmegalázóbb vereségeinek színhelyeire, Iowára és New Hampshire-re, ahol alig élnek feketék.

Már mindenki temetni kezdte az ex-alelnököt, amikor múlt héten jött a negyedik állomás, Dél-Karolina, ahol aztán Biden szinte feltámadt és lemosta Sanderst. És igen: Dél-Karolina a feketék arányát felmutató listán az ötödik tagállam.

Aztán ezen a héten, az úgynevezett szuperkedden folytatódott a Biden-henger és minden déli – azaz jelentős részben feketék lakta – tagállamban (Alabama, Arkansas, Észak-Karolina, Oklahoma, Tennessee és Virginia) legalább kétszámjegyű különbséggel verte Sanderst.

És közben történt még valami. A szuperkedd előtt Buttigieg és Kobuchar, a szuperkedd után pedig a milliárdos New York-i expolgármester, Mike Bloomberg is kiszállt a versenyből. Ők mind felszólították szavazóikat, hogy Bident támogassák. Kiszállásuk egyik legfőbb oka, hogy egyszerűen nem találtak utat a fekete szavazókhoz. Arról, hogy ők mennyire fontosak, csak egyetlen adat:

a legutóbbi, 2016-os demokrata elnökjelölt-választáson a becslések szerint a szavazatok negyedét ők adták. Miközben egyébként az amerikai összlakosságban csak minden nyolcadik ember fekete.

(És az arány alig változik: 1980-ban egy százalékponttal volt kisebb, mint a legutolsó cenzus évében, 2010-ben, amikor a fenti 12,6 százalékot mérték.)

Dél-Karolinában Biden a fekete szavazók csaknem kétharmadának a voksát szerezte meg, 50 százalékponttal többet, mint Sanders. Márpedig Dél-Karolinában a demokrata szavazók 60 (!) százaléka fekete. Mindez nem azt jelenti, hogy Bidenre nem szavaznak mások. Nagy támogatottsága volt a fehér alsó középosztályban meg általában a mérsékelt, idősebb demokraták között s a nőknél is. Vagyis

nem arról van szó, hogy csak a feketékkel el lehet nyerni az elnökjelöltséget. Hanem arról, hogy a feketék nélkül nem lehet.

Buttigieg és Klobuchar feketék általi támogatottsága a két éllovashoz képest pár százalékon mozgott. Bloomberg Dél-Karolinában még nem indult, de az országos felmérésekből lehetett tudni, hogy az ő fekete tábora is szó szerint mérhetetlen. A versenyzők persze mindent meg is tettek, hogy lejárassák versenytársaikat. Buttigiegnek azt rótták fel, hogy kirúgta városa történetének első fekete rendőrfőnökét, Klobucharnak azt, hogy még ügyészként gyilkosságért életfogytiglanira küldött egy 16 éves fekete fiút. De a hét idegen nyelven beszélő, melegházasságban élő Buttegiegnek az életrajza egyébként sem kínált sok kötődési pontot az átlag fekete szavazónak, Klobucher otthona, Minnesota pedig szintén fehér államnak számít.

A legtöbb kritikát persze Bloomberg kapta, az ő polgármesteri időszakához kötődik ugyanis a hírhedt stop and frisk politika. Ez arról szólt, hogy a rendőrök bárkit megállíthattak és megmotozhattak az utcán, hogy van-e nála fegyver. 

Csakhogy a különféle fekete jogvédő szervezetek és a fősodratú sajtó óriási botrányt csinált abból, hogy az intézkedés a lakosságszámuknál nagyobb arányban érinti a feketéket (és a spanyolajkúakat). Ami persze logikus, hiszen a bűnelkövetők (illegálisan fegyvert viselők) között is felülreprezentáltak, vagyis a rendőrök érthetően nem akarták fehér nagymamák motozásával vesztegetni az idejüket, csak hogy beálljon a megfelelő arányszám. Bloomberg védte az intézkedést, rámutatva, hogy az éppenhogy nem rasszista, hiszen elsősorban fekete életeket óv meg. Hiszen a tetteseknél csak az áldozatok (90 százalék) között vannak jobban felülreprezentálva a feketék, jellemzően fiatal férfiak. A stop and frisknek azonban mennie kellett, Bloombergre pedig végképp ráragadt a rasszista bélyeg, s ezt most sem tudta levakarni, hiába kért bocsánatot és nevezte hibásnak akkori (ismételjük meg: életeket mentő) politikáját.

