Így kerülhettük volna el Trianont: idén 100 éves a katasztrófa
Az éppen csak megkezdődött 2020-ban emlékezünk majd a trianoni békeszerződés aláírásának századik évfordulójára. Ebből az alkalomból Jeszenszky Géza történész, volt külügyminiszter és nagykövet a Válasz Online-nak írt történelmi esszéjében eljátszik a gondolattal: milyen feltételek mellett maradhattak volna meg legalább a magyar többségű területek? „A történelmi ország ilyen módon, ilyen határokkal történő elvesztése elkerülhető lett volna” – szögezi le Jeszenszky Géza, aki részben a Révész Tamás hadtörténész által lapunknak mondottakat gondolta tovább. Megegyezés a nemzetiségekkel; különbéke 1918-ban; Hungária Nemzeteinek Közössége a Kárpát-medencében – „alternatív történelem” öt pontban.
A magyar (bal)sors okai iránt érdeklődő közönség évek óta hallja és olvassa az I. világháború alatti magyar hőstettekről szóló beszámolókat. Ezek alapján joggal kérdezi: miként végződhetett ennyi önfeláldozás összeomlással, a történelmi ország földarabolásával és azzal, hogy a nemzet egyharmada akarata ellenére más országokba került? Le kell szögezni, a tragédiát nem árulás vagy összeesküvés okozta. Az 1918. októberétől a tanácsköztársaság kikiáltásáig terjedő időszakban a határok ügye eldőlt. Hatos Pál őszirózsás forradalomról írt és Romsics Ignác Erdély elvesztését bemutató, hiteles forrásokon alapuló könyve után most egy fiatal hadtörténész, Révész Tamás adott választ a legfájóbb kérdésre: hogyan tudták szomszédaink szinte minden ellenállás nélkül megszállni és megtartani nemcsak a túlnyomóan nemzettársaik által lakott területeket, de a színmagyar Székelyföldet, Csallóközt, Partiumot, illetve a relatív magyar többségű Észak-Bácskát is? Ez döntő mértékben az akkor élőkön múlt, de az okok a múltban, a magyar politikában és a nemzetközi viszonyokban gyökereznek.
A múlt nem eleve elrendelt, végzetszerű folyamat; a történelem alakulását meghatározza a vezetők döntése, a közhangulat, sőt a véletlen is. Jogos és indokolt annak vizsgálata, hogy egy-egy megtörtént eseménynek milyen alternatívái voltak, miért nem valamelyik másik lehetőség következett be. Persze értelmetlen a pusztán vágyainktól vezérelt gondolkodás, fantáziánk szabadon eresztése, de hasznos, elgondolkodtató bemutatni egy-egy reális korabeli alternatívát.
A történelmi Magyarország ilyen módon, ilyen határokkal történő elvesztése elkerülhető lett volna. Olvasmányaim és kutatásaim alapján itt csak tömören foglalom össze, szerintem hogyan.
1. 1867 után a nemzetiségi kérdés kölcsönös megelégedésre rendezhető lett volna Teleki László, Mocsáry Lajos és Jászi Oszkár javaslatai alapján
A szabadságharc alatt Teleki László (Kossuth Lajos párizsi követe) állandóan sürgette a megegyezést az autonómiát igénylő nemzetiségekkel. Kossuth e gondolat előnyeit az emigrációban elismerte. Itthon Deák Ferenc és Eötvös József az 1868-as nemzetiségi törvénynél többet is kész volt adni, de a közhangulat ezt nem engedte. A konciliáns kisebbségpolitikát szorgalmazó Mocsáry Lajos (1874-től tíz évig a Függetlenségi Párt elnöke) fehér holló volt.
A kiegyezést követő látványos gazdasági fejlődés érintette a nemzeti kisebbségeket is, ügyvédjeik és papjaik vezetésével erős középosztályok jöttek létre. Az 1904-6-os politikai válság nyomán öntudatuk, önbizalmuk és országgyűlési képviseletük is megnőtt. Az 1906 és 1909 között kormányzó, egyszerre nemzeti retorikát és Bécs-ellenességet hirdető koalíció a nemzetiségekkel is kiélezte a viszonyt.
