„Annál rosszabb a tényeknek” – azok a várostörténész szerint nem befolyásolják a Liget-projekt híveit

·2019.12.11

„Ha a helyszín kijelölése a tulajdonos fővároson múlt volna, ma nem itt lenne a Liget Budapest Projekt. Érdemes felidézni, mit mondott Tarlós István 2015-ben.” Majkó Zsuzsanna helytörténész ezennel válaszol a Városliget Zrt. stratégiai igazgatójának soraira, amelyben Rostás Zoltán fake news terjesztésével vádolta meg őt. Nagyon szeretjük ezt a vitát. Reméljük, önök is.

Majkó Zsuzsanna irodalomtörténész, helytörténész társszerzője a 2013-ban megjelent Élet a régi Városligetben és a 2017-ben napvilágot látott Városliget lexikon című könyveknek. Ismeretterjesztő blogbejegyzései a Mesék a pesti Városligetből blogon olvashatók. A Válasz Online Liget-vitájának előzményei: Üvöltöző épületek – a Liget-projekt konzervatív szemmel (Gulyás András tollából) és „Nagyszerű küzdelem előtt állunk” (Petri Lukács Ádámtól), Az elhallgatott tényekről: helytörténész szedi ízekre a Liget-építkezések alapérvét (Majkó Zsuzsanna írása), Városliget és pártpolitika, avagy az igazi hungarikum (ismét Gulyás András tollából), végül Fake news-zal érvelnek a Liget-projekt kritikusai – a Városliget Zrt. stratégiai igazgatója is beszáll a vitába (Rostás Zoltántól)

×××

Előző írásomban a Liget projekt kommunikációs gépezetét, egész pontosan az építkezések megalapozására szolgáló, a történeti hitelesség szempontjából azonban gyenge lábakon álló érveket bíráltam. Alapvetően három megállapítást tettem:

  1. A projekt kommunikációjában visszatérő elem, hogy nem tekintik közparknak a Városligetet.
  2. A Liget Budapest projekt céljaihoz igazították a Liget történetét.
  3. Követendő hagyományt kreáltak a közpark korábbi „túlépítéséből”, amelynek jelentős része azonban állításukkal szemben – a város maga alakította ilyenné a Ligetet – nem tudatos városfejlesztés eredménye, épp ellenkezőleg, a város akarata ellenében történt.

A fentiek alapján kimunkált „érvrendszer” célja egyértelmű: a 2012-ig létezett közmegegyezés – közparkba nem kellenek új épületek – felülírása. Rostás Zoltán, a Városliget Ingatlanfejlesztő Zrt. stratégiai igazgatója látszólag erre a cikkre reagált, de nem a valós diskurzus, hanem a leleplezés szándékával. Három alapvető állításomból kettővel nem vitatkozott érdemben, ellenben mind a hármat bombasztikus jelzőkkel minősítette: hamisítvány, fake news, mestercsel.

Azt az állításomat, amely szerint tőle hallottam életemben először azt a kitételt, hogy a Városliget sosem volt park, Rostás hamisítványnak nevezi. Árnyékbokszolás helyett én az olvasókra bíznám annak eldöntését, hogyan értelmezik vitapartnerem 2017. június 8-án, a Liget Park fórumon elhangzott szavait (ezúttal „filológiai pontossággal”, szó szerinti leiratban közlöm az inkriminált mondatokat, a felvételen ez a rész 4:06-nál kezdődik): „Ez a park, nem igazán park. Professzor úr [ti. Persányi Miklós] ezt az előbb kifejtette már. Ez nem egy, a szó zöld értelmében vett liget, ez mindig egy városi vegyes funkciójú terület volt, ahol a város ezt a ligetet mindig kulturális funkciókkal töltötte meg.”

Ezen a ponton akár hátra is dőlhetnék elégedetten, hiszen Rostás múlt heti írásában maga cáfolja korábbi szavait, és hitet tesz a Városliget közparkjellege mellett. Csakhogy a fentebb közölt, Ligetre vonatkozó definíciós kísérlet további két állítása sem felel meg a valóságnak.

A másodiknak, amely szerint a Városliget mindig vegyes funkciójú terület volt, legfeljebb akkor lenne valami igazságmagva, ha kisatíroznánk a Liget történetéből az első 70-80 évet.