Szintén nagyon érdekes Sanders és a fekete szavazók kapcsolata. Országos felmérésekben utóbbiak nagyjából ugyanolyan arányban voksolnának rá, mint Bidenre. Ám abban a pillanatban, ahogy az elméleti kérdésből valóságos lesz, azaz tényleg elérkezik a szavazás időpontja, vége a szoros versenynek, csak a legfiatalabbak tartanak ki Sanders mellett. Pedig Sanders tanult a négy évvel ezelőtti, Hillary Clinton elleni vereségből, amikor a feketék egységesen a volt first lady mellé álltak. Tényleg mindent megpróbált: Dél-Karolinát a voksolás előtt elárasztotta fekete bőrű önkénteseivel, akik folyamatosan sulykolták feketékre szabott választási ígéreteit. Ehhez képest Biden csak arra emlékeztette őket, hogy ő volt az első (félig) fekete elnök alelnöke és közölte, hogy ha demokrata párti politikusra akarnak szavazni, akkor őrá tegyék. (Sanders formálisan nem tagja a demokrata pártnak.) Mint láttuk, ez bőven elég volt a győzelemhez.

Amiből különösen a demokrata párti érv magyarázat sok mindenre. A feketék súlya ugyanis azért döntő a demokrata előválasztásokon, mert gyakorlatilag nincsen fekete republikánus szavazó, a fekete voksok nem oszlanak meg a két párt között: tízből kilenc fekete Hillaryra voksolt Donald Trump ellenében, és ez gyakorlatilag a múlt század közepe óta mindig így van a demokrata jelölt javára.

Amilyen magától értetődőnek tűnik ez, épp annyira nem az.

Amerika fekete lakossága ugyanis egyáltalán nem monolit tömb: nem csak nagyvárosi kapucnis srácokból és baptista templomokban éneklő családanyákból áll.

Az egyik leggyorsabban növekvő társadalmi csoport például a fekete vállalkozóké. Akik elvileg érdekeltek például az adócsökkentésben, ami hagyományosan republikánus terep. Tehát a fekete vállalkozók egyértelműen saját gazdasági érdekeikkel mennek szembe, amikor a demokratákra szavaznak. Amivel persze nincsenek teljesen egyedül. Könyvtárnyi irodalma van annak is, miért szavaz a fehér alsó középosztály a republikánusokra, látszólag szintén a gazdasági érdekeivel ellentétesen, hiszen a jól keresőknek járó adócsökkentések, a megnyirbált szociális juttatások miatt elvileg a demokratákat kellene támogatniuk. Mégsem ezt teszik, egyrészt mert társadalmi kérdésekben sokkal konzervatívabbak (vallás, genderjogok, abortusz, bevándorlás, stb.), másrészt mert az ugyan lehet, hogy a demokratákkal ők is jobban járnának, de azt nehezen viselik, hogy a különféle preferált kisebbségek tagjai még jobban – úgy ráadásul, hogy szerintük nem is dolgoznak meg ezekért a juttatásokért.

Hillary Clinton-szavazó 2016. november 6-án az arizonai Phoenixben. Fotó: Vörös Szabolcs

A feketék beállítottságát vizsgáló kutatások szerint egynegyedük konzervatívnak (jobboldali) tartja magát, ami az Egyesült Államokban alacsonyabb adókat, lazább szabályozást (például környezetvédelem vagy munkajog területén), rosszabb szociális ellátást, szigorúbb abortuszszabályozást, a halálbüntetés és a fegyvertartás támogatását jelenti. Az LGBTQ-jogok viszont kifejezetten nem érdeklik őket, sőt a fekete férfiak között eléggé elterjedt a homofóbia (újabb hátrány, Buttigieg).