A külföldi, zömükben jóindulatú megfigyelők sürgették az ország lakosságának felét alkotó nem-magyarok valódi egyenjogúságát, méltányos parlamenti képviseletét, érvényesülésüket mind a helyi, mind az országos politikában. A magyarországi nemzetiségek politikusai mellett az ország talán legfontosabb problémájának tekintette a kisebbségek helyzetének radikális javítását a parlamenten kívüli ellenzék, a Huszadik Század folyóirat és az értelmiség egy része, köztük Ady Endre. Jászi Oszkár egy igen alapos munkában történelmi és nemzetközi megközelítésben mutatott rá a megoldás szükségességére és módjára, hangsúlyozva, hogy ez a magyar demokrácia alapfeltétele, „archimédeszi pontja”. Minimális nemzetiségi programja ma is érvényes: jó iskola, jó közigazgatás és jó bíráskodás kell a népnek, mindezt a saját nyelvén.
Ellentétben függetlenségi párti ellenzékével, Tisza István látta, hogy csak engedményekkel lehet fenntartani a békét a magyarok és a nemzeti kisebbségek között.
Több kísérletet tett, hogy megegyezzen a számban és politikai erőben is legnagyobb románsággal. A Függetlenségi Párt egyes politikusai és a velük rokonszenvező lapok azonban a „magyarság elárulásának” nevezték a miniszterelnök békülékeny gesztusait és tárgyalásait. Ilyen körülmények között a szarajevói merénylet nyomán bekövetkezett 1914. júliusi nemzetközi válság egy súlyosan megosztott Magyarországot érintett.
2. A világháború elkerülhető volt. 1914 nyarán Tisza István látta a veszélyeket
Végül a németek meggyőzték a miniszterelnököt: itt az utolsó alkalom letörni az oroszok által támogatott szerbek bomlasztó tevékenységét és megelőzni az antant fenyegető fölényét.
A megtörtént tények és a meghatározó szereplők ismeretében érdemes megvizsgálni: az 1910-es években az európai politika megállíthatatlanul haladt-e a háború felé? Közkeletű vélekedés, hogy a világháború a kor nagyhatalmi ellentéteiből, az imperializmusból törvényszerűen következett. Eszerint a szarajevói merénylettől függetlenül a régi francia-német és az újabb angol-német ellentét, Oroszország növekvő balkáni befolyása mindenképpen fegyveres konfliktushoz vezetett volna. Az ismert tények ezt nem támasztják alá.
Noha Franciaország 1871 óta készült a revansra, de sem az 1893-ra megszületett orosz szövetség, sem az 1904-ben az angolokkal megkötött entente birtokában nem mert ujjat húzni Németországgal. Viszont finanszírozta az oroszországi stratégiai vasutak építését, ami háború esetén a gyors mozgósítást és ezzel a német haditervet (Franciaországot hat hét alatt legyőzni, majd minden erővel Oroszország ellen fordulni) tette volna lehetetlenné. Ha e vasutak – a terveknek megfelelően – 1917-re elkészülnek, ez lelohasztotta volna a német katonai vezetők optimizmusát, hogy egy hadsereggel két háborút nyerhetnek meg. Németország növekvő gazdasági és katonai ereje, ambiciózus flottaépítési programja (Vilmos császár arról álmodott, hogy hajóhada nagyanyja, Viktória angol királynő országáéhoz hasonló nagyságú lesz), illetve a muszlim világ német felkarolása – és annak jelképe, a Berlin-Bagdad vasút terve – aggasztotta a briteket. Éppen 1914 körül azonban enyhülés mutatkozott az angol-német viszonyban. A felek megállapodtak, hogy az államcsőd közelében járó Portugália afrikai gyarmatait készek egymás között fölosztani. A brit és a német uralkodó elsőfokú unokatestvérek voltak, egymással (és Alexandra unokatestvérük férjével, II. Miklós cárral) rendszeresen angolul leveleztek. Ez is a katonai konfliktus ellen szólt.