(A gyakran emlegetett példa, hogy ugyanis az Állatkert 1866-os megnyitása a bizonyíték a Városliget minden más parktól való különbözőségére, mi több egyediségére, csak azoknak meggyőző, akik nem ismerik a jelentős európai parkok történetét. Állat- és növénykertek kialakítása a parkok területén a viktoriánus Angliából induló, az egész kontinensen elterjedt szokás volt a 19. században. A londoni Regent’s parktól a párizsi Bois de Boulogne-ig, a bécsi Pratertől és Schönbrunntól a berlini, az eredeti funkciót ma is nevében őrző Tiergarten közparkjáig állatkertek mindenhol voltak.)

A harmadik állítás, hogy ugyanis a város maga töltötte meg kulturális tartalommal a közparkot, túlnyomó részben szintén nem igaz. Erről szólt múltkori írásom, erre azonban sajnos nem érkezett érdemi ellenvetés.

Megértem, hiszen nehéz lenne vitatkozni a széles körben ismert és számos korabeli forrással alátámasztott ténnyel, hogy a Városliget intézmények nélkül is Pest leglátogatottabb közparkja volt az 1830-as évektől. Azt az állítást is nehéz cáfolni, hogy javarészben nem a főváros, hanem az állam telepítette a parkba kulturális intézményeit. Természetesen nem egy kulturális központ vagy múzeumi negyed kialakításának igényével, sokkal inkább a spórolás okán. Ezt a körülményt a kor közvéleménye egyébként nagyon pontosan érzékelte. 1897-ben két tudós férfiú, Schmidt Ágoston erdélyi származású piarista szerzetes, a matematika és a fizika professzora, valamint Bozóky Endre elektrotechnikus, fizikus tollat is ragadott, hogy a tekintetes székesfővárosi tanácsnál fejezze ki a Műcsarnok Ligetbe telepítése miatti méltatlankodását: „Majdnem úgy tűnik fel, hogy valahányszor valamely középület számára ingyen telekre van szükség, ezt mindenkor a városliget fogja megbánni. Ezen újabb irány, szemben a korábban uralkodottal, mely a középületekkel a város tereit építette be (operaház, posta palota stb.) igen kétséges értékű haladásnak tekinthető, mert rövid időn belül a városligetet teljesen tönkre fogja tenni.” (Források Budapest múltjából, szerk.: Ságvári Ágnes, Budapest, 1971.)

hirdetés

Rostás írásának második részében azért dorongol le, mert nem tekintem követendő hagyománynak – a mégoly nemes funkciók ellenére sem – a park túlépítését. Csakhogy itt nem velem vitatkozik, hanem a témában megnyilatkozó szakemberek (várospolitikusok és várostervezők) túlnyomó többségével. Ilyen érvet ugyanis – ha már úgyis vannak épületek a Városligetben, építsünk még bele továbbiakat, ezzel teljesen felszámolva a Liget közparki státuszát –, a projekt elindulása előtt nem olvashattunk sem szakmai anyagokban, sem várostervezési koncepciókban. Vitát azonban a Városligetbe szánt épületekről annál többet. Ezeket Rostás elintézi azzal, hogy viták mindig is voltak, azok felemlegetése nem bizonyít semmit, pusztán azt, hogy az ellenzésnek is van hagyománya. Figyelmen kívül hagy azonban egy nagyon fontos körülményt:

én nem sajtópolémiákat, vagy az utca emberének okoskodását citáltam múltkori cikkemben, hanem a Városliget vonatkozásában, az állam és a főváros legfőbb döntéshozó és igazgatási szervei közötti meglehetősen éles nézetkülönbségeket. Ez azért lényegi különbség, mert ezeknek a vitáknak a fennmaradt iratanyagából pontosan kirajzolódik a mindenkori városvezetés viszonya legjelentősebb közparkjához. Ez pedig nem más, mint hogy

200 éven át közparkként kívánták a Városligetet megőrizni. Kérdem tisztelettel, nem inkább ez a törekvés lenne a követendő hagyomány?