A negyedrész konzervatív mellett csak egyharmaduk nevezi magát (bal)liberálisnak, a többi mérsékeltnek. Ez alapján minimum nagyjából egyharmaduknak a republikánusokra kellene szavazniuk, ehhez képest mint láttuk, csak egytizedük teszi. A feketék harmada még a pozitív diszkriminációt sem támogatja, vagyis hogy előnyben részesítsék őt a tanulásban vagy a munkahelyeken. Sőt általában a feketéknek csak a fele véli úgy, hogy a kormánynak kiemelten kell foglalkozni az afrikai-amerikaiak problémáival.

És hogy kire szavaznak azok a konzervatív feketék, akik – mint láttuk – szinte semmiben sem értenek egyet az egyre balosabb demokratákkal? Hát a demokratákra. Még a magukat konzervatívnak valló feketék 80 százaléka is a demokratákra szavaz!

Nemrég jelent meg egy könyv Steadfast Democrats (Tántoríthatatlan demokraták) címmel, amely épp azt vizsgálja, miért szavaznak a feketék ilyen egységesen. A legfőbb megállapítás, hogy az ideológia alig számít valamit, a döntő tényező a társadalmi nyomás, mégpedig a többi fekete részéről. Azaz társadalmilag gyakorlatilag elfogadhatatlan egy fekete számára, hogy ne a demokratákra szavazzon. Ezt kísérletek is bizonyítják.

Egy 2012-es kísérletben például feketék pártszimpátiáját vizsgálták. A többség persze demokrata lett, ebben még nincs is semmi különös. Annál érdekesebb, hogy a pártszimpátia függött a kérdező bőrszínétől. Vagyis, ha egy fekete kérdezte a fekete válaszolót, akkor az demokratábbnak vallotta magát, mint fehér kérdezőnél vagy egy anonim online kérdőív kitöltésénél. Vagyis a feketék érzik az elvárást, hogy demokraták legyenek. Egy másik kísérletben azt modellezték, hogy fekete szavazók mennyire hajlandók pénzt adományozni Obama kampányára. Megint kiderült, hogy ha az adományozásnak egy fekete megfigyelő is tanúja volt, akkor nagyobb volt az adományozási kedv, mint fehér megfigyelőnél vagy megfigyelő nélkül.

2016-ban végeztek egy felmérést feketék körében, hogy mi volna, ha a republikánusoknál a versenyben lévő fekete jelölt, a feketék által egyébként tisztelt Ben Carson orvos nyerné az előválasztásokat és ő indulna a demokrata Hillary Clintonnal szemben. Nos, a megkérdezett feketék 10 százaléka szavazott volna rá Clintonnal szemben, ami pont kettő százalékponttal több, mint amennyien Trumpot választanák. Vagyis tökmindegy, a republiknusok kit indítanak, úgysem szavaznak rájuk. A feketék egy fehér demokratát mindig előnyben részesítenek egy fekete republikánussal szemben.

Ezért aztán hiába érvel rendszeresen azzal Trump, hogy soha nem ment ilyen jól a feketéknek, mint az ő elnöksége alatt. Ami egyébként kivételesen nemcsak a szokásos bombasztikus dicsekvés, hanem tényleg van alapja, még ha kérdés is, hogy ez a segítő szándék mennyire volt tudatos Trump részéről. A gazdasági növekedés mellett a bevándorlás csökkenése ugyanis kifejezetten olyan dolog, ami a szegény feketéknek jó, hiszen az új, angolul nem beszélő, alacsonyan képzett illegális bevándorlók leginkább az ő rosszul fizetett munkahelyeiknek jelentenek konkurenciát. Vagyis ha kevesebb van ilyen bevándorlóból, az bizony több munkalehetőséget és fizetésemelést jelent a feketéknek.