A két Balkán-háborúban győztes és területét megkétszerező Szerbiában ugyan tetőfokára hágott a Boszniára és a magyar Délvidékre vágyó nacionalista közhangulat, de a szerb kormány tisztában volt a Monarchia katonai fölényével. Belgrád azt is tudta, hogy a cári Oroszország nélkül esélytelen lenne céljait háború útján elérni.
Mindezek alapján feltételezhető, hogy az 1914-es nemzetközi válság elmaradása esetén a következő néhány évben nem tört volna ki általános európai háború.
A háború melletti döntésben Vilmos német császár felelőssége elsődleges, de a Monarchia csatlakozását Tisza István magyar miniszterelnökként talán meg tudta volna akadályozni. Ellenvetéseit a németek Románia sakkbantartásának ígéretével és az antant fenyegető fölényével szerelték le. Ha nincs háború, nincs összeomlás 1918 végén.
3. 1918 elején az egész Monarchia igen kedvező feltételekkel különbékét köthetett volna
Jan Smuts tábornok, a brit háborús kabinet dél-afrikai búr származású tagja 1917. december 18-19-én Genfben titkos tárgyalásokat folytatott Mensdorff volt londoni osztrák-magyar nagykövettel. Smuts a Németországgal történő szakítás fejében nemcsak Ausztria-Magyarország megmaradását volt kész elfogadni, de az egész délszláv térséget, sőt Ukrajnát is felkínálta egy föderálissá átszervezett Habsburg monarchia számára.
David Lloyd George brit miniszterelnök és Wilson amerikai elnök 1918. január 5-én, illetve 9-én nyilvánosan állást foglalt Ausztria-Magyarország népeinek autonómiája, de területi integritásának megőrzése mellett. A császár-király és Ausztria-Magyarország legtekintélyesebb politikusai viszont az Oroszországgal (és egy független Ukrajnával) Breszt-Litovszkban 1918. márciusban megkötött béke birtokában mindent egy lapra, a nyugati fronton kivívhatónak hitt katonai győzelemre tettek föl. Károly nem akarta vagy nem merte vállalni német szövetségese cserbenhagyását,
4. Noha 1918 végén a győztesek Közép-Európát a magyarok rovására tervezték átalakítani, de a szomszédok etnikailag alaptalan igényeiért egyetlen katonájukat sem akarták feláldozni.
A kimerültség és a háborúellenes hangulat alapján ez érthető – és az akkori diplomáciai dokumentumok bizonyítják. Ígéreteik teljesítését a cseh, a román és a szerb hadseregre bízták.
5. Tehát 1918 végén a magyar kormány és a magyar társadalom magatartáson sok múlott
Ha lett volna elég harcolni kész katona, akkor északon és keleten jobb, az etnikai viszonyokon alapuló határokat érhettünk volna el, esetleg egy önálló Erdéllyel. Kárpátalja ruszinjai – a törvényben biztosított autonómia birtokában – nem akartak Csehszlovákia részévé válni.
Hatos, Romsics és most Révész könyve mindezt igazolja. Egy lépéssel továbbmenve: ha nem tör ki a világháború és létrejön valamilyen megegyezés a nemzetiségekkel, akkor az egyértelműen nem-magyar többségű országrészek idővel ugyan leválhattak volna, de nem a mai határokkal. Az egykori brit gyarmatokat ma is összefűzi a Nemzetközösség, annak tagja India és az egykori afrikai gyarmatok is. Bölcs magyar politika esetén miért ne jöhetett volna létre Hungária Nemzeteinek Közössége? Ezt az államalakulatot a magyar mag-ország mellett Horvátország, egy kantonizált Erdély, Szlovákia, esetleg még egy magyar-német-délszláv Délvidék alkothatta volna.
Nyitókép: irredenta emlékhely virágokból a budapesti Szabadság téren (1942). Fotó: Fortepan/Carl Lutz