Arra, hogy a mindenkori városvezetés meglehetős következetességgel állt ki a közpark megőrzéséért, számtalan példát tudunk sorolni. A Közlekedésügyi Csarnok, amelyet most szintén újjá akarnak építeni, 1896-ban csak az új Közlekedési Múzeum beígért felépüléséig kapott ideiglenes fennmaradási engedélyt, a Szépművészeti Múzeum Városligetbe telepítését eredetileg a főváros összes bizottsága és a tanács is elutasította, de a Királypavilon bontási engedélyén is pecsét volt már, amikor váratlanul bejelentkezett bérlőként a Gerbeaud. A BNV-nek, nem utolsó sorban Budapest nyomására, telket is vásárolt a kormány 1921-ben Lágymányoson, de a költözés gazdasági okok miatt egyre húzódott. 1936-ban, amikor egy magántársaság kereste meg a fővárost, Szendy Károly polgármester a kecsegtető ajánlatot elutasította, és a döntését olyan szavakkal indokolta, amelyet ma legfeljebb a radikális zöldek hangoztatnak: „Van azután még egy propozíció – papírra ugyan nincsen lefektetve, de előre jelzem, hogy nem igen veszem szívesen és nem fogok tudni előterjesztést tehetni –, tudniillik a Weingruber vendéglő helyére, annak környékére akarnak szállodát építeni. Felfogásom szerint ugyanis a Városliget tulajdonképpen liget, oda nem új épületeket kell emelni, hanem ellenkezőleg, még a meglévőket is le kellene bontani.” (Szendy Károly polgármester felszólalása a Fővárosi Közigazgatási Bizottság ülésén, 1936. október 12-én. Fővárosi Közlöny, 1936. 56.sz.).

Hadd emlékeztessek egy közelmúltbeli eseményre is: ha a helyszín kijelölése a tulajdonos fővároson múlott volna, ma nem itt lenne a Liget Budapest projekt. Érdemes felidézni mit mondott Tarlós István 2015-ben:

„A múzeumi negyed eredetileg az én ötletem volt, benne volt az első választási programomban is, csak én nem a Ligetbe, hanem a Nyugati Pályaudvar mögé képzeltem. A Városligetbe áttelepített tervhez nincs közöm, azóta különösen nem, mióta a parkot törvénnyel elkommendálta Budapesttől a kormány.”

Természetesen tisztában vagyok vele, hogy írásom cseppet sem befolyásolja a Liget-projekt feltétlen híveit, sőt, egyeseket kifejezetten megerősít hitükben. A történeti tények felsorolása sokaknál beindítja a kognitív pszichológia által backfire effectnek nevezett jelenséget, amelyet röviden az „annál rosszabb a tényeknek” szellemes fordulatával lehetne leírni. Ám nemcsak ténynek lenni rossz manapság, hanem tényközlőnek is. Mindenki, aki megszólal a projekt helyszínválasztása ellen, nagyon gyorsan magára húzza a kultúraellenesség vádját. Akik ezzel támadnak, elfelejtik, hogy a Városligetben nem csak népszerű intézmények vannak, az nem pusztán a fővárosiak első számú rekreációs parkja, hanem kertművészeti örökségünk kiemelkedő alkotása, és mint ilyen, kulturális örökségünk része is. A Rostás Zoltán által is hivatkozott Jámbor Imre professzor, Nebbien hazai legjelesebb kutatója így ír erről: „A Városliget ma is, megcsonkított állapotában is jelentős közpark, európai mércével is kiemelt értékű történeti kert. Tágas gyepfelületek létesítésével, a cserjeszint újratelepítésével, kiegészítő fásításokkal, a sétányok megújításával és a kertművészeti értékek kibontásával helyre lehet állítani.” (Jámbor Imre: Nebbien Városligete. A világ első népkertje Pesten. Budapest, 2018). Jelenleg azonban a Városligetben nem ez, hanem az épületek környezetének és a még megmaradt parkterületnek a csinosítása zajlik.

Jelen állás alapján a Liget Budapest projektnek, elsősorban az elhibázott helyszínválasztás miatt, nincsenek igazi nyertesei. A park feldúlva áll, az új múzeumépületek megvalósítása mostani tudásunk szerint lekerül a napirendről. Nem kellett volna így történnie.

Rostás Zoltán záró gondolataiban úgy érvel: nemzeti közösségünk érdekében áll a projekt teljes megvalósulása. Az épp a napokban megjelent, sorban a hetedik, fővárosiak körében végzett közvéleménykutatás viszont azt mutatja, sokan úgy gondolják, nemzeti közösségünk érdeke az lenne, ha jelentős közgyűjteményeink méltó elhelyezést kapnának valahol Budapesten, a parkot pedig új épületek nélkül állítanák helyre. Igazi win-win szituáció lenne, ráadásul két legyet ütnénk egy csapásra. Nemcsak az új, ikonikus múzeumépületeinkkel, de európai mércével is kiemelkedő értékű történeti kertünkkel is büszkélkedhetnénk a világnak.


Nyitókép: az Állatkert régi főkapuja (1890 utáni felvétel). Fotó: Fortepan/Budapest Főváros Levéltára

Ha fontosnak tartja munkánkat, kérjük, legyen „előfizetőnk” akár már havi 1700 forintért, és csatlakozzon hozzánk a Facebookon!

Kategória: vélemény