Az amerikai határ a mexikói Ciudad Juareznél. Trump migrációs politikája a feketéknek tett jót. Fotó: AFP/Herika Martinez

A könyvből az is kiderül, hogyan működik ez a társadalmi nyomás. Egy-egy választás előtt a vezető fekete politikusok világos útmutatásokat adnak (ez például nagyban segít Bidennek, aki a demokrata elit jelöltje Sandersszel szemben), csakúgy, mint a fekete egyházi vezetők. Ugyanezt teszik a fekete civil szervezetek vezetői, és legfőképpen sorozatosan érkeznek az üzenetek minden közösségi csatornán. Egyszerű szavazók mesélik el, hogy ilyenkor sorban kapják a telefonokat, üzeneteket ismerőseiktől és családtagjaiktól, hogy ugye tudják, kire kell szavazniuk. A voks leadása után pedig ellepik a közösségi médiát a képek, hogy ők bizony már szavaztak és gyorsan menjen, aki még nem tette meg.

S hogy miért van ez így? Nos, a jelenségnek történelmi okai vannak. Az amerikai feketéknél a politika közösségi műfaj volt, a fekete polgárjogi mozgalom idején folyamatosan azt kellett mutatniuk, mennyire elszántak és egységesek – ha kellett, tömegdemonstrációkkal.

A feketéknek, mint csoportnak kellett elérniük az egyenlőséget, különalkukról szó sem lehetett, mert az csak gyengítette volna a közösséget. „Vagy együtt emelkedünk fel, vagy együtt süllyedünk el” – adta ki a jelmondatot Martin Luther King. Ráadásul a fehérek a szegregáció alatt elkülönülésre kényszerítették a feketéket, akik így aztán kénytelenek voltak saját közösségeket, csoportokat kiépíteni. Amelyek a szegregáció végeztével is megmaradtak. Ezek azok az intézmények, ahova a már közeledni akaró fehérek nem találnak utat azóta sem. A feketék ma is meglepően zárt csoportot alkotnak, csak most már saját akaratukból, ami megmutatkozik a pártválasztástól a párválasztásig az élet szinte minden területén. És ennek a zárt csoportnak nagyon határozott normái vannak mindenre kiterjedően: a választási magatartásra is. Ez pedig az, hogy mindig a demokratákra és azon belül is lehetőleg minél egységesebben kell szavazni.

Még akkor is, ha ez egyébként egyáltalán nem biztos, hogy nyerő stratégia. Mert miközben például a demokrata előválasztáson óriási a feketék súlya, magán az elnökválasztáson annál csekélyebb. A szuperkedd déli államai közül (ahol ugye tarolt Biden) például mindössze egyben győzött legutóbb demokrata jelölt, a többiben mind Trump. A déli volt rabszolgatartó államok ma a republikánusok legbiztosabb támaszai, jóllehet eredetileg a demokraták voltak a déli párt és a republikánusok a rabszolgatartó északiak. 

A feketék támogatását ugyanis az elnökválasztáson mindenki adottnak veszi: a demokrata jelölt tudja, hogy úgyis rá fognak szavazni, a republikánus pedig tudja, hogy úgysem. Az ígérgetés, a harc pedig főképp a bizonytalan, elcsábítható szavazókért folyik. Akik jelenleg a sors iróniájaként éppen a feketékkel legkevésbé rokonszenvező, alacsonyabb végzettségű fehérek.


Nyitókép: Joe Biden a Texas Southern University diákjaival szelfizik 2019. szeptember 13-án. Fotó: AFP/Frederic J. Brown

Ez a cikk nem készülhetett volna el olvasóink támogatása nélkül. Ha fontosnak tartja munkánkat, kérjük, legyen „előfizetőnk” akár már havi 1700 forintért, és csatlakozzon hozzánk a Facebookon!

Kategória: Világmagyarázat